Ma nyolcvanéves Bágyoni Szabó István
(Bágyoni Szabó István verse, Filep Tamás Gusztáv, Tamási Orosz János írásai)
Bágyoni Szabó István régebbi versét választottuk azokhoz a képekhez, amelyek pár napja, június 5-én készültek a költő szülőfalujában, Bágyonban. Sashegyi Gábor kísérte el Juhász Andreát (aki épp a Kuncz-monográfián dolgozik) és Filep Tamás Gusztávot a helyszínre, ahol lélekközelből köszöntöttük nyolcvan esztendős barátunkat, Bágyoni Szabó Istvánt. E kis összeállítás nyitó kockájában látható felvétel 2015-ben készült, az Ünnepi Könyvhéten. Filep István fotóján, balról jobbra Filep Tamás Gusztáv, Tamási Orosz János és Bágyoni Szabó István.
Bágyoni Szabó István: Hiányzó évszakok
Elbitangolt bennem valahol egy évszak
Sorsütés, játék
vagy talán erőszak
tette? Nem kérdezem.
Angyalok fogják le két kezem.
Pedig megvolt…
Forgott az égi kerék.
Küllőtlenül csak álmok tolhatják
álmaink szekerét.
Minden egész volt.
A van is. A hiány is.
Egy kicsit Bolyai-s,
egy kicsit Vivaldi-s.
Egész volt minden.
S mint égi ráfvas: végtelen…
Egy kicsit megvédett.
Egy kicsit védtelen.
Mint kire rászáradt
az az égi burok.
Mint aki egyet tud:
veszteni háborút.
Háborúval békét,
békében léptéket
terelgető édes
anyanyelvtérképet.
Elbitangolt… Igen.
S mint égi szekerek,
sorsuk útján hogyha
el nem juthatnak célig:
hiányzó részeik
pokoli zajában
moccanást mímelnek
ama teljességig.
Filep Tamás Gusztáv:
Túl élő képek
Bágyoni Szabó István nyolcvan évére[1]
Ennek az írásnak a főcíme nem szerzőjének leleménye; a méltatottól származik. A román diktatúra legvégén, 1989-ben jelent meg a Túlélő képek című könyv, Kántor László harmincnégy romániai magyar íróról készült portréfotói szerepeltek benne, továbbá szövegek a képen látható íróktól, legtöbbször publikálatlan s az akkori állapotokat is tükröző írások. E könyv kapcsán jegyezte meg az 1989-ben, néhány hónappal a Ceauşescu-rezsim összeomlása előtt Kolozsvárról Budapestre vándorolt Bágyoni Szabó István: el kellene készíteni a kötet párját az áttelepült erdélyi írók szövegeivel, Túl élő képek címmel. Nem arra gondolt, hogy a figyelmet az otthonmaradók helyett az áttelepülőkre kellene irányítani (nem is volt erre szükség, a magyarországi társadalomban élt még akkor az áttelepülők és az átmenekülők iránti szolidaritás), nem is arra, hogy a szülőföldjüket végül elhagyók is megszenvedték a magukét, s legyen szabad nekik is elmondaniuk, miért döntöttek a kitelepülés mellett. Bágyoni Szabó arra akarta figyelmeztetni új környezetét, hogy az erdélyi magyarság tragikusnak látszó ügyét többek között a Magyarországra áttelepült erdélyi írók java tartotta napirenden, s erről számot is kellene adniuk. Bágyoni Szabó István pályáját (is) brutálisan kettévágta a történelem, e pályaszakaszok hosszát tekintve is: írói-költői életműve fele a szülőföldjén született, a másik fele pedig, némi pátosszal úgy mondhatnók: annak igézetében – anélkül, hogy témaválasztását erre szűkítette volna –, de már ebben az országban, ahol a napokban nyolcvanadik születésnapjának ünnepét üli.
