Erdélyi György: A temetetlen árvaságban
Találkozásaim Pilinszky Jánossal
Amikor több, mint ötven évvel ezelőtt Végh György, a mindig fázó ős-budai költő először adta kezembe Pilinszky János vékonyka verseskötetét, a Trapéz és korlátot, ezeket a szavakat fűzte hozzá:
– Tudod, hogy minden kötetet, amit kérsz, azonnal odaadok neked. Ezt az egyet kivéve. Nem attól félek, hogy nem adod vissza. hanem történhet vele valami, amiről nem is tehetsz. Ez a könyv pótolhatatlan. Nem tudni, kiadják-e valaha. Nekem ez a kötet a versek csúcsa. Itt maradhatsz, amíg akarsz, olvashatod, ahányszor csak akarod, de nem viheted el. – És átnyújtotta. Tizenhat évesen ekkor szembesültem először azzal a látomással, mellyel álmomban mintha már találkoztam volna, anélkül, hogy akár egyetlen szót is tudtam volna mondani róla, ugyanakkor szinte magától értetődőnek éreztem, hogy szokatlanul fontos élmény beavatottja lettem, miközben a művek valódi anyagából szinte semmit nem fogtam fel. És érdekes módon ez egyáltalán nem zavart. Csak valami megsejtésféle gomolygott bennem a szöveg álomi struktúrájával kapcsolatban, de szinte bizonyosságként élt a tudatomban, hogy mélyen közöm van mindahhoz, amit érzek ugyan, de nem tudom megnevezni, kimondani. Ez az első élményem.
Kezdetben nem sűrűn találkoztam írásaival. Ma már tudom, nem is volt lehetséges. A hatvanas években aztán egyre több versét ismertem meg, pedig ez az évtized a különben sem túl bőbeszédű költő éltében a legkevésbé termékeny korszak. Tíz év alatt mindössze tizennégy költeményt írt és két – később a Nagyvárosi ikonokban publikált – döntő fontosságú prózája jelent meg. Igaz, az Új Emberben, néha a Vigíliában és egyszer-kétszer a Kortársban adták közre rövid kisprózáit, amelyeket én csak halála után egy évvel, a Vigília Könyvek sorozatban megjelent Szög és olaj című kötetből ismertem meg.
A hatvanas évek második fele számomra a versmondás és színházcsinálás lázában telt el. Egyszerre három színházban is játszottam, ezek közül az Egyetemi Színpad volt a legfontosabb. Egy este kollegám, Márai Enikő, a jó barát messziről rámutatott egy férfira: – Nézd, az ott Pilinszky János. Akkor láttam életemben először. Később játszottuk a Pokol nyolcadik köre című darabot, mely a költő KZ oratóriumának és Halász Péter azt kibővítő munkájának izgalmas elegye volt. A darab stílusa áttörést jelentett ezekben az években, sokan vallják, hogy a modern színház ezzel a Ruszt József rendezte darabbal jelent meg először Magyarországon. Valamelyik előadásra Pilinszky is eljött, egyszer csak ott volt. Mi holtfáradtan, izzadtan, csapzottan álltunk egy kupacban, ő meg velünk szemben. Mondott egy-két köszönő mondatot, egyébként sok szó nem esett. Különben is, halkan beszélt, a felét sem értettem. Viszont mind mosolyogtunk.
A költészet mellett nagyon fontos számomra a zene. Neki is az volt. Nagyon elgondolkodtatónak érzem riportokban, filmen és egyéb fórumokon tett, zenével kapcsolatos nyilatkozatait Figyelemreméltó gondolatai Bach muzsikáját illetően alapvetések. Azt viszont mindig csodáltam, hogy soha életében egyetlen mondatot nem mondott arról az alkotóról, aki zenei formáival az ő belső világával a legfeltűnőbb hasonlatosságot mutatja: Anton Webernről. Valamikor a hetvenes évek közepe táján jutottam hozzá egy hanglemezhez, amelyet már régen szerettem volna megszerezni, előzőleg csak egyszer hallottam de rendkívül fontosnak éreztem. Webern kamarazenéje volt, egészen rövid darabok, főleg vonósok. Amikor először meghallgattam, levettem a polcról a Pilinszky kötetemet – már volt! – visszatettem a tűt a lemez elejére, mert ellenőrizni akartam, hogy amit hallani vélek, jól hallom-e? Mert a zene – életemben először – „pilinszkyül „szólt, viszont a versek meg „webernül” hangzottak.. Ekkor figyeltem fel először a hangok egymáshoz és a csendhez szóló viszonyára, azon a nyelven, melyen csak ő beszél. A későbbiekben a költészetéhez csatolt zenékkel kapcsolatban sok különböző benyomással lettem gazdagabb. A legtöbben „elzenéltek” mellette. Egyszerűen nem tűri a kísérőzenét. Annak idején a Várszínházban láttam egy darabját, nem emlékszem a címére, Maár Gyula rendezte és Iglódi István játszotta a főszerepet. Ott popzene volt a kíséret, a végén, a legdrámaibbnak tűnő résznél Demjén Rózsi énekelt, külön-külön még talán elment