Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (3.)
“G Y U L A I P Á L Ú R”
Munkásságát ma már inkább csak az irodalomtörténészek és a kritikusok ismerik: Bánk bán –elemzése, kritikai és dramaturgiai dolgozatai alapművek, szépprózája olvasói eltűnőben (vagy már el is tűntek). A XX. század még olvasta Radnóthy Elek tragikomikus képtelensége regényét, az Egy régi udvarház utolsó gazdáját, egyik-másik elbeszélését, Az első magyar komikust például a nemes lelkű kolozsvári színészről, aki „ kétszeresen volt nemes, s mind a kétszer primae occupationis. Eddig ismeretlen földet csatolt a magyar birtokhoz, a művészet hahota-uradalmát, amelyhez képest az Eszterházy hercegé csak kis gazdaság. (…) E komor és haragos férfiú negyvenhárom évig nevettette meg a magyar embert bújában, (…) szóval, ő híres művész volt, az első magyar komikus, neve: Jancsó Pál.” Nem olvassák töredékben maradt verses regényét, a Romhányit sem, talán soha nem is olvasták. A lírikus Gyulait manapság jóformán az a pár költemény „őrzi”, ami megmaradt a múló és felejtő időben, s ami kezdettől az iskolai olvasókönyvek és az antológiák „biztos” darabja volt: a Hadnagy uram, az Éji látogatás, A szél és a nap és a Szüreten. És az itt a kérdés, mi emelte a költő Gyulait a XIX. században olyan népszerűségre, és mi késztette a kiadókat úgyszólván reprezentatív verskötetek kiadására?
Eötvös Károlyt „faggatom”, egyik nagy tisztelőjét, aki maga ismert és népszerű írója volt a századfordulónak, kitűnő műveltségű igazi értelmiségi ember, könyvei ma is sokat mondanak múltról, koráról, kora jeles alakjairól. Sok mindent hagyott az utókorra: szép magyar elbeszélő nyelvet, három kötetnyi „igazságot” a nagy perről, „ mely ezer éve folyik s még nincs vége”, s hagyott egy történelemmel-művelődéstörténettel gazdagított érdekes Utazást a XIX. század második fele ismert alakjaival (Salamon Ferenccel, Gyulai Pállal, Szilágyi Sándorral és Szentirmay Józseffel) a „Balaton körül”: érdekes látni- és tudnivalók sorozata az utazás ugyanolyan érdekes „megállókkal”. Ezek a „kitérők-pihenők” megannyi érték , „adalék” elsősorban a neves útitársakról. Legtöbbet talán Gyulai Pált említi. Ráadásul így:
„Gyulai Pál úr.”
(fotó: Dr. Druzsin Iván)
„Mikor ezt a szót kiejtem: nagy nyomatékkal teszem ezt. Nem azért, mert főrendi úr. Nem ád ő arra semmit s én se sokat. S mikor nagy utazásunkat megtettük a Balaton körül: akkor még nem is volt főrendi úr.
Hanem hát nem tegeződik minden pitty-potty emberrel. Nem is érzeleg, és nem is pajtáskodik senkivel, hanem a helyett vitába keveredik mindenkivel s vita közben csak egy megszólítás illik hozzá komolyan: Gyulai Pál úr.”
„Milyen magas ember lehet ő? Úgy hiszem, százötvenöt centiméternél nem magasabb. A francziák bevennék katonának, a poroszok nem. (…) Deák szobájában történt. Többen voltak jelen. (….) Gyulai Pál hatalmasan viaskodott valakivel valami kérdésben. Azt mondja valaki: – Teringette, milyen kis termetű ember ez a Gyulai. Gyulai Pál neki fordult: – Láttam én már kisebb embert is, mint magam vagyok.
– De nem ingyen!
Ezt Deák Ferenc mondta.”
A Badacsony tetején történt az eset, ami elvezette Eötvös Károlyt Gyulai költészetéhez. Azzal tudta felcsalni a tetőre, hogy onnan látni azt a pontot, ahonnan Berzsenyi Niklára távoztában visszanézett a Ság hegyére és Kemenesaljára (nem lehetett látni, de akkor már sikerült Eötvös Károly cselvetése).
