G. Komoróczy Emőke: Szívem, te szívem (Napút, 2020. augusztusi száma)
„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba,
És ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban.
Atyád, aki látja amit titokban teszel, megfizet neked”
(Mt 6,6)
Az emberi élet a természeti törvények által körülhatárolt, eleve génjeinkbe kódolt (meghatározott időtartamú) folyamat – az ember mégis, mióta csak él a földön, mindig kutatta a maga eredetét, égi származását, s esetleges /halálon túli/ „örök életét”. Ősi sejtések sugallatára ösztönösen érezte, hogy – bár e világon a földi törvényeknek alávetetten él – lelke szabadsága korlátlan, s ő képes túlemelkedni a földi dimenziók korlátain: gondolatban-képzeletben fellebegni egy magasabb, tisztább Valóságba. Szíve mélyén biztos iránytű mutatta az utat e magasabbrendű Élet felé, amelyet racionálisan ugyan képtelen volt megközelíteni, megmagyarázni, de annál bizonyosabban érzékelte intuitíve ennek létét, jelen-valóságát. Lehetetlen, hogy az anyagi világ, a kézzelfogható, tapintható dolgok világa fölött ne legyen egy transzcendens valóság, amely felé vágyakozva-sóvárogva kapcsolatba kerülhetünk az isteni erőkkel, a szellemi fénysugárzással, amely bevilágítja földi életünk homályos zugait, sötét labirintusát.
A NAPÚT 2020. augusztusi száma mintegy bevezet minket a léttitkok faggatása, az emberi élet és a transzcendens valóság közötti kapcsolatok különös rejtelmeibe. „Titkos Tanok” – szokták elhárítani a laikusok kíváncsiskodását a léttitkok kutatásától az un. „beavatottak” (talán nem véletlenül, mert meg is zavarhatják azok a ’józan gondolkodást’). Mégis, válságos korokban, amikor a ráció nem tud megfelelő válaszokat adni gyötrő kérdéseinkre (mint ahogy jelenkorunkban sem), egyre fontosabbá válik, hogy megismerjük a „szent Hagyományt”, s tudatosodjon bennünk: van fölöttünk /de valójában bennünk magunkban/ egy szerető ISTEN, a SZERETET-Isten, aki gondosan figyeli megromlott emberi állapotunkat és kiutat kínál lelki ’gubancainkból’, tévelygéseink következményeiből. Ha lelkünkben kapcsolatot tudunk Vele teremteni, rátalálunk segítő kezére, s elfogadva-követve Szeretet-parancsát, ’vezetésével’ végül sikerül megbékélnünk embertársainkkal /akár ellenségeinkkel!/ is – megtaláljuk lelkünk nyugalmát. Hiszen mindannyian „Isten gyermekei” vagyunk: testvérek, sokszínűségünk, faji-nemzeti adottságaink, életformánk, szokásrendünk különbözősége ellenére. Meg kell tehát találnunk az egymás felé vezető utat, ha nem akarunk mindnyájan, együtt, testvérgyilkosként elpusztulni. Az ember/iség/ ősidők óta érzi-tudja, hogy a „magasabb világokhoz” tartozik, azok törvényei érvényesek rá – s ha megszegi, meggyalázza azokat, végkatasztrófa várja: a teljes megsemmisülés.
Az archaikus ember tisztelte a természetfölötti világ lakóit (isteneket, bálványokat imádott, áldozatokat mutatott be nekik stb.), mert sejtette-tudta, hogy sorsa e fölöttes erőktől függ. A (minden nép mitológiájában szereplő) vízözön utáni emberiségben is felködlött égi származása (a mezopotámiai Gilgames eposz és a Biblia, Noé fiainak története – bár mítoszi formában – hitelesnek mondható képet őriz a történelmi időkről). Az i.e. 1. évezred körüli időszakban (i.e. 1200-1000 körül) a sémita népek körében jelent meg az EGY-ISTEN-hívő Ábrahám-vallás, Istennek a „választott néppel”, a sémitákkal kötött /ó/szövetsége jegyében. A /távol/keleti népek is megőrizték /áttételesebb, személytelenebb/ kapcsolatukat a Magasabb Világokkal – szent könyveik és vallási kultuszaik (a VÉDÁK, a TAO – a brahmanizmus – buddhizmu – jainizmus s származékaik) és a kisázsiai pogány misztérium-vallások őrzik ennek emlékeit. Számukra az Élet Mesterei közvetítették a magasabb Törvényeket, amelyek gyakorlati életvitelüket szabályozták.
Az őskori hermetikus Hagyományból és a keleti kultuszokból egyaránt merítő, azoktól mégis minőségileg különböző, a Krisztus utáni évszázadokban kialakuló keresztény misztika viszont kilépett a természeti valóság köréből, s az anyagi világ határait áttörve, a metafizikai léttitkokba próbált bepillantani. Személyes kapcsolatba lépett Istennel (aki maga is személy!); s aki a Teremtetlen Fény ragyogásával átöleli Szeretteit, magához vonzván teremtményeit: a Tékozló Fiú útjára tért emberiséget (unio mystica). Voltaképpen a mesékben és mítoszokban megjelenő Sötétség- és Fény-szimbolika, a lét dualizmusa s a FÉNY győzelme a sötétség erői, a halál fölött a zsidó-keresztény kultúrában nyer valódi realitást: aki megtartja az isteni Parancsokat (az Ószövetség Tízparancsolatát és a Krisztus-i Szeretet-parancsot), annak lelke földi vándorútja végén a Fényhazába jut; aki viszont ellenszegül Isten Törvényeinek – az megsemmisül (de ha élete utolsó pillanatában, bűneit megbánva, Isten irgalmáért esd – akkor /esetleg/ megmenekül).
A keleti ember viszont új esélyt kap /a lélekvándorlás tana révén/ – az újjászületések láncolatában – karmikus terhei „ledolgozására”, s ha több evilági „körforgás” után /szamszara/ megtisztul, beolvad a Nirvánába – a létnyugalom magába szippantja őt. A keleti misztikában tehát nincs személyes üdvözülés – a kereszténység viszont a Megtisztultaknak személyes üdvözülést ígér. Vagyis mindkét kultúrában van kapcsolat a természeti és a természetfölötti szféra között; de a keleti népek nem gondolkodnak „túlvilági életben”; a keresztény kultúrkör viszont hisz a halálon túli életben és a feltámadásban.
A NAPÚT 2020. augusztusi számát egy igen érdekes írás vezeti be: egy 1662-ből fennmaradt lelki napló egyik részletét (Jeanne Guyon Orsolya–rendi apáca „égi utazása”) értelmezi egy XX. század-végi jelentős svájci drámaíró, Valére Novarina (Vakon írni). E kis naplórészletből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a nők – empatikus, érzelmi beállítottságuknál fogva – nagyon is hajlamosak a két létszféra közötti „ide-oda-járás” spirituális lehetőségeinek felkutatására, miközben olyan szellemi tapasztalatokra tesznek szert, amelyek a racionális /„férfias”/ megközelítésmód előtt többnyire zárva maradnak. Hiszen a nők mély lelki önátadással, már-már „szerelmes lángolással” élik át a fizikai–metafizikai létszféra szerves összetartozását, személyes Isten-kapcsolatot keresve; s ha rátalálnak, bepillantást nyernek Isten rejtett titkába: a Szentháromság benső /pneumatikus/ Egységébe, amelyből folyamatosan árad az éltető, Teremtő Energia.
A misztikumra hajló lelkületű apáca, kezében a Bibliával, képzeletbeli lelki zarándokútra indul kolostora zárt világából, s végighaladva a „belső ösvények” labirintusán, váratlanul egy „hasadékra”: egy átkelőhelyre bukkan. Mintha valami ismeretlen fuvallat ragadná magával s röptetné a lélek tájain, mígnem megérkezik lelke legbenső magjához, ahol is kinyílik előtte a Titkok Kapuja. Lám csak! – rátalált hát saját útjára: felfedezte Égi Otthonát: bepillantást nyert a földön túli dimenziókba. Lélekutazása végén az apáca boldogan felsóhajt: „Legbelül bennünk egy szélesre tárt ÚT van”, amelyen át, „benső szellemünk által”, Isten országába vezettetünk. Tehát lélekben még életünkben kimenekülhetünk a Való Világból, amely megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel, ellenségeskedéssel van tele, s amelyben „gyanús” az, aki Isten Országát keresi, oda vágyik – ahelyett, hogy beérné a világ anyagi – fizikai örömeivel. Madame Guyon így nyerte el benső szabadságát s a lélek békéjét: „Nem tudnék már semmi többet írni benső állapotomra nézvést, nem is teszem, mert egyáltalán nincsenek szavaim rá, hogy kifejezzek olyasmit, ami tökéletesen megszabadult mindattól, ami az emberi érzelem, kifejezés vagy értelem alá esik”.
„Nem kell meglepődni azon, hogy a benső világ üldözve van e században” – hangsúlyozza az apáca (s ez az ő századára éppúgy érvényes, mint a XX./ XXI.-re). Egy férfi arra figyelmezteti: „Meg ne tudják, hogy a belső ösvényen jár, mert ezzel üldöztetéseket vonna magára”. Hiszen aki Istenben keresi örömét-boldogságát, az nem „alattvalói tudattal” él: nem lesz kiszolgálója a /társadalmi/ elvárásoknak, sem „kegyence” a Hatalmasoknak; s így nem is veti alá magát feltétel nélkül a külső parancsoknak. „Feljebbvalóinak” természetesen engedelmességgel tartozik (az egyházi és világi törvények szerint), de benső szabadságát, a lélek függetlenségét megőrzi minden körülmények között.
1. A /távol/keleti misztika
Az Aranykor emlékezete, az aranykori szent tudás foszlányai a /távol/keleti misztikában még ma is elevenebben élnek, mint a nyugati kultúrkörben. Buji Ferenc érdekes tanulmánya a NAPÚT e számában (Bhairavi Bráhmani – avagy a szakrális törvényszegés útja) átfogó képet rajzol az indiai Halottaskönyvtől az Upanisádokon át a védikus és tantrikus spiritualitásig, feltárva a brahmanizmustól a jelenkori Krisna-tudatig vezető sokféle ösvényt, amelyek a ’békés’ és a ’haragvó’ istenségek folyamatos párviadala közepette a keleti embert a lelki megtisztulásig, a bölcsességig, a spirituális megnyugvásig kísérték.
A keleti miszticizmus alapvetően abban különbözik a nyugatitól, hogy a férfi- és a női princípium együttesen alkotja a metafizikai Teljességet (a jang és yin Egységét). Bár a hindu Törvény (a dharma) „minden területen meghatározza a karakteresen férfias és nőies magatartásformákat” (a szomatikus, illetve pszichikus tulajdonságok dominanciája alapján), pneumatikus–spirituális vonatkozásban nem tesz különbséget a férfi és a nő között. Aki tehát Indiában a spiritualitás útjára lép, az életét „olyan egzisztenciális szinten éli, amely túl van a nemi polaritáson”. A múlhatatlan Boldogság forrása a maszkulin és a feminin kozmikus alap-princípium (SIVA istenség és SAKTI istennő) egyesülése – ami természetesen sokkal magasabbrendű, univerzális összetartozás, mint a férfi-női dualitás a mindennapi életben. „A benső megszabadulásig” a teljes aszketizmus, meditációs gyakorlatok és a jóga különböző variánsai révén a férfi és a nő egyenlő eséllyel juthat el; így a spirituális úton mások vezetője is lehet (Buji Ferenc több ilyen női személyiség életét, benső fejlődését mutatja be, a védikus, bhaktikus, tantrikus iskolák gyakorlatától egészen a modern Krisna-tudat kialakításának módszeréig, amelyben a szakrális és profán világ elkülönülése feloldódik („Ez a világ Isten Országa” – hirdeti Rámakrisna. – „MINDEN SZENT”).
