Suhai Pál: BEFELÉ ÉLT ÉLET
Műhelyünk gondozásában ebben az évben a fenti címmel értékes kötetet jelentetünk meg – leveleskönyvet, amelyet id. Suhai Pál 1945 és 1950 közötti „hadifogolyéveiből” Suhai Pál írt és állított össze. Ismerkedésül ajánljuk olvasóink figyelmébe a bevezető fejezeteket.
Előszó
Bár e könyv címét pontosnak és kifejezőnek találom (elvégre apám itt következő levelei alapján és összegzéseként én adtam, magam vontam el), magyarázatra és kiegészítésre szorulónak is. Befelé élt élet. Egyik fele ez csak a Holdnak, az igazságnak, a nekünk megmutatkozó. De másik oldala is van, a láthatatlan, a sötét, amelyről közvetlen ismeretünk nincs vagy alig. A szovjet hadifogolylágerek apám leveleiből kirajzolódó képe hiányos, szakadozott. Bármit írtak is ezek a tábori lapok, a lágerekről, az ezekben uralkodó állapotokról jóformán semmit, még földrajzi elhelyezkedésükről se (csak postafiók- vagy lágerszámok jelzik küldőjük címét). A levelek forrásértéke e tekintetben csekély – legföljebb elszólásokból következtethetünk a viszonyokra; jó, ha minél előbb megtanuljuk a sorok közötti olvasást. Amit tudunk, leginkább mások leveleiből, dokumentumokból, utólagos visszaemlékezésekből és elbeszélésekből. Fogságának éveiről apám később is többnyire hallgatott, éppúgy, mint rendőrmúltjáról. Az előbbiről sokáig tilos is volt beszélnie, amikorra meg beszélhetett volna, meghalt. De az egyik felét adják e levelek a valóságnak abban az értelemben is, hogy magukban állnak, a címzettek válaszaira legföljebb szintén csak következtethetünk – ezekkel nem rendelkezem magam se, hazatérése előtt apámtól is elvették az összes hazulról kapott irományát, csak az otthoni fényképeket tarthatta meg. Ezek s az általa írt és küldött levelek azonban, tekintve, hogy anyám, s halála után öcsém rendben megőrizte őket, fennmaradtak. Talán valamennyi – legföljebb egy-kettő ha elkallódhatott. Valóságos családtörténet.
Mégis beszédesek ezek az adott lágernek csak a számával megnevezett lapok (kivételesen borítékban elhelyezett, de lezáratlan levelek is – lezáratlan a tábori cenzúra miatt), hiszen egy belső valóságról nagyon is élénk képet festenek, kárpótlásul mintegy a kifejezhetetlen, arra ítélt külsőért. Belül kiteljesítve, a családi kapcsolatokban, az érzelmekben, a szeretetben, sőt a szerelemben, amit korábban múltja és a fogság elrabolt tőle. A lágerek szinte láthatatlan külső körülményeit emberi tartalommal, s ha lehet ezt életnek nevezni, élettel, méghozzá bensőséges élettel megtöltve. Ilyen értelemben azonban mégis csak forrásértékűek: a Kosztolányi-féle „Egyedüli példány”, a „milliók közt az egyetlenegy” esete és rajza – a statisztikai módszerekkel talán megközelíthetetlen árnyalatoké is. E levelekből megtudhatjuk pl., hogy talán még a láger alig kifejezhető kínjainál is nagyobb az elszakítottság fájdalma. Ezek a rabszolgamunkára fogott emberek átélik, amit egy Michelangelo tudott csak méltóképpen megfogalmazni: hogy „milyen kín a vágy annak, aki él.” Apám leveleiben is visszatérő motívum. Annak ellenére, hogy egy viszonylag iskolázatlan, „csak” polgárival, géplakatosi szakmával és rendőriskolával rendelkező ember írta őket, jó íráskészséggel. (Mai fogalmaink szerint akár egy diplomás is megirigyelhetné e téren mutatott teljesítményét.)
A belső valóság e levelekben a külső körülményeket, a sötét oldalt a maga rejtőzködő módján reflexióvá szublimáló hajlandóság eredménye, melyre apámat az elszakítottságból következő, s anyám iránt állandó és magas hőfokra hevített szerelme is képesítette. S amint számára kiderült, hogy várva várt fiacskájuk is megszületett, az e sorok írójával azonos Palika vagy Palkó, az ő neveltetésének gondjai-örömei is állandó témájává lettek. Minden elzártsága ellenére is a kis család (és a felbomlóban lévő, de apám tudatában még teljes valóságával regnáló nagycsalád, szülők, testvérek, nagybácsik) élete iránti elkötelezettsége révén a fogságban élő az otthoni élet egyik alakítójává is válhatott és ilyennek mindvégig meg is maradhatott. Megfosztva a cselekvés elemi lehetőségeitől is aktor. Makacssága kitartás (semmi csinnadrattás hang – ilyet e könyvtől se várjon senki), az elszakítottságban is az otthonról és az otthoniakról való gondoskodás egyhangún ismétlődő távoli, halk tücsökciripelése. Az éjszakában.
