Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (5.)
F E K E T E S Z E M É J S Z A K Á J A
Egy dal Tóth Endre versére
Ismét egy költő, akinek nevét megzenésített dal őrzi.
Ez az egyik, amit Tóth Endréről el szeretnék mondani.
A másik, hogy Gyulai Pál kritikája az ún. „tájköltőkről” Lisznyai Kálmánnal , Balogh Zoltánnal, Zalárral, Spetykó Gáspárral, Meancsek Istvánnal, de még Tóth Kálmánnal is egy sorba állította. Kemény kritika volt; ki így, ki úgy perlekedett a kritikussal. Tóth Endre ebből kimaradt, biztosabb értékhez kötötte magát, Arany Jánoshoz.
S ez a harmadik, amiről érdemes pár szót ejteni. Arany négy leveléről, amelyben rendezgeti Tóth Endre költői ügyeit.
1. ’Elménckedés’ és ’elmésség’.
Gyulai Pál kritikája a Szépirodalmi Lapokban szigorú szemlézés az ötvenes évek lírájában. Tudott dolog, hogy aki és ami Gyulai Pál Úr kezébe, pásztoroló szeme elé került, azt ízekre szedte; pontosan ezt tette az utóbbi pár év lírájával és lírikusaival. Gyulai felkészültsége, kritikusi elképzelése találkozott a Szépirodalmi Lapok esztétikai értéket és színvonalat képviselő követelményével, s bár csak fél évig állott fenn a lap, elérte, hogy szembe fordult vele az évtized költőinek egy része. Nem Tompa, nem Arany, sem Lévay, viszont Tóth Kálmán például párbajra hívta a kritikust, Lisznyai pedig Freskórímek című hosszabb verses ’elménckedésben’ támadott „vissza”.
Gyulai kritikája az évtized első fele lírájának és lírikusainak számbavétele.A kritikus kiindulási pontja az, hogy „Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett élmények nélkül, erőszakosan,nekihevülve. (…) Hitté vált, hogy csak a népköltő a költő (…).” Néven is nevezi a költők egy csoportját, az úgynevezett „tájköltőket”, akik arra jutottak, „hogy ha Petőfinek valóban eredeti népdalai oly nagy zajt ütöttek, az ezeknél sokkal eredetibbek még nagyobb zajt fognak ütni, s ilyeneket írni éppen nem nehéz. (…) Vannak választott népfajok, zengedezzünk tájszólásaikon a magyar nyelv dicsőségére. (…)
Íme, tálköltőink a népi elemet nyelvi tekintetben csak külsőségeikben tudják felfogni, s nem bensőségesen, hogy bájt, erőt, könnyedséget merítsenek belőle. (…) Midőn egyik költőnknél ezt olvassuk, hogy: „a hajnalban verőfényes a bokor”, hihetjük-e, hogy az, ki a legmindennapibb természeti jelenséget sem képes visszaadni, hűn adja vissza vidéke szokásait? (…)
E tájköltészet kezdeményezője nálunk Lisznyai Kálmán volt. Ezelőtt három évvel megjelent palóc dalait nagy magasztalással fogadta a kritika. Én sohasem tudtam megfogni e rendkívüli magasztalást. (…)
Egyébként az még csodálatosabb, hogy miként lett Lisznyai népköltő.(…) Ő Petőfi fellépése előtt a nagyon eszményi, magas és patetikus költészetnek volt a híve. (…) Lisznyai csak tárgyait változtatta. Ott a fenséget fogta föl bizarr oldalról, itt a naivitást. (…) A Palóc dalok-ban néhol le van téve az elem, melyből kerekedhetnék ki valami, s néhol kerekedik is: három-négy dal. Ennyi az egész, de ezért kár volt annyi téveszmét hinteni szét, (…) melynek tüstént számos utánzója akadt.” ( S itt következik pár név: Szelestey László, Spetykó Gáspár, Meancsek István…)
Egy másik uralkodóvá vált hangulat a világfájdalom, melyet rossz utánzók „Petőfit félreértve nevetségesen affektálnak, s a bizarr ötletek és a dagály egész költészetét alkotják meg” – Tóth Endre és Zalár nevét említve kiváltképp. Kijelenti: „ (…) a magyar lírában nincs világfájdalom; mindaz, amit annak neveznek,nem egyéb, mint gyönge s még jól ki sem számított affektáció vagy egész a monomániáig ment önámítás, mikből aztán természetesen semminemű költészet nem fakadhat. (…) Lírikusaink keresve keresik, dicsőítve dicsőítik a fájdalmat. Tóth Endre ezelőtt két évvel kiadott Zengő bokrá-ban többször elmondja, hogy minő kéj a fájdalom(…):
Aki még a búnak nevet adhat,
S szót talál az okra ajkain,
Ott a lélek még ki fog derülni
És örömre válhatik a kin.