„Versenyt mondtuk a költemény szép sorait: Messze sötétedik már a Ság teteje (…)”
A szép elégiától Eötvös Károly gondolatai átváltottak Gyulai elégiáihoz:
„Nem bús, nem is vidám ez a költészet. Hisz a mi öröm volt a múltban, az is elmúlt; a mi fájdalom volt benne az is elmúlt; Se búbánatra, se vidámságra nincs igazi okunk. (…) És mégse bútalan, mégse örömtelen a lélek. Még csak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong föl a magasba, merengés, mely nem merül el fájdalomban; emlékezés, melynek már se könyje, se kacagása; nincs öröm, a mely nem dicsekszik; 1édes bánat, a mely nem panaszkodik, (…) őszi napfény, melynek alig van melege…”
Akárhányszor olvasom, Eötvös Károly jellemzése amolyan ’se hideg – se meleg’ költészetet ír le; pont a századforduló csendes, békés kényelméhez valót, mely nem borzolja, csak éppen simogatja az érzelmeket. Különös esztétika – többféle olvasó számára.
Az egyik a Népszínház első évtizedének közönségéből való, aki azt dúdolgatja (pontosan ’se-se’ hangulatában ), hogy „ Nincsen annyi tenger csillag az égen… és megvigasztalja Blaha Lujza művészete, a másik talán észre sem veszi, hogy miközben Gyulai költeményét mondja, Tompa felé tart, a természet és az emberi lélek csendesebb tájaira, ahol „a szelíd bánatok” teremnek.
„Nem volt termékeny az ő költészete. Költeményei elférnek két kis kötetben.Elkezdett írni 1846-ban, s írt egész ötven éven keresztül. Összes megjelent költeményei Szinnyei bácsi szerint alig rúgnak ezerötszáz versszakra.(…)
Gyulai Pál úr lassan dolgozik.(…) Minden eszméjét jól megfontolja, s minden eszméje az övé. Nem új eszme az. Hol van új eszme? (…) Vannak románczai, balladái s elbeszélései is. D ezek is telvék elégiai hangulatokkal. (…) Még Romhányija is elégia. De ezt nem fejezi be soha.”
Megállapíthatjuk: amit Gyulai lírájáról mondott, abban jócskán benne van „Gyulai úrhoz” fűződő tiszteletének túlsága. Romhányit viszont reálisan ítélte meg.
„Romhányija is elégia. De ezt nem fejezi be soha. Önérzete nem engedi, hogy az eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső gépies eszközökkel oldja meg. Gyulai Pál úr a nagy szenvedélyeket nem ismeri. Se szerelemben, se gyűlöletben, se szeretetben. (…) Minthogy pedig Romhányiban ott, ahol félben szakad, a hős és a hősnő oly helyzetbe jutott, a melyből csak a nagy szenvedélyek ismerői képesek a költői kibontakozást megtalálni: ennél fogva Romhányit Gyulai Pál úr nem fogja befejezni. Jól legalább semmi esetre.”
A várkastélyban ígyen éltek,
Egy boldog, s két boldogtalan,
Máskép éreztek, mint beszéltek,
Nem értve egymást untalan.
Játszták az élet színjátékát,
Miképen játszom én, te, más;
Az ember, bár kerülje sorsát,
Nem egyszer mily komédiás. (…)
Annyit mondok most előre,
Hogy hősöm nem lesz Don Juan,
Anyegin sem válik belőle,
Szegény Romhányi ő csupán.
Magyar szülött, bírálóim bár
Tagadják s becsmérlik nagyon:
Munkámat félbe nem hagyom (…)
„Gyulai Pál úr” félbe hagyta Romhányiját.
És nem azért, mert a „verses regény” befejezetlen szokott maradni, ám valóban az érzelmek minden határon átérő hatalma lett-lehetett volna a megoldás; minden egyébnek az a vége, amit Tatjana válaszolt Anyeginnek:
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha.”
„Egy boldog, s két boldogtalan.”
