Tanulmány

június 23rd, 2021 |

0

Zsávolya Zoltán: N. herceg és a nikkel szamovár?

Lírikusi prezencia és a líra jelenléte a Fordított idő I-III.-ban

A jelen írás címében foglalt jelöletlen Kassák-idézet alapvetően: álmottó. Miközben valamennyire valóságos mottó is. E kettőssége révén azt a ’képtelenséget’, egyszersmind szerves összefüggést, illetve utóbbinak legalábbis a feltételezettségét hivatott érzékeltetni (ezért a kérdő modalitás!), amely a Bánki Éva 2015-2019 között folytatásokban megjelent regénytrilógiáján belül felbukkanó lírai daraboknak, verses szöveg(rész)eknek az elbeszélésben játszott funkcionális vagy esetleg éppenséggel diszfunkcionális szerepét közelebbről tisztázni kívánó interpretatív aktivitáshoz általános érzetként társul az értelmezőben. Közreműködés vagy egyenesen lényegi alájátszás a költészet részéről a narráció mechanizmusában/-hoz, avagy szervetlenebb, csupán díszítő jellegű ráaggatottsága vers(es)(elem)eknek a prózaepika szövegére? A mottó metaforikáját folytatva – immár allegóriává mozdítva azt – a szamovár részvételére érdemes gondolnunk a teában. Kémiailag semmi (nincs vegyülés cserje / víz és fémeszköz között), azonban fizikailag óriási, egyenesen döntő: a forralószerkezet a víz hőfokának radikális megemelésével katalizálja fű és folyadék teává forrásának folyamatát… Lényegileg kívül maradva is vegyi hatás tehát, mégis! –

A női szerző prózaírásáról készített könyv terjedelmű értekezésünk Függelékében adjuk majd összeállításunkat bizonyos „N. herceg” verseiből – ahogyan a Fordított idő I-III. egyik, határozottan elkülönülő textuális rétegének darabjait kigyűjtöttük, amolyan korpusszá egyesítettük, különben a regénybeli felbukkanások sorrendjében.[1] N. ismeretlen középkori költő,[2] kiléte a trilógia egésze folyamán homályban marad; felfogható mint a regényhármas olyan szereplője, aki csak művei révén vesz részt az eseményekben és/vagy azok elmondásában, megvilágításában. Ha egyáltalán részt vesz: jelen, részfejezeti vizsgálódásunk ugyanis éppen annak kiderítésére szolgál, hogy mennyiben és mennyire fonódnak bele a könyv(ek) cselekményébe ezek a szórványosan felbukkanó versek, vagy egyáltalában milyen viszonyban állnak a tényszerű történésekkel, szereplői vélekedésekkel, reflexiókkal? Mint fiktív idézetek, természetesen asszociatívan vannak jelen e művek a regény önrealitása által kínált narratív térben, mindenkori retorikai illesztésük eltérései azonban jelentősen különbözővé teszik az esetileg felbukkanó lírai munka konkrét funkcióját az adott szöveghelyen. A pusztán mottószerű kapcsolódástól egészen a szereplő által végrehajtott olvasási-értelmezési műveletekig elmenően bármi megeshet velük; gyakori az egyszerű(bb) emlékező felidézés aktualizáló, a hős által éppen megélt helyzetre vonatkozás gesztusa; ilyen esetben a figurális tudatfeltárás, belső monológ vagy szabad függő beszéd részeként értékelhetjük azt, ami az elbeszélésen belüli idézetként elénk kerül.

A következőkben arra vállalkozunk, hogy az N. herceg-féle lírakorpusz valamennyi, a regény(ek)ben felbukkanó darabjának cselekményes szerepét, narratív funkcióját közelebbről megvizsgáljuk legalább röviden, jelzésszerűen (néhol ennél behatóbban is). És amennyiben ezt megtesszük, úgy igyekszünk e speciális szövegréteg felbukkanásának mind kulturális indexeltségét, mind pedig – legalább vázlatosan – a vers körül megképződő narratív aurát, a közvetlen vagy kicsit tágabb környezetében pergő történéseket a maguk szerkezeti jelentőségében felidézni.

’Kulturális indexeltségen’ azt az illesztési technikát vagy – többszörös illesztettség esetén – technikákat értjük, amely(n)ek révén a vers vagy versrészlet konkrétan belehelyeződik a regény szövegébe. Ez az eljárás vagy esetleg fogás többnyire retorikai-stiláris műveletként ragadható meg, ámbár magának az efféle aktusnak vagy applikációnak a verbális kerete nem mindig látványos/látható (főként nem az, ha az előbbiekben „mottószerű asszociativitásnak” nevezett gesztus valósul meg). Nem utolsó sorban magára a lírai szövegre, megalkotójára, a költőre, továbbá a költészet/irodalom, a kultúra társadalmi-intézményes helyzetére vonatkozó információk tartozhatnak ide, mint amely mozzanatok a fikción belüli műveltségi státuszát jellemzik, minősítik a középkori literatúrának/művészetnek.

A verses szöveg-sorok ’narratív aurája’ esetében nyilván fordított is lehetne a szemszög, sőt, inkább inverz az előbb ebben az összefüggésben említettek relációhoz képest, amennyiben – és bizony tényleg ez tartható az eredendőbb felállásnak vagy logikának – a prózaian előadódó, elbeszélésileg megképződő cselekmény egy meghatározott szelvényének, a regény figyelmi középpontba kerülő, konkrét szakaszának egy rendszerint kis terjedelmű, pontszerű hatású, zárványos viselkedésű aura-darabjaként foghatnánk fel az annál, abban, ahhoz kapcsolódóan felbukkanó, valamiképpen oda rendelődő verset.

Az alábbiakban álljanak itt az imént ismertetett megfontolások figyelembevételével készített megjegyzéseket tartalmazó „céduláink” egyes versekről vagy verscsoportokról!

I/VIII-IX-X.

I/IX.-et Riolda még gyerekkorában hallotta a névtelen szigeten, ahol született (s amelyet majd csak visszaérkezése után fog a „Nyugati szél szigete” névre keresztelni). Kulturális indexeltsége elhatárolja, elkülöníti az egyértelműen trubadúrlírának minősíthető daloktól, főleg azért, mert a lírán belüli műfaja nem is a dal. Sokkal inkább epigrammára vagy gnómára emlékeztet. Amint Riolda is emlékezetében idézi fel momentán. Amúgy a kontrasztjában említett dalok a trubadúrlíra hagyományához beköthetőek, ezt az összefüggést hivatott hangsúlyozni a lány egyik fontos – ekkor már – múltbeli szerepköre, a megemlítésre kerülő egykori „udvari dadusság”. S ennek a dadának a szabad függő beszéde keretei között sorolódik elő az udvari költészet némely lírai toposza: a „szerelmes levegő” (a temps dous) varázsossága; „[s]ápadt várurak[…], akik egy csókért odadobják az örökségüket, szarvasok[…], akik szerelemtől bódultan járnak föl-alá a breton erdőkben”. Narratív aurája mindennek (az Édes beszéde a szélnek című [FI,V/7] fejezeten belül): az együtt vándorló-menekülő fiatal pár, Riolda és Sjön a rendszeresen gyakorolt mámor szüneteiben egymás karjaiban pihen, eközben gondolkozik és beszélget, és Riolda terelgetné közös útjukat szigetkirálysága átvétele felé, azonban Sjön nem túlságosan fogékony a királykodás kilátásaira. A lány titokban attól is retteg, hogy érdekességét, vonzerejét elvesztheti a fiú számára, ezért vázolja fel előtte a csillogó közös jövő lehetőségét, akár a saját szigetén, akár esetleg másutt.

I/VIII. – Narratív aura: uo. A szerelmi beteljesülés euforikus utóérzete – hozzákapcsolva az utazás, tovább haladás, menekülés, jövőtervezés proponálásához (Riolda részéről). A kulturális indexeltség minimál- vagy akár nulla foka: Mindenféle különösebb felvezetés, kapcsolás nélkül áll a mint olyan minősítetlen versszöveg a fejezet és az egyértelműen a testi együttlétre – diszkréten – utaló szerzői leírásos, majd bevillanó szereplői fokalizációs regényi elbeszélésrész előtt.[3] Afféle mottó tehát a vers. Az utalás hiányzik arra, hogy ki lenne a líra alkotója, de más költőt nem szerepeltet a regény, így mintegy automatikusnak vehető N. herceg szerzősége. (Ugyanez érvényes I/VIII.-ra és I/IX.-re is.)

I/X. – Narratív aura, tágabban: uo. A szerelmi beteljesülés euforikus utóérzete – eloszlóban, mindinkább átadva helyét a prózai, racionális fontolgatásnak, dilemmázásnak. A versszöveg narratív auráját szorosabban nyomozva túlságos talányosságba ütközhetnénk, ha nem kapnánk meg felvezetőleg konkretizáló hatású kulturális indexeltségét: Sjönt „nem érdekelték azok a másoknak talán láthatatlan országok, ahova a költők szerint a csalódott lányok és a bukott királyok jutnak”. (FI,214) A másvilágról lehet szó, esetleg a képzelgés hamisságáról, gyilkos káprázatáról. Egyik sem alkalmas terrénuma a reális cselekvésnek!

I/I-II-III-IV-V.

I/I. – Narratív aura: Illighaen, a normann krónikás immár az ismeretlen, eldugott, kicsi, jelentéktelen és veszélyeztetett északi-tengeri szigeten tartózkodik (amely egyelőre névtelen; a regény végén majd a „Nyugati szél szigete” nevet fogja kapni Rioldától). „Bandemag királyságába” a FI/II/1., Mi az igazság? című fejezetben utazott el, szereplőként is ekkor tűnt fel egyáltalán a könyvben először. Az egész II. könyvrész (Ahol az ébrenlét véget ér) Illighaen szigeten való tartózkodása körül forog; e könyvrész végén a „krónikás” majd el is távozik onnan – a gyermek Rioldát magával víve. Momentán a Rendetlen eső című fejezetnél vagyunk [FI/II/2.], amely cím megegyezik az N. herceg „kéziratkötegének” („kódexének”) előzéklapján olvasható felirattal.

Kulturális indexeltség: Illighaen a szigeti palota könyvtárában kutat… Rengeteg kézirat, könyvnyomtatás előtti kötet kerül elé, köztük elkápráztatóak. Az ismeretlen költői munkásságba I/I.-nél beleolvasva a normann értelmiségi (kalandor?) szörnyülködni kezd: „Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek – no persze mások is, de azt inkább borítsa szégyen és irtózás, mint szemfödél a halott nőket.” (FI,45) Mindenesetre a lírikusi aktivitást nem tudja (ilyen) névhez rendelni ez a viszonylag tájékozottnak, műveltnek tartható fiktív olvasó. Felvetődik benne, hogy esetleg álnévről lenne szó? (A mai olvasóban az vetődik fel: a rövidítés valójában inkább névhelyettesítő kódolást jelenthet. Sőt, a dolog provokatív explicitté tétele, hogy ez a betű éppen az „n” illetve „N.”)

