BabicsPlusz – egy köszöntő tovább pergő sorai
Június 14-én köszöntöttük Babics Imrét hatvanadik születésnapján (ld. itt). A hírre-tényre a költő tisztelőitől új főhajtó írások jöttek. Örömmel adjuk most közre őket, és cselekszünk ugyanígy Németh András Babics-ihlette verseinek posztumusz publikálásával. (A szerkesztőség)
Búzás Huba
A GNÓZIS ÚJRA OLVASGATÁSA KÖZBEN
Az elmúlt napokban számosan köszöntötték – írók, költők, kritikusok – Babics Imrét 60. születésnapján. Ez alkalomból lapoztam bele ismét GNÓZIS című vaskos kötetébe és elevenedtek föl – e rendkívüli műre vonatkozó – egykori gondolataim, amelyek a mű megjelenésekor is foglalkoztattak: a József Attila-díjas költő írásművészetének egyik legfontosabb ismérve: újraolvasásra készteti olvasóit. Nagyeposzát ugyanis a Napkút Kiadó jelentette meg 2013-ban és azóta is a felfedezés élményével hat. Hexameterekben lüktető szövege mindig ráébreszt: műve valójában „regény-öntőformába löttyintett” eposz. Hősköltemény, melynek – a budapesti Havanna-lakótelepen, a rendszerváltás utáni időszakban játszódó – természetfeletti eseményei a csodák világába visznek. Ezektől elvonatkoztatva, témakörei: a lét maga, a valóság, mint isteni lét, a lélek és minden létforma összefüggései. A mű ugyanis – egyébként – mindenben eleget tesz a műfaj alapvető követelményeinek: hexameterekben írt ének, nagysodrú elbeszélés, rendkívüli képességekkel megáldott hősei túlvilági támogatásban részesülnek, miközben óriási horderejű tetteket hajtanak végre. A szerző invokációként könyvét kevés embernek ajánlja (akiket nem ismer), ám hozzáteszi: akiknek el kell jönniük! Különben „csak” Istenért élt. Propozíciójában megjelöli tárgyát, majd „seregszemlét tart” hősei, a tagbaszakadt, marcona Atkó, a szellemszemű Emlék, valamint Béla, a varázsló felett. Nem hiányzanak a műből a csodás elemek se; se a katasztrófák, Xénia pokoljárása, egy civilizáció összeomlása, vagy épp a retardációként beiktatott betét-dalok, a piramis-szerkezet kőhasábjai. (Füleki Gábor írt a kötetről Piramiskönyv címmel kiváló esszét az Irodalmi Jelen 2016. májusi számában.)
Mondom, a mű újra olvasgatása közben ismét elfeledkeztem mindennemű elvárásaimról. Az az érzés fog el, mint természetjárása során a tájfutót, ha meg-megáll az ösvény végén és letekint a szurdokokba. Az az érzés fog el, mint Rodin kertjében, amikor borzongva álltam A pokol kapuja előtt. Úgy tartják, a modern szobrászat egyik kiindulópontja a dombormű, amely (szándékosan) befejezetlen maradt. Dante nagyeposzának, az Isteni színjáték első részének, a Pokol látomásainak ihletésére készült. Lehet, hogy a Gnózis hasonlóképpen befejezetlen? Hiszen mélységeibe lelátnunk lehetetlen. („A pokol – a többi ember” – vélte Sartre; ahol elégünk, semmivé hamuhodunk.) A mű tele mozgással. Lenyűgöz, akár Milton Elveszett paradicsom-a, hisz’ benne szintén az emberiség világmindenségtől kapott lelke kiált – magunkra hagyatottságunkat panaszolva. Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposza is felidéződik bennem lapjai olvastán, mert miközben a Havanna-lakótelepen lófráltam, az emberi szellem csúcsain lépkedtem. Vagy mondjam még Joyce Ulysses-ét? (Ez utóbbi kétségtelenül a XX. század egyik legnagyobb hatású irodalmi „elkövetése” volt: tragédia-komédia, regény-eposz, szatíra-filozófia egyben.)