Bhairaví Bráhmani, Rámakrisna adeptusa (tantrikus papi családból származó nő), a nőies princípiumot legfelső szinten képviselő SAKTI istennő „Félelmetes”, „Lenyűgöző Bölcsessége” spirituális rangjával volt megáldva. Rámakrisna 1861-ben találkozott vele, s 6 éven át tartó irányítása alatt különleges természetfölötti képességeket sajátított el tőle, általa, s szokatlan metafizikai tapasztalatokra tett szert („lángoló látomásai” voltak, mintha a Mindenséget „tüzes szikrák Töltenék be”; olykor „ragyogó fénymező jelent meg előtte, „mintha csak az egész egyetlen hatalmas higanytó volna vagy folyékony ezüstből lenne”. Máskor pedig „mintha a Mindenséget tűzijátékok fénye ragyogta volna be”. Ő maga is „olyan ragyogó külső formát” öltött, hogy mindenki ámulva csodálta.
Rámakrisna spirituális képzését a későbbiekben aztán egy másik adeptus fejezte be: egy vándorremete, aki viszont SIVA férfi–isten útján vezette őt – „a reguláris spiritualitás formai kereteit” szétfeszítve. „Ez az ösvény tulajdonképpen egy ’száraz út’, amely az isteninek kifejezetten a forma feletti aspektusára irányul”. Így hát Rámakrisna megtanulta „felülről egységben szemlélni a különböző módszereket” – ami javára vált: tanaiban nem az „ősi iskolákhoz kötődött” csupán. Ekkor már – részben a nyugati civilizáció hatására is – tudata kinyílt az Egyetemes Szeretet felé, s egyfajta cselekvő humanizmus irányában lépett tovább. Megtanulta: a Kettő: EGY. „A központ a FEJ-ben van; de „az ezerszínű lótuszvirág” (a Nő szimbóluma) helye férje mellett van. „Te vagy az elsődleges Hatalom, ó, ANYA!” – „TE vagy az öt kozmikus princípium!” „Aki uralkodni tud öt érzéke fölött, az érti csak meg a Titkok Titkát”.
Rámakrisna aztán e TITOK birtokában – beavató Mestereitől immár eltávolodván – a 3000-éves Krisna-tradíció formai kereteit szétfeszítve, megújította a Krisna-vallást. A női princípium felemelésével, a mindennapi életben a spiritualitás szempontjából is fontos szerepének elismertetésével (az „örök nőiség” mintegy vallási szintre emelésével) megteremtette az alapot ahhoz, hogy a megfelelő képességekkel és sajátos hivatástudattal rendelkező nők előtt is megnyíljanak a szellemi képzés legmagasabb lehetőségei. A női létezés magasabb szintre emelésével új lehetőséget kínált a nők számára, hogy ne nőiségük, anya-voltuk megtagadásával, ne a férfiakkal való versengés /feminizmus/ útján, hanem nőies tulajdonságaikra, hivatástudatukra építve keressék a társadalomba való beilleszkedés útjait. Nem véletlen, hogy ennek nyomán széles körben (részben Európában is!) teret hódított a modern Krisna-tudatú spiritualitás, amely az irgalmas szeretetre, a szegények segítésére, a „paradicsomi élet” boldogságára irányul elsősorban, Hari Krisna dicsőítésével, aki nem feledkezik meg hívei evilági szükségleteiről sem. Így azt mondhatjuk: ebben a vonatkozásban a keresztény etika és a buddhizmus közötti „kölcsönhatás” is nyitottabbá válhatott napjainkban.
Buji Ferenc tanulmánya zárórészében néhány fontos észrevételt tesz a keleti és a nyugati társadalmak nő-szemléletével kapcsolatban: „a modern nyugati feminizmus” – megfeledkezve arról, hogy „az asszony ereje nőiségében van” /Czakó Gábor aforizmája szerint/, „hagyományos női szerepétől megfosztja, vagyis defeminizálja a nőt”, s így a maszkulinizmus előtti kapituláció csapdájába kényszeríti; míg „India a maga legmagasabb metafizikai és spirituális megnyilvánulásaiban” az Istennőt látja a Nőben. A tantrikus szemléletben „minden szent, mert minden az egyetlen Siva-i princípium végtelenül sokrétű hatalmának /sokféleségének/ megnyilatkozása. Nincs külön szakrális és profán világ. Minden Szent”. Melyik felfogás gyümölcsözőbb a nő számára? Az „Anya és a Szűz” – a női lét kettős aspektusa – ismert toposz minden nép ősi misztériumaiban. A modern európai nő, aki lemond e kettős méltóságról, vajon nem vesztese-e a feminizmus túlkapásainak? Az Istennők az ókor mítoszaiban a férfi-istenekkel egyenrangúak voltak; hatalmuk is, teremtő erejük is (más-más síkon) párjukéhoz mérhető – vajon nem termékenyebb „munkamegosztás” /volt/ ez, mint a nemek közötti kíméletlen versengés?
A tanulmányt nyilván nem véletlenül kíséri Enhéduanna, a Holdisten papnőjének /i.e.2285-2250/ a szentélyek magasztalására énekelt versfüzére, amelyben a szerző önérzetesen dicséri saját alkotását: „Királyom, én valami eddig soha nem létezőt szültem meg” (Himnusz Nisába Erésben álló kék szentélyéhez – magyarra átültette Domokos Johanna). Büszkélkedhet-e vajon egy mai európai költőnő, legyen bár a legjobbak közül való, saját alkotásaival ily természetes őszinteséggel? Kap-e „istennői méltóságáért” elismerést bárkitől is a modern nő?
Indiában ma is Istennőként tisztelik a spiritualitás magas szintjén alkotó nőket!
Bangha Imre különleges és érdekfeszítő tanulmánya („Női istenélmény és istenkeresés Indiában) Mírá Bái indiai költőnőről szintén egyfajta „isten-kapcsolatról” szól; Mírá népdal-szerű költeményei számos változatban élnek ma is a hindi rádzsasztháni és bradzsi nyelvjárásokban. Mirá hercegnő misztikus versei és legendája az 1500-as évek első feléből származnak: a rádzsasztháni uralkodócsalád sarja – misztikus élményben megtapasztalván Krisna istenségét – iránta fellángoló vágyában zarándok-életre adta magát s az istenségtől való távollét fájdalmát, iránta való vágyódását énekelte hindi nyelven szerzett dalai végtelen sorában. Személyét egyébként a történelem homálya fedi; de a XX. században Mahátmá Gandhi példaként állította az indiai nők elé – mint az indiai nemzeti ébredés vágyának első kifejezőjét. Verseit csak a XVI. sz.-ban gyűjtötték össze kéziratos könyvekben; mégis, a XX. század végére 5000 dalánál is több vált ismertté. Szájhagyomány útján terjedő énekei azóta a nagyvilágot is meghódították. A New York-i Columbia Egyetem katalógusa az emberi kultúra egyik legnagyobb női alakjaként említi; jóllehet semmilyen biztos forrás nincs arra vonatkozóan, hogy valóban tőle, vagyis egyetlen személytől származnak e versciklusok.
A Mírá-dalok varázsát és különösségét Bangha Imre abban látja, hogy „a ’szerelmes’ nő és az istenség viszonya” nála szinte kölcsönös. Vagy az Abszolútum jelenik meg az egyén szeme előtt – ilyenkor a vers az istenség tulajdonságait és tetteit írja le; vagy az egyén indul el az istenség felé, mert – meglátván őt – vágy ébred benne iránta. ’Szerelme’ miatt az egyénnek választania kell: vagy Őt – vagy a világot. A döntés természetesen „a világról való lemondás”, ami miatt a költői ént támadások sora éri. Csakhogy ő erre daccal válaszol: benn maradva a világban, bírálja azt, felmutatván előtte, hogy a „világban-való lét” csakis „az istenséggel együtt” lehet teljes. Voltaképpen ez a paradoxon adja a Mírá-versek poétikai különösségét (s talán emiatt váltak azok /ismét/ aktuálissá): Mírá mindig Krisnára vár, keresi őt, s bár nem találkoznak soha, hű hozzá.
Bangha Imre konklúziója: „a Mírá-versekben a Krisna-mitológia általában háttérként jelenik meg. Bár a sorok felfoghatók az elhagyott pásztorleány Krisna utáni vágyakozásaként, mégis elsősorban a világban élő, szenvedélyesen szerető nő hangját halljuk itt. Aki szenved az istenség távollététől – máskor azonban önfeledten táncol és nevetve issza ki a számára rendeltetett méregpoharat”. A Mírá-versek kifejezetten női aszketikát mutatnak be, amelyben a hagyományos női életforma megszokott elemeit (vágyakozás, szenvedés, a családban vagy a világtól kapott sebek stb.) a költői én szisztematikusan az istenségre irányítja. A Mírá-kutató Nancy Martin szerint így válik Mírá „az alternatív életmódot választó nők példaképévé” – ezért manapság is időszerűek költeményei. „Mírá egyetemes jelentősége” – zárja fejtegetéseit Bangha Imre – abban rejlik, hogy „a nevével összekapcsolt dalok az emberi léleknek az istenség utáni, politikán és vallásokon átívelő vágyáról szólnak egy csodálatos kultúra nyelvezetébe ágyazva”.
Néhány jellegzetes Mírá-verset is bemutat (saját és Déri Balázs fordításában) a Krisna iránti szerelem áradó boldogságáról, a Hegyettartóval korábbi életeiben való találkozásáról, s „a távollét kínjáról” – mert immár hiába várja Kedvesét az utakat kémlelve: Ő nem jön felé. Ennek ellenére Mírá rendületlenül várja, képzeletében fel-felidézi Urát, a Nagykirályt, a hegyettartó Nágarát, a Palota tetejéről kémlelve az utat: „Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este. // Tornyosulnak a négy szél felől a felhők, / Indra villáma sem marad veszteg. //…// Nővérem, új meg új alakot ölt a föld, / hogy Indra megkereste. // Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este” (részlet Mírá Ura az ÖRÖM–óceán c. ciklusból).
