Németh István Péter: Koroda Miklós tapolcai emlékezete
Méltatlanul elfedett, jelentős prózaírónk Koroda Miklós. Ahogy mondani szokás, élete is kész regény volt. Mégpedig egy tragikus, a hazai viszonyaink közt, szomorú történelmünkben hányódó tehetségé. Természetesen könyveiben és napilapokban fönnmaradt, senkijéhez nem hasonlítható szépírásaival komoly, maradandó nyomot hagyott maga után. Még ha kevesek írója is ma már.
1909-ben született, amikor Radnóti Miklós, Rajk László vagy Képes Géza és Károlyi Amy s Ignácz Rózsa. Korodát kortársai délceg termetű, rendkívüli férfiszépségnek látták. Akár a Budán vagy a bécsi Burg közelében a 18. században Batsányi Jánost a környezete. Tán innen is van, hogy Koroda Batsányiról írta második életrajzi regényét. (Az elsőt közeli rokonáról, Reviczky Gyula pályájáról alkotta meg, igen ihletetten. 1939-ben jelent meg A világ csak hangulat címmel. Ferenc József-díjban részesült. A későbbiekben soha, semmilyen hivatalos díjat már nem kapott.)
Második regénye Batsányiról szól, s éppen ezért a tapolcaiak számára a legkedvesebb. E mezővároska ugyanis bölcsőhelye a felvilágosodás nagy költőjének. A regény címe Megvilágosodott már… Ha lehet, még több háttér-kutatással és történelmi forrásdokumentum átnézésével és földolgozásával járt, mint a családi emlékeket is földolgozó Reviczky-regény. 1942-ben látott napvilágot, több kiadást is megért. A kritika mind jobbról, mind balról fanyalogva fogadta.
1945 után a Rádióban kapott munkát, 1956-ig dolgozott ott. 1956-ban onnan is távoznia kellett. A forradalom bukása után több barátját kivégezték, s több barátja pedig magas állami funkcióba került. Közülük ő a Népszavához mehetett, újra újságíró. Cikkeit szorgalommal és virtuózan készíti. 1960-ban az esztendő a Szent György-hegyen találja, ahol regényhősének, Batsányi Jánoséknak is hajdan szőleje volt. Tudta és készült rá, hogy néhány esztendő múlva egy szép ünnep jön el, amihez neki is köze van. Beszéljenek erről először a hivatalos dokumentumok.
1962. október 6-án Tapolca város és járás vb-titkára, Pálffy Károly aláírta azt a jegyzőkönyvet, amely a városka híres fia, a költő Batsányi János bicentenáriumáról való megemlékezésének előkészítését, gazdag tervét tartalmazta. Méltón szerették volna megünnepelni a tapolcaiak az európai hírűvé lett írástudójuk születésének – kerek – kétszázadik évfordulóját. Komolyan gondolták, hogy az emlékműsorban az alkalomra szerzett irodalmi és zenei művek ősbemutatói is helyet kapjanak.
Koroda Miklós Tapolcán, 1963 (a fénykép bal oldalán)
Koroda Miklós az emlékévet előkészítő munka megkezdésénél is előbb kezdte el írói célkitűzésének megvalósításába. Második regényének új kiadásán már 1960-ban fáradozott. Minderről akkor bizonyosodhatunk meg igazán, ha föllapozzuk a veszprémi Napló egyik régi számát, elsárgult oldalait, az 1961-es évfolyam január 29-i példányát! Ott áll ez a 20. századi korhangulatot és régi irodalmunk Batsányi-képét egybejátszó Szent György-hegyi történet:
A költő és a permetezők
Ülök a Szent György-hegyi szőlők szívében, „tükék” között, cseresznyefa tövében; előttem nyújtózik a „magyar Tempe völgye”, miként Jókai nevezte a Haláp, Csobánc, Gulács, Badacsony karjában szendergő tájat. Mögöttem a világhíres bazalt kőzsákok s arra távolabb, a déli tetőről, ideint a Balaton. Nem láttam a „Helvéták óriási testű hegyeit”: Svájc völgyeit. Lehet, hogy fenségesebb Tell Vilmos hazája, ám Batsányi János szülőföldjének meghitt s mégis szárnyaló szépségével aligha versenyezhet.
Szőlővirágzástól szüretig dolgoztam új regényemen a Batsányi Termelőszövetkezet szőlőjében, egyik újdonsült tagjának vendéglátó présházában. Megteltem a szőlővirág szűzies, gyengéd illatával, – amely inkább ínyem rejtekén lopódzott belém, mint orromon át. Köszöntöttem a bimbózó leányokra emlékeztető, szemem láttán születő szőlőbogyókat, és örvendező szemmel simogattam a legényesen vállasodó olaszrizling s a menyecskésen gömbölyödő muskotály fürtöket, melyek már a must édességét ígérgették, mint asszony-szem tüzesszárnyú pillangója az ölelést. Csodáltam a körtefáról a diófára szálldosó aranymálinkó párocska röptét, meglestem madár csókjukat, hallgattam ujjongó füttyüket, szerelmes krúgásukat.
