Babics Imre köszöntése 60. születésnapján

Boldogh Dezső

Születésnapi feljegyzés

E sorok írójának hosszú esztendőkön át fogalma sem volt arról, hogy létezik egy Babics Imre nevű költő a mai Magyarországon. Aztán egyszer, talán még 2010 előtt, kezébe került a Hármashatár-heg című kötet, amibe épphogy beleolvasott és gyorsan vissza is pakolta, a várakozásra szánt könyvek közé.  Valami nem stimmelt vele. Nem tudta akkor még, hogy mi lehetett az az idegen, vagy talán az addigi magyar lírai beszédmódokhoz képest szokatlanul tökéletes formaképző erő, amely megkülönböztette  Babics könyvét a többiekétől. A Hármashatár-heg aztán egy képzeletbeli külön polcra került, lassan barátkozott vele, és bár időnként (kizárólag „funkcionális-stilisztikai” értelemben), talán túlzottnak találta azt az elementáris korszak-idegenséget, amely a költőt alaposan jellemezte, a művek azért, úgymond, meggyőzték. Mivel Babics továbbra sem volt jelen, sem az irodalmi lapokban, sem a médiában, sem sehol, úgy tűnt, kapcsolatuk ennyiben marad.

Aztán, jó néhány évvel később, egy ismerőse azt mondta neki, hogy „levelezik a Babics Imrével”, aki valahol a Bakonyban él. „Várjál – mondta ekkor ő – ez az az ember volna, akitől van egy érdekes könyvem… nem is rossz különben… szóval, akkor ez egy létező személy?” (Merthogy, valami miatt, már ebben sem volt igazán biztos.).  Aztán a szavakat tett követte, a kósza híreket személyes találkozások. Látott egy fejkendős, meghatározhatatlan korú, határozottan egyéni aurát sugárzó embert, (egyszerre tűnt visszavonult sportolónak, rockzenésznek, madarakkal beszélgető különcnek), aki laza bőrdzsekiben, kellemes, piros sportkocsival érkezett eléjük az állomásra, látta a házát, ahol tenyérelemző, hivatásos jóboszorkány feleségével lakott a csendes zsákfaluban, a Kertet a hét tóval, könyvgyűjteményeit, rengeteg macskáikat, és Robint, a világ legselymesebben csillogó szőrű kutyáját. Akkoriban már több kötetét olvasta, sőt, írt is róluk, és tanulmányozta a Gnózist.

A náluk töltött, immár többszöri vendégeskedések ideje alatt, sem Imrétől, sem nejétől nem hallotta soha az „önreflexivitás”, a „dekonstrukció” de még  a „paradigma” kifejezéseket sem. Ellenben, a kezdeti, talán elfogódott találkozást követően, melyet azért a jóboszorkány hitves mediterrán temperamentuma jelentősen oldott, mintha már-már verbális kinyílások is előfordultak volna néha, mi több, sorstörténetük néhány érdekes mozzanatait is megosztották egymás között. A Gnózisból persze sok minden ismerős is lehetett számára, a Havanna-lakóteleptől a nagy kivonulásig, de pl. emberi hangon beszélő macska csak a műben szerepelt, a valóságban nem.

Fokozatosan jött rá arra, hogy létezik lírai költő és eposzíró Babics, valamint a helyiekkel kedélyesen viccelődő, túlérzékeny, visszavonult, meglepően jó színészi kvalitásokkal rendelkező, favágó és közmunkás, melósokat hajnalban a tehenészetbe fuvarozó, világirodalmat, filozófiai és metafizikai műveket tizenéves kora óta oda-vissza kiolvasó, démonaival küszködő, Leon y Nuss-t, Emléket, Atkót, Bélát egyszerre megszemélyesítő Babics. Mindez, végül is, nem volt akkora nagy rájövetel, miként az sem, hogy világunk szellemi helyretétele, egyedül a Gnózisban leírtak alapján valósulhatna meg, és sehogy se másképp.