Mester és Tanítvány mély, bensőséges spirituális kapcsolatát illetően pedig egy rendkívüli tehetségű nő, Parvathy Bául (Nyugat-Bengáliából származó énekes-költő, festőművész és mesemondó, sz. 1976.) élethű és igen szemléletes beszámolójából értesülhetünk azokról a különös „beavatási” rítusokról, amelyek mindmáig éltetik az ősi, több-évezredes bául Tradíciót (Tedd az életed imává – Rideg Zsófia fordítása). A bául hagyomány a Mester-Tanítvány láncolat útján öröklődik nemzedékről nemzedékre; a Mester a dalokban adja tovább tudását – s az így átörökített „beszélt bölcsesség” meditációra inspirálja a hallgatóságot. A hallgatók közül többnyire kilép valaki, akit megfog a dalok varázsa, s aki aztán a Mester nyomába szegődik (mint Parvathy, az ifjú egyetemista lány, aki – Szanátan Dász Baul koncertjét meghallgatva – a későbbiekben az ő tanítványává lett). „A bául hagyomány – mint írja Parvathy – kereszteződése a tantrikus, advaita védanta iskoláknak, fakír, szúfi, buddhista utaknak és a vaisnava bhaktinak. A bakhti nagyon fontos elem a báulok számára”. Indiában „a legtöbb hagyományról azt tartják, hogy Sivától erednek, mert ismeretlen időkig nyúlnak vissza, az emberi történelmen túlra. /…/ Amit mi Bengálban báulnak hívunk, ahhoz hasonló tradíciók egész sora létezik India-szerte”, s bár különböző az elnevezésük, „a gyakorlat ugyanaz”.
Parvathy, a hosszas tanulás során báullá érett gyönyörű fiatal nő (akinek fényképét is láthatjuk a Napút e számában, amint Mestere tanításait figyelmesen hallgatja) értékes és érdekes írásában az ősi bául tradíció jelenkori „továbbörökítésének” módjáról tudósít. A báulok számára legfontosabb hagyomány a belső ösvény megtalálásának útja – írja. Ugyanis Indiában az emberi életnek három szintje van – amelyek természetesen teljesen függetlenek az un. társadalmi kaszt-rendszertől: 1. Tudatlanság (sztula)– azaz öntudat nélküli, sodródó hétköznapi létezés; 2. Keresés (pravarta): az ember kérdéseket tesz föl önmagának, szemlélődik, meditál – míg fel nem ismeri, hogy „a látható világ” csonka, hiszen vannak „természetfölötti” jelenségek, tények is. Ezekre magyarázatot keresve, kutatva eljut a 3. szintre (szádhaka). Innen már könnyedén, saját tapasztalatai nyomán továbblépve, eléri a Tökéletességet (sziddha): bölccsé válik, egy magasabb tudatállapotú létezésbe emelkedik – maga is az Élet Mestere lesz. Addigi Mestere nem is okítja szavakkal többé ezt a szintet már elért tanítványát, nem is magyaráz neki semmit, hiszen a dalokból áradó bölcsességet, erőt, a Teljesség-élményt magába szíva, a természetfölötti világ békességét, harmóniáját ő már belülről tapasztalja meg: maga is bául lesz, azaz: „kiteljesedett”. Ha ilyen tanítványra akad a Mester, akkor áthagyományozza rá mindazt az évezredes ismeretet, tapasztalatot, tudást, amit ő hosszú élete során elsajátított
Bengáliában a bául tradíció leginkább a falvakban él, ahol még valódi közösség-szervező ereje van: esténként összegyűl a falu népe, s együtt énekelnek; de a Mester és Tanítványa nem vegyül el az „alsó szinten élő” falusiak körében – inkább emelni akarják őket („Légy a világban, de ne engedd, hogy a világ megérintsen, besározzon!”). A közösségek vezetői (a guruk) elsajátítanak a vándor-Mestertől bizonyos mozgásformákat, tánclépéseket, dalokat, s falusi „híveiket” aztán tovább nevelik, tanítják – vagyis a közösségi élet így lesz a magasabb szintű életre nevelés színtere. Parvathy, aki maga is „belső hívásra” választotta ezt a csodálatos hivatást, gyorsan tanult, így Mestere örömmel fogadta el őt tanítványául: „Lám csak, noha nő vagy, mégis van agyad. Jól van, tanítani foglak, úgy gondolom, emlékezni fogysz a dalokra”.
A tanítvánnyá-válásnak azonban igen kemény feltételei /is/ vannak. Mestere – „a beavatás részeként” – először koldulni küldte a büszke Parvathyt szegény házakhoz, hogy tanuljon alázatot: így kellett megszabadulnia „az adásról és elfogadásról alkotott képzeteitől” – az egójától, „amely a kérés alázatát nem ismerte”. Ez a kulcs nyitotta meg az ajtót spirituális útja előtt. Mert „spiritualitás nincs alázat nélkül”, hiszen evilági egónk a legfőbb akadálya annak, hogy a Magasabb Világokba beléphessünk. Később megtanulta az ifjú lány, hogy „mindazt, amit addig tanult”, le kell vetkeznie, mert ahhoz, hogy valaki „tökéletes legyen, nélkülözhetetlen az alázat a másik ember, az emberek iránt”. Belátva mindezt, Mesterétől elnyerte végre a vágyott „beavatást”. „Ettől kezdve mindenhová követtem őt, 25 éven át. Ez egy olyan kapcsolat, amely egyetlen egyszer adatik meg /…/ és napról napra növekszik bennünk. Még azután is, hogy a Mester elhagyta a testét.. Egyre csak nő, egyre erőteljesebb az összeköttetés”. Hiszen a kapcsolat nem a testek között, hanem a szellemvilágban köttetett.
Ezt a gyöngéd összetartozást énekli meg Parvathy egyik gyönyörű költeményében (Eljöttél hozzám, Kedves – Rideg Zsófia fordításában): „Nem súlyos lánccal, / de leheletfinom fénysugárral / van összekötve szívünk. /…/ Végy karodba engem, / fürdess meg az öröm tengerében, / sírtam már eleget. //…// Engedd, hogy tisztán lássak, / hogy legyek mint Te, / áttetsző hegyi kristály. // Engedd, hogy veled énekeljek! Neked”.
Parvathy aztán gyönyörű hivatását elvitte Bengáliából Nyugatra is („mert a Mesterem elküldött, hogy menjek a világba, és énekeljem a dalokat, amelyekben az emberek élettapasztalásai benne vannak”). A nők és a férfiak, akik ezt a csodálatos hagyományt élik és hordozzák, teljes lényüket küldetésüknek adva át – kötelezik és segítik őt. „Ha beavatást kaptál, akkor nem tehetsz akármit a Mestered tudta nélkül. Ez volt a Mesterem akarata”. Ha a bául szahádzsá „elérte a Tökéletességet, akkor erőfeszítés nélkül árad belőle a dal”, amely mindig ugyanaz (a szavak szintjén), s mégis mindig új („egyre több mélységet fedezel fel benn”) – s „akkor már szinte mindegy, hogy énekel vagy sem: ő a Teljességben él”.
Azért Indiában sincs teljesen szabad útja a női tehetségnek, hacsak nem él benne leküzdhetetlen hivatástudat. A női énekesek a mindennapi teendőkben alámerülve, gyakorta feladják pályájukat; „magukat szévádásznak, az imádott Egyetlent szolgáló hajadonoknak nevezik”, akiknek egyetlen feladata, „hogy gondoskodjanak férfi-társukról, aszkétikusan és mindig éberen őrizzék őt, hogy soha meg ne zavarja az érzékek csábítása”. Mert a báulnak teljesen aszkétikusan, a nemiség fölötti régiókban kell élnie, hogy összeköttetésben maradhasson a Magasabb Világokkal – zárja önvallomását Parvathy, akiben viszont kellő erő és tehetség volt ahhoz, hogy a maga „keskeny útját” végigjárja, s így a nyugati nők számára is „mintát adjon” a Teljes Élet megvalósításához.
A NAPÚT e száma szinte teljeskörű szemlét kínál a keleti misztika sajátos szerkezetéről, jellegzetességeiről. Bangha Imre, illetve Dezső Csaba fordításában egy csokornyi dal is megjelenik a mélyen filozofikus buddhista hagyomány korábbi és újabb-kori alkotásaiból (Kambalin dala a megváltás felé evezésről az együttérzés csónakján, Lálan fakír dala a révész istenről; Csandidász dala a szerelem ébredéséről KRISNA, a Fekete iránt; Szanátan Dász Bául dala a Lélekmadárról; Úrnőm, ahogy mondod; A bivalydémont legyőző istennőről). Erő és spiritualitás vegyül e versekben; érzékelhető bennük a spiritualitással átitatott természet varázsa, s az a tudat, hogy a természetfölötti Hatalmak uralkodnak az emberi Sors fölött.
A NAPÚT 2020. augusztusi száma az iráni-indiai /ősi-új/ kultuszok bemutatása után a tibeti misztikáról szóló, rendkívül érdekes körképpel zárul, amelyben feltárul a jelenkori Dalai Láma és környezetének különleges szerepe az európai és a távolkeleti kultúrák találkozásában. Egy Kanadában született, Egyesült Államokban élő zsidó írónő, festő, filozófus-tanár, Gilah Yelin Hirsch: ZÖLD TARA és a Dalai Láma életrajzírója címen számol be saját „bolyongásairól” Tibet varázslatos, de az európaiak tekintete elől mélyen rejtett kolostorainak világában, valamint a Himalája tetején, 7000 lábnyi magasan, a Dalai Láma lakóhelyén töltött 2-hetes „vendégeskedéséről”. Kísérője a Láma hivatalos életrajzírója: Ngawandhondup Narkyyid /Kunó/ feltárta előtte a buddhizmus minden rejtett titkát, s évtizedekre szóló mély barátságot kötöttek egymással.
A keleti misztikával foglalkozó írónőt már ifjú lányként megérintette a tibeti misztika varázsa: 12 éves volt, mikor kezébe került Tuesday Lobsang Rampa: A harmadik szem c. könyve; s. ettől kezdve „megszállottan” érdeklődött a Tibetre vonatkozó Titkos Tudás iránt. Később ráakadt a francia Alexandra David-Neel emlékezéseire – aki az 1900-as évek elején láma volt Tibet egyik női kolostorában (Mágusok között Tibetben /1929/. Később megismerte Heinrich Harrer kutatót, a: Hét év Tibetben c. könyv /1952/ szerzőjét; majd 1986/87-ben a Los Angeles-i Kalifornia Állami Egyetemen (ahol 1973-tól művészeti tanárként oktatott) egy év kutatói szabadságot kapott. Így végre – ösztöndíjjal a zsebében s hátizsákkal a hátán, 42. éves korában – nekivághatott, hogy álmai álmát megvalósítsa. 15 ázsiai országot (köztük Japánt, Kínát is) bejárva, végre eljuthatott a mesés Tibetbe, amelynek titkait mély hallgatás fedte a Kommunista Kínában, ahol 1300 ősi buddhista kolostort megsemmisítettek, s a Buddha-hívőket kegyetlenül üldözték-irtották.
Kéthetes tibeti tartózkodása alatt a kutatónő mindent bejárt, megnézett, mindent megismert, amit csak lehetett (a romos kolostorokat, az óriási imakerekeket, amelyeket az imádkozók hada /többnyire idős ember/ folyamatosan pörget, imáit „a tudatos lények világegyetemébe” küldve; a szerzetes–képző orvosi és asztrológiai iskolát, s megcsodálta a fejlett gyógynövény- és fűszer-kultúrát; meghallgatta a kegyetlen népirtás történetét). Csak épp a Dalai Lámával nem találkozhatott, aki 1959 óta száműzetésben él Észak-Indiában, Dharamszala felett, McLeod Ganjban, s akinek még a nevét is tilos Kínában kiejteni. Még utazása előtt egy fantasztikus misztikus álomban látta magát mint XVII. századi ferences apácát, amint a Havas Hegység (a Himalája) egyik szakadékába zuhant „elveszett hittestvérei” után kutat; akikre persze nem talált rá (hiszen felriadt). Az álom mindenesetre arra ösztönözte, hogy ne adja fel tervét: „Tisztán láttam magam előtt a nekem kijelölt utat Tibet és a tibeti buddhizmus támogatójaként és terjesztőjeként”.
