Fábián Tibor: A bukás
Részlet a Ceausescu elvtárs, pajtás című regényből
A tömeg felzúgott. Százak, ezrek sikoltása hallatszott. Az Elvtárs abbahagyta a beszédét és tanácstalanul téblábolt a Központi Bizottság hatalmas erkélyén. „Halló! Halló! Halló!”, kiáltotta folyamatosan, megállás nélkül. Tekintetével, hangjával sok ezerszer hipnotizálta már a tömeget, de most senki sem figyelt rá. A két egyetemi hallgató által becsempészett petárdák pukkanása óriási pánikot keltett. Az emberek eldobálták a transzparenseket, a táskáikat, a szatyraikat és egymást taposva tülekedtek.
Az Elvtárs mellett álló Feleségem Elvtársnő is folyamatosan kiabált. A nép anyja kemény szavakkal vezényelte a megbolydult tömeget. „Csend legyen! Csend legyen! Csend legyen, elvtársak! Hallgassatok már el végre!” Egymást túlharsogva kiabáltak, mint a kétségbeesett gazda, aki egy óvatlan pillanatban kiejti a kezéből a pórázt, és félő, hogy a kis kedvenc hátra sem nézve eltűnik az első sikátorban. „Halló! Halló! Halló!” Csak kiabáltak. A tekintetükön megült a düh, a zavarodottság és az értetlenség egyvelege. Ilyen esetekre nem volt tervük. Hát kiabáltak.
„Csend legyen! Csend legyen végre!” Ettől, a hangos fegyelmező szótól remélhették most egyedül, hogy a megbomlott rend még visszanyerhető. Tudták, hogy nincs sok idejük. Ha perceken belül nem nyugszanak meg a kedélyek és nem csendesül el a tömeg, minden elveszett. Talán végleg is. De most még néhány pillanatig remélhették, hogy mindez visszacsinálható. És akkor pár nap múlva kézlegyintve, megnyugodva úgy lehet emlegetni ezt az egészet, mint egy rendbontást, szervezési malőrt, vagy éppen külföldről szervezett provokációt, amit a felelősök példás megbüntetése után, néhány dörgedelmes sajtónyilatkozat megjelentetésével el lehet felejteni. Száműzni, a „ne is emlékezzünk rá többet” kategóriába. Mint a brassói felkelést, vagy éppen az az évi jászvásári incidenst. De addig még kiabálni kell. Sokat. „Halló! Halló! Halló!” Mert a népnek most ez kell. Hang, amely irányít, hang, amely magához térít.
Percek múltak el így. Közben sokan távoztak a térről. Akik maradtak, lassan elcsendesedtek. A jól ismert hangok, az Elvtárs és a Feleségem Elvtársnő utasításai delejes erőként hatottak rájuk. Ahogy eddig is és mindig. Újra felvették az eldobált transzparenseket, a repedezett képeket és az első sorokban álló pártbizalmik irányításával, lendületes karvezetésével skandálni kezdték a jelszavakat. A póráz vége megkerült, a kutyus engedelmesen, zavarodott, bocsánatkérő tekintettel felnézett a gazdijára és szolgált neki. Most utoljára. Ha pár pillanatra is, de beleszagolt a szabadság semmi máshoz sem hasonlítható, mámorító levegőjébe. És az Elvtárs ugyan folytathatta megszakadt beszédét és ennek nyomán hamarosan fel is harsant az újabb skandálás: „Hurrá! Ceausescu, PCR!”, melynek hallatán az Elvtárs láthatóan megnyugodott, visszanyerte erejét, ráncai kisimultak, a Feleségem Elvtársnő pedig még mosolyt is erőltetett az arcára, de a tömeg minden skandálása és hurrázása ellenére fejben már nem volt ott. Hanem abban a kis sikátorban volt, ahová pár pillanatra elnyargalhatott, két, bab közé rejtett, nagyot szóló petárdának köszönhetően.
