Predrag Stepanović: Önszócikk
Predrag Stepanović vagy Stepanovic Predrág. Zűrös. Hol így, hol úgy. De hát mit várhatunk tőle, ha már a születési adatait is meghamisította. Vagyis született hamisító.
Mindenkivel azt akarja elhitetni, s könyveinek utószavában, az írói jegyzetekben is az áll, hogy Mohácson született. Ebből csak annyi igaz, hogy a szülei esküvője és lakodalma édesanyja születési helyén, Mohácson volt, de apja kezdő görögkeleti szerb lelkészként Százhalombattán kapta az első állást, s Predrág bizony ebben az akkor még nagyon kicsi Duna-menti falucskában látta meg a napvilágot 1942. január 15-én, Magyarország leghidegebb telén, a hideg napok idején. Mentségére legyen mondva, hogy mindössze hét hónapos volt, amikor szülei levitték Mohácsra a nagyszülőkhöz, mert a „testvérek” már rendesen pakolták a tököli katonai repülőteret, s félő volt, hogy egy eltévedt bomba a százhalombattai parókiára esik. Pár hónappal később édesapja megkapta a megüresedett mohácsi szerb parókiát, s Stepanovic Predrág – Predrag Stepanović ott nőtt föl az anyai rokonság körében. Így Százhalombattára nem is emlékezhet. De hát ezt a figurát Petőfi is eljátszotta, amikor Szülőföldemen című versében Kiskunfélegyházáról írta, hogy „Ez a város születésem helye”, holott Kiskőrösön vagy Isten tudja hol született.
Szülei már gyermekkorában észrevették, hogy számos mániája van, s ezek közül a legveszélyesebb az volt, amikor elhatározta, hogy író és műfordító lesz. A tetejébe szerb író Magyarországon. Igaz, elkövetett egy magyar nyelvű rádiójátékot Az úszó kő címmel, de később ugyanezt a témát Prepolovljeni (Meghasonlottak) című regényében már szerbül írta meg, s az Újvidéki Televízió és az akkori Magyar Televízió koprodukciójában TV-film is készült belőle. Így három bőrt nyúzott le egyetlen témáról.
Az ezerkilencszázhatvanas éve vége felé a szerb irodalomban fölütötte a fejét az úgynevezett „fekete hullám”, s ebből írónk a világért sem akart kimaradni. Megírta hát a Smrt cimbalista Pište (Cimbalmos Pista halála) című elbeszélését tele zaftos káromkodásokkal, amely a belgrádi Književne novine (Irodalmi Újság) 1974. szeptember 16-i számában jelent meg, s ha nem is hetedhét, de legalább két országra szóló viharos botrányt kavart vele. A Jugoszláv Néphadsereg lapjának újságírója például azt állította, hogy az írás olyan eszméket terjeszt, amelyekkel a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Tízedik Kongresszusa határozottan leszámolt, s amelyek mögött az a cél húzódik meg, hogy szétverje a jugoszláv párt és a jugoszláv népek és nemzetiségek egységét. A tetejébe besározta a Jugoszláv Néphadsereget is, amikor egyik tisztjét gyilkosként állította be. A dolog pikantériája, hogy az elbeszélés alapjául szolgáló eset Vácott történt. Egy fiatal katonatisztekből álló társaság a Váccal szemben levő Pokol Csárdában mulatozott, s az utolsó komppal jöttek vissza a váci oldalra, együtt a cigányzenészekkel, akik a csárdában muzsikáltak. Valamin nyilván összeszólalkoztak, mert amikor átértek, az egyik fiatal katonatiszt lelőtte az egyik cigányzenészt. Az idézett újságíró, s a hasonlóképpen vélekedő számos kollégája védelmére legyen mondva, hogy a szövegből valóban nem derül ki, hogy az eset hol történt, s amikor a szerző a néphadsereg tisztjéről beszél, ők azt a jugoszláv hadsereg tisztjére vonatkoztatták.
Következmények: mindkét országban publikálási szilencium, a már leadott kandidátusi dolgozat védését bizonytalan időre elhalasztották, s miután a szerző adjunktusi szerződése 1975. júniusában lejárt, az ELTE Szláv Tanszékétől is meg kellett válnia. Mit tehetett szegény feje, minthogy rövid töprengés után úgy döntött, átejti a hatóságokat. Születési családneve ugyanis Sztepanov volt, s ezen a néven írta alá a Cimbalmos Pistát is. Amikor újra publikálni próbált, ezen kissé változtatott, s lett belőle Stepanović. A csel bejött: újra írhatott, fordíthatott, három év elteltével a kandidátusiját is megvédhette, s újabb három-négy év után az ELTE is visszafogadta, immár docensként. Később kis híján ráfázott erre a ravaszkodásra. Amikor a kandidátusija A taxonomic description of the dialects of Serbs and Croats in Hungary címen az Akadémiai Kiadó, Budapest és a Böhlau Verlag, Köln–Wien közös kiadásában 1986-ban megjelent, s az akkor Nyugat-Németországból átutaltak neki párszáz dollárnyi honoráriumot, az OTP-nél nem akarták kifizetni. Az utalás ugyanis Predrag Stepanović névre történt, a személyigazolványában pedig még mindig Sztepanov állt. Végül valahogy kidumálta magát és megkapta a pénzét, de elhatározta, hogy most már hivatalosan is megváltoztatja a nevét. Ebből aztán hasadás lett a családban. A lánya még kiskorú volt, s a névváltoztatás automatikusan érintette, az akkor már nagykorú fiára viszont nem vonatkozott. Így aztán most van egy Sztepanov Milán nevű fia, és egy Stepanović Tijana nevű lánya.
A sok szélhámoskodás közben azért dolgozott is. Megjelentetett két regényt, két elbeszéléskötetet, egy tanulmánykötetet, egy irodalomtörténeti művet és egy meseregényt, mely utóbbi Lázár Ervin fordításában Nyulacska huszonöt meséje címen magyarul is megjelent. No meg terjesztette az akkoriban igen népszerű jugoszláv irodalmat magyar nyelven, mintegy tíz regény, elbeszéléskötet és esszéválogatás fordításával, utószavak írásával. A jugoszlávokkal pedig, mert akkoriban még így neveztük őket, megetette a Csirkefejet, Pistit a vérzivatarban és Gyurkó Don Quijote nevű búsképű lovagját.
Aztán nyugdíjba ment, felesége unszolására megvált szeretet budai lakásától, s most valahol Szentendrén, Budapesttől húsz kilométerre és kétszáz évre tengeti életét.
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