Rajiv Gandhi meghívására elment az 1986 novemberében Újdelhiben tartott Űrkutatásról szóló első nemzetközi interdiszciplináris konferenciára; amelynek végeztével szabad utat kapott Dharamszalába – a Dalai Láma McLeod Ganj-i otthonába (a hideg téli hónapokban Őszentsége nem tartózkodott ott: különböző tibeti kolostorokban tanított). Kuno már az első napon feltárta vendége előtt a Namgyal Kolostor Aranyisteneket idéző csodálatos Templomában, hogy voltaképpen tudtak róla, várták Őt, aki „a kreativitás és az együttérzés istennőjeként” /Zöld Tara/ „a tibeti családfához és hagyományhoz” tartozik. Zöld Tara ámulatból ámulatba esett, bejárva Kunóval a csodálatosnál csodálatosabb, avatatlan szemek elől rejtett ’szent helyeket’, ahol is nagytiszteletű ’inkarnált lámák’ és gesék /lelki tanítók/ élnek. Megismerte a különféle buddhista szertartásokat; a lótusz-pozícióban végzett meditációt (a transzállapotban lévő szerzetest 3-5 lábnyi áttetsző aranyló aura sugárzása veszi körül; s frekvenciájának megváltoztatásával a körülötte levő tér tulajdonsága és minősége is megváltozik). Találkozott a Dalai Láma személyes jósával, s megtudta, hogy az „orákulum” pozíció, amely genetikailag apáról fiúra száll, igen fontos a döntéshozatalok vonatkozásában. Így például a kínai invázió és a Dalai Láma ellen tervezett merénylet után az előző Neching-orákulum rendelte el a Tibetből való menekülés időpontját. A kéthetes ismerkedés végén Kunó azzal búcsúzott vendégétől, hogy még sok alkalma lesz a Láma Őszentségével való találkozásra. S valóban úgy is lett…
Zöld Tara aztán Indián, Srí Lankán, Bangladesen, Burmán /Mianmar/, Thaiföldön, Malaisián, Szingapúron, Balin, Szumátrán és Jáván is elidőzött; lassan kezdte megismerni a különböző kultúrák közötti óriási különbségeket, a különböző ábécéket és nyelveket, megértette: a kultúra ősi bölcsője, Ázsia, még óriási lehetőségeket rejt az emberiség spirituális megújulásában. Felismerte, hogy a dolgokat különböző szinteken lehet látni – érezni – értelmezni, „mivel a metafora az emberiség mágikus pénzneme”. Minden, ami körötte volt, szellemmel telítődött, spirituális jelentőséget kapott. Úgy érezte: egy éves fantasztikus álomutazása csak egy villanás volt – vagy talán meg se történt vele.
Útja lezárásaképp még egy fontos élmény várt rá: meghívták az 1987. június végétől kezdődő, egy New Hampshire-i kis falucskában levő, jó nevű MacDowell művésztelepre, ahol is a művészi tárgyakra most már másként tekintett, mint azelőtt: szentélyként, apró templomokként látta a telepen levő nagy szénabálákat, egyikbe istennői alakot képzelt bele; a szokatlan installációk pedig titkos égi interferenciákról tanúskodtak. „Ez az újonnan felfedezett látomás végig befolyásolta egész életemet” – emlékezik Zöld Tara. Az ősz folyamán pedig ő is meghívta Kunót Los Angelesbe, ahol előkészítette 80 nyugati szellemi vezető, politikai és oktatási intézmény befolyásos vezetőinek, valamint a tibeti templomok lámáinak, geséinek és apátjainak találkozóját. „Jöttek Santa Barbarából, San Diegóból és San Franciscóból is sokan, hogy találkozzanak vele, megismerjék a tibeti helyzetet, fogalmuk legyen a kínai invázióról és híreket kapjanak a Dalai Lámáról”.
A konferencia sikerrel lezajlott, s Tara a továbbiakban is szoros szellemi kapcsolatot tartott Kunóval, meghívva őt előadónak sok-sok amerikai tanácskozásra, egészen Újdelhiben bekövetkezett haláláig /2017/. Zöld Tara, aki Buddha szent állatának, az Őznek nevét duplán viselte (Hirsch /németül/= őz /, Yelin=/lengyelül/ őz), Kunó „Isten-adta lánytestvére” lett; s minél jobban megismerték egymást, Kunó egyre jobban hitt abban, hogy „testvére” valóban ősi tibeti istennő. 1989-ben Tara a Dalai Lámával is személyesen megismerkedett, Los Angelesben a Kála-csakra gyakorlat bemutatása alkalmából. Majd meghívást kapott a Láma Namgyal kolostorába, ahol két hetes pihenőjét tölthette Kunó és /gyakorta/ a Láma társaságában. Lakószobájának közepén egy vén FA emelkedett, áttörve a plafont egészen a következő emeletig. A kolostor csendjében elmélázva, Zöld Tara megértette a Buddha-legenda mély tanulságát és értelmét, s mint „Zöld Tara megtestülése”, most már szívből elfogadta és terjesztette a Szent Tanokat.
Az ősi legenda szerint Buddha, a nagy keleti vallásalapító, nemhiába üldögélt szemlélődve és meditálva „szent Fája”, a BO-FA alatt, ahol felismerte az Élet négy „szent igazságát”: 1. az Élet – szenvedés; 2. a szenvedésnek mindig oka van; 3. következésképp feloldható, megsemmisíthető; 4. csupán meg kell találni a megsemmisítéséhez vezető Utat. Megvilágosodván a szenvedés természetéről – az ember vágyakkal, kívánságokkal, illúziókkal van tele, amelyek soha meg nem valósíthatók – felismerte: a megoldás csak az lehet, ha lemondunk mindenről, s aszkétikus életmóddal alkalmassá tesszük a testünk –lelkünk a szenvedések elviselésére /a jóga segítségével, meditációval/. S ha már kilobbant belőlünk a vágy csalogató-csábító lángja, a kívánságok elérhetetlen lidércfénye, akkor megszűnik minden szenvedés, s feloldódunk a Nirvána boldogságában.
2015-ben Tara meglátogatta Újdelhiben a már ekkor erősen betegeskedő Kunót, aki boldogan mutatta meg neki frissen elkészült fő művét: Őszentsége életrajzának 12 vaskos kötetét. A következő két év losangelesi kivizsgálásokkal telt; de Kunó már érezte, „hogy többé nem képes felülemelkedni a halandóság korlátain”. 2017. február 2-án, 86 éves korában, egy újdelhi-i kórházban hunyt el. És ekkor „Kunó Isten-adta nővére, Zöld Tara is megszűnt létezni”. Végetért egy álom, és maradt a kietlen való, amelyben nem volt többé senki, aki Shawa-Shawának, Buddha kettős Szarvas-Istennőjének alakját megidézte volna.
Vagy talán mégis akadt?…
A rendkívüli emlékezést Csáji Koppány László TARAVERSe és Zöld az ÚR c. festménye zárja, amelyet Gilah Yelin Hirsch budapesti kiállítása alkalmából készített. „Kis ember / nagy ember” – együtt a Nagyvilágban – „gigászi erők porszeme”, aki „kozmikus távlatokba” néz, s látja a „napszélben felszálló aranyszarvasokat”. A látvány versre ihleti: „Tara! Kevés a Fény! Égjenek azok a vörösök ott a bal sarokban! /…/ Messze nézek s a közelben meglátlak! / / Hatalmasra táguló pupillám kapuján hömpölyög belém a hét ég, / sóhajod üteméből gyúrok zenét”. Az éteri álmodók – kilépve a zűrzavaros, mocsaras, sebesült világból – valahol mindig egymásra találnak, mert Egyet akarnak: „Ábrák, formák, jelek a vonaton. / Nem próbálom megérteni, nem is akarom, mégis elkísér a kör, a kereszt, a vonal – mind-mind a labirintusból kivezető fonal”. A MŰVÉSZET: a „villódzó fénnyel, tűzzel, szenvedéllyel” írt írások és festett képek elmondanak mindent helyettünk – rólunk: a világ a „találkozó tekintetek óceánja”, „te teszed azzá, ami”. „Nélküled a világ légüres tér. Bolygótlan ŰR, amelybe beleestél”; de ha a Kettő Egy, minden megváltozik.„Ősrobbanás minden szívdobbanás”: „Gyermekünk a Világ, Tara / elménk pedig a világ fala”: bensőnkben történik minden, ami fontos…
„Közeledik egy aprócska hangyabába. Tesz a dolgát, nem él hiába. /…/ Tara! Én vagyok az a bába. / Én kószáltam el hetedhét világba! Én maradtam itthon, szívemnek fűszála”. De mindegy, hol is vagyunk – mert bárhol vagyunk: „béke vár”. „Nagy ember, kis ember / a tér sarkában körbe jár”.
E költeménnyel zárul a NAPÚT 2020. augusztusi számának a /távol/keleti misztika újkori jellegzetességeit szubjektív megközelítésben, élményszerűen bemutató része. Amelyből nyilvánvalóan kitetszik, hogy a buddhizmus ma is él, sőt (talán egyre inkább) hat Nyugaton /is/; s hogy a keleti ember nem is áll olyan távol a metafizikai szférától, mint azt a nyugatiak gondolják. Nem racionálisan közelíti meg a világban zajló civilizációs folyamatokat, hanem a maga ősi hagyományaira építve igyekszik válaszolni a jelenkor kihívásaira. Ezért a mesés Indiára még „nagy jövő” vár/hat/ az emberiség lelki-spirituális megújulásában.
2. A keresztény misztika
A keresztény misztika alapja az Istennel való spirituális egyesülés: beolvadás az égő SZERETET-Egységbe, amely Istenből folyamatosan áramlik felénk. Aki ezt megtapasztalja, az maga is lángra /Isten-szerelemre/ gyúl, s olthatatlanul vágyik ennek az élménynek az ismétlődésére (a szentségimádás gyakoriságában); azonban ehhez az imaélet teljes átadottságára van szükség. Isten szeretet-energiájával feltöltődve (az Eucharisztia által) nem csupán el kell távolodnunk a mindennapi valóság vegetatív, az érdekeknek és élvezeteknek alávetett szintjétől, hanem – Isten akaratának megfelelően – tennünk kell, amit Ő kíván és vár tőlünk: az irgalmasság cselekedeteit (fizikai – testi és lelki, pneumatikus értelemben). Vagyis munkálkodnunk kell azon, hogy minél többen megismerjék az Isten Országába vezető Utat: s megismerjék – átéljék az isteni szeretet átalakító erejét. És „megváltozva” /megtérve Hozzá/– ők is tegyék Isten akaratát.