„Ígérj nekik valamit!”, súgta balkéz felől a Feleségem Elvtársnő. Az Elnök pedig mondta is. „Száz lej béremelés mindenkinek!” A tömeg hurrázott és éljenzett. De már nem a száz lej miatt. Csak megszokásból. Megfáradt rutinból. Már tudta, milyen az, amikor senki sem húzza, rángatja a póráz másik végét. A nagygyűlés befejeződött és ugyanabban a pillanatban elkezdődött a forradalom. Az Elvtárs éveket öregedett a beszéde alatt. Fáradt léptekkel támolygott be az erkélyről. A Feleségem Elvtársnő ellenben sebzett fúriaként támadt a szervezőkre. „Hadbíróság elé állítalak benneteket, aljas gazemberek! Mentek mind a Duna-csatornához!” Senki nem mert megszólalni. Ceausescuék elvonultak. A gyűlésteremben még percekig halotti csend uralkodott. Aztán hamarosan, de már az ellenkező irányból újra megjelent az Elnök, ezúttal egymagában és tempósan átsietett a termen. Most cseppet sem tűnt fáradtnak. „No nézz oda! Dezsavüm van”, súgta a fővárosi tanácselnök a helyettesének. „Nem dezsavü az, tanácselnök elvtárs, hanem a hasonmás. Őt hívják, ha baj van, ha egy Elvtárs már nem elég”, nézett rá derűs arccal a helyettese.
***
„Ceausescu elvtárs! Le kell szállnunk. Teljes légzárat rendeltek el. Ha tovább haladunk, lőni fognak ránk”, szólt hátra ijedten a pilóta. „Jó, akkor szállj le. Majd autóval megyünk tovább.” A két öreg zavarodottan nézett egymásra. Az Elnök dühös volt. Úgy érezte, kelepcébe csalták. Nem kellett volna eljönniük Bukarestből. A kezét Elena kézfejére helyezte, erőt akart mutatni, de valójában magát akarta megnyugtatni. Ő, aki minden napját, sőt hónapját jó előre megtervezte, most a következő pillanatot sem képes felmérni… A helikopter közben lassan leereszkedett az országút közelében. „Targoviste 18 km”, olvasta a közlekedési táblán, hunyorgó szemekkel Elena. „Na gyere, lestoppolunk valamit”, mondta kelletlenül az Elnök és megálltak az út szélén.
Gyér volt a forgalom, de az a néhány autó, ami jött, hangos tülköléssel közeledett. A sofőrök ész nélkül nyomták a dudát, villogtatták a lámpákat és ujjaikkal V betűt formáltak, a győzelem jelét. „Mit ünnepelnek ezek?”, fordult Elenához az Elvtárs. „Biztos felismertek minket” – mondta az Elvtársnő. Az Elnök bólintott. „Tényleg, erre nem is gondoltam. De ne csak integessenek ezek a balfácánok, hanem vegyenek is fel”, azzal a jobb kezével integetni kezdett, ahogy a nagygyűléseken szokott. A Feleségem Elvtársnő idegesen és fázósan topogott mögötte. „Elegem van már ebből a hidegből, meg ebből a kirándulásból. Nem kellett volna arra az idióta Stanculescura hallgatni. Most itt állunk miatta az út szélén, mint két szerencsétlen. Micsoda szégyen!”
Mintha csak meghallották volna a kifakadását, a következő jármű, egy fekete 1300-as Dacia lassított és félrehúzott mögöttük. Ceausescu szigorú tekintettel hajolt be az ablakon: „Jó napot, elvtárs! Ki engedte meg magának, hogy ma páratlan rendszámú járművel közlekedjen? Tessék, eljövök Bukarestből és minden a feje tetejére áll.” A sofőr döbbenten tátogott. „Na jó”, mondta megenyhülten az Elnök. „Elvisz egy darabon?” „Ó, micsoda megtiszteltetés, Elnök elvtárs! Jöjjenek csak!” Elena elégedetlen morgással helyezkedett el a hátsó ülésen. „Milyen kicsi ez a Dacia. Szégyen, micsoda szégyen!” Az Elnök hátrafordult az anyósülésről és békíteni próbálta párját. „Hagyd csak. Népautó. A nép kis helyen is elfér.”
