Bertha Zoltán: „Kincsek szövevénye”
Közép-európaiság mint eszme és poétikum magyar népi írók gondolkodásában
A közép-európaiság mint regionálisan megvalósítható egyetemes emberjogi, társadalmi, erkölcsi eszménykomplexum a XIX. századi reformkori és a XX. század eleji modernizációs törekvések utáni harmadik nagy modern kori reformnemzedék, a huszadik századi magyar népi írói mozgalom felfogásában elsősorban az együtt élő kisnépek lehetségesnek tételezett szolidaritásán, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség ideálképén alapuló elképzelések együttese, amelynek életképességét a Bibó István által definiált konkrét valóságismeret mélysége szavatolja („túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon”; gondolkodásuk „egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központ ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni”1). A közép- és kelet-európai, Duna-völgyi kisnépek békés együttélésének, a különböző kollektív identitásformák kölcsönös tiszteletének, az elvi és gyakorlati egyenrangúságon nyugvó együttműködésének, sőt az egymáshoz bizonyosfajta történelmi szimbiózis által kötődő inter- és multikulturális sorsközösségi létezésmódoknak a tartós kialakítása (vagy egyáltalán ennek az igénynek a konstruktív tudomásul vétele) pedig éppen ezeknek a vonzó célkitűzéseknek a valóságos megközelítésén múlhat. Szabó Dezső gondolata a kelet-európai, balkáni nemzetek szolidáris összefogásáról, Kós Károly transzszilvanizmusa, Németh László Duna-Európai „tejtestvériség”-fogalma, Tamási Áron víziója a Duna menti népek egymásra találásáról, Szabó Zoltán Közép-Európa-koncepciója – vagyis a kelet és közép-európai demokratikus konföderáció eszmevilága voltaképpen mind-mind a két vagy több irányból fenyegető nagyhatalmi, birodalmi gyarmatosítással szembeni anti- vagy dekolonizációs politikai-kulturális stratégia sokárnyalatú szellemi kivetülése. A térségi alávetettség felszámolásának ígérete, amelynek progresszív eszmeiségéhez elsőrendűen a sajátos harmadik utas társadalmi modell kidolgozása tartozik hozzá – s együtt egy a harmadik világban is lezajló posztkoloniális fordulathoz hasonló identitásfilozófiai alapvetésekkel, esztétikai, poétikai értelemben pedig például a népi-archaikus és a modern magasművészeti szférák bartóki szintézisének érvényre juttatásával, vagy a sajátos közép-európai abszurd dráma jellegzetes közös karakterjegyeinek a megbecsülésével.
Cs. Szabó László úgy fogalmazott, hogy a kis népek legelső hivatása és egyben kötelessége: a fennmaradás; további küldetésük az erkölcsös élet („amely éppen úgy a kis népek dolga a történelemben, mint a szegényeké és megalázottaké a társadalomban”), és „hogy ne lépjék túl az emberi mértéket”, azaz mértékké és példaadássá váljanak a nagy népek előtt is. A példa mondjuk Svájc, állítja, amely „sose adta meg magát” és nincs benne „piszkos falu”.2 A svájci minta az úgynevezett „Keleti Svájc” erdélyi megvalósulási esélyeinek a képzeteiben nyilatkozott meg számos gondolkodónál (Jászi Oszkártól Bajcsy-Zsilinszky Endréig); a kölcsönös kiengesztelődés és az összefogás morális és praktikus lehetőségeként. Az államalkotó nemzetek egyenjogúságát biztosító eszmei-politikai perspektívák a történelmi, etnikai, kulturális identitásszabadság és egyetértés közösen elfogadott feltételeinek a kimunkálását célozzák, sőt az egymás kultúrája ellen soha nem irányuló többnemzetiségi együttlétezés még éppenséggel a viszonzott tisztelet és szolidaritás összekötő, összeszövetkezésre alkalmassá alakított társulásformáinak, s e formák stabilitásának a megteremtéséhez is vezethetne. Kós Károly szerint a háborítatlan táji, területi, etnikai önazonosság sokszínűsége egyenesen egyfajta különleges erdélyi szellemet, lelkületet gyökereztetett meg az idők során, s ennek következtében „más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak.” S ez a „megnyilvánuló közösség” éppen a „speciális erdélyi psziché”.3 Szentimrei Jenő pedig arra int, hogy „Erdélyt nem lehet, nem