A Könyv, amit szerzője valójában „kevés embernek ajánl”, idegen test  a mai magyar irodalomban. „Alighanem az is hátrahőköl, amikor kézbe veszi a lexikon méretű, puritán, ám már a terjedelmével sokkoló könyvet, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy igazán rendhagyó irodalmat ma már csak kis könyvkiadók sehol nem reklámozott kiadványai között talál.” – írta volt Prágai Tamás.  Az olvasó, és a „szakma” hátrahőkölése teljesen érthető. Az a húsz-huszonöt ember, talán, akik mélységeiben befogadták a Gnózist, nem reprezentálják a hazai olvasóközönséget. Születtek valóban értékes esszék, tanulmány-kísérletek a műről, de a helyzet igen hasonló Hamvas, háború után betöltött alkotói szerepéhez.  Másolt  szamizdatok helyett persze most itt a net, tiszapalkonyai és egyéb raktárak  helyett a közmunkák,  de közös az ismeretlenség, az önkéntes száműzetés és a szűk tisztelői körök. Babics esetében azonban kérdéses a folytatás. Hamvasra feltétel nélkül lehet hivatkozni, szakmán innen és túl – kutatók, közemberek, nemzetiek, liberálisok, „spirituális mesterek”, pszichológusok, stb.-k, meg is teszik ezt, hisz valóban igaz – hangsúlyozottan –  ma már: „Hamvas Béla, a dolgozó nő filozófusa.” – ahogy egy nemrég eltávozott, szintén ismeretlen, valódi tanító mondta. Babics, a Gnózist bevezető szonett-koszorú első soraiban megadja a pontos paramétereket a magában felfedezett erő szellemet és ösztönöket felforgató hatalmáról, és nem kíváncsi az okoskodók véleményeire: „…ő lesz valamikor utolsó keresztem. / Agyara kezemben pokol-küldte kés, / kifog mindenféle idióta teszten, / és le nem gyűri a megmérettetés.”

A – tudvalevő – mintegy nyolcszáz oldalnyi, próza formátumú, de azon belül hexameterekben lüktető Gnózis radikalitása, pazar cselekményszövete, ötlet-bombái, humora, verses betétekkel, hangjátékaival, felvezető „gyorsregényével” együtt akár az ínyenc irodalmi közönség figyelmére érdemes is lehetne, akik pl. Hamvast, Szentkuthy-t, Határ Győzőt, Joyce-t, és a hasonló szerzőket méltányolni képesek. Nem mintha Babicsot velük, vagy bárkivel rokonítani kellene, vagy felmerült  volna benne az irodalmi  irányzatokhoz, írói klikkekhez tartozás vágya. Sőt, határozottan menekült az efféle dolgok elől. Nem tudni, lesz-e életműve valaha kutatandó téma, egyetemi szemeszter, vagy  bölcseleti „diskurzus-igényt felkeltő problematika.” A jelenbéli trendek alapján aligha, és a komolyabb nemzetközi díjak megszerzéseivel is várni kell, hiszen a Gnózis világ-sugalmazása alapvetően nem teljesíti be sem a „demokráciával”, sem egy transz-humanista jövőképpel, sem az előnyben lévő hátrányos kisebbségek jogaival kapcsolatosan ma egyre inkább elvárt érzékenységi faktorok minimális szintjeit sem.

Megtestesít azonban annyi minden egyebet, hogy azokhoz képest Prágai, Füleki Gábor, Búzás Huba, Hegyi Zoltán Imre és mások Gnózissal foglalkozó kiváló írásai is csak bevezető jegyzetek lehetnek az eposz magyarázatához és értelmezési szintjeihez. E sorok írója csak annyit tud és szeretne kijelenteni, hogy katartikus könyvvel találkozott. Meg-megállt közben, visszakeresett, ízlelgetett, elhűlt, otthon, utcai padokon lapozgatva szűnt meg a világ körülötte, és bizonyosságává vált, hogy ez a mű élet- olvasmánya lesz. Emlék líra-világuralmi tervei, (mely korunk szellemi helyretételének, tudjuk,  egyetlen megoldása lehetne),  Atkó, héroszokra jellemző  büntető expedíciói, és Béla éterikus monológjai  első pillanattól megnyerték rokonszenvét.  És leginkább – hogy bárhol nyitotta ( s teszi most is), a Könyv  él, újra üzen, a Ráérős- kultúra nyelvén, az emberekén, a mindenségén … újra… örökké.