volna, de így együtt szörnyű volt. A MU színházban, a három napos Pilinszky fesztiválra meghívtam egy formációt, akik az ő verseire saját zenéjüket gitározták és énekelték. Tévedés volt. Lőrinszky Attila Dóczy Péter estjén kizárólag a maga bőgőjátékára koncentrált, zenéjének nem sok köze volt a költőhöz. Magam sem jártam jobban. Próbálkoztunk Dresch Misivel, de úgy beszéltünk el egymás mellett, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Binder Karcsival ugyanígy jártam. Meg kell jegyezzem, nem az utóbbi muzsikusok voltak rosszak, csak éppen a magukét mondták akkor, amikor a költő beszélt és így, e kettőnek nem sok találkozási pontja maradt. Wittek Béla sokkal közelebb állt elképzeléseimhez, mint a többiek. Kettőnk együttműködésével az volt a baj, hogy 15 -2O instrumentumon játszott, ott ült e nagy halom hangszer közepén és a közönség egy idő múlva már nem a szövegre figyelt, hanem azon totózott, hogy melyikhez fog nyúlni Béla a legközelebb. Így végül is magamra maradtam zenei téren, de még mindig ezt éreztem a legjárhatóbb útnak. Hosszú kísérletezés után létrehoztam valamit, ami zenének talán nem is nevezhető, inkább gesztusnak, a legelemibb anyagokon, kövön, fán, fémen, visszhangzó, csengő-bongó instrumentumokon a hang születését imitálni.
Vattay Elemér, akivel évtizedeken át egy házban laktunk, egy alkalommal váratlanul megállított az előcsarnokban, egy számomra már ismerős, ezüstfejű férfi elé noszogatott mondván: – Jancsi, ez itt Erdélyi Gyuri a másodikról. Ő verset mond és folyton nyaggat, hogy ismertesselek össze titeket egymással. Hát íme! – Ott állt előttem, teljes életnagyságban. A kézfogása egyszerre volt lágy és határozott. Az akkori pillantására nem emlékszem, annál inkább a későbbiekre. Szinte tágra tárt szemét lassan járatta körbe, mintha látná, amiről beszél, aztán egyszer csak rám szegezte, összehúzott pupillája olyan lett, mint egy vallatólámpa. A hangja furcsa volt, mintha még mindig mutálna. Biztosan makogtam valamit, pedig akkor már meglehetősen folyamatosan tudtam beszélni. Egyszer valaki angyalhoz hasonlította. Olyan is volt, nem földi lényegű, egy tünemény, aki csak átmenetileg ember. Ugyanakkor nagy komédiás tudott lenni, bár a humorával alig találkozott valaki. Egy alkalommal épp Elemérnél voltam, amikor egyszer csak szinte berontott, tökéletesen földúlva. Ekkor még, azt hiszem, a Molnár utcában lakott. Elmondta, hogy otthon valami kisebb javítást kellett volna végeznie, de nem volt hozzá szög, elment hát egy vaskereskedésbe. Amit ezek után előadott, az felért egy rémdrámával. Egyre magasabb fejhangon kántált a szögek természetéről, csörgő hangjukról, kegyetlen hegyükről, a vasportól fekete dobozokról, melyekben pihennek és a sötét nyomokról, amiket az ember kezén hagynak. Rásandítottam és észrevettem, hogy ő is figyel minket, hogy tudatosan komédiázik, miközben, ki tudja, talán valami új vers kezdeménye mocorog benne, és mi vagyunk a próbababák. Elmosolyodtam, mire ő is, és egy szempillantás múlva úgy kacagtunk mindhárman, csak úgy zengett.
Mindeközben lassan megváltozott körülöttem a világ. Jancsó Adriennel és Török Erzsikével, Szabados Györggyel dolgoztam együtt, túl voltam második önálló estemen, Rónay Györggyel két közös előadásunk is volt, Ezek közül a második, József Attila istenes költészete nagy meglepetés volt számomra, az addigi hivatalos irodalomtörténet és az iskolában tanultak után. Ekkor kezdett derengeni előttem, hogy József Attila érett művei és a fiatal Pilinszky milyen egylényegűen ábrázolják a világot. Később számomra ez a sejtés Beney Zsuzsa csodálatos tanulmányaiban nyer valóságos formát. Egy helyütt így beszél: „Pilinszky verseit nemcsak azért érezzük teljesnek, mert szűkszavúsága nem tűri el az üresjáratokat, hanem azért is, mert a vers újra meg újra visszacsukódik önmagába. „És később: „…annyira zárt, hogy a legkisebb törés, homályos kép az érthetetlenség, a szétesés irányába gördítheti. A szó végső, kétségbeesett küzdelme ez, a semmi ellen. „
De hogyan gondolkodik minderről a költő? „ Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, azt kellene válaszolnom, valami nyelvnélküliség, valami nyelvi szegénység. ..Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.” És megint másutt: „… itt arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani.”.