Ami a láger követelménye volt, a munka és a munka! (mert hiszen ezért szállították ki a fogolytáborokba a hadifoglyok tömegeit), erről a levelek alapján alig tudok valamit, és keveset tudok mondani is. Öcsém emlékezete és elmondása szerint apánk első munkahelye valami papírgyár lehetett a Cserepovec környéki tóvidéken, én fafeldolgozó üzemre emlékszem (de hisz e kettő nem mond ellent egymásnak), egyéb források mezőgazdasági munkákról tudnak, a lapok egyike pedig nagyapánknak üzeni, hogy a családi tradíciót itt (ott!) is folytatja apánk: olyan gőzgépet kezel, amelynek csak a kereke akkora, mint ő maga. Az otthoni gyümölcsökre visszagondolva említi továbbá, hogy itt (értsd: a tábor környékén) csak fenyők és fenyők, s a hó már októberben leesik. Ezekből következtethetünk a földrajzi helyre, ahová vitték, illetve munkakörülményeire. Később az ezekhez hasonlók is elmaradnak, arról én is csak most, e levelek feldolgozásakor szerzek tudomást, hogy évei (összesen mintegy hat év) jó részét nem is az általa emlegetett Cserepovecben, hanem Kijevben, méghozzá az eredetileg németek által létesített hírhedt Szirec táborhelyen töltötte. (Aki ennek további történetéről bármit is tudni akar, idézze föl emlékezetében Babij Jar rettenetét, illetve keressen rá az interneten az utóbbival kapcsolatos címszóra.) Utólagos elbeszélése még a csalánleves egészségre kedvező hatása – „azt egyétek, ha nem akartok megbetegedni!”, illetve az orosz (vagy ukrán?) parasztok szegénysége: a vetőburgonyát is megeszik, a krumplinak a héja is kicsírázik, hát ezt ültetik. S hogy a házakban télen egy fedél alatt élnek a háziállatokkal (kecskét képzeljünk vagy malacot) – ezek is melegítik a szobát.
A „hadifogoly” szót apám esetében idézőjelek között kell írnom, s ez is a cím még pontosításra szoruló esete, mert hiszen a szó tulajdonképpeni értelmében nem volt ő hadifogoly. Rendőrnek is idejekorán azért ment, hogy katonaként ne vigyék a frontra (mint nagyapámat húszegynéhány évvel korábban). Az Ész hegeli csele ezúttal is a történelemben öltött testet, a történelemben, melyben „a különös többnyire túl csekély az általánossal szemben; az egyéneket feláldozzák és kiszolgáltatják. Az eszme a létezés és a mulandóság adóját nem magából fizeti, hanem az egyének szenvedélyei által.” (Előadások a világtörténet filozófiájáról) És, hadd tegyem mindjárt hozzá, szenvedései által. Apám szenvedélyei és szenvedései által is. Szenvedélye a háborúból való kimaradás törekvése volt, szenvedése (ez is az Ész csele?) a hatévnyi fogság. Cselnek tekintem még, ha nem is az Abszolút Eszme cselének abszolút fogalmisága értelmében, a magyar fővárost csak késéssel és a jelentettnél kisebb hadifogolylétszámmal elfoglaló Malinovszkij marsall számokkal való gyáva bűvészkedését: a Budapest ostromakor hiányzó hadifogoly-kontingensnek civilekkel való feltöltését. Egyáltalán civilek tömegeinek országos „hadifogságba” vetését. Voltak hadifoglyok is természetesen, de a civilek nem hadifoglyok voltak. Ezért tehát az alcímben az idézőjel: „hadifogolyévek.”
Pontatlan apám nevének idézése is. „Id. Suhai Pál.” Idősb? Idős? Nem volt ő idős, mindössze 30–36 éves volt a levelek írásakor, ezek az évszámok ma is fiatalemberre utalnak. Sírkövére is (76 éves korában halt meg, mint amennyi most éppen vagyok) az én nevemet vésték: „Suhai Pál.” Idősbbé becses személyem, nevem és létem teszi az övét, mint minden új nemzedéké az előtte járókét. Kellett neki nekem (!) a keresztségben a saját nevét adatnia! (Pontosabban anyámnak, mert amikor a bezenyei templomban kereszteltek, apámat talán épp akkor hajtották a kiskunfélegyházi gyűjtőbe, később pedig vitte innen őt valamely 40–60 személyre rendszeresített vagon a foksányi elosztóba.) Így állunk tehát a nevekkel, a nevekkel is, mint a történelemmel. Egyik nemzedék a másik hátán, palimpszesztet írunk, közben pedig a toll átvérzi a történelem szövetét. De azért folyik, így is folyik a nemzedékek közötti párbeszéd (általunk még folyik – ki tudja, meddig?). Ilyennek tekintem e könyvben az apám leveleivel folytatott dialógusomat is. Szándékos törekvésem volt ez, ügyelve közben arra is, hogy mértéket tartsak: csak ott szóljak közbe, ahol az feltétlenül muszáj, s ahol a magam megjegyzését fontosnak tudhatom. Egyébként, ahol csak lehetett, csöndben maradtam, előzékenyen hallgattam (olvastam) apám szavait.
Pedig, Isten látja lelkemet, nem ilyen viszonyba keveredtünk mi annak idején. Számomra a hazatérése, minden őt illető várakozásom, rá vonatkozó képzelgésem ellenére, traumát okozott. S az én folyamatos ellenállásom és belső emigrációm nyilván az ő pedagógiájának sem kedvezett. Állandó aszinkronban éltünk és álltunk, jóllehet csak ritkán nyílt konfliktusokban. A történelem cselvetése a köztünk lévő viszonyban is folytatódott. Két nyakas, magyar kálvinista, pedig ő evangélikus, én meg katolikus. De mint az Idő, úgy röpültünk, apa, fiú, egy Igen s Nem. Igen, Adyval mondom, s amit mindeddig elmulasztottam, ma, e levelek olvasása és gépelése közben és után megteszem: megemelem a kalapom mélyen. Előtte? A Krisztus-kereszt előtt. Akarva-akaratlan így e könyv kettőnk kettős története és portréja. Apám nyilvánvalóan fölülről nézi már itteni és mostani igyekezetemet, talán még mosolyog is (magában!) rajta, de azért, remélem, elfogadja. Igyekezetemet a mindenkori megalázottak és megszomorítottak kiengesztelésére. Mert akármilyen szerepet választott is a fiatalember magának, akármilyen szerepbe kényszerült, ma már ő is közöttük. Hat év kényszermunkájával váltotta meg a szabadjegyet hozzá. De még többet is mondhatok. Levelei tanúsága szerint apám makacsul ragaszkodott a hazatérés hitéhez. S bár ennek részleteiről keveset tudok, fölteszem, hogy e ragaszkodásnak komoly szerepe volt az éveken át, óráról órára ismétlődő feladatok teljesítésében. Különben haza se jöhetett volna. A rá kiszabott „büntetést” végül letöltötte, feladatát ilyen értelemben is teljesítette. (Rilke szerint a lét megélése már önmagában is az: teljesítmény – hát még az ilyen, a rabsággal tetézett, a szabadulás reményével áldott.)