szabad másként felfogni, mint népek és fajok keveredő medencéjének”; „kicsiben egy egész nemzetközi társadalomnak”.4 Ezekben a koncepciókban és elképzelésekben az erdélyi modell mintegy a virtuális Közép-Európát, egyfajta „pán-európai” gondolat progresszív irányait is jelentheti. A „három erdélyi nép és a három erdélyi kultúra autonóm, egyszersmind egymásra ható fejlődésének”5 a hiteles bemutatásával a transzszilvánizmus történelemideológiája a mai elemzők számára is nyújthat aktuálisan sorsdöntő fogódzókat (a jelenkori kultúrtörténész, Pomogáts Béla szerint is – elsősorban regionalizmus és európaiság közvetlen összefüggéseinek a megerősítésével). Hiszen az önrendelkezés, a tagolt és sokrétegű önigazgatás, önkormányzatiság, illetve a szélesebb körű, tágasabb közép-európaisággá kiterjesztett és koncentrikusan kiteljesített integráció szférái bízvást összekapcsolhatók. Az erdélyi gondolat ily módon tehát bizonyos szerves közép-európai együvétartozás kultúrmorfológiai szinekdochéjának is tekinthető vagy annak analogonjaként is értelmezhető. A kollektív önállóság és függetlenség alapvonásaival rendelkező, de közben egymáshoz is körkörösen illeszkedő, egymást termékenyen kiegészítő, sőt egymásra épülő regionális struktúrák pedig együttesen még egy vonatkozásban és dimenzióban is összekötődhetnek. Mégpedig a bármilyen kelet vagy nyugati irányból eredő nagyhatalmi szupremáciának ellenálló úgynevezett harmadik út társadalomfilozófiájának lehetséges kikísérletezésének vagy kibontakoztatásának az emancipatorikus létesélyteremtő folyamataiban. A modern magyar közgondolkodás történetében Németh László, Kodolányi János, Bibó István, Gombos Gyula, Karácsony Sándor, Féja Géza, Szabó Zoltán, Vatai László, Somogyi Imre, Borbándi Gyula és mások által kidolgozott programban a sajátosság, a szuverenitás méltósága, a minőséglényegű emelkedés az önelvű, öntörvényű autentikus azonosság gyökereit a humanitás metafizikai feltétlenségével fonja össze. Tartózkodva a történelmi gyakorlatban egymással rendre szembekerülő és egymást kizáró szabadság- és egyenlőségtörekvés végleteitől. Hiszen a mindegyre önmaga ellentétébe forduló szabadságelv (amely a gáttalan szabadversenyben szerzett vagyoni kiváltságok érdemtelen örökletességének méltánytalanságával riaszt) és a szintén önmagát aláásó egyenlőségtörekvés (amely az eredendő emberi különbözés természetjogi normáit elsöprő, a személyes szabadságjogokat felfüggesztő egyenlősítő-uniformizáló diktatúrával, s az erőszak által úgyszintén a felül- és alullévők társadalmi dichotómiáját kialakító önkényuralommal fenyeget) – valóságos kudarcokat vallott. A szabadság és egyenlőség szubverzív meghasonlását a valódi „testvériség”, az erkölcs, a minőség értékeszményeivel kívánja ez a felfogás korrigálni és felülhaladni, s a két alapelv intézményesen garantált szintézisének ideáljával kiküszöbölni a parancs- és a tömeguralom hamis alternatíváját: éspedig az egoizmus haszonelvűségét és a despotikus etatista bürokrácia személytelen értékellenességét egyaránt mozgató anyagközpontúság fölötti vagy utáni közösségi társadalom (a megszervezett szabadságok, „a biztosított szabadságok organikus, szerves és megszervezett demokráciája”6 – Szabó Dezső) hipotetikus távlatában. Újabban pedig például Rákos Péter (volt prágai professzor) így összegezte erről: „A ’harmadik út’, mely, mellesleg, mindig is éppen a nyíltan vagy álcázottan totális rezsimek mumusa volt, ma: tárt ajtó, visszhangzik tőle Európa, ha nem az egész glóbusz (…) mindenki egy kissé másképpen értelmezi: nem tudjuk, e harmadik út – sík mezőben hármas út? – milyen legyen, de nyilvánvaló, hogy kell. Annyi szent, hogy a harmadikutasság mint terminus ma már nem alkalmazható elmarasztaló vagy éppenséggel becsmérlő színezettel, s jelenkori heves ellenzői – mert azért vannak, mégpedig csőstül – csak önmagukra vethetnek, ha nevetségessé válnak”.7