És amint így emlékeimben összevissza járkálok az időben, úgy jöttek, rendszertelenül, megbeszélés nélkül, mégis egyre gyakrabban a találkozások. Az utcán, az Írók Könyvesboltjában, társaságban, vagy akár egy kocsmában, máskor éjszakai séta alkalmával, színházi előadáson, az Egyetemi Színpadon, vagy a Fészekben, egymás mellé sodródva. Költői estje a Népfront termében, a Köröndnél. Saját verseit mondja. Zseniális és rettenetes. Hogy lehet így mondani? – háborogtam magamban. Később értettem meg: neki csak így lehet. És másnak? És nekem? Hátha tudnám másképp is, hitelesen… talán, de majd később. Előadása után boldog és beszédes. Konyakot hozat. Aztán elnémul, mikor a hegyekről beszélek. És kérdez. – Azt hiszem, nagyon tudnám szeretni a hegyeket – mondja és csillog a szeme.
Próbára, vagy eladásra menet mindig belestem abba az Andrássy úti presszóba, ami helyén ma természetesen bank van. Ez volt a törzshelye, egy kőhajításnyira a Hajós utcai háztól, amiben lakott. Igen gyakran ült ott, az egyik hátsó bokszban. Állandóan „dolgozott”. Előtte papír és pohár. Mindkettő üres. Hamutartó. Az viszont púpos-teli. Nézte kezében a cigarettát, meg a füstöt, amit vágni lehetett. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, volt nap, mikor három paklinál is többet szívott el. Keze a levegőben, tollal, vagy anélkül. Mint egy tétovázó karmester. Néha se látott, se hallott, szó szerint átnézett mindenkin, máskor észrevett, néha csak intett, néha úgy intett, hogy hívott. – Mit csinálsz, Jancsi? – kérdeztem egyszer. – Várok. Tudod, számomra most a várakozásnak van itt az ideje. Azt soha nem mondta, mire vár. Aztán hetekig nem is láttam. Később meg: – Tudod, elutaztam. Vagy: – Tudod, beteg voltam. Ezt, hogy „tudod”, meglehetősen gyakran mondta. Máskor: „Kimerültem, feküdnöm kellett. Gyenge vagyok, nagyon gyenge.” Ez a legtöbbször meg is látszott rajta, sokszor volt kimondottan rossz bőrben. Megint máskor Vattayéknál, nagy társaságban. A Bibliáról, különösen János jelenéseiről folyik a szó. Rosszkedvűen hallgat, láthatólag valami zavarja.
Valaki mond egy szamárságot, nem tetszik neki, váratlanul kitör. Halkan kezdi, aztán egyre nagyobb nyomatékkal, egyre erősebben, egyre dühösebben folytatja, aztán a tetőpont, a legfontosabb mondatot halkabban megismétli, de a mondandó olyan súlyos, hogy a szoba majd megbillen. Akkor tudtam meg, milyen erős.
Költőkkel, írókkal, barátaimmal beszélgettük gyakran arról, átadható-e, tanítható-e egyáltalán az ő költészete? 2OOO környékén egy negyedikes gimnáziumi osztályban megpróbálkoztam azzal, hogy Pilinszkyből valamit megéreztessek velük. Hívő, keresztény családok gyermekei voltak, a jelképeket, utalásokat értették ismerték, hiszen hittant is tanultak. És mégis: magával a művel úgy voltak, mint én, tizenhat évesen, nem értettek az egészből semmit. Amikor tudomásomra jutott, hogy kötelező anyag lesz, kaján kíváncsiság fogott el, vajon mit és hogyan fognak tanítani az életrajzon és egy-két címen kívül? A választ végül is a meg sem kérdezett gyerekek adták meg. Az a kis versmondó, színházat játszó csapat, mellyel tíz éven át együtt voltam, egy időben megszállottan csak Pilinszkyt akart mondani. Nem akartam kedvük szegni, hagytam. Amikor elmondták a választott műveket, hangfelvételt készítettem és visszajátszottam nekik. Általános volt az elszörnyedés. Szinte el sem hitték a különbséget szándék és megvalósulás között. De mi lehet a megoldás? Sok kerülő után ehhez akkor kerültünk közel, amikor ki-ki elmondta a maga Pilinszkyjét, de prózában, kiegészítve azzal, amit az illető Pilinszkyn túl a maga világából belelát-érez a műbe, olyan képekkel, érzetekkel, melyek nem idegenek a műtől, csak éppen nincsenek leírva. Nem is gondoltuk, hogy az értelmezésnek egy új útját találtuk meg ezzel, mert az addig gépiesen, rutinszerűen mondott sorok közé élet költözött. Csak az a baj, hogy ez legfeljebb egy szűk, érdeklődő körben működik, ezt általánossá tenni reménytelen. Látomást tanítani ugyanis nem lehet.
