Szabó Ildikó: Szárnyak zenéje
Fáklyával a kezemben
„Egész életemet egy fáklyával a kezemben futottam, vágtattam, cammogtam, vánszorogtam, repültem végig. Időnként elaludt, de mindig akadtak az úton, vagy az út szélén, akik újra gyújtották. Mindig megkerestem ezeket a tüzeket emberekben, állatokban, fákban, virágokban, könyvekben, képekben, zenében. Most ég fáklyám a legnagyobb lánggal. De a célba már nem én futok be vele.” – írta Szabó Ildikó színművész jegyzeteiben, amiket évtizedeken át vezetett. Hozzávetőleg 45 füzetben gyűjtött idézeteket elsősorban (de nem csak) magyar művészektől, gondolkodóktól, saját versek, dalok, kommentárok kíséretében. Mindezt egyfajta szellemi testamentumként szerette volna átadni az olvasóknak a magyar lélek felemelése érdekében. Nemrégiben bekövetkezett távozása már nem tette lehetővé számára, hogy könyv formájában megszerkessze e gyűjteményt, de valójában ő a munkáját elvégezte, félig vakon bediktálta a jegyzeteket, a szerkesztést, kiadást pedig ránk bízta.
Műhelyünk feladatának tudja, hogy ezt az egyedi értéket olvasókhoz, értőkhöz juttassa. Mustra ez a kis gyűjtemény a leendő könyvből –
Szabó Ildikó: Szárnyak zenéje
Egy 20. századi magyar színművész idézetgyűjteménye, gondolatai, dalai, rajzai, fotói
Testamentum
Veletek leszek a fellegekben
Véretekkel vivőerekben
Harcokban pajzsotok leszek
Vidám zászlókat lengetek
Kutyátok pórázon viszem
Lovatok felnyergelem
Rosszkedvetekben dúdolok
Simítok ráncos homlokot
Utcáitokba bodzaillatot
Fúvok, elűzni piszkot és szmogot
Hátizsáktok megemelem
Kaptatókon és hegyeken
Útjelzőtábla is leszek
Mutatni, merre menjetek
Pulai őszike
zsugorítom magamat
beleférjek edényeitekbe
zsugorítom kínjaim
palackba zárom őket
bánat-tűznél aszalódom
ráncoska idegenné
eszméim aszalódnak
mazsolának kalácsotokba
„Testvér, a te seprűd és az én tollam teljesen azonos értékű Isten előtt. Ha pedig te tisztább szándékkal sepersz, mint én írok, akkor a te seprűd messze megelőzi értékben az én tollamat.”
Aquinói Szent Tamás
„Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan. (…) Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”
Márai Sándor
„A te kezedben van szívünk, Uram, döfd át szereteted nyilával. Gyújtsd föl a lomhákat, vezesd vissza az eltévelyedetteket, világosítsd meg a vakokat, lágyítsd meg a hajthatatlanokat, bátorítsd a gyengéket, szilárdítsd meg a habozókat, tanítsd a tudatlanokat, erősítsd a jókat, gyarapítsd bennük a hitet, gyújtsd föl a szeretet lángját. S újra és újra kérlek: add, hogy szereteted gyarapodjék, hogy ez az isteni láng eméssze fel viszálykodásainkat.”
II. Rákóczi Ferenc imádsága
„Tudd a Szépet és a Jót felismerni és megcsodálni mindenütt; nyisd meg lelkedet az örömre és az egyetemes testvériségre.”
Zarándokok 6. parancsolata
„Ne halmozz fel több szellemi tudást, mint amennyit a gyakorlatban képes vagy megvalósítani. Szellemi és gyakorlati tudás egyensúlya és harmóniája.”
