Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (4.)
T Ó T H K Á L M Á N
1. M i t f a r a g s z , á c s…
Endrődi Sándor terjedelmes bevezetőt, szinte életrajz-vázlatot írt a Remekírók Képes Kiadásában (a „liliomos”-sorozatban) megjelent Válogatott költeményei elé. Hosszan elidőz s z e r e l m i k ö l t é s z e t é n é l; az indoklás pedig az, hogy „Tóth Kálmánt a szerelem tette költővé”. Tény, hogy életében egyvégtében jelen van a szerelem, költészetében a vágyakozás. Sokszor dalban, többnyire „(nép)dalban”.
Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vigadni a madár…
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhová eljön a bú s szerelem.
(Fütyül a szél…)
S a vége az, hogy „Bánatfelhők borítják be az eget”, és „Én is széthullt nyugalmamat siratom.” Máskor a „mást szeret mindenik” a szomorúság okozója:
Te engemet szeretsz, én másért lángolok,
A kinek szíve tán ismét másért dobog,
És így tovább… tovább… mást szeret mindenik,
Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik (…)
(Minek is van a szív, s a szívben szerelem…)
“a „liliomos”-sorozatban” (Druzsin Iván fotója)
Érdekes történetre emlékezik Eötvös Károly az Utazás a Balaton körül-ben, amit Tóth Kálmán mesélt el neki egyszer. Azt a történetet, miként elegyedett életébe Gyulai egyik szerelmes verse, a Szeretnélek még egyszer látni…
Így mesélte el.
– Barátom! Van egy verse, a melyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet úgy a megírással: én írtam volna meg. (…) Hidd el pajtás, tőlem lopta el. (…)
S már mondta is nagy átéléssel, kiváltképp az utolsó versszakot:
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldulnám
Éretted ifjúságomat.
– Gyulai ezt tőlem rabolta, ezt elhidd pajtás.
Eötvös Károly mást is említ: jellemző valamit, ami segíthet a Tóth Kálmán-jelenség megértésében.
„Az ötvenes években sok költeményét daloltuk. Édes, borongós, ábrándos, búbánatos szerelmi dalait ifjak és lánykák országszerte ismerték, szavalták. (…)
Gyönyörű szellem volt az ő szelleme. Egy gyermeknek s egy nőnek lelke tévedt belé, s nála is maradt haláláig. A haragot, a bosszút nem ismerte.”
A Szerelmeim című költemény amolyan „leltár kedveseimről” – dalban.
A kis Ninácska, a kis őz,
Első szerelmem ő vala:
(…)
Férjhez ment, s meghalt oly korán –
Egész szerelmünk abból állt:
Hogy kezét egyszer megfogám.
Irént is tán szerettem én,
És talán ő is szeretett,
Ha a gyötrés, az üldözés
S a kínzás szerelem lehet (…)
De Erzsikém szelíd vala,
(…)
Igazán, nagyon szeretett,
Azt se tudom, hogy hova lett:
De bárhol, isten áldja meg!
Erzsike lehetett volna az „igazi”, ha Tóth Kálmán nem a szerelmes verseibe szerelmes. Kilenc kis versből álló ciklusban búcsúzik tőle (Emlékezés Erzsikére): hosszadalmasan, közhelyekkel. Ám – hogyan, hogyan sem! – a VIII.-ban kiesett „szerepéből”, nem költött, csak „írta”, hogy ki volt számára Erzsike, de még inkább azt, amit egy életen át várt a szerelemtől:
Ha haragom volt, csillapítál,
Ha örömem volt, ezt növelted,
Bátorságomban mérsékeltél,
Bíztattál csüggedésim mellett;
Erényimről nagyítva szóltál,
Hibáimat meg mindig mentéd, –
Barátnál több, anyánál jobb, és
Mint a nőtestvér, olyan gyengéd!
H a z a f i a s é r z ü l e t , p o l i t i k a.
„Nem született politikusnak” – írta róla Endrődi Sándor. „Sokkal érzékenyebb, líraibb szívű volt, hogysem alkalmas és alkalmazkodó pártember válhatott volna belőle. (…) Négy országgyűlésen képviselte szülővárosát, Baját: mindig a közérdek lebegett szeme előtt s még szülővárosa javát is csak úgy akarta előmozdítani, hogy ne essék a közérdek rovására.”