A mítoszok magasságában létező Havanna-lakótelep hősei e „regényesőerdőben” isteni erőkkel és szemlélettel felruházott alteregóink (jobbat akaró arcmásaink), valamiféle lázadó szentháromság „isteni maffiája”. A „líraviláguralom” megteremtésére törő „szakrális terrorjuk az elfeledett líra fénybe emelése”. Eszmei sugalmazásuk: „csak a transzcendencia emelheti föl a materiális sárba süllyedt emberiséget” egy magasabb rendű, valóban emberi életbe, az újkori humánum értékrendjének, ideáinak magasába. Mert nemcsak Horváth Béla (eposzhőshöz nem illő, szándékoltan triviális nevet visel!) azonos azzal, amit mond, hanem hangja – tudjuk – a költő hangja, aki mintha kijelentené: ez a spirituális valóság elemibb a világ tényeinél. És ez a költői igazság. Elmélyedhetünk metafizikai értelmében. Kozmológiai állítás, a mű monumentalitásához méltó és költői a megfogalmazása. Hiszen az elmondható eseményeknél fontosabbak a lélekben végbemenő történések. Még pontosabban: az elmondható cselekmények a tudatban mennek végbe. Kis túlzással: szinte bárhol felüthetjük a kötetet, a feltárt sorsokban lejátszódó dráma a lélek drámája, az emberé. A transzcendencia mindent átitat. (Béla testelhagyó képességgel rendelkezik és a földönkívüliekkel kíván cimborálni.) A mű másik két főhőse (a szellemi szentháromság tagjai) – Atkó és Emlék – beszélgetéseiből kiderül a tudatrengéseket okozó felismerés: a mindenségben és világunkban minden összefügg mindennel. Voltaképpen mindegy, hogy a műben konkrétan mikor, hol és kié esendő emberi mivoltunk és isteni szikráink, a Semmi iszonyatának és Létünk múló gyönyörének felismerése, hiszen mindenkor az ember döbbenete üvölt a világűrbe. Íme, olvasom a mű következő mondatait:
„És Atkó két nagy tenyerébe temette arcát, hogy feltárta a titkokat Emlék… És a világűr meglehet, egy tudat, és emlékek a csillagok és a bolygók, és rossz emlék, hol felbukkan a légkör. És a hibák, amiképp meteorraj, örökkön-örökké csak száguldanak, és lét nélküli holdakon is hány és hány kráterbecsapódás, és valamennyi hibáké. S így a világegyetemben nincs emlék makulátlan, ámde a rossz emlékek légköre képes az izzó vétkeket elporlasztani, és közülük kicsiket csak, merthogy a bűn emléke hibáknál mindig erősebb. És a nagyok becsapódnak, a felszínt átalakítják, és kis időkre a légkört szintén átalakítják: néha a nagy hiba bűn emlékénél is erősebb.”
Minden ember érzékeiben, zsigereiben, tudatában és tudatalattijában foszforeszkálnak ezek a gondolatok, sejtések, érzések. Nyomukban kimondhatjuk: Babics Imre Gnózisa (a görög szó tudást, megismerést, felismerést jelent, a legszentebb ismeretek tárházát) valójában a gondolatok, az értelem, a szellem jelenségeinek és jelentéseinek szférájában, a nooszférában játszódik.