Ha visszatekintünk a ma már történelem előttinek tűnő időkbe, ezen a pályán szerzőnk hátránnyal indult: egyetemistaként, a hatvanas évek elején a legendás Gaál Gábor Kör, „a román írószövetség kolozsvári fiókjának, majd a Kolozsvári Írók Társaságának irodalmi alkotó- és vitaköre” (két évtizeddel később inkább az egyetem magyar szakos irodalmárainak, filozófushallgatóinak köre) elnöke volt, de első verseskötete egy fél nemzedéknyi késéssel jelent meg, 1976-ban. Minthogy ekkor sűrűn követték-váltották egymást az erdélyi magyar „írógenerációk”, a Forrás-sorozat „nemzedékei”, a Király László, Csiki László, Farkas Árpád évjárataihoz tartozó Bágyoni akkor debütált, amikor éppen nem a környezet, a kisebbségi sors és lét, hanem, persze most egyszerűsítek, a nyelv volt a tárgya a költészetnek – legalábbis a fiatalabbakénak, Szőcs Gézáéknak.
Azt szokták mondani, írni – olykor én magam is –, hogy Bágyoni fő ihletője a szülőtáj múltja, jelene, az ide kapcsolódó nyelvi emlékekkel. Szemlélhető ez abból a nézőpontból is, hogy tehát költészete és prózája regionális érdekesség vagy érdektelenség volna. Egy korábbi cikkemben igyekeztem megfordítani az optikát, s kölcsönvéve K. Lengyel Zsolt leleményes formuláját, aki viszont Szabó Zoltán szellemi örököseként használta ezt, azt állítottam: Bágyoni Szabó István két kistájat rajzolt be a magyar irodalmi mappába – pontosabban a másodikat „továbbrajzolta” inkább –: Aranyosszéket és a Mezőséget, ahová tanárnak kinevezték. Összefügg ez „kultúrmunkási”, kultúraterjesztői indíttatásával is. Az 1970-es években – amely az egyik látószögből szemlélve a „körök kora” volt az erdélyi magyar művelődési életben is – néhányadmagával megalapította a korabeli ottani magyar szellemi élet egyik legfontosabb civil szellemi műhelyét, a tordai Jósika Miklós Kört, amely részben a szomszédos kistáj, Aranyosszék kulturális hagyományainak újraélesztésével, s ezzel egy időben az élő romániai magyar irodalom rangos teljesítményeivel való összhang megteremtésével fontos kulturális szerveződése lett a „vidéki” kulturális életnek. Igen szemléletes, hogy Bágyoni Magyarországra kerülve részben egy ugyanilyen kistájban, a Pest megyei, a főváros környéki települések egységében találta meg a maga szellemi közegét.
Bágyoni Szabó első, 1976-ban megjelent verseskötetének ez volt a címe: Földközelben. Aki félre akarja érteni, értse félre. Valójában nem a röghöz kötöttségre utal ez a cím, hanem – akár – a manapság sokak szerint avítt fölfogást tükröző népszolgálatra. Aki borzong a provincializmus rémétől, annak talán nem árt tudnia, hogy Bágyoni Szabó közben az első világháború utáni erdélyi magyar irodalom legműveltebb és legkoncepciózusabb szellemei munkásságában talált támpontokat a sajátjához. Diplomadolgozatát Kuncz Aladárról írta, a fő minta azonban az a Balázs Ferenc, az ő szülőfalujától kőhajításnyira, Mészkőn szolgáló unitárius lelkész-író, aki mielőtt népfelemelő programba fogott Aranyosszéken, „bejárta a kerek világot”, angol nyelvű könyveket írt, Indiában Gandhival és Tagoréval konverzált, s érzékletes portrét is rajzolt róluk az egyik könyvében.
Bágyoni Szabó István költészete és prózája tele van irodalmi allúziókkal és sorsmegjelenítésekkel. Egy korábbi, róla szóló felszólamlásomhoz kijegyeztem az egyik verseskönyvében idézett/megidézett vagy ajánlással megtisztelt nagyjaink névsorát, akikkel a költeményekben dialógust is folytatott, a magyar s ezen belül az erdélyi irodalom és művelődéstörténet kiemelkedő szellemeit: s ebből a helytálláskultusz olyan dokumentumai születtek meg, amit ironikus heroizmusként is olvashatunk, sőt, olvashattunk már e versek születése idején, a nyolcvanas években is. Az idézettek, vitafelek vagy vershősök nem teljes névsora: Tamás és Bálint, a Biblia-fordító huszita papok, Tinódi Lantos Sebestyén, Bornemisza Péter, Szkhárosi Horvát András, Kecskeméti Végh Mihály, Apáczai Csere János, Berzsenyi, Csokonai, Nagy László, Kós Károly, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos – de Villon és Jeszenyin, Ezra Pound és Rafael Alberti is. Erre mondtam: nem szerepjáték volt ez, nem is a cenzúra kijátszása – nyílt kiállás egy etikai és esztétikai rend mellett. S az utolsó két név nyilván arra is utalhat, hogy e költészet formai eszközei nem egyszerűen „aranyosszékiesek”.
Balázs Ferenc Bágyoni több kötetében is vershős, sőt, értekező prózájában is gyakorta megjelenik. Az említett első verseskötetben egy egész versciklus idézi formailag őt, lényegét tekintve pedig a vele szimbolizálható értelmiségi típust, az övével paralel sorsokat. Maga a versek szerzője a népfőiskola-teremtő Balázs Ferenc későbbi párhuzamaként éppen azokban az években volt az elnöke a Jósika Miklós Körnek.
Másfél évtizedig szolgált az Utunk, az ottani írószövetség magyar hetilapja szerkesztőségében. Úgy láttam, született pedagógusként segített az ifjabb nemzedéknek, hogy az elmondhassa, amit akar, és úgy mondhassa el, ahogy akarja. A fiatal filozófusgeneráció is hozzá fordulva épített kapcsolatot a lappal – legalábbis van erre vonatkozó közvetlen tapasztalatom. Ez is elég talán erről, még elegebb lesz, ha elmondom, hogy Láng Gusztáv emlékezetes Kiskatedra sorozatának ő volt az ötletgazdája.
Vegyes műfajú, publicisztikát, jegyzeteket, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötetei, Az idő festett orcái és az Egy íróasztal vendégei értelmezhetők számvetéskísérletként. Döntő részben erdélyi, vagy Erdélyben is feltehető kérdésekhez kapcsolódnak. Több szálon rokon velük Elszabadult konténerek című „naplóregénye” az áttelepedését megelőző évekről, illetve az „otthonról” „haza” (?) jutás kálváriájáról.
Nem esett még szó a regénytrilógiáról (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek, Képek a porból), melynek első darabja a közvetlen szülőtáj idősík-felbontásos, történelmet, közelmúltat és jelent egybeszerkesztő, egymásba villantó kiseposza. Most, míg e szöveget írom, arra gondolok, hogy Bágyoni Szabó István, ha ma a szülőfalujában lakna, megint a kirekesztettséget élné át. Aranyosszék székely telepítés bár, az új tudományos koncepció értelmében nem tartozik a Székelyföldhöz – a történeti áttekintésekben sem.
Aranyosszék, Mezőség, Budapest – a három regény színtere az erdélyi írástudó magányának három színtere is egyben.
[1]Alkalmilag lekerekített részlet egy, a Székely önképépítés a 19–20. században NKFI 1288-48. sz. program keretében készülő tanulmányból.
Tamási Orosz János
„…valahol sül a gyógyító kenyér…”
Bágyoni Szabó István ’80
Bágyoni Szabó Pistával első találkozásunk előtt még nem ismertük egymást. Ezzel, azt gondolom, mindenki ugyanígy van, általában ez a jellemző az első találkozások előtti időszakra, majd mindenkinél, sőt, úgy hétmilliárd ember mindmáig nem találkozott Pistával, ám az már némiképp eltér a megszokottól, hogy mi az első találkozásunk után – majd – sem ismerkedtünk össze. Ennek oka hovatovább roppant egyszerű, Filep Tomival voltunk épp valahol, ahol is hirtelen az jutott az ő nagy eszébe: küldjünk üdvözlőlapot Bágyoniéknak, akkori szerkesztőségébe. S azonmód, tétovázás nélkül kanyarított egy nagyon személyes hangvételű köszöntést, majd elém tette, én rákörmöltem pár hasonló szót, és aláírtam. Tudom, hogy később megkérdeztem, ezért tudnom kellene, de mindig elfelejtem, így tehát nem tudok megesküdni arra, hogy a lap végül eljutott-e a címzetthez? Na de hát részemről megtörtént a kapcsolatfelvétel, Bágyoni Pistát tehát – mondhatni – azóta ismerem. Hiszen gondoltunk egymásra, én szeretettel, ő meg kisilabizálni próbálván a Tomi melletti ismeretlen nevet, s ez azért már gondolatnyi összefonódás. Kapocs. Ismeretség.
Majd létrejött a második találkozásunk is. Egy autóbuszos kirándulócsoport turistájaként a szülőföldjére gurultunk épp, meghitt tekintettel néztem Bágyon utcáit, vezetőnk hovatovább beavatott bennünket a tordai hasadék mindannyiunk által ismert legendájába, majd – ha már elmentünk mellette – megálltunk fürdeni valami tavacskában. Vagy a strand volt az? Ahol én egészen addig barátomként gondoltam a személyesen még akkor sem ismert Bágyonira, hisz általa közvetlenebb kontaktusba kerültem az utcákkal, a tájjal, s lehet, ki tudja, talán épp ott pacskolom a vizet, ahol valaha ő is ugyanezt tette, merengtem imígy, egészen addig, míg egy utastársunk óvatlan hevességgel emelkedvén ki a vízből, Vénuszként az ő habjaiból, nem egészen szándékosan megmutatta fölsőteste minden szépségét. Legyek konkrétabb: amit rejteni szokás, az dacosan kiugrott a bikinifölsőből. És milyen szépen mosolygott. Úgy emlékszem, aznap este már nem igazán jutott eszembe az én jól ismert ismeretlen barátom, még itt, szülőföldjén sem, de a közös hang megvolt, efelől biztosíthatom – gondolataim (is) kellően poétikus hangúakra sikeredvén ezután. Vén fejemet faggatván emlékként is borzongtató – nü, lássuk, a Pilinszkyvel szóló Bágyonival szólva „nagy tisztelettel most visszakérem” hát. Azt a napot. Vagy akár csak azt az estét. S vedd el helyette, legalább a mai napra, „csillaggal bélelt havas éjszakáim” regimentjét. Ha azt már úgyis megmondtad, hogy előbb-utóbb hovatovább.
No, aztán megtörtént a harmadik találkozásunk is, immár Pesten, egy irodalmi est keretén belül – ültem ott, szemközt vele, s talán Király Lászlóval, s amiben biztos vagyok, bár meglehet, mégis a Fészek volt, egy más alkalom, ki tudja már, de én Pistához kötöm valamiért azt a találkozást Hervay Gizellával. Ott ült ő is, ott kellett ülnie, kis, furcsa mosollyal szemlélte a rajongó figyelmet, köztük magam elfogódottságát, amit részemről pár mondat akkor, majd néhány későbbi beszélgetés sem oldott föl; summa summarum, ugyan a szemkontaktus s talán a kézfogás már létrejött itt Bágyonival, de még a harmadik találkozás után is azt mondhatom: nem sikerült megismerkednünk egymással személyesen, noha addigra már – természetesen – ismertem szórványost verseit, prózáját, s még számos erényét. Életem áldásai közé tartozik, hogy ez utóbbiakból majd jutott jókedvvel bőséggel meglehetősen elegendő.
Most pedig – nyolcvan esztendejét köszöntjük, ünnepeljük. Nyolcvan év. Bágyoni Szabó István nyolcvan esztendős. Ég a gyertya, ég, s ha ég, akkor hadd égjen. De mit világít be, mit is ragadjak ki e képzeletbeli pohárköszöntőben – hiszen, noha annak szánnám, mégis levélféleség lehetett belőle – ha e nyolcvan felére, az így vagy úgy, de együtt töltött második negyvenre gondolok? S visszafejtve magam számára abból az első negyven megannyi keserédes, tragikus, mégis hazát teremtő hűségét. Jelen voltak, beszűrődtek annak ízei, álmai a már oldott hangulatú, személyes, éjszakákba nyúló anekdotikus összejövetelekre, baráti, családi találkozókra, amikor többnyire folytattuk a nappal elkezdett redakciós beszélgetéseket laptervekről, cikkekről, könyvkiadási lehetőségekről – s hát mindarról, amit két magunkfajta meghányhat-vethet. Nem fogadva meg Sarkadi tanácsát, aki – már meg nem mondom, kinek is mondta – azzal hessentett el a borospoharak fölül minden irodalomra vonatkozó fölvetést: te is író vagy, én is, beszéljünk a nőkről. Ha meggondolom, bölcs mondat, mélységében különösképp az, mert hát a nőkről kockázat nélkül beszélhetünk: lévén reménytelen, hogy valaha is megértjük őket. A világ ellenben annál reménytelenebb, minél inkább megértjük annak működését. És mennyivel könnyebb még az út elején ellene haragudnunk, mint majd később egyre többször – érte.
Igen, mindez odazsúfolódott e negyven esztendőbe, az immár személyes történetünkbe, ami úgy kezdődött: Pista elfogadta fölkérésünket az akkor „gründolt” folyóirat szerkesztőségében, szerkesztésében való részvételre. Miért tett így, erre egy sok évvel későbbi levélesszéjéből merítek lehetséges választ: „…egy erdélyi kényszer-helyzetből kimenekült írónak … megérkezésünkkor egy életre szólóan volt meghatározó Lakitelek. Ezt a szellemiséget éltem magam is az Unió redakciójában – Veletek együtt!” Erős, tanulságos levélváltás volt ez közöttünk, épp csak utalok rá, mert nem igazán születésnapi megemlékezés-körbe illő hosszúságú és tartalmú textusról van szó, de Bágyoniról nem tudok az abban, akkor és ott leírt élményeinek emléke nélkül megszólalni, azóta sem. És messze nem a fönt idézett mondatok okán, az itt épp csak jelzi ismeretségünk mélységét – noha, ki tudja, ismerjük-e, ismerhetjük-e egymást? Mindegy, olyasmivel példálódzom, egy olyan szöveggel, amit e sorok olvasója nem ismerhet, s ezért rossz példa, de talán épp ezért a legjobb. Hiszen e pillanatban az a fontos, hogy az olvasó mennyire bízik Bágyoni életművében, avagy/és mennyire bízik az én véleményem helytállóságában. Osztozik-e abban, hogy ezt a nyolcvan esztendőt kitüntetett figyelemmel kell megértenünk, átgondolnunk, s mindenekelőtt örülnünk ama fölhalmozott értéknek, amihez ő is hozzájárult, s ami, ha nem is elherdálhatatlan az utódok részéről, ám elvehetetlen tőle és tőlem. Épp ezért elvehetetlen tőlünk, beleértve azokat is, akik az ellenkezőjét gondolva fosztják meg attól – leginkább önmagukat. Pedig hát ők épp úgy a történet részei. S hogy mi magunk mennyire írtuk meg azt? S hagytuk-e megismerni minden részletét? Nos, Bágyoni Szabó István nyolcvan évet szentelt e föladatnak, s ha csak a Vak lovak előtt címmel jegyzett szonettkört hagyományozza ránk, már a lehető legtöbbet tette anyanyelvhazánk fönnmaradásáért. No de tett ő e mellé sok egyebet, erőst, gyöngédet, töményt, keserűt, s nagy ritkán édest. Fölfestvén létpannónkra az ember édenkertjét – ahol megérte ott az őszikék korát. Amiért részünkről hála jár és köszönet. Pista – megérte.
Tudom, eltértem kissé egy pohárköszöntő megszokott kereteitől, sietek hát vissza az ismeretlenbe: minden jót köszönve minden jót kívánok, Pista, addig is, mígnem hovatovább berendeltetünk –
Illusztráció: Köszöntő (fh. BGyI-portré, http://www.erdelyimagyarok.com)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