Viszont „erős magyar volt” – ez is Endrődi szava, és az is, hogy akkor szólaltatott meg hazafias érzéseket, „midőn a hazafiság nem volt oly kényelmes foglalkozás, mint napjainkban. (…) Mikor a Losonczi özvegye című balladája megjelent a Kemény Zsigmond által szerkesztett Pesti Naplóban, Deák Ferencz elragadtatással kiáltott fel: A magyarok istene mégis csak gondoskodik rólunk. Vörösmarty meghalt és támadt helyette Arany. Meghalt Petőfi, – de ebből a bajai fiúból is lesz valami! Lett is!”
Fiatal volt és merész „a bajai fiú”; a ballada történetét 1553-ból vette talán abban a hiszemben, hogy a Bach-rendszer figyelmét el tudja terelni e régmúltból vett tárggyal. Egyébként az évtized magyar lírájában ez volt a megszólalás esélye. Tompa a jövendőmondó szerepében egy fenyegető „forgatókönyvvel” – színre-tárgyra pontosan jósolóval állt elő az Aratás után című költeményében még 1850 elején:
Sajtóba jön a s á r g a furmint
S az érett f e k e t e gohér,
Gerézdiből szűrünk v ö r ö s bort,
Olyan vöröset, mint a v é r.
(Hogy elfelejtettük ezt a költeményt!)
Arany is sirat; de nemcsak Rachel két csecsemőjét: „Egy nemzedék holt ki az emberiségből…” Gyulainál pedig elnémul a szüretek hajdani vidámsága, és nem kel életre minden Őszök mítosza. Pedig majdnem minden, mint eddig: szakrális idő (bortermő Ősz), szakrális hely (szőlőhegy), alkalmas együttállásban; ám a „kiválasztottak” eleje hiányzik: „Sok a sír a völgyeken”.
Természetesen Tóth Kálmán is tudta: allegóriájában erkölcsi parancs van, melynek a múltból sugárzó erejével esélyt ad a jelenbeli bénultság megtörésére, az elnyomottakban lappangó erő megmozdítására.
Vár alatt az erdőségben
Bujdosik sok szegény magyar,
Mint a felhők , szomorú mind:
Ezekből lesz jó zivatar.
Gyűjtsed őket zászló alá,
S mikor aluszik a várnagy,
Sötét éjben jőjj és támadj!
(Losonczi özvegye)
Jogos volt ez a határozottság; Tóth Kálmán résztvevője volt a szabadságharcnak: az utolsó időben éppenséggel Perczel Mór katonája volt – jobbára irodai beosztásban, de átélte a súlyos napokat maga is. Honvéd volt, s ahogy szerelmi költészetén valóságos érzelem sütött át, itt is feszítette a kudarc szégyene, a tehetetlenség. A francia példa járt előtte,a „gárdáé”:
„A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja.”
Nekünk is volt egy jelszavunk.
Lázba jött a h o n v é d tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: E l ő r e !
(Előre)
Haláláig hallotta, s később meg is írta balladai hangon az ács fejszéjének zaját, Mikor az akasztófákat faragták. (A cím alatt a dátum napra pontos utalás e késő éjjeli „faragás” idejére: Október 5-én 1849.)
Sorra kérdezte az ácsot, valamennyi „művére” rákérdezett, s az ács sorolta : Pöltenbergnek, Töröknek, Lahnernek… Knézicséhez érve például a következő ’koszorút’ írták a strófa sorai:
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
– Akasztófát faragok,
Holnap Knézics függ ezen;
Tiszta szent volt; harcz előtt
Imádkozott mindenütt,
S fölfeszítik reggel ők,
Kiknek nincsen istenük.
Egy-egy strófa: emlék egy hősnek. S a végén az ács (a nép, mindenki) áldása:
Azoknak, kik hajnalon
Itten vesztik életük:
Mindörökkön örökké
Áldva légyen szent nevük!
Az iskolai olvasókönyvek, onnan pedig az ünnepek „szavalókönyvei” tették országszerte ismertté Tóth Kálmán hazafias verseit. A gyász emlékező szavait a hazafisággal karöltve járó nemzeti büszkeség váltotta fel; esztétikáját a retorika poétikája szabta meg. Tóth Kálmán számíthatott a nemzet egyetemleges jóváhagyására: az apák (az egykori ’honvédek’) feleltek itt fiaik kérdéseire; voltaképpen szónoki ünnepélyességgel adtak számot a számonkérő jelennek. Íme két példa.