 – II. –

Füleki Gábor

Regényfényhegy

Babics Imre Gnózis című regénye a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban. Nem mindennapi intenzitású olvasmányt vehet kezébe az olvasó. A könyv szövege líraian tömör, minden oldala, minden sora külön-külön emésztendő, akárcsak az ókori nagy eposzok mondatai. Mert amit itt az olvasó a kezében tart: eposz. Regénynek álcázott eposz, ám már alcíme is árulkodik valódi mivoltát illetően: Gnózis-ének, azaz ének abban az értelemben, mint a Niebelung-ének vagy az Iliász. Ének a transzcendenshez.

Modern hősköltemény, korunk jelenébe-közelmúltjába, a kilencvenes évek Magyarországának elsivárodó valóságába ágyazva. Hősei, eposzhoz illően, isteni erőkkel és szemlélettel felruházott személyek, akik azonban teljes természetességgel, szervesen ágyazódnak koruk viszonyaiba. Olyannyira, hogy a regény-ének természetfeletti eseményei is teljesen reálisnak tűnnek, mivel a szürke keret: a budapesti Havanna-lakótelep lehangolóan sivár világa hitelesítő ellenpontot alkot, és így a realitás és irrealitás két mérlegserpenyője tökéletes egyensúlyba kerül.

A mű szövegrengeteg a kifejezés szó szerinti értelmében: olyan gazdagon és szerteágazóan burjánzó őserdő, fajgazdag trópusi regényesőerdő, amely gyorsolvasásra mindenképpen alkalmatlan, csakis elmélyült, mélybe-figyelő, meditatív olvasással lehet megközelíteni valódi világát.

A kötetet indító Gyarmati emlék című ,,verses gyorsregény” Bill Blaise Björn Leon y Nuss nyugat-európai üzletembernek a rendszerváltás idején hazánkban befutott karrierjét majd megigazulását ábrázolja.

A főszereplő neve európaiságra utal, persze, ma már csak az európai értékek utózöngéiről beszélhetünk. Kis humort is rejt e névadás: Leon y Nuss, azaz leoninus (az Üröm című betétvers íródott ebben a versformában.) A magabiztos befektető  ,,a korai kapitalizmus fertőjében dagonyázó Magyarországra utaztában az olcsó munkaerő és a – számára – alacsony árak bűvöletében nagy terveket sző a repülőgép business class osztályán.”[1] A tervek – pénzszaporítás, nőszerzés – eleinte szépen sikerülnek, ám az üzletember sorsa nem a szokványos mederben folytatódik, anti-karrierrré válik, feladja léha életelveit és alámerül a kor magyar valóságába.

Ironikus, körmönfont mondatokon át siklunk a kortárs magyar társadalom és irodalom kibontakozó kritikája felé, s végül belénk hasít a felismerés: a létformát-váltott üzletember maga az író, az elviselhetetlenül feszültté váló Budapestről a Bakony rengetegének remeteségébe vonult költő, akinek nem Párizs a Bakonya, hanem hazájának valós Bakonyszücse, ő, aki: ,,elhagyja az egyre agresszívebb, egyre züllöttebb, egyre mocskosabb fővárost, és országos hányódásai során a Dunántúli-középhegység egy kis falvába vetődik.”[2]

Az e bevezető elbeszélés után induló főregény nyelvezetének és stílusának sajátos eszköze a beszélő-cselekvő alany látszólagos rejtettsége, mellyel egyfajta sejtelmes-misztikus hangulatot teremt: a mű elején két főszereplő, Emlék és Atkó még névtelen, hiszen Béla nevezi el őket később; amíg erre nem kerül sor, addig rejtett alanyként gondolkodnak, cselekszenek, kilétükre csupán az egyes szám harmadik személyű igealakok utalnak.

A főcselekmény 1994-ben induló elején így bukkan föl Emlék: ,,>>Hát… ez az. Ennyi. A korszak is ennyit tud csak?<< Az ablak mellett állt, bámulta a játszótéri homokba lassan ürítő vizslát.”[3] Sem ezen első mondatban, sem később nem tudjuk meg még, ki a beszélő, ez a pestszentlőrinci Havanna-lakótelep paneltömbjében élő, a mindennapok szürkeségéből kiábrándult, intellektuális férfi. Névtelenül nyilatkozik meg lénye, gondolkodása előttünk.