De ott, ahol az elnevezésre
Okot és szót nem találhatunk,
Mint a szín a fekete virágon
Örökösen az lesz bánatunk.
(Oh ne kérd)
S hogy még érthetőbb legyen, meg is toldja két sorral:
Fáj nekem az élet, még ha szép is,
Mert gyönyörét kinokkal ivám.
(Úgy lenne rendjén a dolog, ha most egy sor verset mutatnék be: a Palóc dalokból is, a Dalzongorából is. Ez azonban önálló közleményt kívánna. Lisznyaiból nem lesz önálló közlemény! S hogy miért nem, kiderülhet a Dalzongora (1858) utolsó lapjain megjelent Freskórímek című ’méregzsák’ soraiból. A cím alatt a címzett: Gyulai Pálnak, mint kritikusomnak. Alul „a feladó közleménye”: „Szíves viszonzásul (…) példátlan gorombaságú, igazságtalan,vakmerő és mégis együgyű bírálatára, mely ellen az ország több vidékéről jöttek felszólalások.”
Mégis idézek pár sort a Palóc dalokból; bizonyára hozzá tud tenni valamit a felvázolt „tényálláshoz”. Ezeket a sorokat olvasva írta Tompa Aranynak, hogy ez nem más, mint Petőfi Est című költeményének „a lőréje”.
Vad, korom –
Setét rom
Tört fokán
Borostyán.
Körmöli
Gyűrmöli
Megesik
Elesik
Linglanglong
Harang kong (…)
(S még pár „védekező” sor Lisznyaitól: „Új Palócdalaimból egy pár eltévesztett képet kiböngészve, rossz akarattal az egészet, sőt egész húsz évi költői működésemet, s a nemzeti irodalom körül tett szolgálatomat s kifejtett hatásomat semmisnek, – költészetemet (…) képtelennek hirdette)
Így kezdődik Lisznyai „verse”:
Mivel minden kivétel nélkül
Azt hirdetted apró barátom:
De már ezt szépen visszavágom.
(„Apró barátom”: e sorozat „Gyulai Pál Úr” fejezetében Eötvös Károly említette, hogy valóban apró ember volt Gyulai: „Milyen magas ember lehet ő? Úgy hiszem, százötvenöt centiméternél nem magasabb. A farancziák bevennék katonának, a poroszok nem.”)
A negyedik lapon Lisznyai Kálmánt még jobban elragadta az indulat; lesodorta a kulturált szó terepéről:
No, de mégis ez az icipici
Fülelő Gnóm, Gyulai Palcsi,
Ez a házsártos, mérges
Irodalmi hörcsög,
Elronthatná más gusztusát,
Oly ügyesen szörcsög. (S így tovább, még vagy öt lapon keresztül.)
Illette már komikummal Gyulai termetét más is: Eötvös Károly mesélt el egy találgatást, melyre Deák Ferenc szobájában került sor, és igazi csattanóval zárult.
„Többen voltak jelen. (…) Azt mondja valaki: – teringette, milyen kis termetű ember ez a Gyulai. Gyulai Pál neki fordult:
– Láttam én már kisebb embert is, mint magam vagyok.
– De nem ingyen!
Ezt már Deák Ferenc mondta.”
Lisznyai és Eötvös (Deák) nevettetése (komikuma) között tegyen különbséget a nevetés elmélete képviseletében Kölcsey Ferenc, aki Komikumról c. tanulmányában (Minden munkái, Pesten, 1842. II. k., 53-55.) egyebek mellett ezt írta: „ A komikumnak elengedhetetlen feltételei közé tartozik az elmésség, s attól fogva behatását aesthetikává csinálja.”