I/II. – Narratív aura: uo., u. úgy. Csak újabb olvasási aktusra mutat rá az egyébként a trubadúrlíra rekvizitumait is megmozdító kulturális indexeltség (főként a „hölgy” és az udvarhölgy révén!). A textus a közvetlenül követő értési kontextus alapján egyértelműsödik szerelmi, sőt, egyenesen szexuális együttlét naplózásaként, amelyet patriarchális-hatalmi instancia által egyenlőtlenül irányított kommunikációs szituáció keretez. „Illighaen is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét vagy a kamaszkori álmokban látott nőket sem.” (FI,46)

I/III. – Narratív aura: uo., u. úgy. De a kulturális indexeltség az olvasó-interpretáror növekvő, immár fokozott felháborodásának hírül adásával egyenlő már alapvetően: „Nők mint denevérek…? És itt a vers megszakadt, mintha semmilyen kódexlap nem tudna elviselni ennyi dölyfös sóvárgást, ennyi szemérmetlenséget.” (FI,46) A vers testi, érzéki attitűdjét, legalábbis a zárlatban, ugyan felismerve, de annak (a Zsoltáros nyomdokain mozogni látszó) építészeti-urbánus irányban kidolgozott allegorizációját nemigen észlelve és annak teljes volumenét aligha átlátva Illighaen a Jézus-követés bölcsőjeként tekint Jeruzsálemre. Ami önmagában természetesen helyes vagy legalábbis. nem helytelen. Annál érdekesebb azonban, ahová a kereszténység 8. századi horizontját mérlegelve eljut. Aktuálisan e vallás végét, gyakorlatilag kihalását tételezi; szerinte már csak a világ periferikus helyein követi néhány nagyon öreg ember. „Hétszáz éve, hogy Krisztus meghalt! – dohogja belső monológjában. – És ha fel is támadt valamikor, a világ semmivel sem lett azóta békésebb hely.” (FI,47)

I/IV. – Mindössze szövegfoszlány felmerüléséről van szó. Narratív aura: A továbbra is a II/2. kötetrészbeli könyvtárlátogatása során tartózkodó Illighaen gondolatai között átsuhan, hogy valamely teljesen hasznavehetetlen eszköznél vajon mi volna titokzatosabb? A közvetlenül ezt követően bevillanó, korábban olvasott vers-részlet [(4)≤(3).] miatt az előbbi kérdés máris a regényi elbeszélésprózába beékelődő idézet kulturális indexeként fogható fel: a lírabeli város és feltehetően maga a líra is használhatatlan és felesleges e nézet szerint. A kézírásos kódex olvasása itt abba is marad. „Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Nem is tartotta valószínűnek, hogy fél évszázaddal ezelőtt I. Bandemag király a kecskék és az asszonyok társaságában a szigetre cipelt volna egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg korábban járt itt? Illighaen zavartan felegyenesedett.” (FI,49)

Az, hogy N. herceg vagy a nevében (ilyen szerzői név alatt?) kéziratot készítő-hátrahagyó ismeretlen még a Bandemagok dinasztiájának szerepvállalása előtt járt esetleg a szigeten, miért ne volna könnyen elképzelhető? A kódexnek ráadásul nem is kellett feltétlenül ezen az isten háta mögötti helyen készülnie; hozathatta például akár valamelyik Bandemag külföldről, vagy akár előttük szintén odakerülhetett. De a szigetkirályság múltja, ahogyan esetleges jelenlegi valós (mítoszba, mágikusságba vesző) mivolta aligha kötődik feltétlenül az írásbeliséghez, literalicitáshoz! Ha csak annyiban nem, hogy Illighaen(ék) házikönyvtárában, otthon, Normandiában is kézirattekercsek sokasága található, és a normann krónikást „tanultnak” mondja az elbeszélés. Akárhonnan szerezte azonban a tudását (akár könyvekből, akár az aktuális szóbeszédekből), módszeresen sorra veszi, végiglátogatja „[a]zokat a különös helyeket, amelyek nincsenek alávetve a józan észnek. A szél királyságait, a hol eltűnő, hol láthatatlanná váló birodalmakat, amikről a költők beszélnek.” (FI,42) Ennek a következetes felderítő tevékenységnek a során jut el a Bandemagok szigetére is, amely elátkozottnak számít: a mendemondák szerint ki lehet ott kötni, de nem feltétlenül sikerül onnan visszatérni. Illighaen a korszak, az aktuális jelen levegőjében lévő furcsa, gyanús jelek megvizsgálását tűzte ki céljául, amelyek eredője feltételezése szerint talán ez a kopár, a létezés határán álló sziget. Megfontolásai, feltételezései utazási vállalkozásával együtt fogannak. Az elmondottak figyelembevételével I/IV. narratív aurája tágabban értve kiterjeszthető a megelőző, az FI/II/1. fejezetre, amelynek címe: Mi az igazság? A kulturális indexeltség pedig különösen felfokozódik azáltal, hogy itt található az értekezésünkben korábban már idézett, a Heribert Illig „kitalált középkorával” fikcionálisan/fokalizációsan kompatibilis szövegrész a regényben. (Vö. 43. oldal!)

I/V. – Mindössze szövegfoszlány felmerüléséről van szó. Narratív aura: A még mindig a II/2. kötetrészbeli könyvtárlátogatása során tartózkodó Illighaen a sziget „furcsa” lényeinek, a szorgok népének emberi mivoltán tűnődik. A kulturalitás konkrét eszközelemeit, az olvasás és a beszéd képességét (illetve ezen képességek náluk fennálló hiányát) mérlegelve jut el ahhoz a megfigyeléshez/információhoz – és ennek a mozzanatnak az előkerítése lépi át a különösen fontos kulturális indexeltség megvalósulási szintjét – bizarr visszacsatolást megtestesítve a tágabban értett narratív aurához illetve az egész regény narrációjának egyik,majd a későbbi regényfolytatásokban feltáruló, kritikus rétegéhez –, miszerint a szorgok ruhaviselés nélküli pőresége, makogása, értelmet nélkülözni látszó állatias ugrálása ellenére emberekről lenne szó esetükben, amit az bizonyítana a legerőteljesebben, hogy Bandemag katonái, habár gyötrik, tettlegesen bántalmazzák, gúnyolják őket, a kétségtelenül uralkodó éhínség körülményei közepette sem ölik, le és fogyasztják el a húsukat… Innen aztán már csak egyetlen asszociáció vezet a korábban már teljes versként elénk került szöveg részletéhez, ez pedig: „És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a krónikási címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő ahhoz fogható gyönyört még nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.” (FI,49-50) Majd következik a részlet maga, ezúttal az egész gondolati láncolat záróelemeként: [(5)≤(1).]

I/VI-VII.

E versek közvetlen narratív aurája mintha hiányozna, csak némi erőfeszítéssel rajzolható ki, ugyanis majdhogynem kiszakadnak a prózai elbeszélés összefüggéséből. Kulturális indexeltségük alapján ugyanis az látszik, hogy N. herceg szövegeinek olvasása-értelmezése mint tevékenység komolynak tűnő pillanatokra eltávolítja Illighaent a maga elé kitűzött feladatától. Amely feladat a szigeten való alapos körbenézés, érdemi tájékozódás lenne.

Az elbeszélés tovább-gördülése máris a közelmúlt ábrázolási metszetében mutatja I/VI. és I/VII. hangsúlyos befogadásának pillanatát: „Ám Illighaen tegnap [kiemelés – Zs. Z.] este nem is a versektől ijedt meg…” (FI,54) Pedig, egyébként, nyilván azoktól is! S a történetmondás kapcsolódó szakasza úgy képes megképződni, a narratív aura jóformán úgy tud csak észlelődni, hogyha mintegy a magunk, értelmezésünk számára folytatjuk az előbbi idézetet: „…hanem hogy szép lassan kilobban a fáklyája – talán szégyenében. Azonnal kitántorgott a folyosóra [mármint a palotakönyvtárból – Zs. Z.], hogy valami alvóhelyet keressen.” (FI,54) Az említett „szégyen” mármost az olvasottak értelmezői értékelésére vonatkozik: ez a tartalom ’szégyenletes’ lenne, mivel megközelítésmódja túlzottan érzéki.

Mi több, I/VI-VII. közege (textusa és kontextusa) egyenesen „őrületként” (FI,53) értékeltetik Illighaen által az előző napon. Szubjektíve azonban beszippantja őt a dolog. Irodalom- és kultúratörténeti konzisztenciájúvá szilárdul-formalizálódik az index: a versekből kifejezetten egy „szerelmi udvar” képe merül fel! A középkori nyugat-európai szerelmi líra társadalmi-intézményes színterének adateleméhez azonban a krónikás értelmiségi kalandor kamaszos komolytalansággal viszonyul; nevetési ingerencia lesz úrrá rajta… Ezért mintha kissé szégyellné magát belül. Ám az interpretátor gyanánt fungáló szereplői tudat számára a gyakorlati helyzet kihívása nyugtalanítóbb: „Inkább nyomozni kéne, nem léha versikékbe, száműzött, halott királynők karjába menekülni. Hiszen hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek? Nem lenne okosabb reménykedve kiállni a partra, és lesni a vitorlásokat?” (FI,53)

Mielőtt olyasféle aggály ötlene fel, miszerint az előbbi idézet talán túlságos hosszan történő szerepeltetése által már esetleges részletességbe vész I/VII. narratív aurájának megragadása, sietünk megjegyezni, hogy ez utóbbi versben lényegében minden benne van – éspedig retorikailag: már (implicit) ismétlésként! –, ami a fenti, utóbb felvezetésként felismerhető prózarészlet tartalmaz. A sűrítő képességű/hatású líraszöveg ugyanis nemcsak az élet-halálra (és nem éppen mellesleg petit mortra) szóló szenvedélyszituáció zavarba ejtően részletes, lélektanilag hitelesülni látszó deskripcióját adja, nemcsak a számításba jövő szerelmi staffázs személyi hierarchiájának értékszortírozását végzi el („csacska nők” vs. „királynő” = kb. ’komolyabb/ érettebb hölgypartner’), hanem még a távlat, a messzi élőhely és az elvágyódás, sőt, az utazás szükséges megkezdésének incipitje is felvillan benne. Jóllehet, persze, ennyire cizelláltan ’csak’ az előbbiekben citált felvezetés fényében, ugyanakkor az elbeszélés prózája és a vers kiemelő/felértékelő gesztusokból építkező lakonizmusa szervesen egymásba kapcsolódva egységes kijelentéstartománnyá kapcsolódik össze, szervesül. Hogy a praxis szükségletei közül csak néhányat említsünk még: Illighaen élet-próbája, hogy majd el tud-e távozni a fogva tartó jelleggel elátkozott szigetről? A majdan magával vitt Riolda nevében etimológiailag a ’királynő’ jelentése bukkan fel. A földrajzilag megcélzott messzeség egzotikumot tartalmazhat (a szerzőnek? az olvasónak?), olyan helyet tehát, ahol a kedvező éghajlat miatt nem kell fűteni. Miközben ez utóbbi szükségességét a szeretkezés testi hevülése már eleve kiiktatja időlegesen…

Legutolsó értelmezői (interpretáció-rekonstrukciós) következtetésünk talán már maga is ironikus-játékos túlhajtás, az összes többi azonban igenis kiolvasható itt az összekapcsolódó szövegtípusok együtteséből. I/VI-VII., különösen pedig I/VII. és környezete biztosan olyan locus a Fordított idő című műben, ahol a lírai betét feltétlenül szervesül a regény szövegébe(n), dinamikus kölcsönviszonyba lép az elbeszéléssel, amit a vers narratív aurája és kulturálisan bőségesen indexelt applikálódása egyaránt határozottan alátámaszt.

II/I-II.