E fogalom Teilhard de Chardin szerint (Hankiss Elemér valamivel egyszerűbb megfogalmazásában) az emberiség hiedelmeinek, rituáléinak mítoszainak, vallásainak, erkölcsi normáinak, filozófiáinak, műalkotásainak, kultúrájának kolosszális építménye; létünk valóságos bástyái ezek az emberiség kollektív tudatában. (Amiként a világegyetem ténye is beépült a tudatunkba.) Hadd jelentsem ki tehát: a nagyeposz metafizikája nyomon követi (tudottan, vagy szándékon túl!) Teilhard de Chardin gondolatmenetében egyetemes fejlődésünk korszakait: a geogenezist, a biogenezist, valamint a pszichogenezist, mely már a lelki-tudati jelenségek megjelenésének fejlődési stádiuma. (Valaha Arisztotelész is szembeállította a formák megjelenése előtt uralkodó káoszt, az értelem – a nousz –világával.) Ugyanakkor a Havanna-lakótelepen történtek fejlődéstörténetünk legújabb esemény- és gondolatvilágába vezetnek, amit noogenezisnek nevezhetünk. Az ember (az emberiség) megjelenése ez a világmindenségben. Amikor az ember kilép az idő- és térdimenziók által meghatározott időzónából és a fizikai térből a maga reflektív gondolkodásával – a gondolatok cseréjével, kollektív tudata kialakításával, tudományos-technikai vívmányaival, egyidejűleg hagyományai és mítoszai szárnyán – az időtlen szellemi világba. (Béla asztrálteste a túlvilág torkolatához sodródva tekint a mindenségbe; akárcsak minden idők emberisége.)
A Gnózis katarzis-eleme az igazságtétel; igaz, némi erőszakkal, szakrális terrorral és líraviláguralommal. Éltető illúziók ezek, akár az eposz hőseinek lázadó apoteózisa: egzisztenciális megvilágosodásuk, melynek során az értelmetlenné zilálódott élet értelmet kap. Emlék – és társai – lázadása világeszme. Lázad az ember, jaj a zsarnokoknak! (A zsarnokok egyébként nem emberek.) A Havanna-lakótelep fiai szakrális terrorral törnek a líra világuralmára; hiszik, hogy Isten tudatából visszahozható a feledésbe merült líravilág. Majd lemondanak róla. Égi csapások, földi felismerések – önmeghasonlás. (Bélát elhagyja mágikus ereje, Atkó Bakonyszücsre költözik.) Oka? Albert Camus-től tudjuk: előbb-utóbb minden forradalom elveszíti az emberek közötti szolidaritás eszméjét. A lázadó magányossá, áldozattá, avagy önmagát is feláldozóvá válik. Az eposz lázadói valamennyien a szerző tudatának állandó reinkarnálódásai, személyiség-szerkezetének vetületei. Felismerik, hogy se a lázadás, se kijózanodásuk nem kivezető út. (Talán még ókori görög isteneink segedelme se lenne ahhoz elég, hogy a kultúra – e civilizáció – összeomlását megakadályozzák.) A forradalom ideája (eszméje, elve) azonban tovább él. Vélhetően a Gnózis szerzőjének szelleme Novalis szelleme, aki valaha úgy tartotta: a társadalmat, életvitelünket „költőivé” kellene tennünk. Létünk tetten érhetetlen szellemét evégett felruházhatnánk valami magasztossal, az ismerőst az ismeretlen méltóságával, a végest a végtelen ragyogásával. Így gondolta William Butler Yeats is „ezoterikus forradalmár” korában, a magukat „rímelőknek” nevezett angol-ír költő-csoport tagja. Életcéljukat – ami azonos volt ars poetica-jukkal – ekként fogalmazta meg: „Az ember első kötelessége és roppant lehetősége, hogy életét a művészetbe emelje át. Menekülni az anyagi valóságból az eksztázis bármely formájába: ez a mi spirituális létünk magától értetődő formája”.
Babics Imre kreativitása a nagyeposz kompozíciója egyes részeinek elrendezésében mutatkozik meg, zsenialitása a nyelvi kifejezésben. A mű kompozíciója szerkezetileg (a piramis bejárata, belseje, alakja, csúcsa) a lélek matematikájával és geometriájával alakult ki. Ez az időben többsíkú, párhuzamos szerkesztés – melyben többnézőpontúság és többszólamúság érvényesül – nemcsak formabontás, de formaépítés is. A külső (objektív) időmúlás mellett létezik a belső (szubjektív) idősík, amely azonos a személyiség sorsával, amikor az emlékezés halványodó anyaga egyidejűségeket teremt.