„Elmésség” és „elménckedés”: e kettő közül csak az egyik tartozik a komikum nemes tartományába, ám ez el is dönti Lisznyai és Deák „terápiája” közötti különbséget.
Úgy tűnik fel, negatív erkölcsi magatartása magát Lisznyait sem elégíti ki; tábort igyekszik ügye mellé szervezni:
„Dorombnak nézte Tóth Kálmán szép édes kobzát,
A szerelem mézforrását,
Országos becsű dalait,
Úgy tekinté mint rogyogó kását.
Megrohanta Zalár lantját
Hogy azt összemorzsolja,
Mintha volna pozdorja,
Kinek dala… mint szent folyam
Szívünk mélyét átfolyja.
S így rohant mint jégzápor, az
Irodalom kertjére (…)”
A „szent folyam” – a komikum elől elzárt terület?
Akkor még egy Kölcsey-idézet:
„Nincs semmi annyira jó, nemes, nagy és szeretetre s tiszteletre méltó, hogy komikai felvilágításban nevetségessé ne tétethessék, s a művészi szépség kevesebbedik-e Aristophanesben, midőn Euripidest vagy éppen az istenségeket teszi nevetség tárgyává?” (S persze az ’elmésség’ adományával!)
És ahogy az iskolában szoktuk: a végén összefoglal, nyomatékot ad mondandója egészének:
– Ami pedig engem illet,
Hogy ha bár megpukkad,
Golyói visszapattannak
S lantom ki nem lyukkad
S’ akár hogy üt:
Engem kaptafára nem üt.
Zengek szívem eredeti kedvére,
Nem hallgatok ilyen csiribirire.
Azért hát csak bátran,
Gyi! te tüzes Pegazus!
Nem vet reád békót ez a
Legotrombább vad kritikus.
2. „A tizenegyedik Arany.”
Tóth Endre nem elménckedett, legfeljebb „világfájdalmát” erősítgette egy kis sértődöttséggel; tulajdonképpen egy újabb sértettséggel, hiszen egyik „ismertető jegye” a túlzott érzékenység volt.
De nem perelt Gyulaival.
Aranynál kereste igazát, nem először s nem utoljára; ezt Arany válaszleveleiből olvasom ki. És nem is csalódott a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú szerkesztőjében. Türelmes szerkesztő és jóakaratú ember válaszát kapta, bármiben is fordult hozzá. Persze a válaszokból az is kiderül, hogy az Ősszel vagy a Kertben költője tudta: Tóth Endre helye a költészet kismesterei között van, de azért – főleg ínségesebb időkben – egy-egy tárcányi helyet adott neki a Figyelőben.
Tóth Endre húsznál több levelet írt Aranynak, választ négyet találtam az Arany-levelezés köteteiben. Az első kettőt a Koszorú éveiből (64-ből), a két másik 79-ben ill. 81-ben keletkezett.
Tóth Endre sértődékenyebb volt a költők többségénél. Sérelmeit azonban úgy „gyakorolta”, hogy nem sértett „vissza”, hanem bizonyos jóvátételt igyekezett elérni.
Arany első válasza egy balladapályázathoz fűzött értelmezési kísérlet. Úgy döntött ugyanis a bíráló bizottság, hogy első helyezettet nem nevez meg megfelelő pályamunka híján, a kitűzött tíz aranyat viszont kiadja „a viszonylag legjobb ballada” szerzőjének. A boríték Tóth Endre nevét adta elő, akit sértett a ’viszonylag’, s azzal fordult Aranyhoz, hogy akkor a tíz arany sem kell.
„Kedves barátom! (…)
Szívemből sajnálom esetedet a balladával. De, barátom, a bíráló választmány nem ítélt te rólad, a te művedről, hanem ítélt a 35 névtelen balladáról. És a választmány annyira nem talált jót ezek közt, hogy teljes egyhangú meggyőződését mondotta ki, midőn sajnálattal említé meg jelentésében, hogy úgy látja, minden valamire való tehetség visszavonúlt a pályázattól. (…) A „H. Panna” egész hangulatában felismerhető, melyik ballada hatása alatt készült. Nagy volt hát a megütközés, midőn ily előzmény után a jeligés levélből a te neved tűnt elő. De a jutalmat mégis ki kellett adni, mert az alapszabály úgy szól (…).”