A mindezzel szorosan összefüggő közép-európai gondolat jegyében Dimitrie Gusti bukaresti román szociológus professzor a harmincas évek derekán romániai utazásra hívta többek között Németh Lászlót és Szabó Zoltánt. S ez utóbbi szellemesen fejezte ki az összetartozás éthoszát: a belátását annak, hogy „szomszéd is van, aki mellett élni kell”, „nemcsak hasonsorsú ellenség, akitől félni kell.”8 Magyarság és Közép-Európa9 című nagyszabású (1939-es) tanulmányában azt is hangsúlyozza, hogy az igazán magyar, lengyel, román vagy délszláv az, aki a köztesség földrajzi helyzetének következéseit megérti, értékeiben elmélyedő önartikulációját és önaffirmációját megerősíti, s átlátja, hogy ez a terület geográfiailag középső Európa, néprajzilag pedig kis népek Európája. S Németh Lászlóval egybehangzón, hogy kis népek is szolgálhatnak nagy eszmével és nagy példával. Ennek csak egy vetülete a bartóki modell. „A magyar Bartók a magyar feladattal egyidejűleg érezte a közép-európai tér közös feladatait”10 – rögzíti Szabó Zoltán, pontosan érzékeltetve az archaikus népművészet és a modern, univerzális magasművészet organikus összeforrasztásának jelentőségét (a „tengerszem” metaforával téve szemléletessé mélység és a hajszálereken keresztül elért globális végtelenség viszonylatait), valamint a népi kultúrák szétválaszthatatlan inter-etnikus összekapcsolódását: „az eredetiség néptől idegen fogalom, nacionális büszkesége éppen nem a népi kultúra elszigetelt volta, inkább a gazdag, kapott kincsek szövevénye”.11 Ezt Bartók Béla is így vallotta: „Ha már egészen természetes folyamatnak kell tartanunk azt a tényt, hogy a szomszédos nyelvek egymást kölcsönösen befolyásolják (ez a folyamat sem az illető nyelvek szellemének nem árt, sem nem ok a megalázottság érzésére), – akkor ez a tétel még inkább érvényes a folklór termékeinek kölcsönös (sőt akár egyoldalú) cseréjére is. Nem volna szabad megfeledkezni arról, hogy úgyszólván lehetetlenség, hogy a földkerekség néhány száz népe közül még a legkisebbnek is csupán őseredeti népdal-anyaga legyen! Ha azután a kutatók kénytelenek a különféle népzenében jelentékenyebb kölcsönhatást, idegen hatást vagy idegen eredetet megállapítani, akkor bizony ezek a megállapítások e sok nép akárhányára nem lesznek valami kedvezők. Azt is meg kellene gondolni, hogy az ilyen »kedvezőtlen« megállapítások sem az alacsonyabbrendűség érzésére nem adnak okot, sem pedig arra nem alkalmasak, hogy politikailag kiaknázzák őket.”12 Bartók Amerikában című emblematikus poémájában a modernista Szilágyi Domokos is a „tiszta forrású” népi kultúra népek közötti összehangoló szerepét nyomatékosította: „románul Marinka, / magyarul Margitka (…) Körösfői lányok, / mármarosi románok (…) a nóta régi / s hogy mindig új: így örök – / egy nyelven szól az mind, / magyarul, románul, / s ki más értené, ha / nem Bartók tanár úr?!” „A megismerés: megértés, a megértés: szeretet”13 – hirdette Németh László úgyszintén, a „tejtestvériség” metaforáját is kifejtő Közép-Európa című esszésorozatában így lelkesítve: „’Összehasonlító népköltészettan!’ A legtárgyilagosabb tudományos műből is époszt kavarnak itt az összetorkolló népek s a feltámadt századok.”14 Hiszen a népdalok, népballadák természetszerűen „inkább az átszivárgás törvényeire figyelmeztetnek s nem háborúkra és határokra.”15 Egy többnyelvű, közép-európai tematikájú – „műveltségünk közös népi elemeit”16 számon tartó – folyóirat megalapítását is tervezte; mondván: „Én azért akartam a Középeurópát megindítani, hogy e föld hagyományait és érdekeit a világ nagy átalakulásában védeni próbáljuk. Úgy éreztük, hogy a bolsevizmus és a fasizmus Európa számára nem lehet az utolsó szó”;17 s hogy az „új vállalkozás: ez az új Közép-Európa, egyénnek és államnak új egyensúlya”18 legyen. S a szövetségkötéssel „nem jobb volna, ha mi keleteurópai népek összefognánk sorsunk önálló intézésére, úgyhogy mindnyájunk ereje biztosítéka legyen mindnyájunk független egyéni fejlődésének, szabad történelmi termésének? Nem volna-é jó megcsinálni a Keleteurópai Államok történelmi együttműködését?”19 (kérdezte Szabó Dezső is).