Ki volt nagyobb?
„Nemzeti nagylétünk” kerül a kérdések célpontjába; csupa „melyik volt szebb, melyik dicsőbb”,azután hogy „az-e, a ki”, „vagy az, a ki”, „avagy az-e”? A bölcs válasz minden kérdezőt kielégít; pontosan azt válaszolja Tóth Kálmán, amit a nemzet hallani akar:
… Sokan voltak!
Nem tudom, hogy ki volt nagyobb,
Csak áldom az istenemet,
A mért én is magyar vagyok.
Kik voltak a honvédek?
Itt a retorika már a második versszakban emelkedő pályára állítja a kérdést:
– Voltál-e honvéd te is jó apám? –
– Igen, az voltam, édes gyermekem,
Hogy én is védhessem a nemzetet,
Megengedé a jó isten nekem.
Ám mielőtt a nemzedékek „kiegyezése” megtörténne, (avagy Tóth Kálmán lezárhatná a maga költői ügyét), még egy kérdés válaszra vár:
– S a harcz végtére mégis elveszett;
Mi tette ezt? beszéld el jó apám!
– A diadalmak őrült mámora,
Hiú versengés, árulás talán;
Mert nagy volt akkor a mi nemzetünk,
Világ hallá, ha roppant serege,
Nem az erőszak, nem kétségbe’sés,
Belső viszálya, óh az győzte le. –
Ez Tóth Kálmán válasza. (S nem például Kemény Zsigmond „Egy szava” meg „Még egy szava”.)
2. “B E F Ú T T A A Z U T A T A H Ó . . . “
T ó t h K á l m á n d a l a i.
A XIX. század első fele a romantika és az irodalmi népiesség félszázada.
„Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is” – így jelenti be a romantika vállalkozását Vörösmarty A Délszigetben. Azt pedig, hogy valójában mi is ez, a Tündérvölgy első strófájában „fejti ki”:
Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
Az nyit menyországot, poklot előttetek:
Bele néztek mélyen, s elámul lelketek.
Én is oly dalt mondok világ hallatára,
Melynek égen, földön ne légyen határa,
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem asztalára. (Kiemelés: D. F.)
Ez a költői „program” minden lehetséges képsíkra (való, valószerűtlen, égi, földi…)szóló nyitás: a tündérvilágba éppúgy, mint a „Sötét Éj” mitológiája felé. A Tejút (Világfa, Rutafa…) a Nap aranyából díszelgő planétákkal a csúcsán; a lélekjárás esélyével – Csongor Kertjének csodája – maga a végtelenbe tágított világ. Csongor így szólítja meg „nem várt ritka vendégét”:
Szép fa, kertem új lakója,
Mely mint nem várt ritka vendég,
Félig föld, félig dicső ég,
(…)
Földben állasz mély gyököddel,
Égbe nyúlsz magas fejeddel,
S rajtad csillagok teremnek.
A mennyet és poklot bejáró „lángképzelődéshez” a népi hitvilág mellé „befogták” a népköltést is, melyet épp az új század kezdett tudatosan és módszeresen gyűjteni. Az első összegező munkák a negyvenes évek végétől kezdenek megjelenni: Erdélyi János Népdalok és mondák (1846-48); Kriza János Vadrózsák (1863); Ipolyi Arnold Magyar Mythologia (1854). Ezenközben már hatottak is a hivatásos költészetre; kiemelkedő epikai alkotásoknak adtak – Arany szavával – ’epikai hitelt’ az építéshez. A Csongor és Tünde, a János vitéz, a Toldi, a Rózsa és Ibolya – a folklorizmus kiemelkedő eredményei. A lírában Petőfi adott irányt („Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Ha a nép uralkodni fog a költészetben…). Arany az arányokat mérte ki („az irodalmi és a népies közt mintegy középet tartson (…) a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányokhoz szoktatni…”).