A mű szemléleti, szerkezeti és nyelvi formája újszerű. A szemléleti forma egyik jellemzője a szellemileg, erkölcsileg filozófiai magasságokba emelkedett szerző humanista társadalomkritikája az emberiség valódi (örök) értékeinek hátat fordító, az anyag rabságába süllyedt pénzhajhászok kiüresedett társadalmával szemben. A tárgyilagos (szenvtelen) társadalombírálat hangja ugyanakkor mégis emelkedett és bensőséges részvétteli hang. A hiperművelt szerző világlátása – semmi kétség – csakugyan metafizikai háttérsugárzású: léttől a létig, lélektől lélekig szárnyal. Legfontosabb látnoki látomása a nagy költészet eljöveteléről:
„mert maga jött el a költészet hosszú feledésből. Nem makogók kicsiny értelméből, őselemekből felfakadó költészet ez, értelmezni pimaszság. Eljött, még ha a lélek nélküliek tagadásba kezdenek is, tehetik, sohasem veszik észre, akárha kagyló nem veszi észre: folyam medrét odahagyja. Önnön kis szövegükbe bezáródott kreatúrák… Nem veszik észre még nagy időkig, akárha szökőár, partra kirontó, földrészen végigsöprő víz lendületét a mormota nem veszi észre, csak elragadásakor, alszik.”
(Mintha csak saját költészetének eljövetelét írta volna meg évekkel megelőzve önmagát. Történt, hogy a KORTÁRS folyóirat egy eszményekkel aligha rendelkező mormotáját – nem hallott, nem látott a mélyalvó – szinte elsodorta a nagyeposz irodalmi életünkön végigsöprő áradása.) A mű manifesztált tartalma bőséges adalékul szolgál ehhez. A szerző szenvedőn éli át hősei sorsában minden létező történetét eredetüktől a megsemmisülésig. Szemléletmódja lételméleti (ontológiai) mélységű: a filozófiai teológia kereteit feszegeti; a lélekvándorlástól az elmefilozófiáig terjed. Eszménye: érték-telített „archaikus” létünk, amikor még az ember az ősboldogság állapotában leledzett, egyszerű anyagi igényeit biztosító életfeltételei közepette, ám magasztos szellemi magaslatokon. Etikája: akár Van Gogh-é, aki az erkölcsi jót ábrázolja A jó szamaritánus című képén. De vajon „a jóság” több-e, mint érzelmi visszhangjaink halkuló hallucinációi?
A nagyeposz ilyetén szemléleti formája rendhagyó szerkezeti formával párosul. A szerkezeti forma (a kompozíció elve és mintája) az egyiptomi piramis-építmények strukturáltsága; csúcspontjába fut össze a gúla három éle: a világmindenség, a földi világ és a túlvilág vonulatai a létben. Negyedik éle – az én értelmezésemben – az idő. mű szerkezeti felépítése egyben időpiramis, a rövidülő idő végfejezeteinek csúcsa (az ezredforduló előtti perc) az eposzi apoteózis, öröklétbe emelkedésünk pillanata. A gúla-szerkezet négy éle a Teilhard de Cardin-i egyetemes fejlődéstörténet négy korszakát idéző ideák égbetörő vonulata is: a geogenezis, biogenezis, pszichogenezis, noogenezis piramis-élei. A mű nyelvi formájának újszerűsége ugyancsak vitathatatlan. A szerző költői nyelvünkbe emelte a köznyelv és a tudományos (főként csillagászati) szaknyelv attól mindeddig idegen szavainak garmadáját. Stílusa rég meglévő stílus-elemek felújítása akként, hogy azok az epika sajátos nyelvezetének gazdagítását, kifejező erejének fokozását szolgálják. Nyelvét gyakran színesíti új, meglepő szóösszetételekkel; kifejező erejét fokozza hasonlatokkal, hiper-metaforákkal; valamint a stílus minden más eszközeivel, ismétlésekkel, kérdésekkel, felkiáltásokkal, indulatszavakkal, megszólításokkal, paradoxonokkal, költői túlzásokkal; gyakorta látomásokkal, víziókkal, megszemélyesítésekkel, allegóriákkal, melyek keretében a szerző saját koráról, a világról, a létről rajzol képzeletünkre ható eleven képeket. Művészetének meggyőző ereje épp e megjelenítő mágiában rejlik: azt is elhiteti, ami hihetetlen. Mert igaz az (képzeletünk igazolja!), ami indulatot hordozó látomás útján jelenik meg. Írásművészetében a lélek ölt testi formát.