Macskája nevére azonban már ezen az oldalon fény derül: Bnuckó: ,,Kényes perzsája dorombolt. – Papa elmegy moziba, Bnuckó. Nem baj? Vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját: Engem is vigyél magaddal Papa! Bnuckó még sohasem volt finnszínházban.”[4] – így tud Emlék Bnuckó szerepében is beszélni, a macskatestbe zárt (általa nem is ismert és tudott) szerelmével szót váltani. Vele beszélget, vele osztja meg gondolatait. S a macska nevében ő maga válaszol is rájuk, elváltoztatott hangon. S őt őszintén szerető felesége persze féltékeny a macskára.

Atkót egy kocsmai jelenet alkalmával ismerjük meg, mint idült és magában beszélő, de erős fizikumú alkoholistát: ,,S azzal a tagbaszakadt fickó, aki első pillantásra szerencsevadásznak, marcona, zord és hétpróbás szeszcsempésznek, rideg, ámde belül lágy s érzékeny zsoldosnak látszott, végre elindult.”[5] Név tehát itt sem szerepel, első olvasásra még a hirtelen alanyváltás is szokatlan, ti., hogy néhány oldal után már nem Emlék, hanem Atkó a beszélő. Monológjaikat idézőjelek keretezik.

Béla esetében rendszeresen az ,,ő” névmás utal kilétére, már itt következő első felbukkanásakor is, nála idézőjelet nem használ az író. Ő a közvetlen, a legautentikusabb megszólalás. Az író lelke, úgy érezzük, itt egy az egyben nyilatkozik meg. A vézna, transzcendens emelkedettségben élő, aurákat figyelő, mágikus képességekkel megáldott, éppen villamoson utazó különös férfi magasabb szintről szemléli a sivár, nyüzsgő világ jelenségeit.

Az ő tudatfolyamát egészen más regénybeszéd jeleníti meg; itt más dimenziójú olvasást kíván a szöveg. Ekkor hangzanak el első ízben a regény transzcendens kulcsmondatai és egyben deus ex machina történik: ,,Felnézett, bár nem kedvelte a villamosokra később felszállók auráját. (…) Ő sosem ült le. Lába nagyon fájt, mégsem. (…) Kitörölte a Ráérős-kultúra magát a fémekből, ásványokból, s ki az összes elemből. S mégis látta.”[6]

Az autók közt botorkáló, őrültnek tűnő Béla az isteni erők parancsát, elhivatottságát, a világ szellemi fordulatát hordozza: ,,Tudta, a Ráérős-kultúra felébred az emberi szívben. Ébredezik, mert minden az emberi szív, s kitörölni semmit sem lehet onnan, a csillagokat sem. Akármi szülte világra a csillagokat, míg emberek élnek, minden a csillagok ősi vetése az emberi szívben. (…) Emberi szív nem aludhat, az ember alszik. (…) Az ősi Ráérős-kultúra felébred, s majd a vetése körbeforog szívükben! (…) Új jeleket küldj, Ráérős-kultúra!”[7]

A külvárosi térben furcsán, saját törvényei szerint mozgó férfit a járókelők részegnek nézik, pedig: ,,Továbbment, józanon. Ő nem kóstolt szeszt, tíz éve körülbelül és aurája szinte aranylott és szégyellte magát. Egyedül volt.”[8] Bélát, akinek neve talán az archaikus filozófiát képviselő Hamvas Bélára utal, titkos erők vezetik a Havanna-lakótelep felé, ahol egy panelház felett földöntúli jelenség, a várt isteni jel ötlik szemébe: ,,És egy aranyszínű arc bontakozott ki a szélső házból. Tízemeletnyi magas maga is, de mosolygott és nem volt neme. (…) Legelőször nem volt más ez az arc: formátlan szikla, olyan, mint egy babafej, fiatal vargánya. Egész közel apró vízzuhatag. (…) A Ráérős-kultúra a szívbeli tájék arculatát megváltoztatta. (…) A szellem, hogyha elalszik, a szívben aranyszín arc mosolyogjon forgó, ősi vetésre. Aranyszín arc a középpont. Állt dermedten a járdán, és az Idő kikerülte, mint zátonyt, auráját.”[9]

Az aranyszínű arc megjelenése a durva lakótelepen azt jelzi, hogy a transzcendencia mindenütt jelen van, a legalantasabbnak, legsivárabbnak tűnő helyeken, lét-telepeken is jelen lehet, csak észre kell venni, tudni kell róla. Konkrét helyzete pedig Emlék lakását jelöli meg a térben. Ez a jel nyűgözi le Bélát, aki a látványtól megdermedve meg sem bír mozdulni.  Egy háza előtt üldögélő néni figyel föl rá, aki már ,,Ősz toll az Időben.”[10], és viteti el a mentőkkel.