A NAPÚT fent említett számában (2020. augusztus) Szepsi Enikő különös beszélgetésben faggatja Kardos Gyöngyi természetgyógyász-pszichológust/angeológust benső, misztikus lelki tapasztalatairól, AZ ANGYAL VÁLASZOL c. könyv kapcsán. A „szent irat” 1943/44 telén készült egy budaligeti lakásban, ahova három veszélyeztetett helyzetű zsidó intellektuel: Dallos Hanna és férje, Kreutzer József festőművész, valamint Strausz Lili pszichológus menedéket keresve elvonult a vészkorszak lármája elől. Velük volt /keresztény/ jóbarátjuk, Mallász Gitta világhírű sportcsillag, mintegy külvilági „kapocsként” (egyedül ő élte túl e szörnyű korszakot, s mentette át a Jövőnek azt a különleges beszélgetés-/vagy inkább tanítás-/sorozatot, amelyet „a látnoki képességgel rendelkező Hanna” mint médium az Angyallal való párbeszédében folytatott („EMBERRÉ lesztek, ez a FOK, mit megteremteni a feladatotok” – bízta Hannára a Jövőnek szóló Üzenetet az ANGYAL). Kardos Gyöngyi Jóval később, 1965-ben ismerte meg Párizsban Gittát, akinek 1960-ban sikerült disszidálnia, s a kéziratot 12 füzetben (A négy hírnök) ki tudta csempészni a határon, s egy francia-magyar fordító-körben kezdett dolgozni.
Kardos Gyöngyi, akinek magának is kisgyerekkora óta voltak természetfölötti élményei, tapasztalatai, a kéziratot elolvasva, azonnal felismerte: „ez a legfontosabb könyv, ami a XX. századnak adatott”. De persze – tehetjük hozzá – még a XXI. századba is jókor érkezett, mert minden szava, minden tanítása aktuálisabb, mint valaha… Gyöngyi is csatlakozott Párizsban a fordító-csapathoz, s így már 1976-ban napvilágot láthatott Franciaországban a mű. Magyarországon (ha először nem is tökéletes formában) 1988-ban, győri szamizdat-kiadásban jelent meg, Farkas József református lelkipásztor segítségével. Majd a Fekete Sas Kiadónál (Bp. 2005) Kardos Gyöngyi újra kiadatta; ekkor már teljes formájában, Gitta hozzá fűzött kiegészítéseivel, jegyzeteivel.
Kardos Gyöngyi úgy értékeli e könyvet, mint „örömhimnuszt”. Egyik fejezete így kezdődik: „Az ÖRÖM bölcsőjéről szólok. Gyűlölet, tűz, méreg – ez az öröm bölcsője. /…/ Értsétek meg: ÁTALAKULÁS! Az Ember a Nagy Átalakító”: a Rosszat is Jóra tudja változtatni, Isten segítségével. A ROSSZból születik meg az ÚJ JERUZSÁLEM. „Mert nincs rossz, csak a fel nem ismert Feladat – ha nem teszed meg, elpusztít, mérgez: /…/ A TŰZ pusztít, de fölfelé Örömlobogás”. Gitta, aki átmentette az Üzenetet, és Gyöngyi, aki hazahozta nekünk, tudták: a megújulás csakis az emberi bensőből, a lélek vágyakozásából indulhat el: az ember/iség/nek /újra/ rá kell találnia Istenre. „A budaligeti angyalok az Új Ember születését sürgetik fáradhatatlanul, a jelenkor emberéhez szólva. Van, aki megérti, van aki nem. /…/ Ha láttok porladni valamit, higgyétek, a FÉNY közelít”, s „megremeg a Föld, és összedől, mit ki nem tölt az ÖRÖK IGE. Az új világ Hozzátok kiált születésért”.
A budaligeti kis „négyesfogat” tisztában volt vele, hogy ők csak „rezonáló hangszerek”, és az Angyalok tanítása az egész emberiségnek szól – amely e válságos, nehéz és izgalmas korban „vagy elpusztítja önmagát és az egész Földet, vagy pedig sikerül egy magasabb nívójú tudatállapotba lépnie”. Tudták, hogy őket elviszi a történelem forgószele (legalábbis hármójukat, akik ugyan nem jártak zsinagógába, se keresztény templomba: független gondolkodású emberek voltak, akik megpróbáltak hírt adni az utókornak a szorongattatottság időszakában egy Új Világ születéséről, a lélek szabadságáról), s akik sejtették: soha nem térnek vissza a deportálásból. Mégis öröm-himnuszt zengtek a halál fölötti diadalról: „Higgyétek, az Öröklét immár a tiétek!” S ha a történelem nem abban az irányban lépett is előre, amelyben a hittel bizakodók várták – egy fontos dolgot mindnyájan megtapasztaltak: a változásnak az emberi bensőben kell végbemennie. És ehhez égi segítséget az kap, aki kéri és aki el is tudja fogadni. „Mindannyiunknak több Segítője és Sugárzója van a feladatai szerint”. Annál több Angyal kíséri életünket, minél több feladatot bízott ránk Teremtőnk.
Kardos Gyöngyi tehát az Angyal-könyvből és saját élettapasztalataiból azt a következtetést vonja le: „Az Angyal szerepe az, hogy összekösse védettjét a felsőbb szinteken várakozó lehetőségeivel, hogy segítse őt híddá válni a teremtő és a teremtett világ között. /…/ Egy benső MAG veszi át az irányítást, amely éberségre serkent, és /…/ fokozatosan kivedlünk az elavult bőrünkből, mint a kígyó”. A felesleges ’kacatoktól’ megszabadulva, „alázattal – hálaadással – imádattal” felismerjük, hogy MINDENBEN és mindenütt Ő van: „Legyetek új edény, ARANYKEHELY! Átlátszó Aranykehely, melyben helyet lel, örök életet lehel az isteni SZERETET”. Vagyis az Angyal – Kardos Gyöngyi tapasztalata szerint – „mint egy vékony aranyfonal, összeköt bennünket az isteni erőkkel” (a szeretettel – fénnyel – sugallattal – indíttatással – küldetéssel stb.). „Az Angyal az ikertestvérem, Fénytestvérem, aki segít, hogy ne csak kifelé, hanem befelé figyeljek, /…/ ne csak a külső elvárások rabja legyek, hanem a Fény szolgálatában, szabadon éljek. ÖRÖMben. Az Örök Öröm az Örökötök”.
Vagyis az ANGYAL a legbenső énünk. FÉNYLÉNY. Hanna ezt így fogalmazta meg: „az intuició és az inspiráció metszéspontján vár bennünket az Angyal, a Belső Mester”. Aki új tudatállapotba akar átvezetni bennünket – „az Üveghegyen túlra, önmagunkba: Mi ott lakunk a Hegyen a szív mélységében…”
A keresztény misztika középpontjában természetesen a Jézussal való egyesülés vágya és élménytapasztalata áll: Ő a Vőlegény, aki Menyasszonyát: az Ősegyházat (vagyis a Katolikus Egyházat) és Jegyeseit /a Szenteket/ szeretetével körülöleli, védelmezi – és aki Irgalmas Szent Szívével megkönyörül a bűnösökön, s minden ember számára helyet készít az ATYA HÁZÁban.
Ehhez azonban először alapos és kendőzetlen önmegismerésre van szüksége mindenkinek – hogy felismert vétkeinket megbánva, elinduljunk az evangélium útján önmagunk benső ÉN-magja felé. Ezt az utat mutatja fel számunkra egy XIII. századi nemesi származású francia apáca, Marquerit d’Oingt, a Lyonhoz közeli poleteins-i karthauzi kolostor priorisszája A tükör / Spectaculum c. önelemző írásában (ford. Seláf Levente). Apácánk lelki szemei előtt egy ízben aranykapcsokkal zárt gyönyörű csukott könyv jelenik meg, amelyben fehér papíron fehér betűkkel „Isten áldott Fiának szent élete” van leírva; fekete betűkkel az életét kísérő tengernyi rágalom, vádaskodás, rázúdított gyűlölet; vörös betűkkel pedig szentséges vérének hullása, szent sebeinek fájdalma, értünk hozott keresztáldozata. Az egyik aranykapcson ez állt: „Isten legyen minden mindenben /1Kor 15,28/, a másikon: „Csodálatos Isten az Ő szentjeiben” (Zsolt 67,36). Az apáca a csukott könyvet szemlélve hosszan elmélkedik Jézus önfeláldozó életéről, alázatáról, engedelmességéről, fájdalmas kereszthaláláról – s eközben alámerül saját lelke mélységeibe. Rádöbben: a Könyv róla /is/ szól, vagyis mindnyájunkról, akik nem vagyunk ennyire önfeláldozók, engedelmesek, alázatosak – azaz nem vagyunk képesek olyan magas spirituális szintre emelkedni, mint amilyenen URUNK élt, értünk, helyettünk, bűneink miatt, megváltásunkért.
A Könyv tehát arra tanít bennünket – ismerte fel – hogyan szembesülhetünk saját hiányainkkal, hibáinkkal, torzulásainkkal, hamisságainkkal; hogyan láthatjuk meg EGÓnk jelentéktelenségét, bűnösségét abban a fénylő tiszta TÜKÖRben, amelyet az ÚR JÉZUS tart elénk. Az aranykapcsok, aranybetűk pedig az ÉGI DOLGOK tündökletes voltára hívták fel az apáca figyelmét, s ő – megkívánva ez ÉGI TISZTASÁGot – felismerte saját méltatlanságát. Érezte, hogy még nem kész arra, hogy ISTEN áldott FIÁval a Mennyben személyesen találkozzon. S ekkor hirtelen felriadt furcsa látomásából, amelynek hatására később egyre buzgóbban kezdte tanulmányozni a Bibliát, s addig-addig elmélkedett Jézus földi életéről, míg meg nem javította saját életét a Könyv mintája szerint. S ekkor a Könyv kinyílt előtte: egyik lapjáról tündökletes Fény áradt, amely három sugárnyalábra bomlott (az igazi Bölcsesség, az ÉGI Hatalom, s az Erények tündöklő lángja csapott fel belőlük). A másik lapon a Mi Urunk állt, Angyaloktól és Szentektől körülvéve, akik „édes dalt zengtek dicséretére” – jóság, vigasztalás, öröm és jó illat áradt mindnyájukból. Apácánk most már egyre jobban vágyódott maga is a Mennyei Boldogság után. Megismerve a szemlélődő élet gyönyörűségét, már-már magát is ott látta a Mennyben. Megtapasztalta hát a Kapcsos Könyv feliratainak igaz voltát. Isten valóban „jelen van mindenben és mindenekben”, de „legfőképpen csodálatos az Ő szentjeiben”.
Mindjobban elmélyülve imáiban és elmélkedéseiben, végül is felismerte: Jézus Krisztus lénye, egész valója, élete, tettei olyan tükör, amelyben minden ember önmagát szemlélheti /Spectaculum/. Azok az „elfajzott szívek”, akik a sötétségben járnak és csak a világi dolgokban találnak örömet – e tükörben önmaguk ürességét látják; így „nem képesek soha megismerni és szeretni Istent”. Azoknak viszont, akik tiszta életet élnek, megmutatja magát, felfedi előttük titkait – ahogy Evangéliumában megígérte: „Boldogok a tiszta szívűek, mert szemtől szemben fogják látni Istent az Ő nagy szépségében”.