Narratív aura: Az összesen VIII nagyobb könyvrészből álló Elsodort idő VII. (A halottak fogságában című) részének nyitó fejezetében az Almería kikötőjét a marseille-i Ben Naftali kereskedelmi hajóján elhagyó Riolda útja – a 2. regény szövegének döntő többségét kitevő kalandozásai nagyján túl és tágabb ívben már hazafelé tartva – éppen Velence felé vezet. A fejezet címe (A római tenger) sajátos megfogalmazása az éppen érintett térség történelmi múltjának, egyszersmind kontextualizáló keretet ad a magába mélyedő női főhős gondolatainak, amelyek környezetéből kiindulva általánosabb következtetéseket céloznak. „Még talán az sem igaz […], hogy ennek a nagylelkű és meleg tengernek a partján feltétlenül boldogabbak az emberek.”

Kulturális indexeltség [az előbbi idézet közvetlen folytatásában]: „Talán bizony nem azért olyan szorongatóak és borongósak N. herceg, a Nyugati szél szigete költőjének a dalai, mert halandóként erről a ragyogó vízről írt verseket? A rómaiak tengeréről, amivel szemben minden halandó csak sértődött vesztes lehet.” (EI,255)

Ez a szöveghely közvetlenül érintkezik II/I. pozíciójával. E lírai locushoz pedig olyan híradást fűz a szerzői leírás, amely szerint a ’királynő’ (máshol, másképpen „tündérszolgáló”) „a meditáció és az önmagára találás izgalmában” leledzve momentán számolgatni kezdi, mennyi lírai darabra emlékszik a szóban forgó költőtől. Tehát: amikor az előbb – közvetlen/konkrét retorikai illesztés nélkül – egyszerre csak az olvasó előtt állt egy versszöveg, az szintén memória-próbaként, a szereplői emlékezet működési keresztmetszetében felbukkanó verbális/műveltségi anyag volt.

Verse(i) után pedig mindazzal foglalkozik az udvari műveltségre hasonlító átlátással rendelkező nő, ami a költő személy(iség)éről, életútjáról valaha hírként hozzá eljutott. A legfontosabb mozzanatok, hogy „soha nem lelt nyugalmat, és minden embernél szabadabban élt”. (EI,256) S a művészeti példa korántsem marad szervetlen kulturális anyag: személyes egzisztenciális referencialitás amalgámjával egybegyúródva szervesül a végiggondolt dolog a végiggondoló önelemzéséhez, még hogyha negatív felhanggal is. („Riolda még csak szerelmes sem mert lenni soha úgy istenigazából.” (uo.)

Felmerülő mérlegelési adatok, feltételezések N. herceggel kapcsolatban: frank nemzetiségű volt; kipusztult nép utolsó képviselője volt; tanúja lett szülei erőszakos halálának; fiatalként az ír szigetre emigrált; kiváltotta a tündérek haragját, ezért kellett menekülnie a halál országa, a legnyugatibb állam földjére. Riolda azonban nem tudja, melyik birodalomként képzelje el a legnyugatibb államot, sem azt, hogy eljutott-e odáig a költő? De még az anyanyelve sem ismert előtte! Ám sokféle fordítás verziói merülnek fel a szövegekkel kapcsolatban, amiből nyilvánvaló: Riolda szintén valamilyen átültetés(ek)ként ismerkedett meg N. lírájával Európa (a földkerekség) egyik legtávolabbi helyén, a Nyugati szél szigetén.

Semmi bizonyosság az elbeszélésben a kulturális indexek fenti, önmagában pedig egészen impozáns sorát illetően, pusztán szóbeszédek és mendemondák. A főhősnő útitársai, Ben Naftali tengerészei számára sem ismert az „északi udvarok legendás N. hercege”. (EI,257) De magáról Rioldáról is kissé meglepő információ itt, miszerint addigi élete ennek a költészetnek a jegyében telt volna. Persze önjellemző saját elmondás gyanánt – a változatosság kedvéért most függő beszéd formájában előadva – az olvasó még kevésbé kénytelen abszolút komolyan venni ezt az információt, mint hogyha szerzői közlés lenne… Mindenesetre Riolda eszmélkedése, miközben közvetlenül oda torkollik II/II. emlékezeti, felidézési verbál-anyagként értendő idézetéhez, egy kulcsszót játszik fel a vers értelmezéséhez. Ez a kulcsszó, nevezetesen az „ellenkezés”, amelyhez képest azután ’csak’ amolyan aktívabb ekvivalens-változatnak tűnik fel az N. szövegében szereplő „tiltakozás”. (Ellenkezni ugyanis talán explicit megfogalmazás nélkül is lehet, mintegy csendesen megvalósított-megélt attitűd gyanánt, a tiltakozás azonban feltétlenül cselekvéses vagy legalább beszédaktusos, sőt, gyakran már programszerűen tudatos tevékenységet feltételez.) A lírabetét kulturális indexe a versszöveg közvetlen közelében tehát az interpretációs értelemtulajdonítás (-proponálás?) gesztusának alakját ölti, ami által elmondható: ezen a ponton a regényelbeszélés prózája és a beleapplikálódó versbetét szerves egységgé szövődik; az egyszerre csak felbukkanó líra-passzus töretlen ívben viszi tovább a közvetlenül előtte észlelhető/azonosítható narrációt. Hogy azután a narratív aura tágabb (jelenet-, fejezet-, egész regényi) távlataira is kiterjeszthető-e a vers környezetében, abból kisugárzóan a szervesség-összehangoltság ezen érzete? Nos, II/II. szorosabban vehető üzenete a megváltás-ígéret és ennek földi/állami megfelelője, a hivatalosság elutasításának mondandóját megképezve a függetlenség, a saját sors és út (átvitt értelemben is) alanyi programját alkotja meg. A hajón momentán afféle fogolyként tartózkodó Riolda emlékei, gondolatai között jelen lévő ilyen sugallatú szöveg legalább képletesen, áttételesen a szabadság és ezzel a független, egyéni sorsalakítás intenciójával áll összhangban, annak művészi-értelmezői ekvivalensének tekinthető. Riolda, ha ugyan még nem is egyetlen további lépcsőfok elérésével, de mégis határozottan halad már e pillanatban a megszabadulás, az újra-önállósulás felé, amihez jelen környezetét is csak eszközként használja valójában.

A jelen „cédulákon” generált jegyzetanyag célkitűzései között nem szerepel tényleges, főleg nem teljes versértelmezések megalkotása, lévén éppen az elbeszélés folyam(at)ában elő-előbukkanó versek mellett azonosítható narratív aura és kulturális indexeltség regényprózán belüli locusként, passzusként való megragadása, jellemzése bennük a célkitűzés. Azonban II/I-II. kapcsán igen feltűnő sajátosságot mutat a megfigyelés: a  regényben eddig felbukkanó versszövegek, -szövegrészletek (és ami azt illeti, ez majd a továbbiak többségére is igaz lesz) prózai oldottságához, vagy akár laza pongyolaságához, ötletszerűségnek is nevezhető esetleges asszociativitásához, felsorolásos-halmozós retorikájához képest N. herceg ezen két munkájában egyként tömörebb, feszesebb szerkesztést találunk. Az aforizma, a gnóma nyomainak hordozása mellett a lírai műfajok közül az epigrammához áll a legközelebb a két vers, s a koncentráltsággal, tömörséggel együtt a természeti észlelés egy-egy jelenségének leírása, központi elemként való szerepeltetése a keleti költészet formái közül még a haikut is eszünkbe juttathatja, habár a mozgatott terjedelmek azénál valamivel tágasabbak. Mindezen impulzusok a két versben végtére is mégis különbözőképpen strukturálódnak, szerkesztődnek egybe, két eltérő karakterű alkotást létrehozva. II/I. inkább tárgyias, a végén az E/2-jű kiszólás is inkább az általános alany érvényesség-kiterjesztési gesztusaként fogható fel. II/II. első személyű megszólalás, mielőtt a tengeri természetkép deskripciójába billenne át, és a végén az egyetemes emberi igazságérvényesség szintén a kitüntetetten tájékozódó egyén szólamában hangzik fel benne. ’Mindössze’ az hasonlít a két műben bámulatosan – ha nem éppen kísértetiesen – hogy a zárlat itt is, ott is alternativitássá oszcillál. Ennek az alternativitásnak a két lehetséges választási ága pedig természetesen valamiképp szemben állóvá különböződik el egymástól – ám anélkül, hogy logikailag egymás valódi ellentétévé szigorodnának.

II/III.

Ez a líraszöveg retorikailag zárványszerű elszigeteltségben található a regény prózájába ékelve. (A halottak fogságában felirat alatt futó VII. könyvrész Halottaknál is titokzatosabb című, számozás nélküli, egyébként harmadik fejezetében.) A regény afféle ’narratív asszociációjának’ nevezhetnénk, ha nem a narratív aura fogalmát alkalmaztuk volna eddig (és fogjuk is még!) az elbeszélésben itt-ott, ekkor-akkor felbukkanó versek környezetükhöz való illeszkedési módja és foka, a történettel, annak menetével észlelhető kölcsönhatásuk, abba való effektív bevonódásuk mértékének jellemzése érdekében. Mivel a lírai sorok kulturális indexeltsége, vagyis az elbeszélésbe applikáltságuk közvetlen gesztusa/eljárása ezúttal nem annyira műveltségi, legalábbis nem irodalomtörténeti vagy egyenesen poétikai tartalmakat hordoz (mint például I/VI-VII.-nél, ahol még a trubadúrlíra historiográfiai nyomai is objektíve előtűnnek), hanem az udvarlás jóformán folklorisztikus kvázi-rituáléját idézi fel (illetve alkotja meg maga is), ezért a szorosabban körülhatárolható kulturális index most mintegy közvetlenül áttűnik, átbillen a már tágabb kontextusként viselkedő/vizsgálható narratív aurába. Akár annak részeként is felfogható – amint ’aura’ és ’index’ elkülönítése mindig formális, valójában alapvetően egymásba járhatnak, lévén jórészt a szereplői fokalizáció és a szerzői leírás dinamikája: szétszálazódása-összekapcsolódása dönt – a felvillanó kulturális mozzanatok mellett – arról, hogy az adott vers körüli elbeszélés mivel és pontosan hogyan világítja meg a lírai passzus sorait, esetleg strófáit. (Persze, ezzel még csak arra fordítottuk a figyelmünket, hogy ’aura’ és ’index’ eszköze hogyan szervesít/het/i a prózai elbeszélésbe a narráció által esetenként egyszeriben elénk görgetett verses regényi szövegrészt. A végső vizsgálati cél – mind az egyes esetekben, mind a lírai passzusok virtuálisan összesíthető, valamiféle egészként rekonstruálható korpuszára tekintve[4] – az kell legyen: mennyiben gazdagítja, mennyit és miként tesz hozzá a regény verses szövegrétege az elbeszélés kidolgozásához?)