„A folklór utolsó irodalmi nagykövete”20 (Féja Géza), „székely Homérosz”,21 „világirodalmi költő”22 (Németh László) – volt Tamási Áronról, mint ennek a bartóki–kodályi vonulatnak a kiemelkedő alakjáról az egyöntetű vélemény a népi írók körében. És Sinka István, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor is ennek a művészi-poétikai orientációnak a jegyében alkotott. Legutóbb Papp Endre szögezte le: „A bartóki modell lényege a szintetizálás és a komplexitás. A kultúra ‘alsó’ regiszteréből, a népi műveltségből megújulást remélő alkotói és értelmezői rendszer. A bartókiság mint szemlélet- és alkotásmód az emberi lélek civilizációk során elhalványodott mélységeinek a felkutatására a modern kultúrába való bevonására irányul, melynek során az ősit, a régit ütköztetve a jelenkorival, a létrejövő disszonanciákat legyőzve új, magasabb rendű harmónia keresése a művészi tevékenység célja. (…) A bartókiság részben a remitologizáció vonulatához is illeszthető minta: egyes műveiben mitologikus modelleket alkot, (…) a teljes létezés megragadására, a világegész s abban az emberi léthelyzet megértésére tesz kísérletet.”23
A történelmi hányattatások közös sorsélménye hívta életre azután a közép- vagy kelet-európai abszurd irodalom, abszurd dráma különleges műfajtípusát. A főként Sławomir Mrożek, Václav Havel, Tadeusz Różewicz, Örkény István, Páskándi Géza nevével fémjelezhető áramlatban a nyugati abszurd művészi jelentéstartományai itt a historikus létkörülmények empirikusan megtapasztalt bizarrériájával bővülnek. Ütközőzónában az általános ontológiai és krizeológiai abszurditás a társadalmi realitásban megszenvedett képtelenségek fokozott abszurditásával tetéződik. A létbe vetett ember valóságos kiszolgáltatottságának kifejeződése itt erőteljesebb. Örkény István 1976-ban, Amerikában, a közép-európai groteszkről tartott előadásában azt fejtegette, hogy aki „határvidéken él, annak szüntelenül értelmeznie kell a dolgokat”, ahogy bennünk, magyarokban, az „életért és a nemzet megmaradásáért vívott állandó küzdelem bizonyos szorongást fejlesztett ki”, s a szkepszis, a paradoxonokban-látás, a groteszk létérzékelés másfajta stílusra és szemléletre kényszerít és képesít, mint ami a szublimált, metafizikus abszurdban megszokottá vált. Mi – vallotta Örkény – „másképp kérdezünk, mint önök itt Nyugaton”; „Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár. De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben”; „mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és a térben”; „mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle”.24 Páskándi Géza egyik angol fordítója, a felvidéki származású amerikai színházalapító Brogyányi Jenő szerint az erdélyi író színdarabjai „bár egyetemes nyelven szólnak, kimutathatóan a szülőföld meggyötört talajából eredtek”.25 A metafizikai abszurditás a kelet-európai abszurdban tehát konkrét valóságperspektívákkal és jelentéstöbblettel mélyül. (Ezért szerette Páskándi maga inkább használni saját drámái műfaji, poétikai meghatározására az általa bevezetett „abszurdoid” fogalmát.) „Whereas the theme of alienation connects all these writers, Beckett’s, Ionesco’s and perhaps even Pinter’s absurd is metaphysical, in Páskándi’s absurdoids the taste of real life absurdities is more richly felt, it is more politically defined. Indeed, they are Orwellian absurdoids from a real, and not imagined, nightmare. The real violence and brutality is also presented by Páskándi in grotesque