Tóth Endre balladájáról ezt írta:
„A pszichológiai alap jó, (…) az a szeg-zörgés eredeti gondolat és jó hatású, a nyelvnek is van érdeme (de nem annyi, mint tőled megszoktuk), de az egész mindenkinek „Ágnes asszonyt” juttatja eszébe: ezt a benyomást elvitázni nem lehet.”
A sértett Tóth Endre azt írhatta levelében, hogy nem óhajtja felvenni a pályadíjat. Arany: „Ezek után nem tudom, akarod-e, hogy közzé tegyem nyilatkozatodat (…) A mostani szám már úgy is ki van szedve, abba nem fér, ha a jövő számba akarod, belé tehetem (…).
Bocsáss meg a sok irkafirkáért, és ha tudsz, szeress engem egy kissé még ezután is. Barátod: Arany János.”
Tóth Endre: „Erre azt válaszoltam, hogy „szívesen elvesztem a 10 aranyat, csak a 11.-dik A r a n y maradjon meg nekem”.
A másik levél „egy költői beszély” formálódásáról szól; ráfér még Arany segítsége.
„A kidolgozását szépnek, emelkedettnek s költőinek találtam (…). De van egy nagy kifogásom az alapeszme iránt. Költői mű alapeszméje nem jöhet összeütközésbe az általános morállal. Értsük meg jól: az alapeszme, melyet a költő maga nyíltan vagy eltakarva, befektet a műbe. A költő festhet szenvedélyt, ebben tűnik ki leginkább ereje: a szenvedélyek összeütközhetnek a morállal, a világrenddel: de a költő nem adhat azoknak igazat a küzdelemben. Épen ebben áll a tragikum. (…)
A mi a részleteket illeti, azok többnyire szépek, finomak. Talán a descriptio több benne a kelleténél. Egy kissé terhelő az olvasóra. Az a sok táj- s természetrajz, mely bár finom részletekkel, annyiszor előfordúl: a kisded mű, a kevés elbeszélési tárgy arányában sokacska. Nyelvre, képekre, verselésre csak néhány megjegyzésem van. Ezt a könyvben kékkel jelölvék, s itt néhány szómagyarázattal kísérem.”
(„Néhány”: Ötven körüli azok száma, amelyek „kékkel jelölvék”.)
A levél vége:
„De mind a mellett egy kis simítás után kár volna hevertetni. Nagyon szűk az effélékben irodalmunk. S annyi szép van benne, hogy bizonyosan becsületére válnék írója nevének.
Élj boldogúl, s fogadd szíves üdvözletemet. Igaz barátod Arany János.”
(Tóth Endre jegyzete: A költői beszély czíme: „Férj és nő”, mely a Beöthy Zsolt „Atheneumában” jelent meg..)
Az utolsó levelek a magánéletből szólnak Aranyra jellemző szűkszavúsággal. A ’79 szeptemberiben megköszöni a Toldi szerelméért küldött elismerő sorokat, az utolsón a dátum 1881. január 31.
“Jól olvasom? Őzhúst köszön meg; az őzhúst, amit Tóth Endrétől kapott. (Felesége vattai birtokán élt; a birtok „vadat, halat” s még bizonyára sok „jó falatot” is termett.) Az aggodalom: „hogy mivel és hogyan viszonozzam én neked ezt a rendkivüli szívességet. (…) Csak annyit írok hát,hogy barátságodnak az újabb nyilatkozatát, kis családommal együtt,a mily kellemesen meglepett, ép oly meleg szívvel köszönjük, s ha mással nem, irántad és családod iránt való szíves baráti jó indulattal igyekszünk megérdemelni és meghálálni. Most pedig, fogadd mind háromunk viszont üdvözletét a kedves tieid számára is. Őszinte barátod
Arany János.”
3. Költeményeiből, költeményeiről.
Piros és fehér rózsa.