Tulajdonképpen azt is mondhatnánk: (13.) esetében – mivel e líraszöveg (néhány kisebb átalakítás mellett) (10.) parciális megismétlését kínálja [(13.)≤(10.)] – önmaga kulturális megindexelése (a prózai elbeszélés nyújtotta szövegkörnyezet formális figyelmen kívül hagyása esetén amolyan null-indexeltség) áll fenn, legalábbis részlegesen. És (13.) perspektívájából nézve ez valóban így is van. Nagyjából ugyanaz a szöveg I/X.-ként szerelmi párbeszéd-szituáció kulturális eszközének bizonyulva nyilván ugyanolyan funkciójú eszköz gyanánt azonosítható nagyjából megvalósuló megismétlődésekor, II/III.-ként is. Gondolhatnánk. És feltehetően a regényi narráció is ezt gondolja! Azonban a helyzet az, hogy valójában (10.) megindexeltsége tekintetében érdemes vagy talán egyenesen szükséges (13.)-at (visszafelé vonatkoztatott) segédeszközként használni, nem pedig fordítva. Ugyanis (13.) megindexeltsége annyira konkrét-explicit, hogy voltaképpen mintha csak itt, az olvasásban idáig érkezve válna teljesen egyértelművé egy alapvetően fennálló szerelmi perspektíva megléte; míg (10.) körül bármennyire félreérthetetlen is a „mámor”, sőt, fiziológiailag, az „életvíz nedvek” meg a „szorítások” emlegetése, maga a líraszöveg Sjön kapcsolódó ’értetlenkedése’ fényében a lényeget illetően akár mellébeszélésnek is tetszhet… De annak kijelentését mindenképp megkockáztathatjuk: I/X. és II/III. líraszövege kölcsönösen egymást indexeli, világítja meg.

A szerelemi-udvarlási összefüggésről szót ejtve, I/[VII-IX-]X.-ről a fentiekben elmondottakhoz hozzá kell még tennünk most, hogy bár ott egyértelműen Sjönre vonatkoztatható az ilyesmi, valójában inkább a női passzivitás sztereotip sémájának felel meg, s így jobban illik Rioldához. Az is igaz viszont, stílszerűen, hogy az eredeti előfordulási helyen, I/X. prózai környezetében /aurában-indexben/ Riolda győzködte Sjönt, és a férfi volt a kevésbé aktív fél. Amúgy pedig a ’győzködés’ a későbbi házaspár esetében nem az érzelmi-testi hajlandóság egyáltaláni kivívására, a harmóniaállapot megteremtésére irányul, az ekkorra már életük természetes kerete. Sokkal inkább a kapcsolat társadalmi-egzisztenciális konnotációival összefüggésben látszik szükségesnek némi agitáció: a hatalmilag, vagyis egyfajta ’államtani ambíció’ szempontjából nem túlságosan motivált Sjön előtt mintegy ’meseileg’ kell tisztázni, miszerint Riolda kezével egy királyságot is örökölhet… (A jóval érettebb Rioldánál Benjaminnal szemben feltehetően önmagában nem hiányozna a hajlandóság, egzisztenciális, hatalmi-erkölcsi kondícióit azonban meglehetősen kétesnek érzi a férfinak. Nem beszélve arról: emberileg-társadalmilag elkötelezett, házas, családanya.)

Mindezek után II/III. megelőző kulturális indexe: „[N]em ez az örökös kerülgetés, tapogatózás, körbe-körbe járás, ami szerelemre emlékeztet?” (EI,281) Követő kulturális indexe: „De még ezek a kínos macska-egér játékok is csak könnyed játszadozásnak tűnnek egy hullámok közt tündöklő városban.” (EI,282)Mivel az elbeszélésnek a narratív aurán belül végbemenő szituáció-generálása során a párbeszéd-visszaadó lejegyzésmódszer nagyon tanulságos kreativitással ingázik szerzői leírás és (a maga verbális konkrétságában egyenes megszólalást is megjeleníteni képes) fokalizáció között,[5] teljes egészében kiemeljük ide a jelenetet. Felvezetésként szükséges előre bocsátanunk, hogy Rioldának védekeznie kell, hogy a szexuális ragadozó Benjaminnal egy háztartásban élve, ne essen áldozatul munkaadó gazdája rutinszerű érzéki tájékozódásának, ezért kitalált problémával vezeti meg annak hiszékenységét. A jelenet megérzékítő erejét nagyban fokozza, hogy ismétlődő szituáció bemutatásáról van szó (mely tény a végén, mintegy csattanószerűen derül ki):

Ez a meglehetősen okos ember azt is elhitte, amit Riolda mesélt, hogy az édesapja a születésekor megátkozta: ha idegen férfi ér hozzá, fájdalmas kelések lepik el a támadóját.

Lepra, pestis, vörheny vagy más iszonyatos kórság.

Benjamin nap mint nap mérlegelte a kockázatot. Ha Riolda elment mellette, megvető vagy vágyakozó grimaszokat vágott, de a ruhája szegélyéhez sem mert hozzáérni.

Jól megy a kendőd színe az arcbőrödhöz […].

 Köszönöm, uram.

Rioldát így is fojtogatta a bűntudat. Nem akadt férfi az életében, a saját férjét és a fiait is beleértve, akinek a titkain ennyit rágódott volna.

Soha nem ettem még ilyen jó hallevest.

Váljék egészségedre, uram!

Mindennap ugyanúgy, mindig ugyanazokkal a szavakkal.

(EI,281 – kiemelések az eredetiben)

II/IV.

Mintha ez a líraszöveg is zárványszerű elszigeteltségben volna található a regényprózába tolódva (a VIII., Haza, ha van hova című könyvrész számozatlan első fejezetén belül), azonban illesztettsége szervesebb, formál-retorikailag előkészítettebb, mint II/III.-é a maga helyén. Lecsengetése pedig – mint majd megmutatjuk – némi meghökkentéssel szolgál, ámbár az asszociativitáson belül teljességgel ’logikusan’!

Itt és most tél közepe van, a fagyok legmélyebb pontja Velencében, a fejezet-alcím időmeghatározása egészen pontosan „január nónájáról”, a „keselyű napjáról” beszél, nyilvánvalóan jelképes érvényességgel. A hideg konkrét-emblematikus csúcsra járatása érdekes módon az észak-nyugatról származó Rioldának az adriai tengerparton fekvő, délies-kontinentális városban a helyzete, az ott-tartózkodása további tarthatatlanságára ébreszti rá. Ahogyan ebből a feelingből kiindulva, racionálisan is megfogalmazható következtetésekig eljutva Riolda előkészíti szabadulását, illetve lassanként elkezdi azt kivitelezni gazdájánál, Benjaminnál: ez képezi a fejezet fő tartalmát, ezzel pedig, mondjuk, a vers nagyjából meghatározható narratív auráját. Ehhez képest mármost pontos-feszes, szorosan rávezető gesztusnak vehető II/IV. megelőző (kulturális) indexe:

Vízkeresztkor havazni fog, mert közeleg a világvége, és Isten még a város fölötti hegyeket is rázúdítja a csatornákra, ígérte a Szent Cassian-templom papja, aki – lévén maga is tengerész – mindenkinél jobban ismerte a bűnöket és a szeleket.

Hajnalonként Riolda a takarója alatt is érezte a tenger színén lebegő város félelmét és reszketését, és minthogy semmi tenni- vagy látnivaló nem akadt, nyugodtan sírdogálhatott a konyhában. Van-e félelmetesebb annál, mint egyedül maradni a titkainkkal?” (EI,300-301)

A személy(ek)re vonatkoztatottság variatív azonosítása lesz az a bizonyos, már említett meghökkentés: a versben szereplő bizonyos „halott nő”, aki „sírni szeretne”, lényegileg egybeesik feminin főhősünkkel és hangulatával/lelkiállapotával (aki momentán nem él igazán!), amikor a követő kulturális indexben ezt olvassuk: „De Riolda sem emészthette magát örökké. [kiemelés – Zs. Z.] Nem bámulhatta örökké az ablakából a hópelyheket, melyek mintha maguk sem tudták volna eldönteni, lefelé vagy felfelé szálljanak.” (EI,301) Ami azt illeti, a motivikus sűrítés már majdnem fojtó errefelé, hiszen a szóismétlés határát súrolja az, hogy a sírás tevékenységmozzanata nem csak a versben, de az azt felvezető indexelésben is explicite előfordul.

Ám ezen a ponton lesz szerepe annak, hogy II/IV. átlagon felüli művészi értékességgel, intenzív kidolgozottsággal bír „N. herceg költeményei” között – hogyha egy valójában a prózai történetmondás kiegészítő, járulékos elemeit felvonultató többszörösen (legalább kétszeresen) fiktív szövegcsoporton belül van értelme esztétikai értékeléseket végrehajtani, megkülönböztetéseket tenni. Megint csak a behatóbb elemzésbe bocsátkozás szándéka nélkül, mégis fel kell hívnunk a figyelmet a versszöveg nyitó metaforájára, amely annyira erős, hogy átmenetileg félre is vezet a kontextusból: rá koncentrálva mintegy megtévesztett az olvasó; szemantikai ütéstől (vagy üresjárattól?) elkábultan nem tudja hirtelen, éspedig rögtön az olvasás kezdő pillanatában, miről is van, vajon miről lehet itt szó?… Hogyhogy robbanás?! Semmi kétség, innen ’szájbarágósan’ kell visszahozni a helyzetet; ami meg is történik a második sorban a „havazás” tisztán érthető fogalmának bevetése által. Erre jön rá egy következő eredeti és megdöbbentő erejű metafora: „selyemkendőt húznak át a csonthidegen”.[6] Ez még közelebb visz a téli csapadék megindulásának varázsos pillanatához; ami eddig szinte csak sejtelem volt, az most szinesztetikus irányba mozdulva ragadja meg, írja körül (finom szemű) látvány és (halk, suhogó) hangzás együttes eseményét! A 4-5-6. sorban a szereplő stigmájának (vagy a versre emlékező, azt implicite idéző szubjektum egzisztenciális párhuzamának) odapecsételése mellett a felsorolás-halmozás „bazsali-effektusát” kapjuk ’csak’… Majd jön az ismételten a havazás jelenségére vonatkoztatott záró-metafora – előzetesen kiterjesztve a szemlélődés teljes látószögére…

Ez a locus, II/IV. a ’felvezetésére’ és a ’lecsengetésére’ szolgáló indexekkel együtt, szorosra zárt szerkezetként funkcionál. Prózai és verses részei szervesen, a fogaskerekek funkcionalitásával kapcsolódnak össze és hozzák működésbe a különböző szövegrészekből létesülő új retorikai-szemantikai egységet, a változatosan-variatívan felhangzó regénypasszust. Amely teljességgel, persze, nem ’hibátlan’, azonban valamiféle absztrakt ’hibátlanság’ megkövetelése rombolhatná is a prózai narrációnak alapjában a mindennapi beszédmód ’kötetlenségéhez’ igazítandó megképzését. (Pl. a „sírás” mozzanatának megsűrűsödése ugyan talán túlságos a közelebbről tekintett tárgyalási szakasz indító és középső fázisában, ám az, hogy az ’ablakból figyelés’ információja csak kiegészítőleg kerül közlésre, egyfajta többletként, s így csattanóként záródik vissza a centrumban álló verses rész értelmezhetőségére, ahol még csak a ’figyelésről’, „látásról” volt szó, amúgy perspektívafüggetlenül.)

III/I.[7]

Ugyanaz a kisiklatott kifejezés az őt megelőző kulturális indexben, mint magában a versben: az idézetként megjelenő líraszöveg biztosan az idéző, a használó felfogásának demonstrációjául szolgál. Mi több, használt, ominózus szófordulatát alighanem eleve a lírai anyag ismerete, ha tetszik: műveltség formálja. „– [M]ilyen igaza volt a nagy költőnek! […] / Nem állsz semmivel hányadán [kiemelés – Zs. Z.], Riolda, az a te nagy bajod. Ez a kis vers hogy tetszik, drágaságom?” (ÖI,127) A vers egyébként általánosságban állítja a nőkről, miszerint „semmivel nem állnak hányadán soha”. A Hold szimbolikus társításával a másodlagosság princípiuma társítódik hozzájuk (kölcsönfény a Nap elsődleges sugárzásához képest), és aligha lehet eltekinteni a havi periódus képzetének kicsinyítő-biologikus hatásától. Egészében negatív, kritikus jellegű a beállítás az egész líraszövegben, s a dehonesztálást a végsőkig felfokozza, egyszersmind pikánssá teszi, hogy a zárlat csattanószerű tárgyalási fordulata egy nyomorék, infantilis szellem perspektívájából villan fel.