Végezetül még egy megjegyzés a szöveg átírására vonatkozóan. Apám viszonylag jó helyesíró volt, akár változtatás nélkül is követhettem volna sorait. Némely következetlensége vagy lazasága s főleg egy korábbi helyesírási norma érzékelhető jelenléte mégis a mai helyesírás elveinek alkalmazására biztatott. Egy kivétellel. Az érzelemkifejezés eszközéül a szokásosnál gyakrabban alkalmazott nagy kezdőbetűs írásmód esetében (gyakran még igei állítmányokat is így, nagy kezdőbetűvel írt). Ezeket, mint ahogy familiáris megnevezéseit is, megtartottam az ő felfogásában. (A mai helyesírási normához való részleges igazítás megoldását alkalmaztam néhány idegen kezű, de a gyűjteménybe fölvett levél esetében is.)
Legvégül pedig álljanak itt a köszönet szavai is. Öcsémet, Suhai Jánost illetik, aki éveken át megőrizte e hagyatékot, leveleket, képeket és egyéb dokumentumokat, melyeket most az általa őrzött családi „levéltárból” és albumból kérésemre elővarázsolt. Köszönöm neki, s azt az élményt is, hogy vén fejjel visszamehettem gyermekkorom részben elfeledett, bár alig felejthető világába. Ő még nem élt ekkor, mégis neki köszönöm.
Térképek, nyilvántartási lapok
1. Cserepovec és környékének lágerei (Szokol, Vozsega, Veretyje) – apám fogva tartásának helyszínei 1945 és 1947 között (Vozsega legfelül, Veretyje legalul), 2. Térkép Cserepovec (fent) és Kijev (lent) városával – egymástól való távolságuk apám többi táborhelyének elhelyezkedésére is utal
Nyilvántartó lap (учетная картoчка) elülső oldala az első, a cserepoveci láger számával (158/I.) – a név tévesztése jól mutatja a nehézséget, amelyet a két nyelv és betűrendszer különbsége a lap kiállítójának okozott
Az első nyilvántartó lap hátoldala apám fogságba esésének 1945. február 12-i dátumával
Apám utolsó, kijevi lágerhelyének nyilvántartó lapja – az elülső oldal
Az utolsó, a kijevi láger nyilvántartó lapjának hátoldala, alul a hazaengedés följegyzésével és 1950. november 26-i dátumával
Apám levelei
Bevezető
E gyűjtemény apám fogságból írt nyolcvanegy levelét tartalmazza. Ezek nagyrészt postai levelezőlapok, s csak elvétve, a fogság későbbi időszakából néhány valódi borítékos levél. Levelezni általában csak szovjet gyártású levelezőlapokon lehetett, ezek címzési oldalán az orosz feliratok mellett (fölött) a Vöröskereszt és a Vörös Félhold Nemzetközi Szövetségének emblémája látható. 1947-ben rövid időre a Magyar Kommunista Párt politikai célokat szolgáló s a szovjet–magyar barátságot orosz nyelven éltető lapjai is megjelentek. A levélváltás nem volt zökkenőmentes, gyakori jelenség egy-egy levél késése-elmaradása vagy egyenesen eltűnése. Erre a helyzetre a levelező felek a korábban írt és kapott levelek keltezésére és témájára történő utalással, mai nyelven pontos „adminisztrációjával” reagáltak. Apám is ezt tette. A lágerek hadiüzemeknek számítottak, tilos volt róluk bármiféle információt közölni, még helyszínüket sem lehetett megadni. Ezeket postafiók- vagy lágerszám helyettesítette. Eleinte csak postafiókszámok. Ilyen szám szerepel apám 1945 karácsonyán írt első levelétől kezdve a 12. sorszámú, 1946. december 10-én írt leveléig, a 193/I-es postafiókszám. Az egy évvel későbbi 13., 1946 karácsonyán keltezett levél már más, 3732-es postafiókszámot szerepeltet. S megint más az 1947. január 15-e és április 10-e között írt (itt 14–19. sorszámmal jelölt) levelek postafiókszáma (437). Az 1947. június 21. és 1947. november 18. között kelt levelek már lágerszámot adnak meg (7437.), itt a 20–32. sorszámú levél. A 33. levél megváltozott lágerszáma (7062/4.) lágerváltozásra utal. Innentől kezdve valamennyi levél ezen a számon szerepel. („Levél”: egy-két kivételtől eltekintve valójában mindvégig nyílt postai levelezőlap.)