Apácánk most már azért fohászkodik: „Jézus Krisztus adja meg nekünk, hogy olyan nagy szívbéli és testi tisztességben / tisztaságban/ élhessünk, hogy amikor a lelkünk elhagyja a testünket, kegyeskedjék nekünk megmutatni az Ő dicsőséges orcáját. ÁMEN”.
Jónás Ágnes beszélgetése Turai Gabriella filológus – valláskutatóval (Az ISTENnel létrejövő személyes szeretet-közösség női profilja) érdekes körképet rajzol a női misztika XIII. századi kivirágzásáról. Az ifjú tudósjelölt Női misztika a középkori Európában c. szakdolgozata elkészítéséhez misztikatörténeti és vallásszociológiai kutatásokat végzett (Sólyom László-ösztöndíjasként) a Vatikáni Apostoli Könyvtárban. A Szegedi Tudomány-egyetem BTK Olasz Tanszékének neves professzora, Pál József forrásként – tájékozódását megkönnyítendő – ajánlotta neki a német Kurt Ruh kitűnő könyvét (A nyugati misztika története; A 12.-13. századi női misztika és az első ferencesek misztikája, Akad. K.Bp. 2007), amely széleskörű tájékozódási lehetőséget kínált a disszertáns számára ebben a sokáig és sokat vitatott tárgykörben.
A fiatal kutatónő – tanulmányai és saját tapasztalatai alapján – így határozza meg a keresztény uniomystica lényegét: „személyes szeretetközösség egyén és Isten között” – „az Istennel való titokzatos egyesülés legfelső szintje”, az isteni valóság „nemcsak fogalmi, hanem egzisztenciális megtapasztalása” (Hans Urs von Balthasar kifejezésével élve); „az önfeledt elragadtatás állapota, ami az EGO felszámolásával jár”. A keresztény misztika világosan elhatárolható tehát a nem–keresztény misztikáktól – hangsúlyozza – hiszen amíg az utóbbiban a transzcendenssel való találkozás aszkézis, meditáció vagy más eszközök útján idézhető elő, addig a keresztény misztikában Isten indul el váratlanul az ember felé: meghívást, feladatot ad neki, kibontakoztatja kegyelmi úton a karizmáját, misztikus élményben részesíti őt.
A középkorban nagy számban alapuló női kolostorokban a misztika gazdagon virágzott. Ennek okát Turai Gabriella abban a tényben látja, hogy a női (másod- vagy harmad-)rendek /el/ismertsége és jelentősége abban a korban „a férfiak uralta egyház peremére szorult”: a szertartásokon elkülönítették őket, sőt, a férfiak „gyanakodva szemlélték” női társaik tevékenységét, különösképpen misztikus élményeik-tapasztalataik voltak számukra idegenek és érthetetlenek. A nők azonban – éppen különleges szellemi képességeiknél fogva – misztikus, benső tapasztalásukra bízva magukat, sajátos, egyéni élményeik birtokában próbáltak érvényt szerezni karizmájuknak, színesebbé téve a kolostoron belüli életet. Megszabott feladataik, köznapi tevékenységük szűkös körein túl többségük az elmélyült ima-életben találta örömét: lélekben Istenhez emelkedhetett.
Ezt a tényt egyébként rendkívül szemléletesen érzékelteti az egyik leghíresebb, legjelentősebb látnok, zenével, művészettel foglalkozó, kiemelkedő tehetségű, a kolostor-kertben gyógynövényeket termesztő, azokkal súlyos betegeket gyógyító, kórházat alapító misztikus, az első német tudósnő: a 11/12. századi Bingeni Szent Hildegard (1098- 1179) története (életregényét a dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jorgensen örökítette meg; ford. Soós Anita, Bp. 2015/2017.). Az Európa-szerte híressé és ismertté vált apácát, akihez messzi vidékekről jártak gyógyulást kereső zarándokok, egyházi feljebbvalói eleinte „gyanúsnak” találták (csak tán nem „az ördöggel cimborál?”). Clairvaux-i Bernát, ekkor már világhírű tudós teológus, később Szent egyházújító, védte meg őt az Egyház berkeiben, hogy tevékenysége nem súrolja az „eretnekséget”. A kitartó és mindenkire szeretetet sugárzó Hildegárd élete utolsó évtizedeiben, már hírneve és elismertsége csúcsán, a sok-sok vita és akadályoztatás ellenére, végre önállóan kolostort alapíthat Rupertsbergben, egy elhagyott puszta helyen, ahol mint apátnő, a gyógynövény-kultúrát (és saját rendkívüli tehetségét) szabadon kibontakoztathatja. Ekkor már zarándokok százai tódulnak hozzá, ima-közbenjárását, áldását kérve. Ma – egyik legismertebb szentként – mint a nyugati világ első, valódi, mély tudású, feltaláló szellemiségű női orvosa él a köztudatban: mint az Isten-áldotta gyógynövények nemes felhasználója és terjesztője. Neve fogalom ma is.
És ne feledkezzünk meg a XIII. századi szentek körében Árpádházi Szent Erzsébetről, majd IV. Béla királyunk lányairól (Szent Margitról, Szent Hedvigről és Kingáról) sem; a XIV. századból Sziénai Szent Katalinról, Folinói Angéláról, majd a XVI. sz.ázadban Avilai Szent Terézről, akik extatikus állapotban, a lángoló odaadottság tüzében kivétel nélkül megtapasztalták az uniomysticát, az Istennel való tökéletes szeretetközösséget. A XX. század rendkívüli, különleges szerepet betöltő, Jézus irgalmas tetteit követő és hirdető apácái: Teréz Anya s a lengyel Faustina nővér (és még sokan mások, természetesen). Idővel mindnyájan kanonizált Szentek lettek.
A női misztika felvirágzásában fontos szerepet játszotta a kolostorok: a közös ima-alkalmak, az áhítat és elmélyülés órái. Az Oltáriszentség folyamatos szemlélése, a gyakori szentáldozás megerősítette szívükben az Istennel való személyes kapcsolatot, a lelki önátadás boldog átélését. „Krisztus Menyasszonyai” számára az Örökkévalóságba való átlépés biztosítéka ez: a Vőlegény minden apáca-mennyasszonyától (mint Egyháza minden tagjától!) megbonthatatlan hűséget, odaadást, bensőséges szeretet vár. A lelkek egymásba kapcsolódó állhatatossága köti őket össze, az Énekek Éneke szerelmi egyesülésének szavaival s a beteljesülés boldogságával. Tehát komolyan kell vennünk azt a meglepőnek tűnő kifejezést, hogy a valódi misztikus élmény: Istenszerelem. A nő e szerelemben spirituális támaszt kap, amelynek segítségével uralni tudja testi vágyait, s teljes személyiségével feloldódik a lelki kapcsolatban. Vagyis valóban szakrális társra talál, s egész lénye átemelődik a spirituális dimenzióba. Megfeledkezve a testiségről, „szerelmese” tiszta, elfogadó, magasrendű vonzását átélve, benne a hála – a hűség – a dicsőítés – az extatikus boldogság (nagyon is nőies) érzelmei jelennek meg.
A misztikus karizma kegyelmi ajándék. Az életszentség belőle fakad.
Falvay Dávid érdekes tanulmánya a NAPÚT ugyane számában (Folignói Angéla és a késő középkori olasz női misztika) egy ferences harmadrendi apáca, „a késő-középkori női misztika egyik emblematikus képviselője” jellegzetes spirituális életútját (1248-1309) mutatja be. A XIII. századi közép-olaszországi Umbriában Angéla már annak „az új-típusú spiritualitásnak a képviselője” volt, amely új távlatokat nyitott a világiak s különösen a nők számára. Egyéni gondolatvilága, mély vallási elkötelezettsége (többgyerekes anya létére) magasan kiemeli őt a korszak női misztikusai közül (Ferenc pápa avatta szentté 2013-ban). Látomásairól, élményeiről gyóntatójának rendszeresen beszámolt, aki lejegyezte azokat (Liber címen ki is adták ezeket; 1985-ben jelent meg a kis könyv kritikai kiadása; melynek egy része /mikor már sokan kutatni kezdték a témát/ 2013-ban Memoriale címen közkinccsé vált).
Az előkelő származású Angéla népnyelven, umbriai dialektusban diktálta le papi rokonának rendkívüli, sajátos élményeit, megfigyeléseit, aki aztán latin nyelvre lefordítva, másoknak is megmutatta azokat. A feljegyzések nagy hatást tettek közismert teológusokra is; bár Angéla gyakran szemére hányta gyóntatójának: „semmit se írtál le abból, amit a lélek értékesnek érez”. A férfi-autoritásnak alávetett (itt-ott kissé megnyirbált szöveg) azonban így is rendkívül gazdag érzelem- és élményvilágot tár elénk, mert Angéla a korban szokatlan őszinteséggel, „az erotikus egyesülés nyelvezetével” jeleníti meg misztikus élményeit – akárcsak a bibliai Énekek Éneke, vagy Babits Amor Sanctusa. S mikor egy-egy „száraz” pillanatában eltávolodik Istentől, ujjongva s boldogan talál vissza újra Hozzá: „A lélek a semmit látja, de a Mindenséget pillantja meg. /…/ A test elcsendesül, s megbénul a nyelv…”
Falvay Dávid elemzésében eleven erővel jelennek meg azok az – abban a korban /még/ szokatlan, kevéssé érintett – élmények és felismerések, amelyek a látnoknő Jézussal való párbeszédében felszínre kerülnek. Jézus pl. így szól Angélához: „Eljött Hozzád a Szentháromság” – mintegy jelezve ezzel, hogy „a Három – EGY”; vagyis Atya – Fiú és a Szentlélek Egységet alkot; s mintha a beszélgetésben mindhárman együttesen vennének részt. Angéla zavartan válaszol: „Félek, méltatlan vagyok rá…” Spirituális önéletrajzát mégis ezzel a boldog odaadottsággal zárja: „Mintha a Háromság közepében lettem volna, úgy mint még sosem – teljesen elmerültem benne. Ebben az Istenben való létben tökéletes boldogság töltött el, színültig teltem gyönyörrel. Hogy e javak és leírhatatlan égi örömök között lehetek, melyek följebbvalók minden eddigi élményemnél”.
Angéla tehát még éltében megtapasztalta az Istenben való lét, vagyis a Tökéletes Egyesülés /uniomystica/ boldogságát – amit csak néhány „kiváltságos” misztikusnál láthatunk ilyen intenzitással. A bűn fogalmát a Szeretet és az Irgalom felől közelíti meg, ahogyan maga Jézus tette (a házasságtörő asszony példázatában). Részvéttel és megbocsátással tekint a „megtévedtekre”, felismerve az emberi ítélkezés paradoxitását: „Ha valakit súlyosan vétkezni láttok, nem azt mondom, hogy tetszéseteket leljétek benne, sem azt, hogy ne riadjatok vissza tőle, hanem azt mondom: ne ítéljétek el, ne vessétek meg a bűnösöket, mert semmit sem tudtok arról, hogyan ítél Isten. Sőt, sokan, akiket az emberek elkárhozottnak gondoltak, megmenekültek Isten előtt; és sokról gondolják az emberek, hogy megmenekülnek, akiket Isten már elvetett és elkárhoztatott”. ha vétkezik is (hiszen mindenki vétkezik!), bocsánatot nyer! S mély bűnbánata által elnyeri az örök életet. Arról, hogy Isten kit hogyan ítél meg, kinek és miért bocsátja meg vétkeit, ember valóban nem dönthet – ezt a misztikusoknál jobban senki nem tudhatja. Hiszen ők is gyakorta vétenek – de bízva Isten kegyelmében, elnyerik bocsánatát.