Mivel az irodalomtörténeti-műveltségi utalás csak egy a III/I.-et övező, főként párbeszédekből álló próza-környezet tartalmainak sorában, nehéz eldönteni, meddig terjed ezen líraszöveg körül a közvetlen kulturális indexelés nyelvgesztusa, és honnan, a verspasszustól milyen távolságban számítandó már a narratív aura tartománya? Még, a felvezető indexből: „–Nem akarod tudni, ki volt az az N. herceg? Hogy mi módon kerültek a versei a te szigetedre?” Így kérdezgeti Rioldát Al-Rakmarán, aki kísértetiesen emlékeztet az első regény vizigót Gerhardtjára, Aldora királyné halálból visszajáró csökött kisgyerekére, lényegében azonos is vele. Momentán a Kelet-Angliát pusztító, Rioldáékat foglyul ejtő vikingek „megbízója”, ami azért igazán ijesztő, mert – kitértünk már rá értekezésünkben – az elbeszélés sugallata szerint annak idején az arabok Ibériai-félszigetre való betörésének is ő volt a spiritus rectora… Tehát északibb tájon tevékenykedve a hispániaihoz hasonló rombolás katalizátora kívánhat lenni, aminek csak egyik amolyan előjátéka a Nyugati szél szigetéről kihajózott expedíció elfogása, a „királynő” rapportírozása.

Mindenesetre a lecsengető index közvetlenül III/I.-hez csatlakozó verbális egysége[8] után következő kérdések – mozgalmas gyakorlatiasságuk, intenzív fenyegetőségük miatt, egyszersmind a kulturális jelleget nélkülözve – már szinte biztosan a narratív-cselekményes aura részét képezik: „–Azzal sem törődsz, Riolda, hogy mi fog történni a gyerekeiddel, a férjeddel, a szigeteddel? Hogy ki küldte az üstököst? Hogy miképpen fogjátok túlélni az éhínséget?” (ÖI,128)

III/II.

Narratív aura: Northumbriában (földrajzilag valós helyszínként tekintve Northumberlandben), közelebbről Bamburgban[9] és környékén, amely területet az imént pusztítottak végig a vikingek, rengetegen meghaltak, de szintén sokan bujkálnak szerte mindenfelé. Riolda fogva tartóival egyetemben a burgh lakója momentán. „Most a királyi palota a legbiztonságosabb hely, hisz minden öböl, minden erdőcske tele van menekült férfiakkal, akik szerencsétlennek érzik magukat, mert ők élnek, a szeretteik pedig halottak.” (ÖI,153)[10] Ehhez a helyzethez, életérzéshez szorosan illeszkedik a főhősnő vágyakozása – lévén ekkorára az ő szerettei is elpusztultak – a túlvilágra átkerültek „méltóságára” [szubjektivitás által külön hitelesített kulturális indexeltség]. III/II. nem más, mint alapvetően ennek az ünnepélyesen megragadott, megérzékített halotti méltóság-állapotnak a komótosan felvezetett-előadott, némi kimért, az átmeneti félrevezetés futamait-kanyargóit is beiktató retardációval csattanóra kihegyezett, igen hatásos versbeli kifejezése. A szív talán nem is bír el ekkora gyönyörűséget? Persze, hogy nem! Hiszen éppen ebbe szakad(t) bele…

A verset a regényprózától való ’zárványszerű elszigeteltségtől’, a szimpla, retorikai kötés nélküli odavágottságtól nem utolsó sorban az előtte álló személyes-műveltségi indexet lezáró írásjel, a kettőspont alkalmazása menti meg. Így nem szövegi, hanem szereplői asszociációként fogható fel a lírai sorok szereplése. Egyébként valamiféle csatlakozó, ’lecsengető’ kulturális index hiányzik a vers mögül, ott már rögtön a narratív aura egy másik alapdilemmájáról van szó: a fejezet (és a megelőző fejezetek) egyik fő gondja Riolda számára, hogy Jette, a szörnyszülött, rút, óriáslány (maga is viking harcos egyébként!) „be akar költözni a szívébe”… (ÖI,155)

III/III.

III/III.-nál a versszöveget megelőző/felvezető kulturális index a szó szoros értelmében kivonódik (kizáródik) a tulajdon környezetét (is) alkotó narratív aurából, mely utóbbi a Rigoberta úrnő – Nagy Károly unokahúga – normandiai lakótornyában Riolda által tett látogatás alkalmával az ezen frank előkelőség részére a személyzetétől eszközölt vacsorakészítési szertartás kavalkádját, sürgő-forgó zsivaját jelenti. (A Hogy te mennyire! című, egyébként számozás nélküli negyedik fejezetben, közelebbről a 4., Túl a birodalmon felirat alatt található könyvrészen belül.) Szorosan ehhez kapcsolódóan értendő ugyanis, hogy „Riolda nem vett részt a nagy kóstolgatásban, tereferében. A konyhaasztalnál ült, és egy búcsúajándékul szánt verset körmölt egy kallódó pergamenlapra.” (ÖI,187)

Az iménti mondatok tehát műveltségi-irodalomtörténeti gesztussal indexelik, fémjelzik azt a maga kategóriájában viszonylag hosszabb, rímtelen jambikus sorokból álló, allegorikus karakterű textust, amely átfogó jelentését tekintve globálisan leképezni, lekövetni látszik a fejezetben (és még néhány megelőző fejezetben) érvényben lévő alapviszonyokat: tágabban az egyelőre még királyságként emlegetett, de nyilván a császárság felé haladó Karoling-birodalmat, szorosabban véve pedig Károly király (majdani császár) rokoni-hatalmi-intézményes összefüggését Rigoberta úrnővel. Mert nyilván ez a nap, a hold és a csillagok továbbá az üstökös és a bárányfelhők együttes versbeli szerepeltetésének strukturális, szerkezetileg az égre, az űrbe helyezett értelme. Ahol is a nap az uralkodó (férfi), a hold a hozzá virtuálisan, egyszersmind hangsúlyosan társítható (női) személyiség megtestesítője,[11] míg a „hódolók” (szerelmi fanok-e vagy inkább alattvalók?) kategóriájának éppenséggel a bárányfelhők felelnek meg; az üstökös és a csillagok pedig közelebbről tisztázatlan szerepkörűek, bár talán jelentősebb, függetlenebb függők lennének, ha szerepelnének egyáltalán, de hát a vers csak hiányukról tudósít…

Mármost arra vonatkozóan nem ad (egyértelmű) eligazítást az indexeltség, hogy Riolda a saját, helyben rögtönzött vagy már meglévő versét írná-e le, amikor a konyha asztalánál körmöl! Költői vénájáról, aktivitásáról a trilógia folyamán sem hallunk sehol. Így nagy valószínűséggel N. herceg költeményei közé sorolhatjuk az általa alkalomhoz, a megtisztelt személyiséghez illőnek érzett, idézetként felhasznált, műveltségi anyagként bevetett líraszöveget – hogyha a fikció nem volna homályosabb, nagyvonalúbb az ilyesfajta méricskélésnél, és figyelmen kívül nem hagyná ennek a lebegtetett szálnak az elkötését. A csatlakozó levezető index mindenesetre azt az érzést erősíti, hogy nem saját alkotás segítségével kommunikál elköszönésképpen Riolda, lévén közvetlenül a vers után, szorosan annak szövegére utalva, visszavonatkozva már egy másik, nem művészeti műfaj említődik: „Aláírván a levelet, reményét fejezte ki, hogy a fenséges Rigoberta bátyja, a fenséges Roland hamarosan látogatást tesz a toronyban.” (EI,188)

III/III. a legkevésbé sem hordoz episztoláris karaktert, levélnek nevezni visszamenőleges elmozdítását, menet közbeni dinamizálását jelentheti a paramétereknek. Vagy egy ’nullás’ utalást egy másik szövegre, egy valódi levélre, amelyből viszont egy sort sem olvashatott itt az empirikus olvasó.

A dilemmázást rövidre zárja, hogy a csatlakozó index erős zökkenővel billen át a narratív aurába és egyáltalán a narrációba: közvetlenül utána nagybekezdés szövegpauzája, szerkezeti tagoló eleme áll.

III/IV.

Az utolsó, 5., Túl a jövőn felirat alatt futó könyvrész (számozatlan) hetedik, egyben befejező fejezete megint egyszer a regénytrilógiában már eddig is annyiszor, annyiféleképpen és annyira hangsúlyos kérdést viseli címként: Lehet-e a jövőre emlékezni? Ami itt, a zárófejezetben történik ezen a címen – hogy tudniillik Riolda csodával határos (vagy egyenesen csodás) módon egy, a könyvtárában talált, jóval későbbről származó krónikában saját maga és gyermekei a jelenéhez viszonyítva még csak a jövőben lejátszódó sorsáról olvas múltábrázoló összefoglalás gyanánt –, az metaforikus értelműnek mutatja az „emlékezni” igét. Ilyen módon, ilyen eszköz által akkor emlékezhet valaki (lévén természete szerint a valóságos memória is eléggé megbízhatatlan), ha mindössze bizonytalanul, homályosan dereng neki az, ami információként, adatként előkerül(ni készül). És Riolda éppen így van a titokzatos és számára idegen krónika közléseivel, vonatkozzanak bár azok a tulajdon és a saját családja az aktuális jelenéhez képesti utóéletére. Ráadásul a krónika tárgyalásmódja, szemlélete meglehetősen technokrata, számközpontú, fantáziátlan. Hiányzik belőle, úgymond, a költészet, a „boldog jövő” képe. Ennek definíciója pedig az elbeszélés szerint a humán létező önmagában felismert vágyakozása, amely rokonítja a földön élő valamennyi másik emberrel. (A kifejtés szerint ez nem, vagy nem annyira ’csak’ az erósz, hanem inkább a testvériesség, a szolidaritás, akár a szeretet érzése, eszménye.) – A fentiek a prózai elbeszélés III/IV.-hez közeli, a vers közvetlen narratív aurájaként tekinthető részét foglalják össze. Hogyha kicsit távolabbra tekintünk, a fejezet elejére vagy akár még a megelőző fejezet befejezéséhez, akkor a tágabb narrációs környezetet egy másik betétszöveggel, a főszereplőnek a „krónika” (fizikai leírása alapján gyanús, hogy nyomtatott könyv!) végére rótt kézírásos bejegyzésével ragadhatjuk meg a legfrappánsabban: Ma reggel meghalt Vörös Sjön, a legkedvesebb gyerekem. És ma végeztem a fogadott fiammal, Shiobiannal. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól. Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője. (ÖI,268) Az úrnő arról már nem ad számot, hogy másik fiát és a leányát kimenekítette az éhhaláltól fenyegetett és a tenger vízszintemelkedése következtében elnyeléssel fenyegetett, kopár, isten háta mögötti ’királyságából’. S jóllehet utóbbiakról biztató dinasztiaalapításokat olvas távolabbi helyek jövőjével kapcsolatban, itt, a szigeten – azzal együtt, hogy táplálékhiányos állapotában életereje tényleg végzetesen fogytán van – óriásiak, már jóvátehetetlennek érződnek veszteségei. Személyes halála küszöbön áll, ezt maga is jól tudja, s egyik dolog felől sincsen kétsége az olvasónak sem.