but oppressive plays”26 – fejtegeti ugyanezt hasonlóképpen és vázolja ennek a jelenségnek az esztétikai természetrajzát Kodolányi Gyula is, Páskándi kapcsán. „Errefelé az abszurd mindig lehetséges” (Előtörténetek), „a valóság az abszurddal rokon” (Nemes Nagy Ágnes. A kilencedik évtized) – summázza számos versváltozatban az erdélyi Lászlóffy Csaba is, aki az Az eretnek (1970) című tragikomikus szatírájában pedig a totalitárius erőszak groteszk paraboláját és paródiáját vetíti ki. A társadalom eszelős ellenőrzésére, az alattvalók szakadatlan kínzására berendezkedett, az „eretnekektől” rettegő abszolút zsarnokság az állandó kínvallatás, verés, megfélemlítés során nemcsak a mértéket veszíti el, hanem az erőszakoskodás értelmét is: már mindenki a hatalom gerinctelenül készséges, csúszómászó, elszemélytelenedett kiszolgálójává vált, nincs már ki után nyomozni, nincs kit puhítani, besúgni, lehallgatni, megfigyelni és lefülelni (minden „dögvésszé”, „csórécsigavésszé” posványosodott). Megszűnt az ellenállás minimuma is, s a tökéletes engedelmeskedés, sőt túlzó szervilizmus közegében a neurotikus basáskodók saját perverzitásukba fulladnak: tevékenységük feleslegesnek bizonyul, s így a „munkátlanságba” beleőrülnek. A kommunista, rendőrállami terror (benne a Ceauşescu-rémuralom) mindennapjainak ábrázolása az ember degenerációjának univerzális abszurd diagnózisává sűrűsödik. A szituációképzés analógiája révén vethető ez össze például Mrożek „zsandárügyi drámá”-jával, a Rendőrséggel (1958) is. A délvidéki Varga Zoltán27 mellett a Lászlóffy-darab egy másik elemzője, az amerikai irodalomtörténész Donald E. Morse is elvégzi ezt az alapos összehasonlítást, s a marylandi Theatre Journal folyóiratban közölt tanulmányában megállapítja, hogy mindketten olyan virtuális világot vizionálnak, amelyben minden politikai ellenszegülés megszűnik, s nincsenek többé már élvezkedve, kárörvendve vallatni, kínozni, követni, bebörtönzéssel megalázni érdemes áldozatok sem („This world echoes the one Polish playwright Sławomir Mrożek depicted in The Police. Mrożek, too, envisions a time when there will be no political opposition for the police to question or torture, no prisoners to humiliate, no victims to gloat over”28).
A vádlott azonban (Fábry Zoltán szállóigéjét parafrazeálva) mindig megszólal29 – az irodalom nyelvén is, s rendre a hátrányt szenvedő kisebbségek, a kis népek, a köztességben is teljes értékű egzisztenciát igénylő és jó sorsot remélő szövetséges nemzeti közösségek érdekében.
Jegyzetek
1 BIBÓ István, Levél Szalai Pálhoz = Uő.: Összegyűjtött munkái 4., sajtó alá rendezte KEMÉNY István és SÁRKÖZI Mátyás, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1984, 1273-1274.
2 CS. SZABÓ László, Kis népek hivatása, szerk. GRÓH Gáspár, Budapest, Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány, Kortárs Kiadó, 2005, 108-109
3 KÓS Károly, Erdély: Kultúrtörténeti vázlat, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934. (Hasonmás kiadás Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988), 88.
4 Idézi: POMOGÁTS Béla, Változó Erdély, Budapest, Lucidus Kiadó, 2001, 147.
5 POMOGÁTS Béla, Az erdélyi gondolat = Uő.: Változó Erdély, Budapest, Lucidus Kiadó, 2001, 109.
6 SZABÓ Dezső, Az egész látóhatár, Budapest, Magyar Élet kiadása, 1939, I., 209.
7 RÁKOS Péter, Nem tabu – legenda = Németh László Emlékkönyv, szerk. MONOSTORI Imre, OLASZ Sándor, Szeged, Németh László Társaság, Tiszatáj Alapítvány, 2001, 549.