A XX./XXI. században ismét szokatlan erővel tört fel az égi világ iránti szomjúság a lelkekben – nem véletlenül; hiszen ma is bizonyos értelemben apokaliptikus korban élünk. A XX. század gyilkos háborúi, forradalmai, diktatúrái megmérgezték a társadalom életműködését, a népek-nemzetek, a kisebb közösségek, az emberek, a családok közötti és a családokon belüli viszonyokat; a természeti erőforrások kiapadóban; a hatalomért – vagyonért folyó küzdelem felemésztette a szolidaritás utolsó maradékait. A széthulló életviszonyok között az ember fokozatosan elvesztette Istennel való kapcsolatát, elmagányosodott. Újra korszakváltáshoz érkezett az emberiség – de ha Isten nélkül akarja „berendezni” világát, a vesztébe rohan. Mintha az ember/iség/ elvesztette volna a Mértéket, s magát tartaná a világegyetem központjának – ő lenne Úr élet és halál felett. A „mindentudás” igézetében él, megfeledkezve arról, hogy mind a természeti erők, mind a természetfeletti világ Hatalmasságai bármikor letaszíthatják képzelt Trónjáról, s létét is megsemmisíthetik.
A belső hang azonban egyre több emberben szólal meg; Istennek hála, látnokok sora figyelmeztet /ma is/ az emberiség válságára (a „végromlásra”?), és keresi a kapcsolatot a természetfölötti valósággal. Bízzunk benne: esdeklő szavukra, imáikra hallgatva s az égi Hatalmak irgalmából Európa „megtér”, azaz visszatér keresztény értékrendjéhez, s megmenekül a teljes lelki sorvadástól, a pusztulástól.
A NAPÚT fenti száma zárórészében voltaképpen a mindmáig eleven és hatékony sugárzású látnok-lét legbenső szobáiba nyerünk bepillantást: az emberi szív bensejében megszólaló Jézus hangját halljuk. Jász Attila Faustina Kowalska lengyel ferences apáca verseiből és naplójegyzeteiből válogat egy kis csokornyit (BELSŐHANG. Töredékek), s mély átéltséggel, szinte átszellemültséggel tolmácsolja a nővér és „égi jegyese” párbeszédét, valamint a ’menyasszony’ lelkéből felfakadó, részvéttel és segíteni akarással teli szavakat, amelyekkel fel szeretné kelteni vonzalmunkat és együttérzésünket az emberek közönyétől szenvedő, élő Jézus iránt. „Mennyire vágyik Jézus az emberek szívébe jutni, el sem hisszük, mert gyönyörűség számára rákapcsolódni a lelkekre, miközben átszegelt kezeiből árad a kegyelem; de a lelkek nem ismerik fel ezt: úgy viszonyulnak hozzá, mintha valami élettelen dolog lenne (mármint a ’kegytárgy’-ként kezelt kereszt)”. A nővér számára, aki magára veszi mások szenvedését, s folyamatosan imádkozik a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, nagy lelki-testi kín a compassió; de Jézusa kedvéért szívesen viseli ezt a terhet („még éberebbé kell válnom a szenvedésben, Jézus kegyelmére még nagyobb hűséggel kell válaszolnom”). A „fájdalomhullám” ellen nincs orvosság („néha elveszítem az eszméletemet is”); de az örömmel vállalt szenvedés: erőforrás a lélek számára „Ez a fájdalom Jézus haldoklásához hasonlatos”; de „záporként érkezik a kegyelem: / irgalmad végtelen / tengerébe merülünk, / egyetlen kedvesem”.
S akkor égi boldogság tölti el: „csak Őt érzem magamban, / s elmúlnak félelmeim”. S bár bűnt a szentek is követnek el (az önszeretetet és az alázat, a másokkal szembeni türelem hiányát tartja Faustina nővér a legnagyobb bűnnek), mégse gyötrődik emiatt: „Jézus sebein keresztül lát engem Isten, / ez az egy valóság, más semmi sincsen”. S mivel gyarló emberek vagyunk, „mindig ugyanazt a hibát követjük el, / ugyanazt a hibát elkövetjük újra, / mindig mindenki ugyanúgy – ez is egy jel, / remény, ha elbuksz, állj csak fel újra”. Hiszen Isten irgalmában mindenkor bízhatunk – csak kérnünk kell Őt: „Irgalmas irgalmazz / irgalmad hatalmas / tengerében áztass, fürdess”. „Szünet nélkül törekednünk kell a tökéletességre”; de tudjuk: azt itt e földi létben soha el nem érhetjük.
Jász Attila Különmennyországok címen beszámol a Faustina nővér által látomásban látott (azóta világszerte megismert és tisztelt) Irgalmas Jézus-kép keletkezés-történetéről s a kép kalandos (és viszontagságos ) sorsáról is. 1931. februárjában Jézus személyes utasítást adott a képre vonatkozóan („szívéből vér és víz-sugár fakadjon; s ezt a képet tiszteljék majd az egész világon”). De mert a nővér nem tudta megfesteni (nem volt hozzá tehetsége), egy vilniusi neves festő készítette el, 1934-ben el is helyezték a vilniusi ferences kolostorban. Kowalska nővér a szentség hírében, súlyos betegségben (tuberkolózis) 1938-ban, 33 évesen elhunyt. Halála után két festő is újra megfestette az Irgalmas Jézus képét, némileg eltérő felfogásban; de mindhárom kép – különböző templomokban – oltárképpé vált. 1993-ban, húsvét 2. vasárnapján II. János Pál pápa a Boldogok sorába emelte Faustina nővért; majd 2000.-ben, szintén húsvét 2. vasárnapján (amely napot a pápa az Isteni Irgalmasság Vasárnapjának jelölte ki) szentté avatta őt.
A Szentatya így méltatta ezt a rendkívüli, korunkhoz szóló modern Krisztus-képet, amely azóta többezer példányban elterjedt szerte a világon: „Jézus megmutatta övéinek kezét és oldalát, vagyis a szenvedés sebeit, mindenekelőtt azonban SZÍVÉNEK SEBHELYÉT, azt a forrást, ahonnan az IRGALOM nagy forrása fakad és az emberiségre árad”. A XX. századból átlépve a XXI.-be, nagy szükségünk van erre a Fényre: „az ISTENI IRGALOM FÉNYE /…/ megvilágítja a harmadik évezred útját”.
A Szentek mellett a folyóirat e számából természetesen más női útkeresőket is megismerhetünk, akik ugyancsak megkísérlik a maguk „égi lényét” nem feminista, de nem is egészen misztikus módon kibontakoztatni a jelen zűrzavaros, mondhatnánk úgy is: „nő-ellenes” világában. Túlemelkedve a hétköznapokon, megpróbálják ’áthidalni’ /ha nem is „szentségi erővel”/ a két valóságszféra (természeti és természetfölötti) közötti távolságot s a kettő kölcsönhatásának dimenziójában alakítják életüket.
Hegedűs Gyöngyi Hildegard-parafrázisa a mai nő dilemmáit mutatja be szöveg-mozaikokban. A hétköznapok igájába fogott nő, magasabb szférák után vágyakozva – nemigen kap se lehetőséget, se elismerést „karizmája” kibontakoztatásához. A szürke mindennapok monotóniájából kiemelkedve, sok teendője közben a lírai én az Úr színe elé viszi a tehetséges nők sorsalakításának gondját, mintegy Isten irgalmába ajánlva önmagát s a lefojtottságtól szenvedő társait.
Égből kapott hivatásának kibontakoztatásában a mai nő előtt számtalan akadály tornyosul. Legyen bár csillagtehetségű, férfi- és női társai részéről megalázások sora éri: nem viselik el, hogy bárki felmagasodjon közülük. „A kiválasztásnak van múltja és jövője az elvettetés szüntelen /…/ a sor már az első embertől kígyózni kezd nő előtted nő utánad gyűlöletbeszédnek ítélik majd imámat”: aki nem áll be a sorba, az „elvettetik”. Különösen, ha nő. Mit tehet hát? – „hadd ácsorogjak imában /…/ a végeláthatatlan sorban a láthatatlan vég az utolsó hely vess el vess el legyen ez ámenem a láthatatlan / tükröződésben vess / el vess elvess el” (hildegard a sort nézi).
Akinek azonban szilárd küldetéstudata, lélekragyogása van, az nem alkuszik meg; nem mond le álmairól. „Hajnalok hajnalán nem menni hegyre rálátásért”, mikor oly szép odafent minden? Lemondani erről? – hiszen „értem lett ez és a turistákért a tér”! Aki látni akar, annak „toronymagasról” kell alánéznie; bár „az országos szürke túrán közvágóhíd az első állomás” (a szerző itt /példaként/ népdal-, Ady-, József Attila-reminiszcenciákkal tarkítja a szöveget): „csörög-morog” az ima, „testbe prédikálni holtakat száll alá újra a lélek” – de „hiába vág széles rendet a kegyelemnek” – szava nem lehet. Az Úrhoz könyörög: „szép komoly fiadat látszani is engedd”, nehogy elnyelje a lárma, a zsivaj a hangját. „Nevezd az Univerzum közönyét részvétnek nézd ahogy a szabad akarat besínez ne várj míg elbukom állva is segíts fel cipelj /…/ rezegj a testben / nem kell mögötted legyek / hogy kövesselek” (hildegard alkuszok alkuszán, hildegard aludni szeretne).
A mai Hildegard, aki tisztában van tehetségével, nem érti: miért hogy Isten „csalán-ruhát ad rá amelyből nincs ki a szárny /…/ s a kiűzetés maga az istenjelenlét”. De bízik karizmájában, és érzi, hogy álmai végül beteljesülnek: „sosem látogatási időben van a meglátogatás ideje /…/ isten nem nyugszik míg őt fel nem ébreszti nem keveri az igeidőket mikor itt van elsóhajtja a jöjj elt”. Leküzdve hát nő-voltából adódó nehézségeit, „iszik egy korty vizet” – „nem a vízért csak a nyelésért csak a zajért a testben hogy csendesedjen”. Belső Hang súgja neki: mindig van kiút. „Nem a múlt határozza meg a jelent /…/ nem exodus vajon minden bevonulás Jeruzsálembe? légy kegyelmezett munkádon bár más keres”. Aki kitartó a küzdelemben: a csúcsra ér (hildegard éjszakája).
A kiemelkedésnek ára van – a mai Hildegardnak /is/ le kell mondania a köznapok örömeiről, ha a Fénybe vágyik, ha elszakad a Való Világtól. A lelepleződéstől való félelme, s „maga a sötétség csak előszoba az ébredés előtt”. A család képzete átsuhan lelkén, de tudja – az ő élete más dimenzióban fog zajlani; most már biztonsággal érzi: sorsa elrendeltetett. „Csak neki nem lesz utóda csak neki van utókora nem jegyzi testvérei nevét /…/ a test vérré réved a vámon”. Korlátlan szabadságvágyában kilép immár a TÉRbe – „lefeküdt a földre magzatpózban, arcát a földhöz szorította csodálkozott hogy van tárgytalan szerelem /…/ maga számára is váratlanul azt suttogta szeretlek Uram /…/ nem véd csak őriz a Végtelen”; „a vágyakozás iránytalanul a legszemélyesebb mert üres…”. Hildegard a Magasság felé nyújtózva, /ma is/ a Fényt választja; „az idő sötét triádja szent szent szent”. Győztek az álmai a köznapok fölött: feloldódik a Végtelenben (Hildegard elbúcsúzik testvéreitől; Hildegard kimegy a térre).