A kis termetű, kreol bőrű, gyors beszédű, cingár sofőr vigyorogva bólogatott. „Ez már csak így van, Elnök elvtárs. Ültünk már ebben az autóban tizenegyen is. Kutya, mama, gyerekek, meg a rokonság. Hajaj!” A Feleségem Elvtársnőnek legörbült a szája. „Na még csak az kell, hogy csupa kutyaszőr legyen a kabátom.” A Daciás olyan elégedett arccal nézett maga elé, mintha nem is egy gödrökkel tarkított úton haladnának, hanem valahol fenn a mennyországban, pihe-puha felhőkön, egyre csak közeledve az Úr dicsőségébe. „Jaj, drága Elnök elvtárs, ha én ezt otthon elmesélem a páromnak, odalesz a gyönyörűségtől. Az összes szomszéd rám fog irigykedni! Ha tudná Elnök elvtárs hányszor hordoztam már a maga képét a felvonulásokon! Szidtak is érte eleget a kollégák… Hajaj!” – olvadozott a meghatottságtól az autós és olyan hitetlenkedve ingatta a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy éppen neki volt ekkora szerencséje. „Tetszik tudni, én soha nem lottóztam, de ezek után biz’isten veszek egy sorsjegyet. Sőt, tízet!” „Jó, jó, vegyél húszat, de most kapcsold be a rádiót, hadd halljuk, mi újság” – rendelkezett az Elvtárs, aki már unta a férfi locsogását.
A rádió arról beszélt, hogy a zsarnok elmenekült, győzött a forradalom és ideiglenes kormány alakult, Ion Iliescu vezetésével. Elena ezen a ponton felüvöltött. „Mondtam, hogy el kell tenni láb alól! Te meg azt mondtad, elég, ha kihelyezzük vidékre. A jó szíved visz minket a sírba, Nicu!” Az Elvtárs csak hallgatott és hümmögött. Iliére gondolt, aki tegnap megmondta, mit tegyen. Lám, igaza volt. Most otthon üldögélne a kanapén, felpolcolt lábbal és nézné a tévében a forradalmat. De már késő volt, minden elveszett. A Primaverii villa, az ország, a hatalom. Minden. Jelen állás szerint ők csak két bukott vénember, akik üldözötté, hajléktalanná váltak a saját országukban. „Kapcsold ki azt a hazug rádiót!”, utasította a sofőrt.
„Most mi legyen, Elnök elvtárs?”, kérdezte aggódva a fiatalember, „Én félek. Tetszik látni, forradalom van. Nálunk, a faluban is kitódultak az emberek utcára, aztán jól megruházták a Pavelt, azt a vérszívó milicistát, aztán meg azt kiabáltuk: Ole, ole, Ceausescu nu mai e!” Az Elnök szúrós szemekkel végigmérte az izgő-mozgó emberkét. „Te is?” „Hát izé… tetszik tudni, muszáj volt. Nem vonhattam ki magam. Meg aztán, tetszik tudni, Elnök elvtárs, elkapott a hév. Az minden bajnak okozója! Így volt ez, mikor megházasodtam is. Jött az a jány, a Marioara, hej, micsoda egy fehércseléd volt az! Csak úgy illegette, billegette a farát. Tiszta füttykoncert volt, ha végigment az utcán. Hajaj! Engem meg, tessék, elkapott a hév, vagy micsoda. Most meg van öt porontyunk.” „Csinálsz még egyet és kapsz egy érdemérmet”, gúnyolódott előre hajolva Elena. A szemből jövő autók folyamatos dudálással érkeztek. A bennük ülők énekeltek, integettek, V betűt mutattak. Az Elnök reflexből visszaintett. „Milyen kedvesek.” „Addig örülj, amíg fel nem ismernek. Annak a hülye puccsista forradalmuknak örülnek a nyavalyások”, szólalt meg Elena.
„Elnök elvtárs, ha engem elkapnak magukkal, nekem végem. Még azt hiszik, én is kommunista vagyok”, siránkozott a sofőr. „Ne bőgj! Mondom, hogy ne bőgj!”, szólt rá szigorúan az Elnök. „Ott állj meg. Az valami kaszárnya, ugye? Az pont jó lesz nekünk. Ugye Leona?” A fekete Dacia félrehúzott, az elnöki pár nehézkesen, öreges mozdulatokkal kiszállt.
Az Elvtárs a fejébe nyomta a vastag báránybőr kucsmáját, megigazította a félrecsúszott nyakkendőjét, majd megfogta Elena kezét és a bekötőúton elindultak a közeli kaszárnyaépület felé, amin még a szocialista Románia címerét lobogtatta a szél.
Lassan, méltóságteljesen lépdeltek, mintha vörös szőnyegen haladnának, katonai díszőrség sorfala között. Az autós még dudált nekik és elindult. A sofőr boldog volt, amikor beültek hozzá és boldog volt, amikor kiszálltak. Innentől kezdve most már ő is felszabadultan dudált, villogott és integetett a szembejövőknek, és hangosan kiabálta: „Ole, ole, Ceausescu nu mai e!”
Illusztráció: Ceausescu elvtárs, pajtás
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
