Napút-köszöntők (26.)
Szalai Lajos
(KORÁNTSEM BÚCSÚINTŐ)
KÖSZÖNTŐ
EGY ELNYŰHETETLEN IRODALMÁRNAK
Szondi Györgyöt és életművét, a Naputat méltatni egyáltalán nem könnyű feladat, főleg, ha ezt ilyen vagy olyan alkalmakkor már megtette az ember. Hosszú fejtörés után nem találtam jobb megoldást, mint hogy visszanyúljak két korábbi verses köszöntőmre, amelyekre nyilván sem ő maga nem emlékszik már igazán, sem pedig mások, főleg, hogy az egyik vers nem is volt széles körben publikus. Kurtítások, betoldások, nem jelentéktelen aktualizálások ellenére maradtak átfedések e két tételes köszöntő és az „alapművek” között, de én ezt inkább felvállalom, mintsem, hogy valamilyen, a Gyuri által is jól ismert formavilágomtól idegen életműméltatásba és -elemzésbe bocsátkoznék. Biztos vagyok benne, hogy „laudációm” ilyen köntösbe való bújtatása a „Mindigderűvel” kritériumnak is a legmesszebb menőkig megfelel.
1. tétel
Ki is lenne oly oktondi,
és ne tudná, hogy a Szondi
fenn lakik a fényes Napban,
s otthon érzi magát abban.
Jelet tett, mi arra mutat:
Kiépített egy Nap-utat,
mely sok szódarabból áll,
min a filosz bizton jár.
Közben ő odafent várja,
hogy az ajtót reátárja
sok barátja, ismerőse
(korunk számos fura hőse),
költőtársa, tanítványa,
emberfia, emberlánya.
E kényelmes szókövezet
kanyargós és általvezet
sok országon, mezőn, tájon,
hogy könnyedén rátaláljon,
ki a betűt szépen rója:
anyanyelvén versben szólva,
vagy prózát és drámát ír,
s más nyelvekkel is elbír.
A nyelv lehet dán vagy bolgár,
vagy más, min írt tollnok polgár
– lefordítják, átültetik,
s étkül Szondi elé vetik.
Ő maga meg nappal-éjjel
csemegézget boldog kéjjel
mind abból, mi fűn-fán terem,
s mit kiagyalt az értelem.
Bajban vagyok – be kell valljam:
Úgy rám jött e rímes hajlam
zengeni a Szondi ékét,
hogy még nem látom a végét.
Ezért aztán úgy találom
– egy életem, egy halálom –,
jobb, ha roppant bátor leszek,
és itt nyomban pontot teszek.
2. tétel
Túl immár a hetvenötön
Szondi Gyuri feláll s köszön,
búcsút int – mily kár és bánat –
papírlapos Napútjának.
Illene most laudálnom
szép szavakkal, és kívánnom
fűt-fát, s minden jókat neki,
ám ezt bárki megteheti,
de nem én, ki míves, mázas
széptevésben alig jártas.
Nos, előttem a feladat,
mitől szívem ki-, kiakad,
mert ha szépet, kellemeset
nem a tisztem írnom Neked,
akkor bizony más kell ide!
Jöjj hát ötlet, jöjj izibe’!
De csak nem jön, elönt a pír:
Vigyorog az üres papír!
Mi jött rá a gyors eszemre?
Csődöt mondok szégyenszemre!
Ám de mégis, megjött – végre!
Hálával nézek az égre,
mert az ötlet remek hiszen,
s tetszeni fog, bizton hiszem:
Ahelyett, hogy javad kérjem,
azt írom le, mi ne érjen:
Mily szép lenne – s milyen csodás –
egy elmaradt találkozás
mindenféle lógusokkal
– nem minddel, ám elég sokkal.
Ilyen lény az urológus,
s a gasztroenterológus,
ne hívjon a pszichológus,
ne lásson kardiológus,
kerüljön neurológus,
akár a pulmonológus,
ne kelljen dermatológus,
s főleg ne gerontológus…
Hosszú a sor, nem folytatom,
úgy is érted gondolatom.
De más legyen a metódus,
ha egy kerge filológus
kerül eléd, s nyomban versel,
meg-meglep egy bolond verssel
születés- vagy névnap táján,
vagy Szilveszter éjszakáján.
Nézd el néki bökverseit,
a kínrímek keserveit,
s koccints véle szilvalével,
kóserral vagy kereszténnyel!
Élénk fejtöréseim közepett eszembe jutott, hogy ugyancsak méltatlan dolog lenne a részemről, ha a Szondi György által vezetett Napút-műhely Hetedhét díjasaként nem rónám le valahogy a hálámat, magyarán, meg kell lepnem őt valamilyen fordítással, ami igen közel áll bulgarista szívéhez. Választásom a bolgárok Vazov-nagypapája, Ivan Vazov (1850-1921) egy olyan versére esett, amely eleddig még sosem szólalt meg magyarul, így Gyuri számos versfordítása között sem szerepel.
Ahogy ült magában, hűs diófa-árnyon,
rongyos kis bojtár tűnt szemem elé –
tekintete siklott elnyűtt olvasmányon.
– Mondd csak, mit olvasol, kedves kis barátom?
– Olvasom: á, bé.
Olvass, olvass! Csodája az égnek
eme ősi eszköz, nyújtsd kezed felé,
holtakat feléleszt, elmét ad az épnek,
újabb Nap, mit isten alkotott a népnek:
Olvass: á, bé!
Olvass! Hisz ettől lesz látása a vaknak –
e forrásba egész világ merít belé –
ki él vele, ingyen busás díjat kaphat,
arany és a gyémánt mögötte maradhat:
Olvass: á, bé!
Igen, a Nap maga. S jobb, ha szégyenkezel,
ha élve temeted magad dús köd mögé!
Olvass, hisz általa új teremtmény leszel,
ki harcot, akadályt erős szívvel veszel:
Olvass: á, bé!
Kicsi vagy, de tett vár – ne húzódj sarokba –
tett nélkül semmi nincs – most, sem eddigelé!
Építs a tudásra és izmos karodra –
sikerrel foghatod szerencséd marokra.
Olvass: á, bé!
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