„Boldog” itt a férj, Telegdi, a langyos csendesség boldog embere. A két „boldogtalan” pedig Ilon, Telegdi felesége és Romhányi. Pedig „A boldogsághoz mind a ketten közel jártak”, ám elszalasztották. És ha Romhányi nem Anyegin, ahogy Gyulai tudatja az olvasóval, Ilon nem Tatjana. Hanem?
Soha nem tudjuk meg!
Kétségtelen, hogy Eötvös Károly közelebb vitt Gyulai és népszerűsége megértéséhez. Vegyük elő két legismertebb költeményét; hátha megadják, ami még hiányzik belőle.
Az egyik a Hadnagy uram.
Egyetlen gyűjteményből, antológiából (még a külföldiek számára kiadottakból) sem hiányzik.
Négysoros strófák felező nyolcas sorokkal és páros rímekkel: az egyszerűség remeke. Kellemes hangzású három strófáját egy-két olvasás után könyv nélkül is tudja az ember. „Olvasókönyvi vers” is volt – kisiskolások is szavalták hazafias ünnepeken.
Dalos ritmusa, a végletekig egyszerűsített nyelve szinte balladai sűrítmény, tökéletes kis dráma: „Piros vér foly a mentére” – mondja hadnagyának a harctéren a honvéd. A nem éppen előírás szerinti „jelentésre” szabálytalan a válasz is: „Ne bánd, csak az orrom vére”. S amikor a hadnagy „mély sebében összeroskad”, apai hangon szól a legutolsó felettesi parancs: „Csak előre, édes fiam.”
Mindennapos harctéri esemény, mely halállal végződik; mégis kedvelte mindenki: a tisztek is, a honvédek is. Minden olvasó. A mesébe illő „katonadolgot” örömmel olvasták és mondták a gyermekek is. (Ám mégsem iskolás-vers!)
Dráma ez – három strófában. Ki itt a főhős? A hadnagy, mert nem „hadnagy-pózban”, nem szoborszerűen hős; a honvéd, mert emberi szót csempészett a harci dörejbe.
S mindez a magyar szabadságharc frontján. Írta pedig Gyulai 1849-ben!
A Szüreten Gyulai egyik legszebb költeménye. Szervesen illeszkedik az ötvenes évek allegorikus lírájába , ahol Vörösmarty, Arany, Tompa, Lévay , Vajda őriz és virraszt. Gyulai szüretelői is, mint minden Őszön – készek az Átváltozás mítoszának megjelenítéséhez.
Minden kész; benn a présházban a Kád, idekint középen a Tűz, a pogány áldozóoltár, körülötte a Kiválasztottak, készen a sokszázados rítus eljátszására. A mágikus kört a zenészek zárják be.
Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek –
Hol és hol nem – odavan.
A rítus nem mozdul, a mítosz nem éled.
Kevés a Kiválasztott. „Hol és hol nem – odavan.”
Nem volt termékeny költő, így tartotta Eötvös Károly. Ám hogy „az a két kis kötet” kevés-e: kérdés. Ha arról a két kötetről van szó, mely a Franklin-Társulatnál jelent meg 1904-ben, nem éppen kevés: az első kötet 306 lap, a második (jegyzetekkel) 328. Két kötet – szépen formált, elegáns külsővel.
S ha már a szép külsőnél tartunk: van egy igazán különös album kiadás ugyancsak a Franklinnál. A díszes album „méretei”: nagysága 36X26 cm; súlya 2,86 kg. Így hirdette a Kiadó:
Gyulai Pál költeményei
Radó-Hirsch Nelli rajzaival. (23 képpel)
Negyedik kiadás, 1904.
(fotó: Dr. Druzsin Iván)
(fotó: Dr. Druzsin Iván)
Rendkívül díszes kiadás pergament kötésben, tizenkettedik századbeli antique veretű díszítéssel, csattal, avagy elefántcsontszerű kötésben, selyemre nyomott czímképpel és finom cartonban, tizenkilencz heliogravurerel és kilencz antotypiával, különleges papiroson.
(A Franklin-Társulat díszkiadásához talán nem egészen felesleges az a megjegyzés, hogy sok egyéb jeles intézményi és intézeti tagsága mellett „Gyulai Pál Úr” a Franklin-Társulatnál (is) igazgatósági tag volt.)
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