Az átgondoltság, az érvelések követésének ezen a gyújtó- (vagy gyűjtő- ?) pontján helyezkedik el III/IV. Maga a versszöveg nem annyira a humán testvériességet hirdeti, hanem az embernek a többi élőlény és a Föld iránti szolidaritását tanúsítja – valamiféle Éden-rekonstrukció hangulati húrjain játszva. A retorikai szerkesztettség több, egymásba tolódó mondati szintjén megvalósuló párhuzamosítás, halmozás szavatol azért, hogy minél több, minél változatosabb tartalmi anyag beleférjen a lírai építménybe, miközben minden gazdagság lényegében ’csak’ ugyanarról: a létezés természeti-animális keretezettségéről beszél összes mozzanatával! A legvégén kissé talányos a „kis pásztor” felbukkanása, de lehet, hogy éppen ez a figura szavatol a költemény által megígért újjászületés lehetőségéért…

A csatlakozó, követő kulturális index: „N herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több költemény is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.” (ÖI,268)

S még egy részlet a narratív aurából, szintén már a vers utánról: „Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol sem az állatok, sem az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.” (ÖI,268-269)

III/IV. keretezettsége annyira szoros-feszes, hogy a narratív aura előbb idézett része után egyúttal nagybekezdés cezúrája következik; vagyis az elbeszélés is természetes szünetet tart ezen a ponton; a narráció aktuális egysége méretre éppen akkora, mint a vers előtti közvetlen prózarészlet mérete (a királynői krónika-bejegyzés meg maga III/IV. között)! Amúgy az index önmagában is költőien szép, mágizálás szempontjából visszafogott, a káprázatra félig-meddig racionális-fiziológiai magyarázattal szolgáló csodaszerűsége után, amely a verskódexre vonatkozó érzékelések tágasabb magyarázati lehetőségét adja meg, az imént idézett narratív szakasz egyébként a ’sziget mint negatív Éden’ képzetet is rövidre zárja – és ezzel látványos kapcsot hoz létre, hidat ver a trilógia utolsó versbetéte, III/IV. valamint a regény prózai elbeszélőszövege között –: már maga a feljátszott Éden eléggé biblikus (lenne), ám a kifejezetten egy „másik valóságra” hangolódó „kis pásztor” kifejezés, Jézus Krisztus gyermekkora felől kanyarítva a lehetséges cselekvők személyi hálóját, a kereszténység hatályba lépését, a lelki-testi újjászületés vallási (minimál)mágikumának működését helyezi kilátásba. (A keresztény vallásosság, misztikus csodásítás szerepeltetése Bánki Éva prózájában kezdettől fogva érdemleges illesztési lehetőséget kínál bizonyos, a világpróza – nem utolsó sorban a 20. századi latin-amerikai regény – viszonylatában „mágikusként” jellemezhető cselekményelemeknek és -mintázatoknak Európa különböző színterein, tehát úgy a Kárpát-medence tájain, mint például Velencében.)

Áttekintés – és kitekintés: a „saját” lírához

A regénytrilógia három művéből összesen 18 tételt volt lehetőségünk felvenni azon lajstromunkba, amely „N. herceg” költészetének a Fordított idő I-III. elbeszélésprózai világába illesztett verseit, vers-előfordulásait veszi különleges-egységes szövegréteg darabjaiként számba és sorra is – mivel a tételek sorszámozását szövegbeli előfordulásuk menetének megfelelően alakítottuk ki. Ebből (1.) – (10.) az első, (11.) – (14.) a második, (15.) – (18.) pedig a harmadik mű lapjain lelhető fel. Noha (4.) és (5.) mindössze töredékes, igen kis terjedelmű megismétlése korábban előforduló ’teljes (értékű)’ darabok részleteinek, s így a Fordított időre 10 db helyett valójában csak 8 lírát kalkulálhatunk, ezek számszerű mennyisége még így is a duplája annak a 4-4-nek, amely az Elsodort idő és az Összetört idő prózafolyamát tagolja.[12] Éppen ez, a tagoló szerep mármost kérdéses valójában, legalábbis az elhelyezkedési arányok felől nézve mindenképpen az, ugyanis az egyenként nagyjából 300 oldalnyi terjedelemre rúgó rész-regények szövegében nagy kihagyásokkal és amikor igen, akkor amúgy „egy rakáson” találhatóak a versek (csoportjai). (1.), (2.) és (3.) szomszédos lapokon, (6.) és (7.) egyazon oldalon, de e két széria egymáshoz képest is 10 oldalon belül található, míg az első regény fennmaradó 3 tétele vagy 150 oldal távolságban áll ettől a lényegében összetartozó kettős kis-sorozattól, és megint szorosabban egymás közelébe van potyogtatva. A második regény első versbetéte a mű háromnegyede tájékán bukkan fel, de már egy oldalon belül követi a második, hogy a harmadikra és a negyedikre megint vagy 20-20 újabb oldalt kelljen várni, miközben ez utóbbiaknál már a könyv legvégéhez közelítünk. A harmadik kötetbe a fele táján implantálja első ízben „N. herceg” egy állítólagos líráját az empirikus szerző, ezt követően pedig átlagosan 30 oldal távolságban helyezi el innen is, egymástól is a két következőt, de a negyedikre (utolsóra) csak a befejezés előtti regényoldalon kerít sort.

Mindez ötlet- és (amennyiben rapszodikus a lírai inskripció) kampányszerű versfelhasználásra utal, miközben természetesen senki és semmi nem szabhatná meg a szerző számára, hogy bármiféle (teszem azt, tartalmi-motivikus vagy verselési-formai) szóródás ’arányosítási’ mechanikája alapján húzza szét ezeknek a betéteknek a konkrét elhelyezését prózaszövegeiben. Sokkal fontosabb kérdés lehet ennél, hogy mennyire vehető szervesnek egy-egy vers vagy többnyire inkább verscsoport jelenléte ott, ahol a regényben tényleg megjelenik ilyesmi?  Miközben a saját, retorikus kérdésünkre felelünk, aközben – nem kívánva megismételni most a narratív auráról és a kulturális indexeltségi applikálódásról az egyes versszövegeknél, -szövegcsoportoknál mondottakat – legyen szabad újra és általánosságban emlékeztetnünk arra, miszerint mindenkori illesztésük, illesztettségük ugyan meglehetősen szerves ezeknek a versbetéteknek (még az asszociatív nyerseségű betolási passzusok esetében is, természetesen), azonban igazán funkcionális eldolgozásuk, tényleges szövegi szervesítésük azzal együtt csökken a regénytrilógia második és harmadik darabjában, ahogyan a számuk maga is a töredékére esik vissza illetve a felbukkanási gyakoriságuk úgyszintén hosszú oldaltucatok, vagy sokkal inkább már oldalszázak szórványos ’könyvjelzőjévé’ jelképesedik el… S míg az első kötetben Illighaen a szigeti palota könyvtárszobájában valóságos interpretátori aktust hajt végre egy csokornyi vers szemrevételezésével, míg a kamasz szerelmespár, Riolda-Sjön valóságos emberi szertartásának keretei között idéződik fel a lányban egy másik líracsoport, addig a két további könyv-folytatásban nemcsak ritkul az egyébként is kisebb számban jelenlévő versek átlagos sűrűsége, hanem figurához kötöttsége és ezzel figurális motivációjú szöveghez kapcsoltsága szintén lazul N. herceg (állítólagos) lírai munkáinak. S az alaki point of view-hoz, azaz a szereplői fokalizáltság perspektívájához kapcsolódásuk is jóformán narratív (auktoriális) általánosságúvá gyengül. Mind nagyobb szövegtartományokat kihagyva a prózafolyamban pedig szerepük végül jóformán jelképessé hígul. Legalábbis összességében ilyen emléket hagynak maguk után a nagyjából 3 x 300 oldalnyi regénymassza lezúdulása után. (Ennek részben ellentmond a tény, hogy az Összetört idő utolsó előtti lapján éppen található egy vers, amelynek szereplői-interpretatív illesztettsége explicit erejű. Ez a líraszöveg azonban tartalmi jellegében nagyon eltér a korábbiaktól, erős értelmezési talányt is felad, és hosszú kihagyás után következve valamint már a jól felismerhető elbeszélési zárlat hömpölygésébe tagolódva nem befolyásolja már érdemben – legfeljebb erősítőként támogatja – azt a mélabús-patetikus feelinget, amelyet az olvasó érzékel illetve kialakít magának a regény hangsúlyos befejeződéséhez közeledve. Nem lehetetlen azonban: éppen az imént felsorolt ’fogyatékosságai’ zárják oda erősen ezt a verset a prózai elbeszéléshez, ami a regény különféle szövegeinek lényegi és eltéphetetlen összetartozását eredményezheti ezen a ponton.)

Míg „N. herceg” fiktív verseit a regénytrilógia szövegéből kigyűjtöttük, valamiféle – például témabeli vagy úgymond „formai”, metrikai alapon kirajzolódó – ’öntektonika’ esetleges kialakítási kísértésének nem túlzottan kellett ellenállnunk e korpusz-rekonstrukciós munkálatok folyamán. Vagyis mindvégig úgy éreztük, az összeszedhető fiktív lírai anyag lényegileg tagolhatatlan annyiban, hogy bárhol is történjen mintavétel belőle, szinte mindenütt ugyanazt az önkéntelen-természetes nőközpontúságot, ugyanúgy női szereplőket vagy megszólítottakat, egyként és változatlanul női(es) motivikát, metaforikát, esetleg ilyen irányultságú allegorizációt találunk benne. A tehát egybeállóként is felfogható, de a regénykönyvekben különben igen szellős elhelyezkedésű (bár helyenként megsűrűsödő) verses szövegréteg nyelvi-dikcionális matériája szintén egységes annyiban, hogy minden pontján prózaversi sortördelés illetve áthajlások szabdalják, tagolják (csak) a beszéd lineáris előrehaladását, zökkentik meg a leginkább racionális-logikus megállapítások-reagálások, jellemző-plasztikus részlet-felvonultatások menetét, ami még a ritka strofikus feltagolódás momentumaiban is alapjában meghatározó homogén tendencia marad. S úgy a mondatszerkezetek építményeire, mint a mondatrészi/határozói viszony-struktúrákra egyaránt jellemző a párhuzamosítás, halmozás, felsorolás cizellált gazdagságú finommotivikájának alkalmazása. Amiről azután konkrétan szó van mármost ebben a fiktív líra-korpuszban – még inkább az egyes, valójában a regényekben atomizáltan fellelhető vers-darabok (legfeljebb vers-csoportok) összességében –, az annyira ökonomikusan-takarékosan nyújtózik-terjeszkedik szét az olvasó elé kerülő, egyes lírapasszusokban, mintha egy hajszállal sem terjedne túl – éspedig fiktív-virtuálisan sem – azon a gondolati-szemantikai szükséglethatáron, ameddig az adott regénylapon elénk kerül az ’idézet’, vagy(is) elénk kell kerülnie a narráció funkciószükséglete alapján… Nem foglalkozva most azzal a szempontmozzanattal, hogy vajon a regény fiktív világában az egyes, egyszerre csak megjelenő versek képében úgymond teljes nyelvi műalkotásról vagy annak mindössze részletéről van-e szó (az elbeszélői-szerzői nagyvonalúság természetesen nem törődik az ilyen, legfeljebb imaginárius-elvi jelentőséggel bíró apróságokkal, saját szempontjából aligha is kell törődnie), bízvást elismerően állapíthatjuk meg: minden alkalommal éppen annyi líra, akkora versdarab (egész költemény vagy annak esetleges részlete – mindegy) kerül bevetésre az olvasási linearitás éppen aktuális terítékén, amennyi a narráció tovább zökkentéséhez éppen (feltétlenül) szükséges. Ha úgy tetszik, ez a befogadási tapasztalat éppenséggel erős bizonyítéknak fogható fel a lírai betétek érdemi-szerves betagozódására nézvést a prózai elbeszélés regényszövegébe(n). Ez az érzet azonban egyúttal olyan gyanút és diszkomfort-reflexiót is felébreszthet/előhívhat, miszerint N. herceg (egyes) versei mindenkor inkább csak a szerzői elbeszélő ügyes és könnyű kézzel, virtuóz módon ’lezongorázott’ mellékfunkció-futamai lennének, tehát voltaképpen nem annyira valamely és valahol autonóm körvonalazottságban létező lírai korpusz célirányosan elénk válogatott darabjai, darab-részletei, hanem már eleve mindössze ilyen foszlányokként, töredékekként képződtek volna meg – valamiféle távoli, homályos, fikción belüli fikció generáló hatásának, erejének működése során… (A fikción belüli fikció, persze, valójában ellenőrizhetetlen az értelmezés számára, csupán annyi látszhat belőle, amennyit az auktoriális narráció konkrétan elénk vet, de a regénykötetek többségében rövid(ebb), szeszélyes, vázlatos kidolgozottságúnak érződő, asszociatívan esetleges lírabetéteket úgy fikcionálisan, mint ’reálirodalmi’ tapasztalatok alapján is meglehetősen nehéz önmagukban igazán erőteljes lírai művek gyanánt vagy akár csak azok részeként elfogadni!)