Éltem, mint a szerencse fia a magyar Araráton, s míg ujjaim futkároztak az írógép billentyűin, füleltem a szőlő nevelőinek: a kötöző asszonyoknak, a permetező férfiaknak hol felcsattanó, hol dünnyögő hangját. A nagy eső után sürgetett a munka, – nem szűnhet a küzdelem a váltakozva támadó szőlő dézsmaszedők: a peronoszpóra és a lisztharmat ellen. Mozgott a Hegy, – ha ilyenkor nem sarkantyúzza a permetezőgép az embert, üres marad szüretkor a puttony.
Az 1960-as esztendőben Koroda Miklós a Szent György-hegyen egy Pannóniában sosem-volt paradicsomban érezhette magát. Szőlővirágzástól szüretig figyelemmel kísérhette – nem csupán ampeológiai szempontból – a bor születésének misztériumát, miközben nyugodtan dolgozhatott a Batsányi-regényén.
Koroda Miklós nem a külső és belső tulajdonságai okán könnyen beleképzelhette magát Batsányi személyiségébe, hogy az életrajzi regény íródhassék Ich-Romanként is akár. Például mind Batsányinak, mind Korodának a valahol még meglévő kutyabőr helyett szellemi teljesítményeivel kellett bizonyítania nemességét, egyenrangúságát másokkal, s csak így alakíthatta mindkettő a fesztelenségig öntudatos jellemét. Batsányi a regény oldalain egy debreceni csapszékben édesapja (majd édesanyja) hangjára emlékezik:
– Céhbeli vagyok, – pattogott György mester. – Méghozzá duplán! Saruvarga meg cserzővarga egy személyben, ősi mesterség a miénk, eleink Ázsiából hozták magukkal a bőrkészítés tudományát!” A szerzett, szerezhető kutyabőrrel szemben a kétkezi munkával gondosan előállított bőr áll, mint értékhordozó:
– A faggyúval itatott szarvasmarhabőrt magyar bőrnek nevezi a világ.” Minek tehát akkor a család nemesi eredetét igazolandó okirat? Amelynek hiányában Pozsonból Zalába kellett Batsányi őseinek bujdosnia. Mint Rákóczinak Rodostóba. De csodák csodájára, a családot édenkertet idéző táj fogadta be Tapolcán: „…annak a nyári délutánnak színei és hangjegyei oly élesen karcolódtak emlékezete érzékeny táblájára, – miként Bessenyei György, a testőr írná, – mintha most ballagnának, kettesben, apjával a szőlőbe, a Tapolcára vigyázó s a városka kedvét a venyige édes harmatával szolgáló Szent György-hegy kisapáti oldalára. A tapolcaiak, mind a nemesemberek, mind a polgárfélék, ám főként kézmívesek, igyekeztek szőlőcskét szerezni a szenthegyen, elsősorban a közeli diskai oldalon; de telepítettek juhfarkút és kéknyelűt, gilicelábút és törökszőlőt, s a módfelett kedvelt aprószemű, hosszúfürtű szigeti vadfeketét, a jól bevált zsiroslevelű fajtát, a kisapáti meg a hegymagasi lankán is. Batsányi György Kisapáti fölött kerített egy pozsonyi mérőnyi, féltő gonddal művelt szőlőt.
Krúdy időkezelésére rímel ez az elbeszélő technika. S Krúdy mesteri, líraisággal átszőtt prózájára emlékeztet a következő részlet, amelyiknek bármely hazai borkultúrát dicsérő antológiánkban helye lehetne:
Már sárgára váltódott a bőlevű fontos körte zöldje, – néhol császárkörtének nevezték az egy fontnyi súlyú gyümölcsöt, – a szentiványi almából már csupán hírmondó maradt. A tükék zöld szoknyái alól elő-elővillannak a vállasodó fürtök, a begyesedő bogyók. A juhfarkú, – ifarkúnak is mondják Badacsonytól, Szigligeten át, a Szent György-hegyig, Somló nagyhírű őshonosát, – a nagy hengeres, hosszú nyelű fürtök menyecskésen gömbölyödtek, néhol már átütött a szőlőszem vékony héján egy-egy fekete pont. A zsíroslevelű még vidáman zöldellt, csak titokban készülődött szüreti színére: a pirosra. A borrigó mámorosan fütyürészett, mintha máris kóstolót kapott volna a lánybimbót formázó, lassan csecsesedő mézédes bogyókból.