A Hadtörténeti Intézet által közreadott listában való eddigi kutakodásom, illetve a Magyar Nemzeti Levéltár új anyaga alapján a következőket (apám következő útvonalát) rögzíthetem. Fogva tartásának első helyszíne a családi legendáriumban is emlékezetes Cserepovec (158/I.). A 193/I. postafiókszám már a Vologdai terület Szokol helységére utal, Cserepovectől K-re, mintegy 180–190 km távolságban. Itt 1945 karácsonyától 1946 decemberéig tartózkodott, majd ezt követően a vozsegai tábori kórházba került. 1947 kezdete új helyszín éve: a még mindig Cserepoveccel kapcsolatba hozható veretyjei hadifogolytábor (mind a postafiókszám, mind a lágerszám erre utal). De 1947 decemberében karácsonyi üdvözletét apám már máshonnan, Kijevből küldi. Ez ugyancsak meglepő eredmény, hiszen a család egyetlen tagja sem emlékszik arra, hogy fogságának e helyszínét említette volna (pedig a levelek lágerszáma alapján ezt kell valószínűsítenünk). Nekem ennek valódiságát öcsémmel még el is kell fogadtatnom (!).
Időközben más források is kezembe kerültek, így a Palócföld 2016/3-as számában Kácsor Zoltán összefoglaló írása (A cserepoveci hadifogolytábor Tragédia-előadása). E tanulmány a Madách-kutató dr. Szabó József tevékenységét állítja középpontba, levelezéséből részleteket is közöl, a dr. Varga Lászlóval folytatott levélváltásából szintén. Dr. Varga 1974. január 13-i levelében a cserepoveci láger elhelyezkedéséről, foglyainak nemzetiségi összetételéről, illetve munkakörülményeiről is figyelemre méltó megállapításokat tesz: „Ez a város Moszkvától északra fekszik. A táborban többségükben német hadifoglyok voltak, de feltalálható volt szinte minden nemzetiség. A magyar foglyok között sok volt a tiszt. A munka főként fakitermelésből, vasúti rakodásból, hajókirakásból állott. Az élet a lehető legsivárabb volt. Igazi fogolyélet.”
Ha ezeket a mondatokat az immár családi „levéltárból” előkerülő dokumentummal, apám nagybátyjának, Stiener Józsi bácsinak a levelével vetem össze, ennek cserepoveci beszámolójában szinte idilli képet látok. A különbség alig zongorázható, mégis érthető. Érteni vélem. Apám egykori fogolytársa feltehetőleg megnyugtatni akarta a családtagokat a tábor körülményeinek bemutatásával – az alábbi levél közvetett beszámolójából legalábbis leszűrhető ilyen következtetés. A levelet az egyébként Budapesten élő Józsi bácsi Pakson élő öccsének, nagyapánknak írta.
„Budapest, 1945. okt. 10.
Kedves Öcsém! Ma voltam [a] rendőr-főparancsnokságnál, hogy Pali illetményét Kató [anyám] részére felvegyem, ami rendben megtörtént. 3,475 pengőt kaptam, az augusztus havi járuléktól (675 p.) azért különbözik ennyiben, mert a fennforgó viszonyok [az elszabaduló infláció!] miatt tetemesen emelték a rendőri fizetéseket, a napokban alkalmilag hazaküldöm.
Amint itt a pénztár helyiségében Suhai név hangzott el, figyelmes lett egy itt alkalmazott rendőr, ki Palival fogságba esése óta együtt volt augusztus hó végéig. Mindent, amit mondhatott és tud, itt közlöm. Cserepovec városkában voltak, Oroszországban, Moszkvától északra mintegy 600 kilométerre, közel a tengerhez, ottlétéig mezőgazdasági munkát végeztettek velük. [A Józsi bácsi által közvetítetteket a Magyar Nemzeti Levéltár új anyaga is megerősíti: apámat, nyilvántartási lapja szerint, valóban itt helyezték el először, méghozzá a 158/I-es lágerben.] A bánásmód emberséges, Pali jól van, egészséges, szívósan állja a munkát, amely nem túlhajtott. [S]okan vannak, megnyugtat bennünket, amint ott a munkálatokat befejezik, hazaszállítják őket, erre ígéretet kaptak [ez volt szokásban, de ekkor, 1945-ben, a békeszerződés előtt még gondolhatták komolyan is]. [T]alán nincs messze az idő, hiszen ott előrehaladottabb minden már a mezőgazdaság terén [értsd: ott előbb jön a tél, előbb befejeződnek a paraszti munkák, apám hazatérésére se kell tehát már sokat várni – logikus, de a későbbiek ismeretében naiv következtetés]. [E]z a rendőr Palival egykorban van [egykorú]. Tetétlenről Félegyházára kerültek, onnét Romániába. [K]ét nap után szállították őket oroszföldre, különféle szenvedés után, ahol munkába állították őket s helyzetük elviselhetőbb lett. Ő [a történteket a nagybácsinak elmesélő rendőr] beteg lett, s úgy szabadult meg. [A]dott címre nem tudott üzenetet hozni, mivel nem került már vissza társaihoz, eléggé bántotta, hogy sok jó barátai hozzátartozóinak nem enyhítheti aggodalmait kedveseinek.
Ennyit közölhetek veletek, a rendőr is boldog, hogy alkalma lett a hírt leadni, bízzunk s örüljünk, hogy ennyit is tudunk.
Körülöttem semmi különös újság. [A] visszautazás nem volt valami kellemes, ablakok nélküli kocsi, léghuzatos hideg. [Ezek szerint korábban Pakson járt.]
Fentieket azonnal közöljétek Katóval – bizakodva könnyítsen magán.