Egyébként (a) nők, a nőiség erőteljes „tartalmi” reprezentációja jellemző a regényszöveg versanyagból szőtt rétegére, a velük való rendszeres kulturális szembesülésekhez az úgynevezett „női írásmódra” emlékeztető minuciozitás társul ezen a lírai terrénumon; N. herceg versei nagyon emlékeztetnek arra a verstípusra, amelynek konkrét kivitelezéseivel az utóbbi időszakban mind sűrűbben találkozhatunk Bánki Éva nevén úgy folyóiratokban, mint az internetes megosztások keretei között. Mintha csak annyi lenne a különbség, hogy a szerzőnő „saját” lírai művei átlagosan hosszabbak és átgondoltabbnak tűnően kidolgozottak, továbbá hogy valamiféle mesei-mítikus, középkorias stilizáció helyett mai emberi-társadalmi problémák állnak tájékozódásuk, tematizálódásuk középpontjában. Hipotézisünk a szerzőnő újabb költői jelentkezéshullámának genezisével kapcsolatban az, hogy ez a vénája a Fordított idő regényhármasának munkálatai közben támadt fel; a kitalált középkori szerző álverseit regényírói alapigényből kiindulóan megalkotva érzett rá ismét – az 1980-90-es éveket követő, nagyságrendileg másfél évtizedes kihagyás után – ennek a fajta szellemi-művészeti aktivitásnak az ízére. (Ezt a feltételezésünket, amelynek minden feltehető igazsága ellenére sem kölcsönöz még túlzott forradalmi értéket kritikailag az újonnan keletkező költői termés általános jelentősége, az előtte történt személyes megfogalmazásunk alkalmával az alkotó nem kívánta megcáfolni.)

Monográfiánk készítésének már a záró periódusában (noha végtére is igen elhúzódóvá vált ezen szakasz!) került elénk az a vers – alkotója által a közösségi médiába(n) 2019. december 18-án kihelyezett mű –, amely a Bánki Éva lírai munkáinál és/vagy lírai stilizációiban szokásos, az eddigiekben többször megfigyelt, kiemelt és hivatkozott retorikai, stílárgrammatikai sajátosságokat példaszerűen hordozva még egy ’realisztikus’ empirikus szerzői beszédpozíciót is emblematikus módon vesz illetve mutat fel:

Láttatok már kiállítóteremben vicsorgó múmiákat?
Mint a töppedt sáskák, rémüldöznek a gyerekek.
Koszosak, kicsik, feketék. Alsó- és Felső-Egyiptom
minden fáraója elférne egy-egy gurulós bőröndben,
a repülőgépen talán pótdíjat sem kéne fizetni.
És én? Mennyit nyomok majd? Kiszárítva,
kizsigerelve, összehajtva, sötéten vigyorogva?
Vajon elférnék-e a lányom hátizsákjában?

Egy lepke – dolga végeztével – könnyedén rábízza magát
a nyáréjszakára. Nem reménykedik benne,
hogy más nyáréjszakákon millió-millió lepke
siet a tiszteletére. Nem aggódik, hogy mi lesz nélküle
a lepkegyárban. Hogy születnek-e emlékművek,
kiállítótermek, és hogy a holtteste hány kofferbe fér bele.
Minek is aggódna? Hisz minden megrebbenő szárny,
minden éjszaka és minden nyár továbbélteti.
Meghalni nem tud, csak repülni.

(Egy lepke boncolása)

Ugyan férfi megszólalónak sem lenne éppen tiltott az ilyesmi, mégis biztonsággal vesszük ki a leszármazottjára hangsúlyosan hivatkozó alany gesztusa mögött a (szülő/szült) női személyiség érett, magabiztos és ezúttal meglehetősen rezignált hangját! Ennyi eligazító érvényessége természetesen pusztán a szöveg köré (a használt applikációban lényegében igenis: köré) íródó szerzői névnek is lehet(ne) a mediális közzététel keretei között, ám a kísérő vagy ’pedagógiailag’ demonstratív felnőtt-jelenlét nemcsak a verbális emléknyomok, de a teljes szituáció jelenet(újra)alkotó felidézésével teszi plasztikussá a kiindulás társas-családi helyzetét. Amely időben-térben megnyúlva rögtön históriai léptékű kronotopikává dimenzionálódik át, hogy a szemlélet irányának az egyéni létezés drámájába való azonnali átsüllyesztésével egyszersmind egyetemes egzisztencialitásúvá általánosítsa és fokozza is fel a pusztulás-kondíciók önmagukban esendőnek és esetlegesnek tetsző részleteit. És ez még csak az első szakasz értelmezését jelenti. A második strófa egyetlen hatalmas asszociáció az elsőhöz csatlakozóan, ahol is az átmenetet biztosító billentés szemantikailag éppenséggel rovartani: „sáskák” – „[egy] lepke”. Mint ilyen megmosolyogtatóan partikulárisnak is érződhetne itt az érvelés,és talán nem is kell a gondolatvezetés ilyetén karakteréről feltételes módban beszélnünk. Szó szerinti értelmében igenis nevetségre késztetően vész bele a jelentéktelenség részletezésébe az okfejtés, ám inkább csak azért, hogy önmaga humán párhuzamára, egyszersmind az abban szükségképp kialakuló eltérésekre annál erőteljesebben felhívhassa a figyelmet metaforikus-allegorikusan. Az előadottakra emberi belenyugvási szomorúsággal és felhorgadó méltóságérzettel hibrid módon reagál az olvasó, mígnem a legvégén az egyéni létezés szintjén túllépő örök-általános kategóriájára vezetődik pillantása – immár nem siránkozva, saját sorsa felett, hanem az Egzisztencia generális nagyszerűségére, elnyűhetetlenségére és fölényére rácsodálkozva.

Személyességnek és általánosérvényűségnek ez a kettőssége, kettős megjelenítése nem feltétlenül jellemző Bánki Éva újabb lírai közzétételeinek minden darabjára. Még az ezen aspektusokat dupla nézőponttá egyesíteni képes pszichologizáló hajlamú egyéniségre-koncentrálás is a portretírozás társadalmi ekphrasziszának foglya, mindenesetre: retorikailag, szerkesztettségileg mutatós (egyben jellegzetes és ismerős) foglya marad:

A néni a 12/A-ban
nem szeret egyedül lenni.
De nem szeret másokkal sem találkozni.
Nem szeret csevegni, alkalmazkodni, odafigyelni.

A néni a 12/A-ban
akkor érzi jól magát,
ha az utcán megmutathatja magát.
Ha érezheti, hogy mennyivel
jobb, szebb, erősebb, különb,
mint a többiek, akik ostobán,
tudatlanul rohannak a dolgaik után.

Ha tudnák, hogy ő mennyivel
jobb, szebb, különb és erősebb,
a szívük megtelne fájdalommal
és kínzó keserűséggel.[13]

Vagy a naplószerű közvetlenségűnek tetsző és főként indításában így viselkedő, de ettől az alaphangtól formálretorikailag később sem messzire távolodó Kedd, szeretlek (posztolva 2020. február 4-én) szintén ezek közé a példák közé kívánkozik – mint éppen e részleges (részfejezeti) mérlegkészítés napjaiban az egyik legfrissebb közzététel szövege. Ebben ugyanis az E/1-jű megjegyzések (feljegyzések?) úgy adják át a helyüket a kollektív imperatívusznak, hogy a megfogalmazás tartalmát gondolatilag kivonva a T/1-jű óhaj grammatikalitásából valamiféle mágikus objektivizmus szövetét kaphatjuk eredményül:

Egy nappal megint kevesebb.

Vagy odaajándékoztam ezt a keddet
a gyerekemnek? Eltékozoltam?
Elpocsékoltam? Elhajítottam jó messzire?
Odadobtam a szemetes mellé,
mint a csokipapírt a gyerekek?
No, nézd, itt egy kidobott kedd,
mondja a hajléktalan a Kálvinon.
Talán jó lesz valamire.

Vagy a természet nemesebb módon
hasznosítja a kidobott napokat?
Széllé, esővé, ragyogássá változtatja?
És most ott tombol az én kidobott, dühös,
sértődött, méltatlanul mellőzött keddem
az Atlanti-óceán egyik orkánjában?

Talán ha minden percünket kihasználnánk,
nem lenne ereje a szélnek.
A tenger tükörsima lenne.
A levegő rezzenéstelen.
És mi haladnánk, előre, pontosan, szépen,
nyílegyenesen – de merre?
Egy nappal akkor is
kevesebb lenne.