E regénybeli költői próza egyes képi elemei finoman interferálnak A költő és a permetezők című publicisztika szcenikájával. A szőlőtő mint nőalak antropomorfizációja ott található mindkét műben, amelyekben a ’tőkék’ emitt is, és amott is a szó tájnyelvi alakjával egyformán kerültek a szövegbe: ’tükék’…
Gyönyörűek ezek a még lányos vagy már asszonyi tükék:
A tükék zöld szoknyái alól elő-elővillannak a vállasodó fürtök, a begyesedő bogyók. A juhfarkú, – ifarkúnak is mondják Badacsonytól, Szigligeten át, a Szent György-hegyig, Somló nagyhírű őshonosát, – a nagy hengeres, hosszú nyelű fürtök menyecskésen gömbölyödtek…
(Megvilágosodott már)
Köszöntöttem a bimbózó leányokra emlékeztető, szemem láttán születő szőlőbogyókat, és örvendező szemmel simogattam a legényesen vállasodó olaszrizling s a menyecskésen gömbölyödő muskotály fürtöket, melyek már a must édességét ígérgették, mint asszony-szem tüzesszárnyú pillangója az ölelést.
(A költő és a permetezők)
Koroda Miklós együtt élt és lélegzett ezzel a mesetájjal, nem csoda, hogy ez a betoldott fejezete itt-ott tündérregék világára emlékeztet. Mintha kilenc fejezet után varázsüvegen át néznénk mindazt, amit még nem tudunk Batsányiról, mert a regény elején a pesti Kecskeméti utcán pillantjuk meg, amikor már háta mögött vannak a tapolcai gyermek-, a keszthelyi, veszprémi és soproni diákévek is. A debreceni ivóhelyből való visszagondolás során novellaterjedelembe sűrített lírai biográfiát kapunk Korodától – Batsányiról. Húsz év tapasztalatával, további műveltségszerzésével, mesterségében jócskán előrehaladva írta hozzá ezt a X. fejezetet az első kiadáshoz. Lírai eszközök-képek nélkül nem is lehetne a sűrítést elvégezni ebben az elbeszélésben. Korodának egy másik testvérmúzsa segítségével sikerült – még pedig a filmművészet módszerével, a vágástechnikával – megoldani azt, hogy a tudós költő eszmélkedésének éveit a legteljesebben fölidézze az olvasónak, sőt Batsányi emberi-művészi motivációit hasonlóképpen megsejtesse velünk. Ezt a célt szolgálja a XVIII. században élt (s az ezernyolcszázas esztendők elején elhunyt) édesanya a környék hegyeiről mesélt eredetmondája. Mágikusan többet jelent a regeszó minden hazafias jelszónál, hiszen eleven szülőföld szeretetére tanít, mert a mesén keresztül a gyermeklélek mélyebb rétegeibe időben került. Amit – Koroda szerint – a kis Batsányi tovább is költhetett, emígy: …a szépséges árva királylány bújában a Szent György-hegy tövébe kuporodott és ott sírdogált. Az első könnycseppből támadt a tapolcai tó, és amikor csak egyre hullt szeme harmata, először a Balatonhoz tört utat a könnypatak, ezt nevezték aztán Tapolca folyónak. Ami nem fért se a tapolcai tóba, se a folyóba, se a Balatonba, a többi könny a föld mélyébe szivárgott, az óriások barlangjába és ott tóvá kerekedett. Így hát óriások bánata szülte, tündérlány könnye táplálja a Malomtavat, csakúgy, mint a barlangtavat.
Az író a Balaton-felvidékről szóló mondavilágból merített, de úgy alakított az eredetmonda morfológiáján, mintha az már csak egyedül a gyermek Batsányi János képzeletébe illene. A könnyből legelőször a Malom-tó születik, hiszen az a Kis-tó jelentette a költő számára – szülőháza mellett – a világ közepét, az origót. A Balaton – holott elsőnek ezt vártuk volna – legfeljebb csak a második természeti képződmény lehetett. Hiszen a cserzőkúthoz legközelebb eső Kis-tavat látta meg először a gyermek Batsányi. Azután csak – Szigligetnél – a Balatont.
Tapolca városa, hiszem, szívem szerint, jól tartotta a regényírót, akinek sebzett, de művelt és igen tehetséges lényének nem csupán intermezzót jelentett, hanem életre szóló szellemi kalandot is ez az alkotó vendégség. Mindenesetre: maradandó irodalmi értékkel ajándékozta meg regényszerető olvasóit, no meg Tapolca Batsányit tisztelő polgárait.
Koroda Miklós dedikációja
Illusztráció: Tapolcai emlékezet (fh. archív képeslap)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