Isten veletek, szerető bátyád Józsi”
[E levélhez kommentár nem szükséges, jóformán minden információt tartalmaz apám Szovjetunióba szállításáról, ennek megpróbáltatásairól. Csoda, hogy túlélte – ehhez képest a cserepoveci lágerkörülmények szinte elviselhetőek voltak. A beszámoló szerint legalábbis. Most már csak azt nem tudom, apámat itt milyen munkára (munkákra) fogták – fakitermelésre-fafeldolgozásra, vasúti kirakásra-e vagy valóban a mezőgazdaságban dolgoztatták? Vagy mindezekben. Az utóbbiban voltak itthoni tapasztalatai is.]
Cserepovec, az önmagát fölfaló város. Apám itteni tartózkodásakor még hajó- és vasúti átrakóhely, főleg fafeldolgozó iparáról nevezetes; ma már „acélváros”, a láger helyén is a Vologodszkaja utca tömbházai. Csak a téli fagy örök, mint ezt a Sekszna folyó képe is mutatja
1.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, 1945 karácsonyán
Édes Kis Feleségem! Megszokott pontos levélíró férjed most ritkán fog tollat. De a kevés sorokból is sok-sok szeretet indul el a messzi távolból Feléd. Hogy Vagy Picikém, van-e kicsi Mókuci, ha van, egészséges-e, azt nem is kérdezem, hogy Fiú-e, mert arról meg vagyok győződve. Szenteste van, nagyon szép karácsonyfánk is van. Neked is Boldog Karácsonyt, Boldog Újévet kívánok. Drága jó Anyámat, Apámat, Testvéreimet sokszor csókolom. A Dodót meg a kicsi Erzsikét külön csókolom. Drága Jóanyám, úgy kérem a Jóistent, hogy engedje meg, még egyszer megköszönhessem azt a sok felejthetetlen szépet és jót, amit Tőled kaptam, megcsókolhassam munkás Kezed és fejem szerető anyai szívedre hajthassam. Jóapám, ugye találkozunk még, jó egészséget. Most zeng a „mennyből az angyal”. Katikám, mi a neve a Kicsi Fiunknak, hogy értetek haza? Sokat szenvedtél? Én hála Istennek a teljes jó egészségemet tartom, s ne essél kétségbe, hazasegít a Jóisten, csak imádkozzál értem is. Azt hiszem, a fizetésemet kapod. A boldog viszontlátásig milliószor csókol érted szenvedő hű férjed, vigyázz magadra, a Kicsire, Anyikáékat csókolom! Ne félj, visz.látjuk egymást. Csókol hű férjed: Pali
[Apám első fogságból írt lapja. Legalábbis a fönnmaradtak közül. Bizonytalanságom oka, hogy idestova már egy éve elrablásának, s eddig még nem adott hírt magáról – pedig, mint írja, pontos levélíró. Fölteszem, nem hanyagságból nem írt – nem írhatott. Most is csak a karácsonyi ünnepre való tekintettel, mintegy ünnepi ajándékként kapta lehetőségét, vagy talán az elmúlt év jó (kis) cserepoveci munkájával „érdemelte ki”. Ezt a lapját már mindenesetre a szokoli lágerből küldte. A „kicsi Mókuci” familiáris kifejezése születésem híréig e dokumentumok közreadójára vonatkozik – aki ekkor már hamarosan egy éves, apja azonban még azt se tudja, él-e, hal-e, megszületett-e egyáltalán. A Jóapámra utaló szavak („Jóapám, ugye találkozunk még”) hiábavaló kívánság – nagyapám 1949-ben, még apám hazatérése előtt meghalt. Hogy ne okozzanak csalódást, utolsó fényképét a fotóssal a nagyanyáméra másoltatták, így küldték el a fogságban lévőnek. S még azt is elmondhatom: emlékszem, hogy’ ültem a ház tisztaszobájában a két hokedlin felravatalozott koporsó alatt, s nem tudva beletörődni nagyapám halálába, minden erőmmel hogy’ mesterkedtem a felélesztésén – a magam sajátos módján, négyévesen így imádkoztam. Apám is a maga módján: szenvedésének anyám részére történő felajánlásával: „érted szenvedő hű férjed.” Anyámék hazatéréséről, Dodóról, a kicsi Erzsikéről és Anyikáról, egyáltalán a család tagjairól s egyebekről a következő levél vagy levelek sorai között vagy alatt fogok beszámolni.]
„Drága jó Anyám és Apám” – apai nagyszüleim fiatalkori képe
2.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, ???
Édes Kis Katikám! Ma újból megadta a sors, hogy tollat foghassak a kezembe. Hála a Jóistennek, egészséges vagyok, amit nektek is tiszta szívből kívánok. Picikém, ki sem mondhatom, mennyire vágyom már haza, hogy mit érzek, mikor rátok gondolok. Mit csinálhattok, hogy megy odahaza az élet? Mit hozott a gólya, fiút-e vagy lányt? Hogyan is kerültetek haza Bezenyéről, mi van a mi Janinkkal [idősebbik fivérével], mi van Jóskáékkal [legidősebb bátyjával és családjával], mi van a mi Lajcsinkkal [fiatalabbik bátyjával]? Milliószor csókolom a Jóanyámat, Apámat, Bözsinket [nővérét], az összes Testvéreimet meg a Pici Dodót, meg az Erzsikét [apai unokatestvéreimet]. És ezerszer csókolom a még ismeretlen Pici Mókucit. Csókolom Anyikáékat, Keresztpapáékat [anyai nagyanyámékat, illetve anyám keresztapját és családját], Imre bácsiékat, meg a pesti Stieneréket is [Józsi bácsiékat, apai nagyapám már idézett fivérét és feleségét]. Édes, vigyázz nagyon magadra, ne essél kétségbe, a Jóisten haza fog segíteni. Vége lesz egyszer a nehéz fogságnak is. Isten óvjon, csókollak, férjed: Pali
[„Hogyan is kerültetek haza Bezenyéről?”: apám még mindig nem tudhatta, hogyan – egyelőre az olvasót is meg kell kímélnem ennek részleteitől. De annyit azért már most is elárulhatok, hogy a front elől menekülőben anyám és öccse, valamint keresztanyám két kisgyerekével végül itt, az osztrák határ előtti Bezenyén kötött ki. Hogy nem futottak tovább, talán az én érdemem is – 1945 februárjában ugyanis éppen itt kellett megszületnem. Imre bácsiék anyám Budapesten élő rokonai, pontosabban apai nagybátyja és ennek felesége – utóbbival egyetemi éveim alatt rendszeres kapcsolatban álltam: emlékszem, könyvet sokáig nem mertem kölcsönkérni tőle a „Könyvet kölcsön még neked sem adok!” tábla figyelmeztetésére; csak később derült ki, hogy e tilalom rám nem vonatkozik.]
Apám második hadifogolylevelének címoldala a Vöröskereszt és a Vörös Félhold szovjet postalapján
I. kitérő
A családi vonatkozások s a fogságba esés előzményeinek szemléltetéséül két „visszamenőleges” levél. Mindkettőt apám írta. Az elsőt Bezenyére feleségéhez, némi magyarázattal is a korábban Palotán (Várpalotán) történtekre. Anyám ekkor már (későbbi) szülőhelyemen, apám még rendőri szolgálatban Budapesten. Még: fogságba esése előtt. De már túl engedély nélküli s egyáltalán nem veszélytelen bezenyei látogatásán. S közben Pest ostromának előkészületei. A második levél már fogságba eséséről tudósít – ahogy elképzelem, vagonablakból kidobott és segítőkész ismeretlen által célba juttatott üzenet. Keltezése téves, feltehetőleg március 31-i.
„Budapest, 1944. XII.
Édes Kicsi Katikám! Ma szombat van, de nem tudom, hányadika. Így aztán dátum nélkül küldöm a sorokat. Pont most harangoznak, dél van, hazajöttem megnézni mi is itt az újság. Picikém, a postaszekrény tele van levéllel, azokat a leveleket, amit írtam Néked, azt most visszakaptam, meg amit Te írtál, azt is most kaptam meg, amit Palotán írtál: 4-5-6-án [keltezett] lapokat és az ajánlott levelet is Bezenyéről. Ebből a levélből és a Palotán írt lapokból most már mindent megértek. De Néktek nem szabad azért rám haragudni, amiért olyan feldúlt voltam, mikor betoppantam hozzátok. [Feldúlt, amiért várandós felesége és nővére öccsükkel, a még kamaszkorú Jancsi „bácsival” elhagyta a viszonylag biztonságosnak ítélt Várpalotát, s a front elől nyugatra menekült – e meggondolatlan cselekedet minden viszontagságos következményével együtt.] Nemes lelkű ember megbocsát, az a legszebb emberi jellem, aki tud megbocsátani. Tegnap, pénteken éjfélre értem be Pestre, drukkoltam, mert Komáromtól Pestig riadó [légiriadó] alatt jöttünk, de a Jóisten újból megsegített, szerencsésen megérkeztem. Ez ideig még semmi baj nincs, amiért eljöttem Hozzád. Istennek hála, még csak náthás se vagyok, nem mondom, kicsit remegett a lábam, mire beértünk. Képzeld Mókuci, 12 óra hosszat most robogó autón ülni. Mókucikám, 3 autóval jöttem, kissé zajos volt az út, de ha még egyszer mehetek, akkor újból rohanni fogok hozzátok. Angyalkám, még sehol nem voltam, most indulok elintézni a dolgokat. Gyurkó törzs.urat nyugtasd meg, saját kezemmel fogom átadni a levelet a Vöröskörösztbe. Holnap déltől a laktanya körül leszek szolgálatban, sokat fogok Rád gondolni. Éppen ezért írok ma, mert holnap nem valószínű, hogy lesz rá idő. Ezt a levelet most a Keletinél a főpostán beadom, s megkérdezem, vesznek-e fel csomagot, s akkor még az ünnepek alatt [tehát karácsony előtt] postára teszem, amit kértél, Picikém.
Bözsit [anyám nővérét, későbbi keresztanyámat] még kérd meg a nevemben, ne haragudjon rám. A Feri [Bözsi férje, aki később szintén fogságba esett, de neki sikerült megszöknie] még nem adott magáról életjelt, de ha jelentkezik, én, ha lehet, személyesen felkeresem.
Mókusom, elég nyugodt ma Pesten a helyzet, lövések is alig hallatszanak már el idáig, de azért még nem szabad elbizakodni. Adjon az Isten nagyon szép Boldog Újévet Neked és az egész Kis Családnak, aki Bezenyén él [a fönt már említettek: anyám velem viselősen, Jancsi bácsi, illetve nagynéném két- és négyéves kisgyerekével]. Picim, ma elhatároztam, hogy melletted leszek, azokban a napokban, amikor a Picit várjuk, de ezt, amennyire lehet, pontosan határozd meg nékem. Isten legyen Veletek.”