Mint látható, még diszkréten elhelyezett, de erőteljes-méltóságteljes hatású – mindamellett, ha akarom, természetesen ironikus rájátszást is megjeleníteni képes – József Attila-idézet szintén helyet tud kapni a költeményben, amely Bánki Évánál ritka gesztusként rímelésre emlékeztető egybecsengetéssel zárja le (látványosabb lírai műfaj-/ön/jelölés!) az egyébként korszerűen ’csupán’ a jambikus lüktetéssejtelemre építő szabadversi, metrum-emléki (?) szabdaltságot, a prózai élőbeszéd menetéhez közel járó sor-vezetést, sortagolódást: a költői szöveg generálódását, lényegi megalkotását és lefuttatását. A refrénre vagy inkább belső rímre, illetve, még inkább: a gondolatritmusra a variációs ismétlődés változatai, modulációi emlékeztetnek a szokásos versírói repertoárból (erre a mostani kiemelés-csokorból A néniben láthattunk példát). „Bazsali-effektus” azonban mindhárom előbb idézett lírában bőségesen akadt, legutóbb már az atomisztikus feltagolódásig víve el a tartalmi-motivikus oszcilláció (oszcilláltatás) tendenciáját. És ez így megy abban az egész versanyagban, végig, amelyet Bánki Éva a Fordított idő trilógia készítésével párhuzamosan, „N. herceg verseinek” regényírói stilizáció révén történő megalkotása közben, e narratív finomhangolás végzése mellett, s még inkább: az e munkálatokhoz csatlakozó alanyi-egyéni folytatásként hozott létre az utóbbi, nagyjából hét évben. (A regénytrilógia nyitó könyvén elmondása szerint 2013 táján kezdett el dolgozni.) Kedvvel, nagy termékenységgel és immár meglehetősen bő mennyiségben hozva létre ilyen / ezeket a verseket. Valószínű, hogy felfogásbelileg, tematikusan, problémacentrikusság szempontjából ennek a lírai termésnek jó pár darabját mint a publicisztikával, közösségi-kulturális esszéisztikával közeli rokonságban álló, de más műfajbeli ekvivalens teljesítmény manifesztálódásának dokumentumát lesz érdemes tekintenünk, amint megjelenési közege is nagyrészt azonos a lírai munkáknak a blogposztolásokéival (internet). Azonban messzebb tekintő, átfogó következtetéseket inkább majd csak akkor lesz érdemes megpróbálni levonni ezzel a kiterjedt versanyaggal kapcsolatban, hogyha a java önálló (print) kötet formájában megszerkesztődik, kiadásra kerül s ezáltal behatóbban, módszeresebben áttekinthetővé válik, véglegesedik.

FÜGGELÉK

I/I (1.)
Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,
langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt
szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád,
hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,
menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,
akiket már nem cipel tovább az éjszaka.
Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.
(FI,45)

I/II (2.)
Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.
Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,
aki most itt vacog előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik
a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg
önmaga körül a hold, mire az emberek rád ismernek
újból. No, nézd csak! Ki az a fényes csillag
a Fiastyúk mellett? Figyeljétek csak az Udvarhölgyet!
Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!

Míg mi a dolgunkat tettük, ő megtelt szerelemmel.
(FI,46)

I/III (3.)
Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,
mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra
készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor
az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet
teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni
veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem.
De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,
és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él…
(FI,46)

I/IV (4.) [≤(3).]
Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…
(FI,49)

I/V (5.) [≤(1).]
Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.
(FI,50)

I/VI (6.)
Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy, rosszaságból?
(FI,53)

I/VII (7.)
Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, csacska nőket már elejtette az éjszaka.
De ő itt van, ő velem van, nyugtalan ujjai
engem cirógatnak. Megitat, hogy szomjas legyek.
Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy fiának nevezzen.
(FI,53)

I/VIII (8.)
Míg súlytalan vagyok a gyönyörtől
– apró hajó, a szél letépte róla a nevét is –,
nem tudnak megnyugodni az ujjaim,
lázasak,
fáradhatatlanok.

Ha bágyasztó is a csend,
ha elhomályosulnak a csillagok,
a vitorla akkor is a szélben
megkapaszkodik.

Mert nem lehet vihart ígérni –
nem lehet a semmibe érkezni.
(FI,210)

I/IX (9.)
A kék maga a távolság és a történet.

A föld mélyéből, a kövek álmaiból érkezik.
Tovacsorog, locsog, meg-megáll,
kóborol tovább, aztán körbefordul,
mintha lenne mire emlékezni.
(FI,213)

I/X (10.)
Mára boldogságot ígérsz, holnapra fényt,
reményt, hatalmat, örök életet. Nekem semmit
sem kell tennem, csak belekápráznom saját
nagyszerűségembe. Átnyújtani magam, igent
mondani, szerényen, már-már szégyenkezve.
Mert lesz és van között
könnyű a híd tizenöt évesen.
És nincs más dolgom. A szél királyságában,
csalódottak, szörnyek és holtak közt
elfoglalni a helyem.
(FI,214)

II/I (11.)
Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –

el nem törlöd,
el nem felejted.
(EI,255)

II/II (12.)
A tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,
rezdülés nélkül. Sima és feszes.
El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.
(EI,256-257)

II/III (13.) [≤10.]
Mára boldogságot ígérsz, holnapra fényt,
reményt, hatalmat, örök életet. Nekem semmit
sem kell tennem, csak belekápráznom saját
nagyszerűségembe. Átnyújtani magam,
igent mondani, szerényen,
már-már szégyenkezve.

Lesz és van között
könnyű a híd tizenöt évesen.
(EI,282)

II/IV (14.)
Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.
(EI,301)

III/I (15.)
A holdat csak mi képzeljük az asszonyokhoz.
Merthogy semmivel nem állnak soha hányadán.
Zavartak és nyugtalanok. Titokzatosak és furcsák.
Azt hisszük, hogy az összes nőt valami romolhatatlan,
de mégiscsak gyanús holdbéli anyagból faragrák.
Hogy mikor elhagyjuk őket, ne érezzünk lelkifurdalást.
(ÖI,128)

III/II (16.)
Szolgák voltak, ma királyok.
Szabadok, rendíthetetlenek.
Lemondani néhány dologról maga a fájdalom.
De egyetlen perc alatt elveszíteni mindent?
A zuhanás jéghideg gyönyörűsége.
Száguldasz mélyebbre… és egyre mélyebbre…
A szád tele földdel, kezed-lábad hideg és merev.
És a szív?
Talán nem is bír el ekkora gyönyörűséget.
(ÖI,153-154)

III/III (17.)
A nap a húgocskáját keresi.
Oly fenségesen egyedül van,
hogy csak áll leszegett fejjel,
tulajdon ragyogásától elvakítva.
Sehol egy üstökös, sehol egy csillag.
Csak hódolókat lát, tétova,
könnyelmű bárányfelhőket.
Pedig egy igazi úr egy úrnőre vágyik,
egy erősre és megközelíthetetlenre.

Ám ki gondolná, hogy estefelé
a horizont szélére óvakodó,
körömhegynyi, sápadt árnyék
maga a hold? Erős és magabiztos.
Még a sír mélyéből is előcsalogatja
a holtakat, de kísérői, a glóriás csillagok
közt megtörten, szégyenlősen mosolyog.
Mert egyedül van.
(ÖI,187-188)

III/IV (18.)
A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött állatokat.
A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy újjászülessék, megtanulja a kövek titkait,
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják az erdőket,
rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas. A holdfényben
állatcsorda hömpölyög, talán az örökös sötéttől
menekülő bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!
(ÖI,268)

[1] Ezt, a líra-korporális függeléket már mostani értekezés-részletünkhöz is csatoljuk.

[2] Magas társadalmi rangja ne tévesszen meg. Az irodalomnak a felvilágosodás folyamán végbement polgári fordulata előtt – melynek során a kulturális termelés hivatássá válását a burzsoá réteg ehhez a tevékenységhez kapcsolódó professzionálissá-egzisztenciálissá válása is kísérte – gyakran csak a magasabb körök jobban szituált, iskolázottságot szerezni képes emberei rendelkeztek az írói szakma eszközszerű elsajátításának feltételeivel.

[3] Ez az önmagában igen beszédes, hangsúlyozottan jelen-orientált szövegrész pedig így hangzik: „Talán azért olyan szépek a fiatal férfiak, gondolta Riolda, mert meztelenül is látszik rajtuk a fegyverzetük lenyomata. Az izmaik még alvás közben sem ernyednek el: megfeszül a kar, ha szélroham söpör végig a házon, vagy szokatlan álomkép lebeg át közöttük. / De milyen álomkép? Riolda senkit sem ismert, akinek a múlt vagy akár a jövő kevesebbet jelentett volna.” (FI,210)

[4] Utóbbit ld. a Függelékben!

[5] Különösen pikáns momentumok, amelyekben a fokalizáció éppenséggel nem a saját, hanem a másik mondását hordozza, jeleníti meg! Habár ezek a mondások is már a felidéző emlékezetében, belső világában visszhangoznak ekkor!

[6] Ennek a sornak a variációja a mostani lírai darabnak is keretet adó fejezet címe: Selyemkendő a csonthidegben. Verszöveg és történetmondó próza ritka szoros kölcsönhatását, egymásba járását mutatja ez a gesztus a regényben és a regénytrilógiában. Jelentősége annál nagyobb, mivel Bánki fejezetcímei nagyon gyakran (majdnem mindig) kiemelések magának a szóban forgó fejezetnek a szófordulatai közül. Ennek megfelelően a versbetét szövege is a regényfejezet részének minősül az elbeszélés gyakorlatában!

[7] Az ÖI 3. könyvrész (A háborún túl), negyedik (számozatlan), Hányadán állsz? című fejezetében.

[8] Ezen index szövegegységét ennyiben véljük körülhatárolhatónak: „Sigurd még sohasem hallotta a megbízót verseket idézgetni. Ahogy természetesen nem látta még repülni, táncolni, énekelni, vagy akár enni vagy aludni.” (ÖI,128) Sigurd – az egész fejezetet az ő szemszögéből láttjuk elbeszéltnek, és már az előző fejezet lényegében az ő (titkos) portréja – a viking harcosok katonai vezetője, a „megbízó”, Gerhardt afféle alvezére. A Gerhardtra (Al-Rakmaránra)vonatkozó  tevékenységtagadások mármost nem utolsó sorban kísértet mivoltát hivatottak aláhúzni, de még azt is, hogy kísértetiességét szintén rejtegeti, természetfeletti képességeivel diszkréten, csínján bánik…

[9] Bánki Éva a (történeti) földrajzban azonosítható helységneveket gyakran megváltoztatott írásmóddal szerepelteti regényszíntérként. Bamburgh helyett is következetesen „Bamburg” áll nála. További jellegzetes példa még erre a dél-ír nagyváros, Cork/Kork.

[10] 3. könyvrész, (számozatlan) hetedik, Jelen idő, parancsoló mód című fejezet.

[11] Versen belüli kulturális-poétikai index – mert a trubadúrlíra konvencióira éppúgy utal, mint bizonyos időtlen emberi-társadalmi késztetésekre, elvárásokra – ez a sorpár: „Pedig egy igazi úr egy úrnőre vágyik, / egy erősre és megközelíthetetlenre.”

[12] (13.) [II/III] szintén csak – részlegesen át is alakított – parciális megismétlésé (10.)-nek [I/X-nek], ezért az igazán szigorú szemlélet 4-ről 3-ra csökkentené az Elsodort időben voltaképpen szereplő versbetétek számát.

[13] Folytatása és lezárása következzen lábjegyzetben: „Ám a néni a 12/A-ban / nem akar fájdalmat okozni senkinek. / És nem szereti a kínzó keserűséget. / Megelégszik azzal, hogy tudja, egyszer majd / fény derül mindenre. És akkor majd / a tudatlanok is sajnálni fogják, / hogy nem tudták, / hogy ő mennyivel / de mennyivel. // Ám akkor már / – Istenem! – / rettenetesen késő lesz.”  (A néni [2020. január. 12.])

[14] A jelen függelékben használt rövidítések magyarázatául vegyük konkrétan a mostani lábjegyzetben megjelölt példát, amelynek numerikája a következőket jelenti: a regénytrilógia I. kötetének IV. lírai darabjáról van szó, egyben abszolút sorrendben a 4. számú líráról is, mely az abszolút sorrendben 3. számú vers részletének tekinthető. FI következésképpen a Fordított időt jelenti, míg EI = Elsodort idő; ÖI = Összetört idő. S mögöttük, vesszővel elválasztva a líra-felbukkanások oldalszáma.

Illusztráció: Trilógia

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →

Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →

Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →

Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →