Zöldy Pál: Szentpéter
Nem akarta elhinni, amit pedig látott: Szentpéter ott feküdt. Valaki kikaparta a földből. Csak a kutyák lehettek. Már az is gyanús volt, mikor közeledett, hogy a kis drótajtó nyitva van. Ilyen tyúk-kerítéssel vette körül a helyet. Éppen a kutyák miatt kellett, legalább az elején. Ki hagyta nyitva? A kutyák persze sehol.
– Ó, hogy az a mennydörgős mennykő ütne beléjük. Minka! Minka! – hívta a feleségét – Gyere, ezt nézd meg, mert ilyet még nem láttál!
– Na, – érkezett az asszony és minden kérdés helyett, szája elé kapta a kezét. – Úristen, a kutyák… Jól nézünk ki, az apát úrék meg jönnek ebédre. Na, eridj elébük az állomásra, ezt én megoldom.
– Hogyan? Ez lehetetlen…
– Menj, bízd rám, majd intézem. Sétáltok egyet. Ebédre itt legyetek!
Szombat volt. Szegverő Béla jogtanácsos és felesége Erika egy igen magasztos terv megvalósítása közepén torpantak meg. Mindketten mély érzésű és istenfélő emberek voltak, akik rengeteget aggódtak a vesztébe rohanó világ sorsán. Mentő akcióiknak egyik eleme volt Szent Péter fája, ami fel volt konferálva, s lévén Péter napja, beszenteltetett volna: Ez egy kicsinyke fenyő magonc volt – egyenesen a Via Appia Antica-ról. Hogy az apostol megfordulásának méltó emléket állítsanak.
Mire a vendég megérkezett, az udvarban a rend helyreállt. Ebéd előtt Béla úr kipillantott Szentpéterre, s látta, hogy ott áll a helyén, mintha mi sem történt volna. A két agár csendesen hevert az árnyékban, már nem voltak bohókás kedvükben. Gilbert atya délután meg is áldotta a csemetét.
– Bizony, bizony, mindennél nagyobb szükség van most ilyen pillanatokra. A világ a vesztébe rohan. Senki nem foglalkozik a másik véleményével… – hörpölgette kávéját az áldás után Gilbert apát.
– De az a baj, páter, hogy sokan a sajátjukat sem értik, a saját véleményüket. Hát Péter apostol is menekül Rómából, de mikor Jézussal találkozik, mindjárt visszafordul. Mert akkor érti meg saját helyzetét! És én hiszek abban, hogy a helynek szelleme van. Az ott Róma kapujánál egy fantasztikus hely.
– Igen, bizony ott van a szent Sebestyén katakomba. Milyen nehéz is némely eseményt áthelyezni egy másik kultúrába. Ugye, itt ez a fenyő is. Hát hogyan fog ez itt megélni? Mert ez nem mediterrán vidék.
– De, ez a Balaton-felvidék!
– Na, persze. De mi lesz, ha nem bírja a klímát?
– Valamit azért csak kitalálunk, hogy bírja. Bírnia kell! Ebben, az egészben nem is ez volt az fontos, hanem hogy unoka-öcsém, aki hozta Rómából. Ő, ugye zenész és hát úgymond elég alternatív hite, vallása van. Szerettük volna kicsit visszaterelni az eredeti forráshoz. Mert nem, nem hitetlen, de végtére is művész. És ő is nagyon sajátságosan éli meg a vasárnapi miselátogatást vagy a böjtöt. Az erkölcsről most nem is beszélek. Mi azt akartuk, hogy ne feledkezzen el a fontos dolgokról. Merthogy mi a siker, ugye? Meg se akar nősülni például, és ez felelőtlenség!
– Tehát ő hozta, s reméljük a lényeget hozta, a megbékélést. Egyébként érdemes lenne a lábnyom másolatát is elhozni, ha akad másik, megmentendő kuzinja – nevetett Gilbert apát és búcsút vett házigazdáitól. Béla úrnak pedig a lábnyom másolat elhozatala – új távlatokat s feladatot adott.