A dal „tézise”: Fehér rózsa bánatom,
Piros rózsa örömem.
Ám elhervad egyik is, másik is, s marad a kérdés:
Melyik volt már fehér,
Melyik piros rózsa!
Válás.
Mindig annak rosszabb, akit elhagytak:
Nem a virágnak fáj
Ha válik az ágtól (…)
és
Nem az elszállt madár:
A fészek lesz árva.
Szép dal, igaz képes beszéd mindenféle szomorúságról.
Az öreg révész.
Maris Matyi Ároktőnél;
Öreg révész, a nagy rénél;
Egy életen át abban a reményben járta a vizet, hogy egyszer „a katona-világba veszett” fiáért „száll át” a túlsó partra a „hidas”. (Erre mondaná Gyulai Pál, hogy ’tájköltészet’?) Vagy a Furulyaszó tájszavaira?
Ebben a „románczban” : „Tilónak” a lányok, mégpedig „virágzó pártában”, esténként pedig
Szépségesen furulyázik
Szívrehatón furulyázik
Valaki a pusztán.
Járdán Julcsa „hívó tündér-éneknek” véli; nincs maradása (mint húsz évvel később Dalos Esztinek?);
Megyek! … megyek, addig megyek,
A míg el nem érlek…
Megy – „patyolat ingválba”…
Aztán elhal a furulya, ám Julcsa csak megy Tóth Endre mértékkel díszített tájnyelvi világában, mígnem
Búbetegen lelik szegényt
A határdomb táján!
Teste lelke roskadt, hervadt,
Csillogó pártáján!
Mértékkel-népi ,ízléssel-bánatos (de nem világfájdalmas!) költészet Tóth Endréé. Talán ezért támogatta hosszú levelekben Arany; mindenesetre meglátszik, miért nem Lisznyai „iskolájához” húzott, még „sértetten” sem!
Ahogy már említettem, Arany kétszer is helyet adott a Figyelőben Tóth Endre-költésnek: mindkétszer a „vonal alatt”, a „tárca-rovatban”: 1861.december 5-én a Cassius éneke, 1862. február 13-án mutatvány Az utolsó Zrínyi című „költői beszélyből”.
Fekete szem éjszakája
A Befútta az utat a hó helyének megtalálásában Sárosi Bálint segítségét vettük igénybe. Most Ujvári Zoltán néprajztudóstól vétetett a „beágyazó” gondolat. A Gömöri népdalok és népballadák című tanulmányában (Miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványa VIII. ,Miskolc, 1977.) sok érdekes megállapítás között a következő olvasható a 42. és a 43. lapon:
„Szóljunk még a szerelmi dalokkal kapcsolatban a népdallá vált műköltői alkotásokról, valamint a magyar nóták kérdéséről is. A Petőfi-versek népdallá válásával már sokan foglalkoztak. A Suba, suba, göndörszőrű suba kezdetű dal 2. és 3. versszaka Petőfi Alku című versének a rendkívül népszerű változata. (…) Nagyszámú Petőfi-dalt gyűjtöttem területünkön. A közismert és kedvelt dalok közül említek néhányat: Világoskék csillagos az éjszaka, Rózsabokor a domboldalon, Ereszkedik le a felhő, A faluban utcahosszat, Fürdik a holdvilág stb. Hasonlóképpen népszerű Tompa Mihály Télen nyáron pusztán az én lakásom, Tóth Kálmán Felleg borult az erdőre, Búza közé száll a dalos pacsirta, Tóth Endre Fekete szem éjszakája és számos költő megzenésített verse. Mindezek felvetik a műdalok, a magyar nóták néphagyománybeli szerepének és a folklorizációs folyamatnak a kérdéseit. A műdal, operett, sőt opera melódiáknak a nép közé jutására már többen rámutattak. Éppen a szerelmi dalok, a lakodalomban énekelt nóták mutatják legjobban a műdalok, a népies dalok és a magyar nóták nagyszámú ismeretét és népszerűségét a recens hagyományban. Anélkül, hogy itt a részletekre kitérnénk, hangsúlyozzuk, hogy funkcionális tekintetben a népi közösségben a magyar nóta azonos a népdallal. Nagyar nóta és népdal együtt szerepel a paraszti repertoárban.”