A második félszázad népies nemzeti (népnemzeti) lírája a változatok, az értékek gazdag skáláját mutatja. Köztük a dalokat, vagy ahogy ekkor jobbára nevezték, a népdalokat, melyek egy része szervesen illeszkedett a népnemzeti líra értékei közé, más része azonban – ámbár népszerűek voltak – valós értékük szerint idővel a margóra szorultak. Egy részük fennmaradásán sokat segített, hogy ismert dalszerzők zenét komponáltak rájuk, és énekelt dalként terjedtek az országban; a többségükkel aztán az történt, hogy magát a költőt szép lassan el is felejtették…
Tóth Kálmán dalai jó részével éppen ez történt. Talán csak a Befútta az utat a hó a kivétel, ha valóban az; egyre inkább kérdés, tudják-e, számon tartják-e, még a zenészek is, hogy ki a dal költője?
Pedig Endrődi Sándor szerint „Egymaga több dalt termelt, mint Petőfi, Arany, Tompa összevéve, s a Naptól virít, a Búza közé száll a dalos pacsirta, a Fütyül a szél, a Sírjon-ríjon a hegedű s megannyi sok más dalköltészetünk igazi remekei maradnak mindenkor.” Abban igaza lehet Endrődi Sándornak; dalai között poétikai értelemben is túlnyomó a dalok száma: a naiv hang, a képkincs, a természeti képből indított helyzet (sokszor a saját helyzet), a hozzá kötődő érzelmek gazdagsága, a könnyed verselés – megadják a dalszerű megszólalás feltételeit, sőt a dalt magát.
Dalok, népdalok, magyar nóta…
Sok és sokféle a dalok körüli bizonytalanság : a megnevezésben, az értékek megítélésében, vállalásában s egyebekben. Bartók és Kodály hazájában mégiscsak kellene valamiféle támpont, ha már birtokunkban ez a gazdagság, ez a kincs.
Sárosi Bálint Hiteles népzene című írásában (MTA.hu) találtam „útjelzőket”; bizonyosan másnak is segítségére lesznek a következő gondolatok.
A sokféleséghez Bartók osztályozását vette alapul, aki A magyar népdal című könyvében (1924) a népdalokat A, B és C osztályba sorolta.
„Az A osztály a legértékesebb, régi stílusú daloké, a B a kevésbé értékes új stílusúaké, a C osztályba, mely egymagában nagyobb, mint az A és a B együtt, a zeneileg egységes stílusba nem sorolható, vegyes dalokat. (…) A C osztályban népies dal származékokat, azaz magyarnóta-féléket is találunk. (…)
Nótaféléket mondok, mert Bartók C osztálya szerint ide sorolunk olyan XIX. századi dalokat is, melyek a magyar nóta korszaka előtti évtizedekből származnak, mint például a Cserebogár-dal.”Felsorol párat, C osztálybelieket a két világháború közötti évekből:
De szeretnék hajnalcsillag lenni; Lyukas a kalapom teteje; Utcára nyílik a csárda ajtó; Állj be, Berci, katonának; Ősszel érik babám a fekete szőlő; Kolozsváros olyan város; Már ezután így élem világom, Sárgát virágzik a repce; Vörös bort ittam az este (…)”
Sárosi Bálint tanulmánya abban is segít, hogy helyére kerüljön a „daloló” megítélése : „(…) buzgó népművelők és az iskola segítségével hosszú időre elhittük, hogy dalaink egy része művelt emberekhez méltatlan. A szocializmus idején végül azt is megtudtuk, hogy sok közkedvelt dalunk nemcsak értéktelen, hanem ideológiailag egyenesen ártalmas – mert nem a dolgozó nép hozta létre, hanem az úri osztálytól örököltük.(…) Osztályharcos szellemben sokan úgy gondolták, hogy a szorosabb értelemben vett parasztdal iránti elkötelezettséget illik a nóta engesztelhetetlen gyűlöletével is kimutatni.”
Említi Kodály Zoltán „átmeneti embertípusát” is.
„ A magyar népzene” című tanulmánya elején a népies dal közönségéről azt írta, hogy „(…) a népkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig még el nem jutott átmeneti embertípus.”
Sárosi Bálint egy kicsit „igazít” ezen az akár elmarasztalónak is olvasható Kodály-mondaton.