Babics Imre nagyeposza affektív kolorit elevenségű írásmű; érzéki-életteli színes mozgalmassága abból adódik, hogy nyelve (szó-választásai, azok „színkeverése”) a valóságnak színes, érzéki ragyogást ad, izgatott látomásai megjelennek képzeletünkben. Érzésvilágát árnyaltan kifejező szavai emocionális jelentőséggel itatják át valóságunkat; egyidejűleg indulatokat gerjesztenek. Ezen emócióit éljük át. Versbeszédének ritmikussága, hipnotikus zsongása pedig hiperesztéziánkat forralja száz fokos hévvé. A nagyeposz, akár valamely természeti alkotás, értelmünk számára végtelen. Többszörös újraolvasásra késztet. Főhőse – vagy talán a szerzője – a lázadó ember, aki a Bakony egyik holteleven falvába vonult vissza (Bakonyszücsön él), költő. Valószínűleg róla írta, mintázta Camus, az abszurd fő teoretikusa száz évvel korábban A lázadó ember című művét és művének ezeket a fenséges és végletesen kiábrándult sorait: „a világnak önmagában nincs értelme, csak a cselekvő ember ad értelmet neki, majd lemond a reménytelen történelem megváltoztatásáról; belátja: örök csupán a művészet és a lázadás, mert a jogtalanság, szenvedés, halál nem száműzhető a világból”.
Mégis – én mégis remélek: hisz’ újhumanizmus körvonalazódik a művészetben; s talán – áttételesen – az ember társadalmi viszonyaiban, életviszonyai valóságában is.
Erdélyi György
A LÍRAVILÁGURALOM KÖLTŐJÉNEK
„…S mint hattyú a szökőár legtetején, peremén a száguldó vízfal-szakadéknak, a lénye olyanná vált. S eme képet senki sem látta, csak ő, s a Bakonyban, Pénzesgyőrt elhagyva… Először a képek jönnek, elhagyva, utánuk majd a gyakorlat… majd a gyakorlat is eljön, a költészet nem a sok sznob létidegen játékszere lesz, de egy új paradigma… S költészettel nézni a Térbe, Időbe, a látszat számos ténye mögé… És csak a megtisztult lélek mer képbe merülni, test és értelem semmi, a VAN-t nem képes látni, hazuggá válik, akarva akár, akaratlan akár…. meglepetést nem tudtok okozni nekem. Számítottam e rosszra, kispajtásaim… és tenyerébe lehajtva fejét, a sorsvonalába mosolygott, szívvonalába mosolygott. És életvonalába…”
A fenti sorok Babics Imre Gnózis című eposzának részletei, egyben hiteles önvallomás a szerző ars poeticájából.
A feladatom most: írni Babics Imréről, mert hiszen az ő hangját keresem már régen. E régen legeleje óta ugyanis magam is a líraviláguralom szellemében élek, azzal a különbséggel, hogy én csak mondom a verset, mert úgy gondolom, hogy az élő szó sokkal közelebb van az emberhez, mint a betű, de verset nem írnék soha, mert ahhoz nincs tehetségem. Első emlékem a régen legelejéről: édesanyám egy ütött-kopott könyvből a János vitézt meséli. Ebből nekem sosem volt elég, és ha ismételt másodszor-harmadszor-sokadszor és kihagyni próbált egy-egy részt, hogy előbb szabaduljon szegény, mert más dolga is volt mint állandóan nekem mesélni, én mindig reklamáltam, hogy valami kimaradt, ugyanis emlékeztem, hogy az előző napon volt ott még valami, ami ezen a napok hiányzik.A szüntelen János vitéz-kéregetés lehetett az oka, hogy hamarabb tanultam meg olvasni, mint a többiek, kortársaim. És akkortól sem a szokásos gyerekkönyveket olvastam, hanem legtöbbször versesköteteket nagyanyám gyönyörű gyűjteményéből, mely 1956-ban vált porrá, füstté. Gyerekként gyakran játszottunk színházat, de én már készültem a versmondásra, amit nagyon elirigyeltem nagyanyám barátnőjének férjétől, a vasdiplomás színész Bodonyi Béla bácsitól, akitől először hallottam Aran- balladát mondani. És nagyanyának megvolt a Zichy illusztrálta Arany balladák.
Hamarosan sor került első fellépésemre. Lakógyűlést tartottak a ház előcsarnokában, ahol a kor szokása szerint volt asztal, vörös terítővel leterítve, középen kis fehér porcelánszobrocskák: Lenin, Sztálin, Rákosi. Valami változás történt a központi fűtéssel kapcsolatban, és kiküldött Tanácsi Elvtárs erről tartott roppant érdekes és hosszú előadást, amelynek végén felszólította az összegyűlteket, hogy szóljanak hozzá. Én ezt a felszólítást biztatásnak vettem és mivel senki nem jelentkezett szónokolni, úgy gondoltam, hogy eljött az én időm, megosztom legújabb versemet a kedves közönséggel. Addig fészkelődtem hát, míg talpra sikerült állnom a lócáról, melyen apám mellett kucorogtam, valahova középre ténferegtem. Magas gyerekhangon azt rikkantottam: Füstbement terv. Írta: Petőfi Sándor. Magára a versre nem került sor, apám elkapott, visszahúzott a helyemre, és furcsa hangon kilátásba helyezte, mi vár rám, ha hazatérünk. Én nem értettem az egészet, azt sem, miért kacagnak az emberek, hisz a vers nem hangzott el, különben sem olyan vicces, hogy azon nevetni kellene.
Ez a tendencia később tovább folytatódott. Versmániámat az iskolában bőven kihasználták. Többek között meglehetősen kissrác koromtól én mondtam az ünnepélyeken a kötelező poémát. Így történt, hogy 1953. április 4-én az ünnepségen nekem kellett volna elmondani a nyitó verset. Ez az egész história két-három héttel Sztálin halála után történt. A tornateremben összegyúlt az egész iskola. Mikor rám került a sor, felmásztam a színpadnak kinevezett ugrószekrényre az eléje helyezett zsámolyokon, teljes úttörői diszben, pedig még úttörő sem voltam. Az osztályidegen ifjúságnak ott nem volt semmi keresnivalója. Megálltam ott fenn, alattam az egész iskola, ellentmondást nem tűrő hangon elharsogtam: Vladimir Majakovszkij: Lenin – és nagy levegőt vettem. De elkezdeni itt sem kezdtem el a verset, mert egy árva, büdös szó nem jutott az eszembe. Pedig tudtam a verset, csak azt nem tudtam, hogyan kezdődik. Kis szünet után megint nagy levegő, megint Vladimir Majakovszkij és megint Lenin. És megint semmi, csak nagy-nagy sötétség. Kétségbeesetten szétnéztem, hátha valamelyik tanár súgni fog. De nem. Hát jó, nekimentem harmadszor. Akkor már a srácok hangosan röhögtek, a tanárok meg kétségbeesetten néztek. A röhögés egyre inkább dagadozott. Akkor hátulról elkapott a grabancomon valaki, mert addigra én lesompolyogtam a világot jelentő ugrószekrényről, é s ez a valaki tuszkolt, tuszkolt kifelé a tornateremből. Az ajtó üvegén láttam, az igazgató úr az. Felvitt az irodájába és bár addig szelíd embernek hittem, kaptam egy olyan taslit, hogy a fal adta a másikat, és Hülye kölyök, tudod, hogy mit csináltál? – mennydörögte.