A világnak furcsán ható viselkedése miatt Béla a Dél-pesti Kórház demens osztályára kerül, ahol ,,Vénségszag volt és ürülékszag. (…) Rácsok az ablakon. Rácsos tyúkketrec. Az élet esti homálya elől ide elbújtatva elaggott kappanok és tyúkok. (…) Csibe ő, kuporodva a rácsos ágyban. (…) Embrionális lét az övé, mint magma a bolygó legmélyében. (…) Vele szemben vékony bácsi. Nyitott ágyán ült és ürülékét ette magából. (…) A combja fehér és szőrtelen.”[11] Béla néz ki itt rá az ágyketrecből, és Béla látása ez, ama szenvtelen, mégis részvétteli tekintet, ami az egész regény elbeszélésmódjára jellemző.

A kórházi ágyban próbálja ki először testelhagyó képességét Béla, s: ,,látta a férfit maszturbálni a parkban.”[12] – így pillantja meg Atkót, akihez a kórházból testben-lélekben kiszökik, és akit meggyógyít.

Így és itt ismerkedik meg tehát az alkoholista Atkóval, de a járókelőket megbotránkoztató esőtáncuk miatt most már mindketten az említett zárt osztályra kerülnek. Itt ismerkedik meg Béla az Atkót egy mozibeli verekedésből néhány napja megmentő Emlékkel. E neveket Béla adja nekik, aki a kórteremben meglátja Emlék előző életeinek árnyait; a férfi előző életeit, mint emlékeket hordozza magában.

Az alkoholista pedig az Atkó nevet kapja, amely a férfi vállán átmenetileg – szellemi síkon – Béla által látható tetoválásból (tetkóból) ered. Ez egy angyalszárnyú majmot ábrázol, ami Béla elnevezésével: ,,atlantiszi makákó”[13], s később ebből képzi nevét szóösszerántással: At-kó. Ez a szimbólum máris Atkó szerepére utal: ő a fizikai világban a feladatok elvégzéséhez szükséges test, mely angyali célok szolgálatába áll, és valóban: később Atkó gazdag üzletemberré válik és politikai leszámolásba keveredik, Emlék tervének, a szakrális terror kísérleteinek végrehajtójává válik.

A mű tettsor-gerincét Emlék világátalakító tervének megvalósítás-kísérlete képezi: a Havanna-lakótelepen élő férfi elhatározza, hogy a velejéig kiüresedett, elfekélyesedett világot, s elsősorban a magyar valóságot transzcendens kezeléssel orvosolni fogja: szakrális terrorral és líraviláguralommal. A két szokatlan kifejezés jellegzetesen babicsi szóalkotás – különösségükben lényegretörőek.

Emlék elképzelése szerint a globális média- és pénzterrornak alávetett emberiséget csakis egy másik terror válthatja meg: a szent, az ősvallás terrorja, hiszen a szellemileg-erkölcsileg eltörpült embervilág önként nem akarja; nem is tudja, mit kéne akarnia, így hát – kutyaharapást szőrivel – rá kell kényszeríteni a hiteleset, az igazat, az istentudatot, a fényben-élést. Nagy kérdés, hogy ez lehetséges-e. Ez tehát az emberiség szellemi-erkölcsi alapállásának visszaállítása, Hamvas Béla kifejezésével: a transzparens egzisztencia és az univerzális orientáció újraalkotása, realizálása.