Apám tehát ott akart lenni a szülésnél – bár akkor még nem volt szokásban, „apás” szülést képzelt. De hogyan? Visszament szolgálati helyére, Budapestre, amelynek külső vonalain ekkor már az ostrom is megkezdődött. Az Orosz Állami Hadilevéltár anyagába való betekintés friss lehetősége rögtön meglepetéssel is szolgál: apám fogságba esésének eddig ismeretlen dátumával. 1945. február 12. A vérbe fulladt kitörési kísérlet másnapja. E dátum mögé bárki odaképzelheti a főváros ostromának teljes történetét Pest január közepi szovjet elfoglalásától a hidak német lerombolásán át a védők Budára szorulásáig. Hogy apám mindezeknek elszenvedője volt csupán, áldozat maga is, csak remélhetem. Az időpont ismeretében mégis gondolhatok valamit. „Az eszme a létezés […] adóját […] az egyének szenvedélyei által” fizetteti. Tévedései által. Apámmal is? Bizonyosan? Kényszerpályára került és nem vette észre? S ha észrevette? – csak nem tudta kijavítani? Mert valami mindig közbejött? S hogy ezért hátrált csak a következmények elől? Amíg az összes a nyakába nem szakadt? – a Thomas Mann-i „rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés”? Akárhogy is zongorázzam apám lehetőségeinek és lehetetlenségeinek sorát, végül csak oda lyukadok ki, ahova ő maga is. A szovjet fogság tényéhez. A fiatalember hat évvel korábbi tettének örököseként szinte logikusan, majdnem szükségszerűen futott a szovjet ölelő karjaiba. Rosszkor volt rossz helyen? Rossz helyen volt!
*
„Kedves Szüleim! Adja Isten, hogy ez a pár sor a legjobb egészségben találjon Mindannyiótokat. Mikor ezt írom, április 31-e [!] van, hogy mikor ér haza, nem tudom. Hála Istennek, egészséges vagyok. Jó lesz-e a Húsvétom, nem tudom, Néktek szebb legyen, adja az Isten. Ma még Kiskunfélegyházán vagyok. A Bátyának írjon a Bözsi [nővére írjon Józsi bácsinak], hogy a lakásom berendezéseit tegye biztonságba. A mielőbbi viszontlátásig, mindenkit sokszor Csókol szerető fiatok, testvéretek: Pali
Dodókát, Erzsikét is csókolja a Palibátya.”
Apám, bár elmondása szerint civilként rabolták el, hadifogolynak minősült, s mint ilyet „munkára kirendelhették” (Egy kis munkára – málenkij robotra.) Azt egyáltalán nem sejthette, hogy a rendőrség fegyveres testületének tagjaként őt, a közrendőrt vagy altisztet (az AVH 1950. novemberi véghatározata szerint szakaszvezető, szovjet hadifogoly-nyilvántartása szerint őrmester volt) ennél súlyosabb büntetési tétel is fenyegeti. Fenyegetheti attól függően is, hogy milyen a rendfokozata – ha altiszt, nagyobb fogás, magasabb büntetési tétel, hosszabb fogságidő. Ésszerű megfontolás, nem elhanyagolható cél! Hasonló tódítás másokkal is előfordult, nem egyedi eset.
Apám „kidobott” levele fogságba eséséről a megtaláló feljegyzésével
3.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, 1946. július 17-én.
Édes Kis Feleségem! Már a negyedik [!] levelet írom, de sajnos még választ ma sem kaptam. Éget a vágy, ugyan mi lehet otthon Veletek, mostoha a sors hozzám, hiába, nem akar megnyugtatni. Odahaza már búgnak a cséplőgépek, de jó is lenne otthon egy ilyen cséplési szezont ledolgozni. Katikám, nem tagadom meg őseim foglalkozását, mondd el Jóapámnak, hogy én itt gőzgépet kezelek, de sokkal nagyobbat, mint a miénk, akkora egy-egy kereke, mint én magam és ez síneken jár. Odahaza már érett a búza, de itt még csak az árpa kezdi a kalászt vetni. Vágyom már látni egy gyümölcsfát, itt erre csak fenyő van, úgy ennék egy kis hazai almát meg szilvát. Katikám, egy jó adag mákos gombócot, rettenetesen kívánom a tésztát meg a húst. Katikám, hála Istennek, jó egészségnek örvendek, amit nektek is szívből kívánok. Van-e Kis Mókuci, drága Mókucikám? Vigyázz magadra, mindenkit csókolok, Papát, Mamát Testvéreimet. Millió csókkal a viszontlátásig hű férjed a távolból: Pali
4.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, 1946. július 27-én
Édes Pici Asszonykám! Íme július vége, és még most sem kaptam Tőled egy levelet sem, igaz, senkitől sem. Mi az oka ennek, nem tudom, pedig én ezzel már a hatodik [!] lapot küldtem. Ha ezután fogsz írni, kizárólag a kommunista párton keresztül küldjed, így nagyobb a valószínűség az ideérkezésére. Írtam már haza is a Stiener Papáékhoz, de még nincs eredmény. Hála Istennek, jól vagyok, csak már nagyon nyugtalanul telnek napjaim, mi lehet Veled s van-e Pici Mókucink? Kérem a Jóistent, hogy Tenéked is adjon jó egészséget és türelmet, remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást. Mi történt a pesti holminkkal, megvannak-e? Istenem, hogy vannak drága jó Szüleim, mi a Fivéreim sorsa, mi van Ferivel, hogy vannak Anyikáék? – de jó volna már valamit tudni. Odahaza most javában búgnak a cséplőgépek, itt még csak most kezdi a búza a kalászt vetni. Összeszorul a szívem, ha rágondolok, nékem még most is távol kell lennem. Adjon a Jóisten egészséget és türelmet, a viszontlátásig sokszor csókol hű férjed: Pali
Millió csók drága Szüleimnek!