„Nagyon sok ember , köztük nagyon sok magyar, sőt művelt ember, tartozott és tartozik jelenleg is a kodályi átmeneti embertípushoz. Ha nem is dicsőség, de nem is szégyen ezt tudomásul venni.” És idézi Ady Endrét, hogy nóta- és cigányzene-kedvelő volt. Kedves nótája volt a Befútta az utat a hó, a Kilencet ütött az óra, este van, a Lement a nap a maga járásán. Kosztolányira is hivatkozik: 1933-ban arról írt, hogy egy vidéki étteremben társaságban olyan nóták járták, mint a Sárga cserebogár, a Végigmentem az ormódi temetőn, a Csicsónénak három lánya, a Nékem olyan asszony kell…Hallgatva őket, a végén megállapítja:”Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e, vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk.”
Tóth Kálmán dalai.
Búza közé…
Az egyik legszebb dala, szinte „felsőbb osztályba” kívánkozik. Országszerte ismerik ma is; népdalos 4+4+3 tagolású sorai, páros rímmel, a természet képeivel, a párkeresés motívumával talál kapcsolódási pontot: a pacsirta „a búzavirág, búzakalász árnyába’” párjára talál, engem viszont nem fogadnak be, „hova szállnom kellene”.
Búza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta.
S búzavirág, búzakalász árnyába’
Reáakad megsíratott párjára.
Én is szállok…a lelkem száll dalolva,
De leszállni nem szállhatok sehova.
Nem fogad be: hova szállnom kellene,
Búzavirágszemű kis lyány kebele!
(Szép Ernő a Felnőtteknek című regényében szinte „keletkezéstörténetét” mondja el egy Szoboszló környékén kedvelt dalnak, melyet aztán felvisz a színpadra is a Patika első felvonásában:
„Szánt az ökör recece, csörög-csattog a járom,
Kemény a föld a ladányi határon…
Olyan kemény, a gőzeke se járja,
Minden jánynak, recece, legszebb az ő babája.
Sokat hallottam ezt a nótát Szoboszlón, mikor múlattak. (…) Az egész Alföldön dalolták ezt a jó hangos, erős nótát. Kecskeméten persze úgy, hogy a kecskeméti határon, Püspökladányba meg úgy hogy: a ladányi határon.De hallottam akkor is dalolni, mikor egy csapat legény, leány a mezőről jött haza, szekéren estefelé, úgy ültek kétfelől a két vendégoldalon (…). Azt képzeltem, hogy azt a nótát úgy adták össze valaha jókedvökben szekéren menet, mert annak a rázása rázta a nóta zenéjét a szájokba (…).”
Befútta az utat a hó…
Dal lett belőle. Tóth Kálmán költeménye olyan dal, amely ballada; fordítva is írhattam volna: olyan ballada, amely dal.
Történetet mond el egy mindennapi(?) esetről, egy hófúvásról, s egy mindennapi (?) emberről, egy betyárról. A hófútta úttalan pusztában a förgeteg és a farkasok „díszletei” között „Céltalanul megy a fakó”. Gazdájától olykor, ha egy sóhaj: „Hogy így megcsal…”, vagy „Büntesse meg…”
„Fátyol” mögött minden: a környező világot a havazás rejti, a betyár lelkét a hallgatás. Az utolsó versszakra marad a megfejtés:
Két hét múlva egy csárdában
Betyárok közt vigasság van,
S többször kérdik ott ezalatt:
„Hát a Ferkó hova marad?!”
Megfejtés helyett – bonyolódás: a betyárok várják Ferkót, azt kérdezik, „hova marad?” , s nem gyanakodnak sem a farkasokra, sem más egyébre. Késik, de megjön. Valóban?
Íme a balladai „fátyoltechnika”, ahogy Barta János nevezte a ballada eme jegyét (balladai homály helyett).
Tóth Kálmán balladája a nép (és a színház) világában elkanyarodott a betyárdal irányába. S ez rendben is van: dalszerű rövidsége kínálta az irányváltást; előbb a betyárdal felé, onnan pedig A sárga csikó III. felvonásába. A balladai „fátyol” gondját megoldották azzal, hogy a két utolsó versszak helyébe újat, „betyárosat” költöttek. És így terjedt el a „nép között” színpadon túl is.
Mi a tökéletes folklorizáció, ha nem ez?
A dal szerzői Allaga Géza (1841-1913) és Kempelen Győző (1829-1865), a Népszínházban pedig Erkel Elek (1643-1893), Erkel Ferenc fia állította be Csepreghy Ferenc A sárga csikó –jának harmadik felvonásába, ahol a darab világnak (pontosabban Bogár Imre betyárjai közé) induló fiatal hőse, Csorba Laci énekli nagy elkeseredettségében.