A másik cél: a művészet, az irodalom újbóli méltó helyére emelése, világuralmának bevezetése, s a cél erővel való elérését e kifejezés is sugallja: uralom. Az elfeledett líra fénybe emelése ez, ragyogják be ismét az emberi tudatot versek, transzcendenciát sugárzó ókori eposzok, feledésbe merült, már csak Isten tudatából visszahozható líravilágok. A transzcendencia és az abban gyökerező, azt hordozó művészet emelheti ki ismét a materiális sárba süllyedt emberiséget emberhez méltó, magasabb rendű létbe. Mindezt a világ egy mélypontján: a Havanna-lakótelepen kell elkezdeni, onnan terjeszteni ki az egész országra s idővel az egész világra. A három férfi a cél érdekében Emlék lakásába költözik össze, miután Atkó Bélát a kórházi osztályról kicsempészi.

A nagyszabású megváltásterv megvalósításához természetesen pénz is kell: a pénzhitű világot a saját eszközével kell legyőzni. A pénz megszerzésében Béla látnoki képessségei segítenek: az ő lelki szeme a jövőbe lát, így gyerekjáték neki megtudnia a lottó telitalálat számait. Íme, egy csodás elem, ismét nagyeposzhoz illő. A két lottó ötös főnyereménye így Emlékék zsebébe vándorol. A cél, amire egy részét fölhasználják, meglehetősen egyedi elképzelés: a panelháztömbben, amelyben laknak, a pénzből megvásárolják az összes alattuk és felettük lévő lakást, és ezeket mindkettőjük szobájában lézervágóval aknaszerűen összenyitják, tehát a háztömbben két négyszögletes kerületű, csaknem százméteres magasságú kút képződik.

Emlék ötlete e panelkutak létrehozása önmaga és Atkó számára, melyek jelképszerűen mintegy átjáróként szolgálnak a túlvilágra, az aranyszínű arcban.

Maga a paneltömb azonban felsérti az ősidők óta e helyen álló transzcendens fenomént; Béla az öröklét jelkép-növényével gyógyítja az aranyszínű arc sebét: ,,Mert hisz a durva paneltömb, mint egy kőkori balta, aranyszínű koponyába úgy állt. (…) És most itt a borostyánhajtások sokasága összecsomózni a kettémetszett szervszövényt.”[14] Ez a gyógyítás egyben az archaikus aranykor, a Ráérős-kultúra újbóli kialakításának előfeltétele is: ,,Ráérős kultúrát működtet valamennyi gyenge borostyánhajtás. S eljut a szívbeli tájék legszentebb ligetébe is, ámbár szárnya sosem volt és sohasem lesz.”[15]

A szakrális terror és a líraviláguralom mély és nagyszabású terve hoz ugyan részeredményeket; 2000. január 1-jére tervezett bevezetésére mégsem kerül, nem kerülhet sor. Részeredmények az elfeledett költészet darabjainak földi világba hozása Isten tudatából Béla által, ,,az Úr emlékezetéből őneki kell valamennyit az emberi síkra egyenként újra lehúznia.”[16] (ezek természetesen az író saját költeményei, s alapvetően szintén metafizikai indíttatásúak), szintén Béla ment meg egy idős nőt a lakásmaffia által való kilakoltatástól; külön történetté kerekedik, ahogy Atkó móresre tanít egy újgazdag politikuscsemetét a Bakony rengetegében .

Atkó maga pedig megment egy idős csillagászt a Havanna-huligánok karmai közül – ekkor küld először verset Béla a Túlból – e csillagász unokája Xénia, akit az öreg elhunyta után kvázi örökbe fogadnak.

A regény további eseménysora arról tanúskodik, hogy küzdelmüket a fensőbb hatalmak mégsem támogatják, vagy legalábbis közömbösen szemlélik: az emberhármast olyan, lényüket legmélyebben érintő sorscsapások érik, amelyek ráébresztik őket, hogy a szakrális terror líraviláguralma jelenleg időszerűtlen, megvalósíthatatlan. Lehet, hogy ők csak az előhírnökei annak, lehet, hogy csak utolsó szikrái az egykor voltnak.

Az első csapás abban nyilvánul meg, hogy Xéniát iskolából hazafelé tartva emberrablók hurcolják el, és prostitúcióra óhajtják betanítani. Erre Dabason kerül sor, nagyon is kegyetlen és konkrét defloreálás keretében. A tragikus tényt költői szépséggel is megfogalmazza az író: ,,homokórafiúk egy harmattal teli testet hogy tesznek sivataggá: Xénia testében belső sivatag, noha magvak.”[17]

A három férfi a helyszínre utazva – Béla ,,csak” odarepült lélekben van jelen, bár szerepe annál fontosabb – különös, a legocsmányabb közönségességet és a legkülönösebb csodát ötvöző jelenetben mentik ki Xéniát a rájuk szögezett ajtajú visszataszító putriból – a tetőn át emelkednek fel a térbe a lézervágó és Béla erejének segítségével, a kint ordítozó leányfuttatók nem kis megdöbbenésére, és a légen át jutnak haza Pestre, az aranyszínű koponya paneltömbjébe.