5.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, 1946. augusztus hó 4-én
Drága Pici Asszonykám! Ma megint tollat fogok, még választ ma sem kaptam. Ha ezt kézhez kapod, írjál, lehet írni levelet is, nyitva, bélyeg nélkül, lehetőleg a kommunista párton keresztül és minél többet. Hogy vagytok, otthon mi újság, minden érdekel, mi lett a sorsa a pesti lakásunknak, mi maradt meg? Főleg érdekel, hogy Te mit kapsz az állásom után, tehát kérek felvilágosítást. Én, Istennek hála, jól vagyok, egészségem és étvágyam kitűnő, úgy ennék, mint a rozsda, valami jófajta szilvás gombóc már otthon jólesne [el tudom képzelni, nekem is összefut a számban a nyál – és nem akármire, csakis egy „jófajta szilvás gombócra”!]. Mindenek felett érdekel, drága Mókucikám a Te sorsod, van-e Pici Mókuci, ha van milyen, a nevelésére sok gondot fordíts és az egészségére, mindened legyen a gyerek. Mindenek felett drága jó Szüleimet, Anyikáékat s Bözsiéket [anyám nővérének családját, keresztanyámékat], Janiékat [bátyját és feleségét], G. Janiékat [tkp. Kindl Janiékat, sógorát és családját], a kicsi Gyerekeket [unokaöccsét és annak húgát, Dodót és Erzsit, apai unokatestvéreimet], Kalmárékat [anyai nagyanyám, Anyika rokonságát] számtalanszor csókolom. Vigyázz Magadra, meglátod, én hogy vigyáztam magamra, milliószor csókollak. A Te hű: Palid
6.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, 1946. aug. 23-án
Drága Pici Katikám! Újból csak azt írhatom, amit eddig is írtam. Hála a Jóistennek, egészséges vagyok, innen mást magamról írni nem tudok. Sajnos még egy betűt sem kaptam Tőled, pedig én már a 9. lapot küldöm. Ha megkapod azt [feltehetőleg: ezt] azonnal írjál, s ha csak Teheted, a tudakozón [a Magyar Vöröskereszt Kutató és Tudósító Irodájának szolgálatán] keresztül próbáld meg a lapot küldeni. Számtalanszor csókollak drága Szüleimmel együtt, csókjaimat mindenkinek egyformán küldöm. Égő vágy gyötör, van-e Pici Mókuci. Életem, vigyázz Magadra, a Gyerek nevelésére legyen minden gondod, ha adott az Isten. A viszontlátásig számtalanszor csókol hű férjed: Pali
[„Csókjaimat mindenkinek egyformán küldöm”, azaz mindenkinek. A levelek eme ismétlődő motívuma, a hozzátartozók állandó emlegetése az elszakítottság élethelyzetének kifejeződése, vegyük azonban észre, hogy ebben valami többlet is megnyilvánul: egy olyan korszak szemlélete, amely szerint a család (még!) a társadalom legerősebb, legfontosabb szövedéke.]
7.
[Szokol] Vöröskereszt, 193./I. sz. postafiók, 1946. augusztus 31-én
Kedves Szüleim! Kimondhatatlan örömmel vettem július 12-én kelt lapotokat [másfél évi bizonytalanság után ez volt az első otthoni levél!]. Örömmel vettem tudomásul, hogy a levelet Lajcsi írta, tehát Ő otthon van, s ha mindenki otthon van, amint írja, akkor a Jóisten nagyon szeret bennünket. Drága jó Szüleimet az Isten tartsa meg egészségben, hogy keblükre borulhassak hazaérkezésemkor, nagyon vigyázzanak magukra. Apám, Anyám, milliószor csókollak benneteket és minden Testvéremet, millió csók.
Drága Pici Asszonykám, egyetlen Pici Fiacskám! Katikám, köszönöm Tenéked a Palikát, vigyázz rá nagyon, mindened legyen, az egészsége és a nevelése legyen az életed. Szerettem volna Tőled is már egy kiadós levelet kapni, én már a 9-et írom [az előző lapon is ezt a számot említi, a levelekből az itt olvashatókon kívül kettő vagy három nyilvánvalóan elkallódott]. Most már meg vagyok nyugodva. Isten vigyázzon Rátok, írjál, a mielőbbi viszontlátásig milliószor csókol hű: Palid
8.
[Szokol] A Magyar Vöröskereszt Kutató és Tudósító Iroda lapján, 1946. szept. 28.
Kedves Katikám! Igaz örömmel vettem [a] március 30-án kelt lapot, Katikám, ha Tudnád, mennyire vágyom már utánatok. Írjatok sokat, hetenként többet is, fényképet Küldjél, Magadról és a Fiamról, legalább így láthassam. Levelet Írjál, borítékban s benne fényképet, lehet írni, eljön. Mindenről tájékoztass. Én hála Istennek jól vagyok, vigyázz nagyon magadra meg a Picire, viszontlátásig csókol: Pali
Cím: Suhai Pál [ekkor még nem volt idősb – én tettem azzá!], S.S.S.R. Moszkva. 193/I.
[„Igaz örömmel vettem a lapot”: ez az első, mely feleségétől hozzá elért – első, ráadásul anyám korábban is írta, mint az előző levélben hivatkozottat nagybátyám, Lajcsi bácsi. Végre megtört a jég: anyám nyomozó tevékenysége és egy akkoriban működtetett (s fönt említett) kereső szolgálat jóvoltából innentől kezdve mindannyian tudhattak egymásról. Mindebből persze az is következik, hogy az otthoniak apám eddigi leveleiből nem sokat olvashattak.]
Anyám megcímzett „kereső” lapja, eredetileg üres hátoldalán apám válaszlevele
Illusztráció: a szerző apai nagyszüleinek fiatalkori képével
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