Hogy mit, azt csak jóval később tudtam meg. Akkor, amikor forgatókönyvemért és rendezésemért díjat kaptam, amit a Tisztiház márványtermében adott át maga a kultuszminiszter. Szokás szerint ilyenkor az átadónak néhány szót illik váltani a delikvenssel. Ez meg is történt, megközelítőleg így:
– Tudja maga, mennyi munkát adott nekem?
– Én? Nem. És miért?
– Mert nem tudtam semmit magáról. Valamit csak mondanom kellett. Hát maga után néztem.
Volt annyi eszem, hogy nem kérdeztem meg, hogy hol. De nem kellett kérdezni, folytatta: – Mondja, hogy volt képes tíz évesen botrányba fullasztani egy állami ünnepséget?
Hirtelen nem jutott eszembe semmi, csak kicsi idő után kezdett derengeni, mi is történ 1953-ban. És ettől kezdve azt is tudtam, milyen fontos dolog a vers, még akkor is, ha el sem hangzik. Néha még akta is kerekedhet belőle.
De a vers, az csak uralta tovább az életemet. Egy idő után azt gondoltam, hogy ez az én létem igazi értelme: verset mondani az embereknek, mert ha egyszer nekem annyira fontos, bizonyára nekik is az. Így aztán én is a líraviláguralom híve lettem és még vén fejjel sem tértem ki ebből a hitemből. Időközben megismertem Babics Imre költészetét. Akkor úgy éreztem: hazaérkeztem, hiszen ezt a hangot kerestem, de mióta. Most a megszokás azt diktálná, hogy valamiféle tudós ízű esszét rittyentsek ide, de nem tehetem, mert egyrészt nem vagyok tudós, másrészt mert az nem én lennék. Én csak szeretem és ha lehet, mondom a jó verseket, de soha nem kötöm gúzsba. A gúzs Babicsnál különben is a természet dolga, mert:
„Itt mireánk más vár: új Ráérős-kultúra, amelyben az ember önként fogja be hajtások jármába a lelkét, indaigába alázza magát, a kacsok kötelékét felveszi, fűszálgúzsban táncol a líra szavára… a botnád néma szorongását elűzi, a kerti borágó láza lemegy, ha az ember verset mond közelében…”
Éltesse hát Isten Babics Imrét és adjon neki sok és szép ihletet, hogy a líraviláguralom valóban terjedjen el a földön, mint egy hasznos járvány, és akik nem hisznek benne, ne találhassanak fel vakcinát ellene. Az elterjedés ügyében pedig, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Babics Imre műveiből szerkeszteném meg következő estemet, és azt a világon mindenütt, ahova hívnak, elmondanám. Már most, előre ígérem, hogy el fogom tudni kezdeni, ha egyszer megcsinálom. Jó lenne, ha a versszerető emberek találkoznának a költő műveivel, mert félek attól, hogy kevesebben ismerik, mint kellene.
Németh András (†)
Illusztráció: BabicsPlusz
Ezek is érdekelhetik!
Vörös István: Nemet mondani | Könyvbemutató | Meghívó →
Ünnepi koncert a Nemzeti Múzeumban | Meghívó →
Plamen Dojnov: Mások hangjai | Könyvbemutató | Meghívó →