Cigány hegedűje mellett ma is kedvelt dal.
Ady Endre legkedvesebb nótája volt.
Lemásolom a költeményt és a dalt több okból is.
Először, mert nem könnyű ma már Tóth Kálmán kötetre találni.
Másodszor, mert más a ballada, és más a betyár-nótává folklorizálódott változat.
Harmadszor: hátha azt sem tudja mindenki, hogy ennek a népszerű dalnak a költője Tóth Kálmán.
Révész Béla például nem említi Tóth Kálmán nevét, egészen más korban keresgél a dal után Ady trilógiája című könyvében (Nova Irodalmi Intézet, Budapest, 1935.), amikor a hegedűszó mellett nótázgató Adyról ír. A könyv eme lapjairól viszonylag hosszabban idézek, mert Révész Béla könyve sem érhető el könnyen, viszont innen, Ady felől is vetül egy érdekes fénycsóva Tóth Kálmán felé.
„A cigányt, az igazi, fajta-cigányt azért szerette Ady, mert el nem torzult magyar dalokat tudott játszani. (…) A Vörös-család híres dunántúli cigánynemzetség és nekünk muzsikáló ivadékaik elhozták számunkra a nótákat, amiknek szerzőjéről már ki sem tudott, (…) aztán Rózsavölgyi-, Lavotta-„műdalokat” is, melyek öreg idők visszfényét mozgatták meg fölöttünk.
Adynak ez a kíváncsi, kutató érdeklődése a régi magyar dalok iránt ugyanolyan gyökerű volt, ahogyan poézisével szeretett visszahajolni a Csokonai-, Balassi-időkbe; a magyar líra ősiségével érezte a rokonságot, akár vers, akár nóta, akár templomi zsoltár volt az (…).
Ady dalolgatott is…Nagy ritkán történt ez, ha többedmagával volt, soha, csak zártabb helyen, szeparékban; álmodó elkomolyodásnak pillanata volt ez. A hangja nem volt dalos hang, érctelen, inkább gyönge hangzású (…). Voltak kedvelt nótái: Viszik a menyasszony selyem ágyát…; Ki tanyája ez a nyárfás…;Meghalok én nemsokára…; Este van már, nincsen csillag…; Jegenyefa tetejében ül egy holló feketében… (…).
A legkedvesebb nótája a „Befútta az utat a hó…” régi magyar dal volt, azt mondta róla:
– Olyan, mintha egy Grieg-melódia lenne…
Kevesen ismerik ezt a dalt, a mindenféle divatos zeneművek mocsaras hinárjában elmerült, de az avatottak tudnak róla, a cigány is, ha arravalóbb, tudja játszani, de megnézi az emberét, ha kínálja vele (…).”
Végezetül Tóth Kálmán balladája:
Befútta az utat a hó,
Céltalanul megy a fakó…
Eleresztve a kantárja,
Búbánatban a gazdája.
Betyárlegény ül a lovon,
Nagyot sóhajt olykor-olykor.
„Hogy így megcsal, sose hittem.
Büntesse meg az úristen!”
A förgeteg nő ezalatt,
A farkasok ordítanak…
„Szegény lovam!…szegény fakó!…”
Ágaskodik, kapál a ló…
Két hét mulva egy csárdában
Betyárok közt vigasság van,
S többször kérdik ott ezalatt:
„Hát a Ferkó hova marad?!”
A betyárdal, melynek szövegével éneklik manapság is:
Befújta az utat a hó,
Czéltalanul fut a fakó:
Eleresztve a kantárja,
Búbánatos a babája.
Betyár legény ül a lovon,
Fel-felsóhajt olykor-olykor:
Hogy így járok, soh’ se hittem,
Elfelejtett az úristen.
Akárki az istennyila
Rabol, gyilkol a határba!
A vármegye katonája
Csak a lovam nyomát járja.
Betyár volt az édes apám,
Öreg apám nem különben. –
Becsületes, igaz ember
Hogy lett volna hát belőlem !?
Tóth Kálmán síremléke, Nemzeti Sírkert, 34/1. parcella (Druzsin Iván fotója)
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