Ügyes vagy, mindig tudtam, nyugtázta este Béla úr feleségének problémamegoldó teljesítményét. A kutyákat megrendszabályozta és napirendre tért az események felett.
Az apró fácska pedig szépen megüdült, növekedett és egyre terebélyesedett. Egy idő múltán már az udvart, kertet is át kellett alakítani. Szegverő padokat rendelt az asztalostól, ne csak álldogáljanak, vagy a fűre telepedjenek a látogatók, akik szerint ott üldögélni a fa alatt, nagyon megnyugtató érzés volt. A fa lassanként egyeduralkodóvá vált az udvaron, ezért, amikor a szomszédos raktárépület eladóvá vált, Szegverő meg is vásárolta a telket. Szükség volt rá, mert a csodálatos fának híre egyre terjedt. Kezdetben csak a barátok, ismerősök üldögéltek alatta, de mind gyakrabban fordult elő, hogy egyházközségi gyűlést is ott tartották, ha az időjárás engedte. Szentpéter fája olyan atmoszférát teremtett, hogy alatta minden kérdést meg tudtak beszélni az emberek, mégpedig békességben. Mindenki felül tudta vizsgálni az álláspontját. Akárcsak Péter, annak idején, Róma kapujában.
Idővel a két pad kevésnek bizonyult, újabb ülőalkalmatosságok jelentek meg az udvaron, akár valami lelki kávéház kezdett kinézni, a kis szeparék legalábbis ezt sugallották. Ide külön is félre vonulhattak a vitás ügyeiket fa alá hozó felek, csoportok, hogy dűlőre jussanak problémáikban.
Idővel alapítvány létrehozása kínálkozott, a hálás vendégek adományaiból. A kedves kis park kialakítása után, egy panzió felépítse is időszerűvé vált, mivel a vendégek sátorozási igénye bonyolult egészségügyi beruházásokat tett szükségessé. Évek múltán, tekintettel az egyre gyakoribb liturgikus eseményekre, nem maradhatott el, a kicsiny kápolna építése sem. Először ugyan az egyházi közösség a hagyományos plébániai keretek között kívánta kezelni a csodálatos hatású fát, de idővel fa, mondhatjuk, ki nőtte a hagyományos formát.
A kápolna az eredeti „Chiesa di Santa Maria in Palmis” épületre emlékeztetett, s így méltó módon biztosította a folyamatosságot. Még a Krisztus lábnyomát őrző kő másolata is ide került, természetesen diszkréten, bukszusok közé helyezve. Bár voltak olyanok, akik vitát akartak nyitni arról, hogy ez valójában most Krisztusnak, vagy Péternek a lába nyoma. Minden esetre, aki valóban bele helyezte megmosott lábát – ihletett állapotba került a reá váró fordulatot illetően.
A kápolnaszentelő ünnepre hivatalos volt a regnáló püspök, sőt meghívták a többi keresztény egyházak képviselőit is. És ide várták a díszvendéget, Kőnig Ferencet, a nemzetközi hírű dzsessz zenészt. Nagybátyja kérésére Ő hozta magával, mintegy húsz évvel ezelőtt a fenyő magját Római útjáról.
Kőnig Ferenc sokat utazott. Annak idején nagybátyja kérésének nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Hozta a tobozt, mosolyogva átadta, miközben mentegetődzve megjegyezte, hogy turné idején nem veti fel a zenészeket a szabadidő, hogy a város eldugott zugait kutassák…
Jelen meghívása alkalmával nagybátyja pusztán annyit kért tőle, hogy a fenyő szülőföldjéről, Rómáról meséljen kicsit. Meg is ígérte, hogy eljön. Sőt egy rövid koncertet is ígért. Megérkezve rá sem ismert a helyszínre, ahol utoljára legalább tíz éve járt. Amint meglátta a vásári forgatagot, a letámasztott templomi zászlókat, balsejtelem fogta el. Beköszönt a rokonoknak és idegenkedése egyre fokozódott.