Népszerű dal lett Tóth Endre szövegéből is. Zenéjét Kralovánszky Mór szerezte, énekli többek között Simándy József, Sárdy János, Rezsák Miklós, Bősi Szabó László.
Fekete szem éjszakája,
Hány csillag ragyog le rája.
Hány csillagból van a szemed Zsófikám?
Hogy egy egész menyországgal ragyogsz rám.
Süsd le inkább szempilládat,
Majd azalatt éjfél támad.
Sötét éjfél, ha rám veti árnyékát:
Nem látják meg, mikor járok tehozzád.
Végezetül még egy szó a „Lisznyai-jelenségről”.
Arany Jánostól maradt egy „rögtönzés”; állítólag Szász Károllyal együtt vetették papírra, amikor 1852 nyarán a Hölgykoszorúban olvasták Lisznyai „Nyáréj” című versét (amelyről Tompa azt írta 53 januárjában Aranynak, hogy „Petőfi A Nap lement versének ’lőréje’”. (A. J. Ö.M. Akadémiai K., VI. k. 219.) Aranyék csak „rögtönöztek”, nem szánták soraikat a nyilvánosság elé. Nem is jelent meg,csak Arany halála után; először Szilágyi Sándor közölte a Nemzet-ben 1883-ban.
Arany tehát nem Gyulai Pál „védelmében” írta versét, ám utólagosan is megerősíti Gyulai igazát. Nem szorul Gyulai Ignotus elismerésére sem, de nem állom meg, hogy ne idézzem gondolatait, melyek a Nyugat Gyulai-gyászünnepén hangzottak el.
„(…) Gyulai Pál olyan író volt, aki tudott írni. Aminthogy olyan irodalmi ember volt, aki szerette az irodalmat. Tudott írni – ez a legnagyobb, amit íróról mondani lehet. Szerette az irodalmat – ez az első, amit kritikustól meg kell követelni. Abban, ami maga volt, s abban, amit másoktól követelt: Gyulai Pál egész író volt és egész férfi, mestere és jelképe annak az irodalmi férfiasságnak, mely éppen, mivel az irodalmat nem tekinti társasjátéknak, meg is verekszik tisztaságáért, igazáért és szabadságáért. Az irodalmi Magyarország utolsó nagy alakját kísértük levett kalappal s fiúi gyásszal az Akadémia halottjában (…) (Ignotus: Kisérletek, cikkek, képek. Nyugat, Bp., 1910.)
Arany: Lisznyai Kálmánnak (részlet)
(…)
Gyerekes
Szó repes
Ajkidon
Kálmusom.
(…)
Sülülü
Bülülü
Kótyonfitty
Sipiritty
Hallgass már
Mer’ nem kár
Fáradság,
Izzadság,
Mert mindez
Szélbe vesz
– s így a többi is, láthatóan a „szerzők” szellemessége uralma alatt.
(S most már valóban csak egyetlen esetet írok le, hiteleset, Arany János a hírforrás.
Hogy Lisznyai emígy „rendezte” dolgát Gyulaival, megrázta magát, s kellő magabiztossággal ment tovább a maga választotta úton. Hamarosan szembe találkozott egy felülről pottyant szerencsével.
Ez 1857-ben történt, amikor a kormányhatóság üdvözlő verssel kívánta fogadni a Budára látogató I. Ferenc Józsefet. Felszólították a költőket, elsőként Arany Jánost: „aranyakat ígérve, sokat”, ahogy ő maga írta Tompának, „de én legjobb akarat mellett sem tehetém, beteges állapotom miatt.”
Nem maradt köszöntő nélkül a császár; mindenre kerül ember, Lisznyai Kálmán vállalkozott.
„Olvastad-e a bárányfelhős verset? (…) L – ny – ynak becsületére válik úgy-e?” – kérdezte barátjától.
Arany viszont írt – betegen?! – ez alkalomra „ó-angol modorban” egy balladát, A walesi bárdokat. Akkor eltette jobb időkre. 1863-ban jött el a jobb idő: lapjában, a Koszorúban megjelentette.
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