Ez a regény egyik csúcspontja, e tetőfúrás a panelkutak létrehozásának paralelje: ,,És felemelték archaikus fejük és fegyelemtől átitatottan vártak. A hűség és az alázat a talpuk alá nyúlt végül. (…) S ő a magasból értük nyúlt. És rejtve maradt az érintése, bilincsként megmarkolta a lényük mégis. (…) S lézer törte tetőn át tágasságba jutottak egy rövid és függőleges úton, a hűs levegőbe, Ég gyönyörének alatta együtt valahányan.”[18]

Hiába azonban a megmenekülés, Xénia, nevében is előre jelzetten vendégből idegenné vált e léttől, testi-lelki sérelmeit már semmi sem teheti jóvá; megundorodik a nemiségtől, az emberektől, és a bakonybéli zárdába vonulást választja. Ő tehát remete lesz, kivonul a világból. Ez indítja el ezen az úton a három férfit is. A következő csapás Emlék kedvelt macskájának, Bnuckónak balsorsa: a macska egy a macska egy poszméhet üldözve a panelkútba zuhanva leli halálát.

A harmadik katasztrófa Atkó bakonyszücsi kertjének pusztulása: az öngyilkosságra vágyó növények irányította, speciálisan e telekre tervezett vihar pusztítja el Atkó és Béla gondos munkával létrehozott kertjét, rombolja le házát; pedig ez a csendes falusi lak már kivonulás volt, már félig-meddig remeteség volt – és mégsem maradhat meg! Nem lehet sem a nagy feladatot teljesíteni, sem elbújni előle! Kozmikus-egzisztenciális patthelyzet.

A pár nappal később érkező Atkó már csak hétvégi házának, kertjének lecsupaszított csontvázát találja. A különleges erők által óvott Csillagkerten kívül egyedül az életének öngyilkossággal véget vető mellékszereplő, Paár Zoli fája, egy kőris marad meg épségben, isteni erők óvták meg az orkánerejű szélben.

A három főszereplő mindezen tapasztalatok hatására, lelkileg átalakulva csüggedten lemond nagyravágyó világtervük megvalósításáról, triumvirátus-koalíciójuk önnön akaratukból felbomlik. Nagy utazásra indulnak, Atkó Bélával és Emlék külön. Béla Atkóval marad, mert ő, a Test, mindig nagyobb gyámolításra szorul a lélek részéről, mint a szellem. Az összeomlásnak egyébként Béla esetében (is) konkrét tünetei vannak: fokozatosan elveszti mágikus képessségeit és a teste is zsugorodni kezd. Végül Atkó óceáni tutaján már egy mózeskosárban is elfér: visszatér a csecsemő, majd később az embrió ősállapotába, amely, akárcsak a Kút, szintén archetípus.

Emlék Tibetben, a világ szakrális felföldjén időzik, majd a Huang-ho forrásától repül Béla utolsó ereje segítségével óceáni tutajukra; így a három szereplő ismét együtt lesz. S így egyesülnek, immár csaknem a túli vizeken. A fejezetek és azok időintervallumai egyre rövidülnek, egyre gyorsuló mozgással repülünk, emelkedünk a végkifejlet felé, a regény piramis-élein felfelé haladva, közelítve a csúcshoz.

Itt döbben rá véglegesen az olvasó arra különleges tényre, hogy a regény személy-és időszerkezete óegyiptomi piramist formáz: a három főszereplő a Kheopsz-piramis három éle, melyek a mű befejezése közeledtével a csúcspontba futnak össze, egy általános emberi tudattá. Mivel a piramisnak négy éle van, feltételezhető, hogy a negyedik él magának az olvasónak a mű folyamán szintén feltisztuló lelke: ,,Összefutó élek, mielőtt gúlába bezártok hármat, Egyet kirekesztetek, az ki a megszületésre vár, elhagyná most, amit el sose érhet: a tengert.”[19] A gúla csúcsa pedig az utolsó előtti, az ezredforduló előtti perc, a Terv bevezetésének eredetileg tervezett időpontja a mulandó ember-én öröklétbe való felemelkedésének pillanatává válik, ez az eposzi apoteózis pillanata.