Nagybátyja a püspök úr társaságában vezette Ferencet is büszkén végig a lelki létesítményen. Mindent megmutatott. – És ezt neked köszönhetem! – nézett rá párás szemekkel. Kőnig Ferenc szabadkozott. – De, de, Te hittél az álmomban! – Kőnig ámult, hogy a fenyő milyen csodálatos termést hozott, majd lassan döbbenet ült ki az arcára. Nagybátyja ziháló lelkesedése egyre inkább feszélyezte. Nem érezte jól magát.
Kiléptek a kis kápolnából. Sápadtan nézte az egyre gyülekező embereket. Üdén, boldogan hömpölyögtek. Vásárolták a kicsi talp (Jézus vagy Péter, kinek melyik) lenyomatot, amit kulcstartóként, kitűzőként, igényesebbeknek nyakba akasztható medálként is magával vihette, aki ráfordította a szerény összeget. Sőt most először a csoda-fenyő tobozának másolatát is meg lehetett vásárolni. Kis márványlapocskára applikálva levélnehezékül, vagy meditatív tárgyként. Ezt eddig csak azok kaphatták, akik jelentős anyagi támogatást nyújtottak, igaz, hogy nemesfémből, kézzel kidolgozott formában, számozott példányban. – A nulla kettes a tied (a nulla egyes archív, az a templomba lett beépítve).
Örömünnep volt a városban. Nagybátyja még a műsorfüzetbe is beleírta, hogy koncertet fog művész. Béla úr a mikrofonhoz lépett, tárgyilagosan, statisztikákkal fűszerezve ismertette az első húsz év eredményeit, azt is elmondta, hogy a szent (de facto áldott) fa és annak minden magja, toboza, termése törvény erejével védett, mivel, hogy a toboz többi magját és a még kikelt csírákat, magoncokat már annak idején megsemmisítették. Így lehetett biztosítani az egyediséget. Bár akkor még nem is gondoltak ilyen diadalra. A Via Appián ugyanis sajnos, de urambocsá’ szerencsére – azon a helyen már egyáltalán nincsenek meg a fenyők, egy könyörtelen kéregpenész végzett velük s újakat kellett telepíteni. Tehát ennek a fenyőnek az értéke felbecsülhetetlenné vált. Ezért hát a jogvédelem, és hogy tobozt innen elvinni nem szabad, mert az a lopásnál is nagyobb bűn! Várhatóan ugyanis majd a római génbank fog jelentkezni nálunk a magokért, ha egyáltalán van nekik ilyen intézményük… – Kérdéseket természetesen lehet majd feltenni, de csak az előadás után, fejezte be és felkérte a mellette ülő unoka-öccsét, hogy mesélje el, hogyan is történt az eredeti fenyő mag, mármint toboz megszerzése, ami hát, ha nem is minősült természetvédelmi szabálysértésnek, de mégis csak kockázatos kalandnak bizonyult. Merthogy a turné szűkre szabott időkeretéből kellett ellopni ezt a néhány órát, míg megszerezte a tobozt. – Na, hogyan is volt, Ferikém?
Ferenc állt a mikrofonnál, arca hamuszürke, tekintete messzire révedt. Hallgatott. Néma csend volt. Torkát köszörülte, de – bár ajka megmozdult, nem tudott megszólalni.
– Csak azt meséld el, kedves Ferikém, amit nekünk is elmondtál, mikor hoztad, hogy milyen körültekintően módon vártad ki, hogy éppen senki, se parkőr (aki ugye begyűjti a lehullott tobozokat) se turista, se őslakos ne járjon arra… Egy szó, mint száz, ehhez – mutatott körül nagy lendülettel – ehhez a Te leleményedre és elszántságodra volt szükség! És annyira tetszett nekünk, mikor megfogalmaztad, hogy úgy érezted magadat, mint Hannibál Róma kapujában! Hannibal ante portas… Tudod, hogy ő nem lépett be, Te meg nem léptél ki, vagy hogyan is volt, szóval, hogy a küszöböt, na… Hannibal, ante portas!