8 SZABÓ Zoltán, Ablakok Erdélyre, szerk. TASNÁDI Gábor, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2000, 263.
9 SZABÓ Zoltán, Magyarság és Közép-Európa = Uő.: Ablakok Erdélyre, szerk. TASNÁDI Gábor, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 247-270.
10 Uo., 257.
11 Uo., 92.
12 BARTÓK Béla, Népdalkutatás és nacionalizmus = Uő.: Válogatott írásai, szerk. SZŐLLŐSY András, Budapest, „Művelt Nép” Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, 1956, 179-180.
13 NÉMETH László, A minőség forradalma, Budapest, Magyar Élet kiadása, 1940, III., 169.
14 Uo., 168.
15 Uo., 165.
16 Uo., 169.
17 Uo., 172.
18 NÉMETH László, Új nyelvtanokra = Uő.: Életmű szilánkokban, szerk. GREZSA Ferenc, Budapest, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, I., 247.
19 SZABÓ Dezső, i. m., 229.; – A szövetségkötés pedig természetesen a kölcsönösséggel párosul, a minden nép egyedi tulajdonságainak, így az autochton magyar sajátosságok megőrzésének is a legitim tiszteletével: „akár ilyen, akár olyan Európában, akár egyedül, akár szövetkezve más, reánk utalt népekkel.” KODOLÁNYI János, Kelet népe = Uő.: Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet kiadása, 1941, 47.
20 FÉJA Géza, Tamási Áron, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 92.
21 NÉMETH László, Két nemzedék, Budapest, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 545.
22 NÉMETH László, Utolsó széttekintés, Budapest, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 854.
23 PAPP Endre, A nemzeti irodalomszemlélet esztétikája = Az irodalomtudomány nemzeti jellegéről, szerk. PAPP Endre, Budapest, Hitel Könyvműhely, Nemzeti Kultúráért Alapítvány, 2014, 157-158.
24 ÖRKÉNY István, A közép-európai groteszk = Uő.: A mesterség titkaiból, szerk. RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Palatinus Kiadó, 2014, 326-329.
25 Idézi: BERTHA Csilla, „Egyetemes nyelven – a szülőföld meggyötört talajából”: Páskándi Géza angolul = Évfordulós tanácskozások 2008, szerk. MUZSNAY Árpád, Szatmárnémeti, EMKE Partiumi Alelnöksége, Kölcsey Kör, 2008, 61.
26 KODOLÁNYI, Gyula, „Surviving with Honour”: Notes about Géza Páskándi, Hungarian Review – A bi-monthly journal from Central Europe, 1918/4. 86. – Ld. még BERTHA Csilla, „New York számára teljesen új hang”: Páskándi Géza drámái angolul, Korunk, 2008/8. 81-85.; CSEKE Péter, Páskándi a régi és az új Kántor–Lángban, Székelyföld, 2018/7. 54-63.; MORSE E., Donald, Samuel Beckett Comes to Transylvania: The ‘Absurdoid’ Plays of Géza Páskándi = Literary and Cultural Relations: Ireland, Hungary, and Central and Eastern Europe, szerk. KURDI, Mária, Dublin, Carysfort Press, 2009, 31-45.
27 VARGA Zoltán, Periszkóp, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1975, 268-274.
28 MORSE E., Donald, The Ditches of Hell: Csaba Lászlóffy’s The Heretic; or, A Plague of Slugs, Theatre Journal 43., 1991/2. 210. – Ld. még Silenced Voices: Hungarian Plays from Transylvania, vál., szerk., ford., bev. tan. BERTHA, Csilla és MORSE E., Donald, Dublin, Carysfort Press, 2008.; BOLLOBÁS, Enikő, Silenced Voices: Hungarian Plays from Transylvania, Hungarian Review – A bi-monthly journal from Central Europe, 2011/6. 118-125.
29 Ld. FÁBRY Zoltán, A vádlott megszólal, Pozsony, Madách Könyvkiadó, 1992.
Illusztráció: Közép-európaiság
Ezek is érdekelhetik!
Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
