Halmai Tamás: A csodákról mindenki suttogva beszél
Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek
(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020)
Nemzedéki jegy talán, hogy az „új komolyság” poétikai égövén az élménylírának is új, komoly változatai létesülnek. Kopriva Nikolett (1996) első verseskötete álomi szcenikát fest, göröngyös szürrealitást ír az identitáskeresés szándéka köré.
A kötet Plótinosztól vett mottója is ezt az ön- és világértelmező kíváncsiságot nyomatékosítja. Egy esszéjében a költő így értelmezte ugyanezeket a plótinoszi szavakat: „Szerinte az általunk érzékelt világ mögött van egy másik, szellemi. Valahol itt keresendő legbenső énünk, akik igazából vagyunk, akik voltunk, csak valamiért, valahogy testet kaptunk, s így beszennyeződtünk. Van, aki sosem szembesül az igazi énnel. Aki pedig igen, az csak kitüntetett pillanatokban, a tudat segítségével. Ez egyben az istenivel való szembesülés is, aki bennünk lakozik, de kívülünk is […] Feltehetjük a kérdést: vajon melyik én után kutakodunk?” (Hány kérdőjel? = Irodalmi Jelen, 2019. április, 117.) Az „igazi én” azonosítását persze elbonyolítja, hogy egy „nem-igazi” énnek kellene elvégeznie e műveletet (vö. „csak a kertben nem vagyok idegen” [Átrajzolt helyek])…
Minden elemében személyes ez a költészet, s nemcsak a vallomásos alanyiság révén: a többes szám első személy a közös tapasztalás mint kollektív nemtudás kifejeződése, míg a megszólítás alakzata hol a bizalmasabb kapcsolatok, hol a kíméletlen önfaggatás jelzete. De korántsem szubjektív önérdek teljesedik ki a kötet lapjain, sokkal inkább egy személytelen harmóniát kereső, a hiteles lét ismérveit szólongató, ennélfogva mítoszi látásmóddal is bátran élő versnyelvi magatartás („Mindenki azt a világot cipeli, / amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett” [Burok]; „Földrengések ébresztenek föl, / hogy kételkedjünk, mielőtt / véletlenül leélnénk így egy életet” [Bennünk a földrengések]).
Tünékenyek itt a hiányok is. Mintha a pusztulásnak egy oly hosszan kitartott pillanatában járnánk, hogy már eldönthetetlen: elmúlni vagy születni akar-e valami. Maradás és elutazás, állandóság és változás feszültségében (a vibrálás vissza-visszatérő motívum!), az elveszített múlt és a még meg nem talált jövő közt keresi otthonát a beszélő – mondhatnánk. De Kopriva Nikolett versvilága ennél furfangosabb módon építkezik: idősíkok csúsznak egybe, képzeleti dimenziókat cizellál a téremlékezet, s mindvégig álmok és tükrök valóságsokszorozó játéka bizonytalanít el: mi igaz – és hányféle lehet az, ami igaz („Gyakran megrémít a tükörben élő világ, / ha belenézel, otthagysz valamit” [A hegy csak látomás]; „…akkor múlik el, / ha végre elalszol” [A hegy csak látomás]).
A természeti képek nem puszta trópusok: a naturális létezés eleven jelenlétével profán eszkatológiát sejtető realista mágia kíván szót érteni. Másféle természetfölfogás ez, mint ami Győrffy Ákos verseiben-esszéiben vagy Sirokai Mátyás „növénylő” szövegvilágában (Lomboldal) kifejlik. Koprivánál nem idealizált, nem elszigetelt, nem allegorikus és nem is másvilági zóna a természet: itt a füvek, a fák és a tenger is éppoly közönséges és éppoly fölfoghatatlan lakói a létezésnek, mint az ember. Megemelt jelenlétük nem szubsztanciális eredet következménye, sem atlantiszi kódoké: hiszen e lírában az ember maga is titkokhoz horzsolódik (házban, kocsmában, pályaudvaron), egyetlen félreintonált szó világot veszejt, s ha hordoz is túlvilági üzeneteket a fák emlékezete, azok se egyébről: a meghasonlásokig bomló rend állagáról tudósítanak.
Jellemző, hogy az értelmezés és a kölcsönös értelmezés (a kommunikáció) lehetőségei is szűkösek; mintha babonás esendőség zárná el a beszélőket a nyelvtől: „Itt senki sem mer túl soká távol maradni, / de nem mondja ki. / Semmit sem mondanak” (Magunkra az udvart); „…de a csodákról ma mindenki suttogva beszél” (Csodák).
Jól áll, sőt jót tesz ennek a szövegvilágnak a prózásan eszköztelen, szabadverses áradás: az anyagot egybeolvasva az a benyomásunk támadhat, mintha a versek egy regényvilág darabjai volnának. Akárha ennek a nyelvi-poétikai eljárásrendnek legalább annyi köze volna Márquez vagy Bodor Ádám narratív leleményeihez, mint költői paradigmákhoz.
Említtessék végül egy debütáló munkáktól nem megszokott sajátosság, a mottószerűen kiugró, szentenciózusan szép sorok erélye: „Azt mondják, a halálok száma / egyszer kiad egy életet” (Álmatlanság); „Nehéz nem folyóvá lenni” (Fagypont); „A pályaudvar nem enged nagy bizonyságokhoz” (Fekete lyuk) stb.
Hálásak lehetünk: az ilyen verseknek még eszükbe jut, amire csak a fák emlékeznek.
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