Kőnig Ferenc sápadtan állt, homloka nyirkosan fénylett, hosszan, merően nézett nagybátyjára. Látta az előkelőségeket az első sorban, mögöttük a sok érdeklődő arc. Egyre csak a toboz, az járt a fejében. Ha tudta volna, hogy ekkorát visszhangja lesz, dehogy vállalta volna, hogy elhozza. Bocsánat kérően intett, becsukta a szemét s ha el nem kapják végig vágódik a színpadon. De elkapták, karon fogták ő meg tehetetlenül tűrte, hogy letámogassák az emelvényről. Lepihent a házban. – Majd, ha jobban leszel, kijössz Ferikém, mondta Minka és halkan becsukta az ajtót.
Az események odakinn peregtek tovább. Amikor viszont Szegverő közölte, hogy a koncert a művész rosszulléte miatt elmarad, csalódott moraj hullámzott végig a parkon. Voltak, akik csak Kőnig Ferenc kedvéért jöttek el. Néhányan kalózfelvétel készítésének reményében érkeztek. Ám a házigazda nem hagyott időt, arra, hogy az érzelmek fölgerjedjenek, megígérte, hogy a koncertet más időpontban szervezi meg.
Mikor viszont egy idő múlva, Minka lábujjhegyen közelítve benyitott a pihenő művész szobájába, senkit nem talált. Kőnig Ferenc zenésztársaival együtt feltűnés nélkül távozott. Nem köszönt el senkitől, címet, üzenetet nem hagyott hátra, hacsak nem vehetjük annak, azt a szalvétára írt néhány szót, az éjjeli szekrényen a vizespohár mellett. „Quo vadis” ennyi volt szalvétára esetlenül odakaparva.
Az ünnepség résztvevői végül elégedetten, a fa varázserejének is hála, estére mind távoztak. Ekkor viszont Minka lett rosszul, merthogy megtalálta a szalvétát. Halk sikollyal esett össze. Néhány napos gyengélkedés után megosztotta titkát férjével. Szerinte Ferenc felismerte, hogy ez nem az a fa, aminek ő hozta a magját. Felismerte, de nem akart minket elárulni. Lejáratni, megszégyeníteni. Micsoda ostobaságot beszélsz – legyintett Béla, mire Minka zokogni kezdett. Férje vigasztalta, mire aztán kivallotta, hogy mi történt. Azon a délelőttön, mintegy húsz éve, ő nem a kutyák által kikapart életképtelen magoncot ültette vissza, az hanem átszaladt Jutkához a faiskolába és kért egy teljesen hasonló fenyőcskét, hogy az apát úr legyen mit megáldjon. És azt ültette oda, locsolgatta, talajvitaminokkal is kedveskedett neki… és lám az meg is üdült… Még, hogy megüdült! De hogy csodafa lesz, erre igazán nem számíthatott. És ez a fa, nem az a fa – szipogott Minka, vigasztalhatatlanul immár, hogy titkára fény derül.
Szegverő Béla ettől a naptól fogva, ugyan hivatali teendőit kifogástalanul ellátta, de kedvetlen emberré vált, humora megkeseredett, s nem szívesen mozdult ki otthonról. A Megfordulás Háza így is elég feladatot jelentett számára. Tehetetlenségében vett egy kis szőlő ültetvényt, 240 Otelló és 16 Izabella tőkéje volt, személyesen ismerte mindegyiket, ott időzött, ha tehette, egyedül. Megoldhatatlan rejtélyként szorította markába a tény, hogy a Megfordulás Háza – a fenyőmagok eredetének zavaros históriája ellenére – sikeres és jó helynek bizonyult. Na, de akkor hol itt a csoda? Mi a természetfölötti? Mert a gyönyörű „quo vadis” történetet elengedni nem tudta.
Birtokában volt a titok, amiről senkinek nem beszélhetett. Azt viszont biztosan tudta, hogy nem a fát, hanem az ő szívét kaparták ki a kutyák, annak idején.
Illusztráció: A Via Appia mandulafenyője (Carlandi)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