Győzött tehát hite s kitartása révén – így megnyerte az Életet.
Ladik Katalin – korunk e különleges, éteri jelensége, aki valódi „androgün-lelkiséget” hordoz magában – egyedülállóként a magyar költészettörténetben a férfi-női látásmód Egységét testesíti meg.. Készülő önéletrajzi regényéből (VADHÚS) a NAPÚT e számában egy részletet olvashatunk (A Hold tükörhalk éneke), amelyből megismerjük triadikus lénye három síkját: a sokirányú alkotót: a Művésznőt – a Színésznőt – a Költőt (aki persze a köznapi élet síkján „Szerkesztőnő” – azaz irodalommal foglalkozó, pénzkereső, magát eltartó dolgozó nő). Ugyanakkor „hvári szigetlakó”-énjének misztikus átváltozásait is ismerjük. A zenekedvelő, játékos-boszorkányos Üvegművésznő különös módon gyakorta átlép egy másik dimenzióba, s a megfoghatatlan, a realitáson túli lét régióiba emelkedik. Téren és időn kívülkerülve „levitál”, mint gyakorta a szentek – a lélek vágya magasba röpteti őket. De a boszorkányok, lidércek is képesek a levitációra.
A Művésznő tehát – hvári nyaralójában „a tetőtér mennyezetéhez tapadva” – átkerül egy csodálatos világba: „Különös sárga fény áradt az udvarra nyíló tetőtéri ablakból, és éneklő hangot hallottam, mely a tetőcserepekből áradt és visszhangzott, akár egy fénykupolában. A testem fölött lebegtem, láttam földi testemet, mely elhagyott, nyálkás álcaként, a padlásszoba padlóján levetett, gyűrött harisnyaként hevert. Én pedig megkönnyebbültem, szinte boldogan hallgattam a fénykupolából jövő dallamot”. Ekkor váratlanul megszólal az elhagyott teste: „Van fájdalom, oly hideg, mint a jég” (Szabó Lőrinc verssora) – s a lélek odafent hirtelen megborzong. Ekkor a kis manzard-szoba észrevétlen spirális formát ölt, élő csigaházként veszi körül a Művésznőt, aki tekintetével ábrándosan keresi a Holdat. – „Hallgattad már a Hold tükörhalk énekét?” – kérdi odalent fekvő testét. De az borzadva felsikolt: „Jaj, a kagyló szülni készül. /…/ Ez a ház vajúdik. Előkészíti gyöngyház belsőjét”. A Művésznővel hirtelen nagyot fordul a világ. Laptopja képernyőjén megpillantja magát, megöregedve, ráncosan. Egyetlen pillanat alatt kilép tündér-önmagából, s virtuális énjéből visszaváltozik prózai, köznapi jelenvalóságába: „Sürgősen vissza akarok utazni Budapestre” – szólt; s az éjszakai vonattal már utazik is.
Ez a kis jelenet képet ad Ladik Katalin metamorfózisra mindig kész, enthuziaszta lelkületéről, a földi világból elvágyódó, szürreális kalandokról álmodó benső világáról. Már kislány korában úgy érezte: szárnyai vannak; s képzeletben látta is magát, amint testéből kilépve, kibontva szárnyait, a fellegekbe repül – közben meg-megérintve a villanydrótokat, amelyek „távoli citera hangján muzsikálni kezdtek”. Avilai Szent Terézről két verset is írt (Csak a hajnalokat ne! Szent Teréz barna arca), amelyekben az Isten-szerelem erotikus-extatikus élményét örökíti meg. Átélte, s gyakorta átéli ma is azt a fajta önmegsemmisítő, átlényegült tudatállapotot, amelyben a Szentek teljesen átadják magukat Istennek, egyesülve Vele (uniomystica); ugyanakkor – épp fentebb vizsgált – triadikus lénye folytán ő nem mondott / mond le az evilági élet színes gazdagságáról. Ízig-vérig mai NŐ, akinek sikerült női Énjét /is/ kiteljesítenie (gyereke, családja van); ugyanakkor alkotói egyénisége egyenrangúként állítható bármely férfi-költőnk mellé.
A NAPÚT e különleges száma végén – csupán jelzésszerűen – egy-két tehetséges ismert költő/nő/ versei is helyet kapnak (Hevesi Judit, Jancu Laura, Bánki Éva). Tzveta Sofronieva bolgár költő különleges költeménycsokrát Kovács Ildikó Eszter és Domokos Johanna fordításában; a híres amerikai indián költő, Joy Harjo verseit Gyukics Gábor fordításában olvashatjuk; végül Dukay Barnabás kézírásos költeménye zárja a sort.
Ezek mellett találunk még néhány érdekes, egyéni megközelítésű kisprózát a női létmód mai változásairól, a jelenkori nők életszemléletének alakulásáról. Kivétel nélkül mindegyik rendkívül tanulságos (terjedelmi okokból csupán megemlítem őket: Niillas Holmberg: FORTISSIMO, Dyekiss Virág: NŐI UTAK a tundrasivatagban; Szabó Adrienn: Hogyan is volt az a SZTORI A NŐKKEL…/avagy a fontos lányos dolgok/. Különös hely illetné meg Frauhammer Krisztina írását „a misztika és a népi áhítat találkozásáról”, a magyarság Máriájáról (És egyedül a Te szerelmedért, ámen); de ennek elemzéséhez külön tanulmányra lenne szükség.
Ugyancsak alapos elemzést érdemelne Visky András tanulmánya (KVARTETT – Idegen színház), amelyben a Brecht-i és a Peter Handke-i dramaturgia elidegenítő hatás-mechanizmusát megidézve mutatja be a „nevelő színház” modern lehetőségeit. Mintegy nekünk szegzi a kérdést: gyűlölködő – másokat semmibevevő – kiüresedett lelkivilágával hová jut az emberiség, ha a szeretet és a szolidaritás csíráit kiöljük társadalmi – emberi kapcsolatainkból? Nem „szappanoperákra”, „szórakoztató színházra” van szüksége a MA emberének, hanem lelket ébresztő, figyelmeztető gesztusokra, amelyek a performansz formanyelvén aktív állásfoglalásra késztetnék. A színház megújulása kulcskérdés Visky szerint: a „szórakozásba” alámerülő „tömegember” – értékes szellemi táplálékhoz jutva – talán megtanulna személyesen dönteni, felelősséget vállalni a maga és a társadalom életének kérdéseiben, ellenállva a tömegmanipuláció szellem-butító hatásának. Vagyis a lélekbe hatoló – némiképp ’misztikus’ eszközökkel hatni akaró dramaturgia (a XX. század korai időszakában elterjedt „nevelő Színház” ma is időszerű /volna, ha volna/.
A NAPÚT e számának végén Benkő Ildikó gyönyörű és tanulságos kisprózáját (KEZDETEK) látjuk, amelyben az eredeti, áradó, a világegészt átható SZERETET-áramot idézi elénk. „Kezdetben az eredendő szabad szeretet magát ontja, teremti, mert a szeretet kiáradása annak sokasodása. Minden EGY, a teremtmény a Teremtés maga”. A FORRÁSból áradó szeretet-pataknak semmi sem állja útját; sőt: a kiáradások maguk is forrásokká lesznek, „erőt hatványoznak, szabadon sokasodnak. Teremtenek”. De mikor egyik-másik forrás eldugul, önmagát korlátozza – létrejönnek a „terméketlen létezők”, a puszta formák, s mint a véráramban a vérrögök: eldugaszolják az áramlást.
Az egész teremtéstörténet, a romlás kezdete tárul itt elénk szimbolikus formában, képszerűen. Ha sok forrás eldugul: maga az élet is kiszárad (mint a Szahara éltető víz nélkül). „Az anyag az áradó erők megkötött állapota”. Aztán a sok eldugaszolt forrásban egyszerre felrobban a zárt erőtér s szétroncsol mindent; a holt anyag forrásba jön. És akkor vagy megsemmisül minden – vagy a Teremtő Erő újrarendezi az anyagot s új Életet lehel bele. Elválasztja a Sötétségtől a Világosságot, hogy a kettő közötti döntést minden ember számára szabaddá tegye. „Kezdettől ránk gondolt, mint a hasadás gyógyítóira: már születésünk előtt a világ értünk rendeződött: mi vagyunk az anyagban megjelenő áradás”.
Ámde rosszul gazdálkodtunk önerőnkkel, lehetőségeinkkel. „Az ember kezdetben a forrással EGY” volt – ámde hamar önállósította magát, felejtve „saját eredeti állapotát”. „A teremtő forrást Úrnak, az áradást Angyalnak nevezte – szárnnyal, fénnyel, emberként ábrázolta”, s így „erőt nyelő anyag-állapotba borult”. A szabadságot véletlennek nevezte, így kenve el saját felelősségét. Pedig a szabadság már árad is rá, „ha nem a rögöt imádja”.
Mi lesz a további sorsunk? Vagy – Vagy előtt állunk megint: vagy elfogadjuk és éljük az ÉLŐ FORRÁS léttörvényeit, vagy saját léttorlaszaink által fulladásos halállal elpusztulunk. De a SZERETET- áram akkor is folyik tovább – csak már nélkülünk.
A Napút 2020. augusztusi számának szerkesztője, Domokos Johanna olyan páratlanul gazdag és értékes anyagot válogatott össze, amely szinte teljeskörű képet ad a női misztika jellegzetességeiről. Bepillantást kínál az ősi távol-keleti és az újabb kori keresztény spiritualitás titkaiba, s érzékelteti természeti és a természetfölötti valóság egymással való szoros összefüggéseit. A szerkesztőnő mély költői érzékenységére és finomságára vall a “szövegmandala” szerkezeti összeállítása, a témában való széleskörű tájékozottságát az is jelzi, hogy az egymástól térben és időben távol eső jelenségeket szigorú szerkezetbe fogva, egyfajta történeti áttekintést nyújt a misztikus látásmód fokozatos elmélyüléséről: az ókori misztériumvallásoktól az unio mystica kialakulásáig. A női psziché spirituális fogékonysága, a szívéből áradó bölcsességgel átitatott szeretete, empátiája révén közelebb tud Istenhez kerülni mint a racionálisabb férfiak. Ezért a nő: lélekvezető; szilárd hite vezeti útján az örök élet felé. Szívében életre kel az a titkos tudás, amely Máriát átjárta az angyali üdvözlet hallatán, s ráébredt rendeltetésére. Domokos Johanna is sugárzó örömmel adja tovább olvasóinak az örömhírt társaival együtt, megnyitva az “idők és terek kulturális fénydimenzióját” olvasói előtt.
Illusztráció: fh. Raja Ravi Varma, Napút-borító
Ezek is érdekelhetik!
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