Kossuth rádió, Gemenci természetvédő
Somlyó Zoltán: Senki se vette észre
„A sok külföldi illatszerrel meglocsolt, egyik napról a másikra elhervadó, tehetségtelen, de stréber külföldi ibolya után ma végre megjelent a pesti utcán a magyar ibolya. Ha nem is kínálta volna a sarkon a kövér kékruhás virágárus asszony hangsúlyozottan, akkor is észre kellett volna vennem: megcsapott őszinte, mély, szinte áhítatra ingerlő édes illata, pufók, teli és utánozhatatlan mély színű fejecskéje. Az asszony szomorúan panaszolta, hogy itt a magyar ibolya, és senki se veszi észre. Az emberek közönyösen mennek el mellette, rá se tekintenek, oda se szagolnak a szerény, kedves kis magyar ibolyára. Bezzeg a pálmai ibolyát vették április elején, pedig azt a virágárusoknak előbb meg kellett locsolnia, preparálnia kellett, hogy ibolyává legyen, hogy üzlet lehessen belőle. A pármai ég, a pármai ibolya… az kell a pesti embernek. Az, ami messziről jött. Ami itt van a budai lankákon, a magyar ég alatt, az még locsolva is utánzat neki.
Egy szál ibolya – a világbokrétából!
Egy csepp a tengerből.
Miért ilyen a magyar? Nem érzi az illatot? Hiányzik a szaglószerve? Vagy még a virágban is a testvérgyűlölet vezeti? Pedig a magyar ibolya még olcsóbb is, mint a külföldi. Vagy tán épp ezért?…”
„A szépség úgy jelenik meg ebben a borzalmas és groteszk világban, mint valami abnormitás, valóságos betegség, mely a pusztulás csíráit rejti. A gyönyörűségből gyötrődés lesz. A szépség nem világi színek múló, de eleven pompája többé. Hanem valami, ami nem e-világból-való. Ami de csak isteni kivétel gyanánt ereszkedik le. Légies testtel s félig nyitott szárnnyal. Hogy bármely pillanatban elröppenhessen.”
Babits Mihály
„Szomorú a lelkem, pedig az alkotásról kellene gondolkoznom. Az ördög vinné el, milyen nehéz, érdektelen és unalmas az élet munkalehetőség, alkotás nélkül! Mindent meg kell változtatnunk, meg kell változtatnunk az életünket, félre kell dobni mindent, azon a lehetőségen kívül, amely módot ad arra, hogy azt szolgáljam, amit hivatott vagyok szolgálni. Össze kell szednem minden erőmet és szakítani mindennel, ami ezt megakadályozza.”
Andrej Tarkovszkij
„Mindenkinek csak egy igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon… Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk a sajátunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig. Minden más csak félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás és rettegés a saját lelkünktől…
A természet kísérletezése vagyok, amely az ősmélységből kihajíttatott a bizonytalanságba, talán valami új felé, talán a semmibe, és nem lehet más hivatásom, minthogy teljesen azonosuljak a hajítás lendületével, és átérezzem akaratát. Csakis ez, semmi más!”
Herman Hesse
„…mit ér a vak engedelmesség, a ragyogó szorgalom, a nagyok iránt való esztelen alázat, mit ér az erényes rabszolgasors, ha az ember nem követheti szívének szép hajlamait. Kérdem, mit ér az erények e fényes sokasága, ha a hangyaboly törvénye megöli a lelkünk szabad szárnyalását, elnyomja a szívünk vidám tücsökdalát, el a vágyakat és a magány örömeit, a hasznos könnyeket és a kacagásokat. A Hangyaboly rendje: fogják a füledbe harsogni a hangszórók és szépen kinyomnak a bolyból, számkivetnek, ha a magad rendjére gondolsz oktalanul. Nem vagy a magadé, fogják neked hangyabolyszakértők szigorúan magyarázni, tüdőd, léped, gerincvelőd, májad és minden hasznavehető alkatrészed közösségi ázalék, a boly tulajdona, tiéd csak a fájdalom, amelyet ázalékjaid kinyögnek, s az öregség, amely letaszít a hangyabolybirodalom tarpei-szirtjéről.
Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein
„Néhány évvel ezelőtt egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el, gyönyörű nők és vízsugár-derekú lányok előtt, csupán azzal, hogy felemelte karját, felemelte fejét és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma és a mosolyok szépsége közepette győznie kellett, és győzött is ez a haldokló duende, amely már a földön vonszolta végig rozsdás késekből vert szárnyait”
Federico García Lorca
Egy madár és egy hal nászából születtem. Vizek mélye, egek magasa – képzeletbeli otthonaim. Ami a kettő között van, s ahol élek: a föld felszíne, talaja nem igazán hazám. Túl sok a göröngy. Folyton kibicsaklik a lábam. (Szabó Ildikó)
„A színház különös szerepet tölt be. Legfőbb tárgya ugyanis: a művész, maga a művész, aki közvetít odaadásának tárgya és ihletének tárgya közt, ami lényegében ugyanaz. A = a. Ez minden művészet alapképlete. A színjátszás legfőbb tárgya azonban, legfőbb megjelenési gondja maga ez az egyenlőségi jel. Nem az utánzás, nem az átélés, hanem a közvetítés (a-tól a-ig, a és a között) méghozzá itt és most.”
Pilinszky János
Népek Krisztusa: Magyarország
egy szoborkompozíció terve
A pulai temetőben, ahol szüleim nyugosznak van egy nagyon szép, modern ravatalozó. Pár éve mögötte, a fal mellett a földön egy régi kőkeresztet találtam, öt felé széttörve. Külön a Krisztus-fej, külön a korpusz, a két kar, és az I.N.R.I. felirat. Később vettem észre, hogy még két kisebb darab is van a kőkeresztből, tehát összesen hét. Ennyi darabra szakították szét Magyarországot Trianonban! – döbbentem rá.
A trianoni döntés szinte gyermekkorom óta élénken él, mint trauma bennem. Nem csak azért, mert – több generáción keresztül – családom szenvedő alanya volt a következményeinek, hanem mert mélységesen felháborítónak és igazságtalanságnak érzem: egy addig is méltatlanul sokat szenvedett nép keresztre feszítésének. 1956-ban pedig, amikor – mint főiskolás – minden tüntetésen, felvonuláson és tömeggyűlésen jelen voltam, mérhetetlen csalódást okozott nekem és sokunknak, hogy a nagyhatalmak és Nyugat-Európa elnéztek a szenvedéseink fölött. Majd 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján, amikor fegyvertelen, békésen ünneplő embereket vertek, rugdostak, lőttek gumilövedékkel és hurcoltak el a rendőrök – aminek szintén szemtanúja voltam – a Nyugat megint csak befogta szemét, fülét és száját. S most a jelenben, 2011-ben vicsorgó ordasokként rágalomhadjárattal támadtak erre a kis népre, amely nekem szülőhazám.
S amikor ezt a széttöredezett, földön heverő, szép Krisztus-keresztet már sokadszor láttam, mert temetőbeli látogatásaimkor valami újra és újra odavitt hozzá, egyszer csak – mint egy sugallat – a Márai-verssor jutott eszembe „népek Krisztusa, Magyarország!”
És arra gondoltam, hogy ezt a törött kőkeresztet – mint később megtudtam, a XIX. századból valót, melyet pár éve villám sújtott darabokra – valahol ki kellene állítani, hogy aki látja, ráébredjen, mi is történt az utóbbi évtizedekben a magyar néppel. Nem fegyveres harcra akarnék ezzel buzdítani – Isten őrizzen meg attól minket – visszacsatolás egyébként is ma már elképzelhetetlen, eljárt felette az idő, hanem nemes, szellemi harcra, amihez persze fel kell nőni, öntudatra kell ébredni!
A megvalósítás, kompozícióba illesztés már egy szobrászművész feladata lenne; én, mint nyugdíjas színésznő ehhez nem értek. A helyszín kiválasztása sem az én feladatom, de szívem szerint én ezt a szoborkompozíciót a Pula határában, erdőszélen fekvő Szent Ilona kápolna romjai mellé képzelem el.
Mivel a közelben két kolostorrom – egyik a szomszédos Nagyvázsonyban (Pálos rendi), másik a Tálodi-erdőben (Bencés, majd később Ferences rendi), minden évnek egy bizonyos napján (esetleg augusztus 20-án?) zarándoklatot is lehetne szervezni: Vázsonyból indulva, érintve a pulai Szent Ilona kápolnát, és a tálodi romok mellett lévő domboldalon koncerttel befejezni.
Pula, 2011. február
Szabó Ildikó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Illusztráció: “Égi madár” (fh. az 1958-as film plakátja, ill. Szabó Ildikó és Szirtes Ádám fotója, Hunnia Filmstúdió)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