E napon a hexameterek már sorokba tördelve szólalnak meg, hét, egymást egyre sűrűbben követő időpontra tagolva, mialatt a versek hossza feleződik. Az első hatvannégy soros, a következő harminckettő, s így a kettő hatványai szerint jutunk el az egysoros záróversig, amely a piramis csúcsáról való lélek-elröppenés misztikus pillanata: ,,…Tiszta, szabályos idom csúcsáról indulok Én. Most”[20] – a regényfolyam-mondatvégi pont hiánya az ,,én” maradéktalan feloldódását, megszabadulását, karmikus beteljesülését jelzi, a végtelenbe nyitás, az öröklétbe nyíló időtlenség pillanata a piramis csúcsán.

A szakrális terror és a líraviláguralom tehát csak önmagunk megváltásaként valósítható meg, ez a regény végkicsengése. Nem objektív, hanem szubjektív fejlődési folyamat. E főcselekmény mellett és azzal szimbiózisban valóban ott vonul a szubjektum végtelen belső tere, ez pedig Béla folyamatos belső elmélkedése, mialatt lélekben bejárja a Föld és önmaga térvilágait. Gondolatfolyamából, mely regény immanens belső cselekménye, fokozatosan áll össze világlátása, az író metafizikai szemléletű világképe is.

Külön bemutatást igényelnének a Béla által föllelt írásművek is, hiszen nagyon fontos ellenpont a Gnózisban e betét-darabok jelenléte, az elveszett költészet képviselői ezek, Béla legterjedelmesebb halászzsákmányai (Gyarmati emlék, A széthajtogatott fekete doboz, Warning, Embertelen). Szerepük a hexameter-folyamban kisebb szigetek képezése, egyfajta jellegváltás, mint ahogy a piramis hasábkövei is folyosókat, kamrákat zárnak magukba.

Mindegyikük az adott, elgépiesedett silány és egy lehetséges jobb, lélekgazdag világ ellentétére világít rá. Mindőjük külön elemzést igényelne. Zárásként álljon itt egy, a mű előtti, annak tartalmát-formáját jelzésszerűen felmutató vers-tisztelgés.

[1] i. m., 7. o.

[2] i. m., 29. o.

[3] i. m., 41. o.

[4] i. m., 43. o.

[5] i. m., 48. o.

[6] i. m., 49. o.

[7] i. m., 50. o.

[8] i. m., 51. o.

[9] i. m., 51. o.

[10] i. m., 51. o.

[11] i. m., 64. o.

[12] i. m. 70. o.

[13] i. m. 93. o.

[14] i. m., 189. o.

[15] i. m., 191. o.

[16] i. m., 217. o.

[17] i. m., 583. o.

[18] i. m., 587. o.

[19] i. m., 777. o.

[20] i. m., 794. o.

Hegyi Botos Attila

Babics Imréhez
(pannon elégia)

A hű barátnak – bakonyszücsi
és tenkesi napok aranyának

Értem nem pergett pomagránát,
sem rezdült babér;
efféle múzsai léthez túl
rideg Hungária. Magam
plántáltam örökzöld csalitját,
számlálgatom aranyhalát, fenyvét,
mélázom illatos fügebokra alatt.
Elhagytam a várost,
hervasztott dicsért enyészet.
Ma más piszkát égetem
és másnak űzöm a vadat.
S lurkószívem belenyög
minden lövésbe: hullatom
magamról tudatlan
nemtő bánatomat. Mátkámhoz
hajnalra réti virággal térek.
Bambuszcsomót s szellős
mitrát kötök fejemre,
körbelejt kilenc pillelánykám:
büszke Kalliopé s a legdrágább:
Uránia. Utolszor még könnyű csókot
hintek homlokukra, s nézem,
hogy szóródnak színes szirmaik a széllel
a dűlőút kucorgó kertjei alatt.

(2014 →2021. 06. 14.)

 – V. –