Napút-köszöntők (27.)
Sándor György
Napút-köszöntő
A Napút hetvenévesen felköszöntött engem.
A Napút emberszámba vett azóta is – immár nyolcvanhárom évesen – másokkal egyetemben.
A Napútban a hazámon kívül egy új hazára lelhettem.
A Napútban: Szondi (György) apródja lehettem!
Liszkay Zoltán
A Nap és a hóemberek útja
Voltál már úgy, Esetleges Olvasó, hogy miután elhagytak, neked is el kellett hagynod a németjuhászaidat? Tudod, milyen érzés az? Én tudom: pocsék – ez a legkevesebb, amit erről mondani lehet. De meg kellett tennem, nem vihettem magammal se Roxikát, se a tisztaszívű Szultánt a fővárosi aszfaltra. Hát behúztam a kaput a szép farkasarcuk előtt, és mentem, mert úgy hozta a sors, nem maradhattunk együtt. Csak az szolgált a vigaszomra némiképp, hogy sikerült tisztességgel gondoskodnom az ellátásukról.
És ballagtam a kihalt, magányos úton a kutyáim nélkül szomorúan egyedül, igaz, ami igaz, az életet jelentő végcéllal: Marikához, alias Merikéhez készültem, aki az utolsó pillanatban mentett ki a sötét örvények közül. Már a buszhoz vezető gyalogutam felénél, az ülő Krisztust oszlop tetején ábrázoló, kedves szobor közelében jártam, amikor beindult a road movie, és lefékezett mellettem egy kisteherautó.
Azzal nyitottam ki a baloldali ajtaját, hogy bizonyára valamelyik ismerősöm szándékozik fölvenni: azon a környéken közkedveltek az ilyen járgányok és járművek, így több tippem lett volna a tulajdonosra. Ezt a borostás arcot, ezt a fiatal, köpcös férfit azonban akkor láttam életemben először vagy mégsem? – a nagyon nagy baj nem használ a rövid távú emlékezetnek.
– Ismerjük egymást? – kérdeztem tárgyilagosan.
– Nem, de ezen könnyű segíteni, ha mindjárt bemutatkozunk – válaszolta megnyerő őszinteséggel. Miért is ne? Nem volt okom titkolózásra.
Neki se: a továbbiakban a vezetőfülkéje átalakult hevenyészett gyóntatószékké. Akkor már ott álltunk a közeli élelmiszer áruház parkolójában, és sört ittunk, egy-egy üveg sört újsütetű barátom spontán javaslatára.
– Bizony délutánonként, amikor lepihen, meg szoktam dézsmálni a fater nyugdíját – ilyeneket mondott, és részvéttel hallgattam, és nem volt erőm akárcsak gondolatban pálcát törni felette. Inkább a hasonlóságokat észleltem: akkor hullott szét az ő családja is, és az volt a legnagyobb különbség a közös elbukásunkban, hogy neki azért volt hova hazasomfordálnia – vagy talán már az sem? Éppen akkor készült nagyot fordulni a sorsom: aznap indultam Merikéhez először úgy, hogy NEM látogatóba, és a végérvényesség keltette szorongást jótékonyan oldotta a találkozásom az úgyszintén zátonyra futott ismeretlennel: azért abban lehetett némi telepátia, hogy éppen ott és akkor fékezett le mellettem az úton, és adta meg a módját a távozásomnak, mint Csehovnál a batárral előálló Alekszij Jermolajevics.
– Iszunk még egyet? – kérdezte aztán kissé tétován, de megértőleg fogadta, hogy ajánlatát elhárítottam; ha van rossz ötlet, hát akkor az az, hogy besörözve üljünk fel a távolsági buszra, és ezt ő is tudta kétségtelenül.
Ahhoz viszont épp eleget ittunk, hogy elvegyék a jogosítványát, de vállalta, sőt ragaszkodott hozzá, hogy bevigyen a városba egészen a központi buszállomásig: enyhén meghatódva búcsúztam tőle, és úgy szép ez a történet, hogy föl se merült semmiféle későbbi találkozás lehetősége.
*
Aztán megérkeztem, beérkeztem, révbe jutottam, szóval érkeztem és érkeztem és jutottam, és ebből is kitűnhet, hogy nem akarok „tömören” írni Merikéről sem.
Tömör a leveskocka meg a döngöltfal, nem a Merikéhez írott verseim, a „vers”, „elbeszélés”, „regény” elé biggyesztve dorong ez a melléknév, sőt durung a „zangal”-ból, és ledorongoló. Tömör a paplanernyő is a hátizsákjában, meg a hőlégballon hő nélkül a teherautó platóján, a fekete lyuk meg még fából vaskarika is, lyuk, mely tömörödik egyre, de hamar ha mondja csillagász, inni kell neki.
Elég az hozzá, sőt nagyon sok: néhány nap múlva már ott voltam az akkor még nem kiadó kiadó és szerkesztőségben. És ott volt a költő, főszerkesztő úr is, és dolgozott egy könyvekkel telepakolt íróasztalnál, és ugyanúgy füstölgött bornemissza nemdohányzóként, mint harminc évvel ezelőtt közös munkahelyünkön, a kulturális sóhivatalban.
Majd megjött Sándor György, a humoralista, és Rostás Farkas György, a költő és főszerkesztő nem szintén, és akkor már három Gyuri csoportosult ott, és hogy ki volt a harmadik? Hát az első a maga dobogós és önként vállalt kicsinységében; bár ő állt középen, és az ő nyakában csillogott az aranyérem is, a dobogót megfordította, így csak a válláig ért a második és harmadik helyezetteknek.
Delet ütött az óra, és több évtized után végre ebédszünetet tartottunk, és Gyuri mindenkit meghívott, és átmentünk egy könnyű szimpozionra a szomszédos panelház földszinti kifőzdéjébe. És György azt felelte akkor: „Nem kell jó mondatokat írni, olyanokat kell, amilyeneket le se írhattunk volna.” – és akkor már tudtam, éppen olyan ez a mondat is, és ezzel vagy ezen (í tan, í epi tasz) már elleszek az előttem tornyosuló munkás ünnepnapokban.
*
És elvoltam, édes néném, kitűnően elvoltam, kitűnően működött a jelszó. Három éven át hajnali négykor szökkentem talpra frissen, bizakodón, egészségesen, és nem keresgélt semmiféle indítógombot a Rózsaujjú sem, és feketével illuminálódtam a belső fűtés módjára, zseniális hajléktalan kávéval a helyettem a sarkon üldögélő Tibike szaktanácsát követve, majd föltettem a lábamat a stokivá változtatott, görögül indonéz teknősbékára, kényelmesen zuhantam egy keveset – jobb zuhanni kényelmetlenül? – és délig paplanernyőzgettem azután, és többször megvilágosodtam hangulatilag.
Íráshoz írótáblát használtam, mint a Móricka által írnoknak képzelt főpapok Óegyiptomban. „Ők a hűséges hivatalnok mintapéldái – fejtegeti Móricka –, megható figyelemmel csüggenek a főnök szavain, hogy aztán mindent pontosan följegyezzenek.” Ez még igaz is egy bizonyos mértékig, de az írnok nem írnok, a gazda meg a főpap főnöke, így a misztikus nem írás, a „hosszú, méla les” az írás lényege és fényes esszenciája.
Együtt emelkedtem a nappal a fényes Napúton, és egyszer a zenit közelében sikerült meglátnom, miért kell a belső fényességnek is legkésőbb déltől lehanyatlani: a napot láttam, amint nem hanyatlik le, csak megy, megy, megy fölfelé, és már csakugyan csillagként pislákol a haldokló föld világűri sötétségében.
Paplanernyőzésem együtt járt a térképrajzolással, kifestéssel is, fentről szemléltem és szemléztem a múltat, és legkésőbb az „Ingó Firma” című fejezet tervezése közben arra jutottam, hogy a célszerűen kiválasztott epizód egyben korszakának jelképe, mivel pedig volt egy ilyen már, Irmáról és Árpiról egyáltalán nem írtam, így a ballasztledobás újabb szárnyakat adott, azaz paplanernyőket a körkörös termikeléshez.
Biztatást pedig Merikétől kaptam, továbbá a Napút-estéktől; Merike is szerette, hát együtt látogattuk őket. És együtt szerettük Harsányi Kati kongeniális süteményeit, meg a Márai álmot valóra váltó termelőtől szerzett bornedűt a honderű emelésére: kortyoltál, és a korty savanykásnak tűnt, de a végén valahogy megédesedett, azaz az ízek jól temperált szivárványskáláját vehetted magadhoz a szinesztéziai töltekezésben.
A fényes est-éjek tetőpontján – j-vel még elvontabb a fény, mint ly-nal – egy bejelentés állt – „ennek a számnak minden sora felsőfokú érték” – közölte az irodalmi legenda, Kabdebó Lóránt a lelkes hallgatósággal, és hoppá, abban a számban jelent meg „A hóember útja” is a lap 123. mellékleteként… Napút a hóemberi út is, Finnországban nem véletlen hosszabb Lumiukkon matka.
*
Az már a lecsengés, amikor az „életem térképekben” című melléklet utolsó darabját elkészítettük. Kezdetben volt Mira, a Sors, majd a párkák sodortak Rómában sorsfonalakat, majd megjelent a budapesti körutakon Sándor György, az útját kerestette a kihajtott szabásmintákon, és eligazították!
Most pedig eljött az ideje, hogy a hallomásból ismert látványt átmentsem a térképtáramba. Én csak annyit tettem, Esetleges Térképolvasó, hogy Budapest körvonalait rávittem egy másfél arasz szabásmintára, az egyes mezők festését már Merikével végeztettem el. Az ötlet tehát Gyurié, a festés Merike érdemeit dicséri, de enyém a könnyű, inkább női munka öröme és jó mulatsága.
Utóirat komolyan: köszönet Dr. Szondi György költő és nyelvész műfordítónak a Napút-műhely folyamatos munkára ösztönző hangulatáért. Mondjam azt, hogy ez az időszak életem három legboldogabb esztendeje volt? Á, dehogy! Ilyen kijelentés leírhatatlan!
Liszkay Zoltán: Szabásminta
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