Ugyanez lehet a helyzet a színház területén is. Pilinszkyt hagyományos dramaturgiával, módszerekkel színpadra állítani egyenlő a lehetetlennel. Egyébként egyszerű lenne a dolog, a költő maga ad kulcsot színházi próbálkozásaival kapcsolatban, de mi haszna, ha az előadói apparátus a hagyományos naturalista megközelítésen kívül nem rendelkezik másféle használható stíluselemmel. Egyébként önmagában bármelyik megközelítés kudarc, mert egyutas, sem a mozgásszínház, sem a látványszínház, sem a cirkuszi elemek, sem az akrobatika, bármilyen újszerű is legyen, önmagában csak torzó maradhat, csak a komplex megközelítés, és ennek szüntelen ütköztetése a szöveggel vezethet eredményre. Nekem egyetlen befejezett kísérletem volt ezen a területen. A fenn említett gyermekcsoporttal, három színésszel és három muzsikussal hoztunk létre egy előadást a MU színházban, melynek szövege a költő Gyermekek és katonák című darabjának, verseinek és prózájának montázsa volt. Az igazi kérdés itt is maga az előadás volt: mi történik, mi látható a hangzó szöveg közben? A végeredmény biztatónak tűnt, külön-külön realista, együttesében meglehetősen szürreális látvány kontrázta végig a hangzó anyagot, és ehhez társult még a muzsika is. Az egészet részletesen közzétenni nem ennek az írásnak a feladata, de hogy néhányszor megismételhettük, hogy termékeny vitákat, beszélgetéseket gerjesztett, azt mutatja, hogy kísérletünk nem volt egészen sikertelen.
Soha nem beszéltem neki arról, hogy műveit szeretném mondani. Pedig régóta dolgoztam már rajta. Mert mondani akartam. De nem akármit. De nem akárhogy. És mégis: nagyon-nagyon sokáig mégsem mondtam. Csak lefaragtam a már készből, vagy csak hozzátettem valamit, csak csiszolgattam rajta, mert tudtam, ez még nem az, ez még nem kész úgy, ahogy sejtem. Csak vártam, ahogy tőle tanultam. Közben meg szinte játszottam a késznek vélt részletekkel, de sem így nem tetszett, sem úgy nem jött ki belőle az, amit szerettem volna, pedig látszólag ott volt minden, és mégsem és mégis. Nem baj, gondoltam, hogy nincs kész. Később, majd egyszer csak kijön. Nem kell sietni. Ráérek. És nem hittem volna, de tévedtem. Nem is sejtettem, hogy már alig van ideje. Pedig mennyire szerettem volna, ha látja, hallja…
Talán legszebb találkozásom vele és a közönséggel évekkel halála után történt, Baján. Az előadást egy hajdani kis templomban rendezték, melyet akkor már évek óta kizárólag kulturális célokra használtak. Az épületet nagyon szépen restaurálták. A belső részben hiányzott a vakolat, puszta téglafalak, boltívek határolták a teret, a fehér fugák, a régen használt templomi padsorok egészen különös, ritka harmóniát árasztottak, már az előadás előtt elindult bennem valami, amit a régiek a ráhangolódás ritka pillanatának neveztek volna, a pompás környezet rendkívül ihletett lelkiállapotot kölcsönözött nekem. Nem sok ehhez hasonlítható tér adódott pályám alatt, az előadás – talán e körülmények miatt is – sokkal sikeresebb lett, mint más alkalmakkor. Ebben természetesen része volt a nagyszerű közönségnek, aki minden rezdülésre példaszerűen reagált, végig egészen egyek voltunk, ők meg én. A végén e közönség nem sok hajlandóságot mutatott a hazamenetelre, közel egy órán keresztül üldögéltünk, álldogáltunk, beszélgettünk, és olyan szokatlanul közvetlen és lényeges kérdéseket tettek fel nekem, melyekre nem egy versmondónak, hanem a tulajdon lelki atyjuknak kellett volna válaszolnia. Egyszer csak észrevettem egy idős, szép, tiszta arcú nénit, a fején kendő, ő maga nagyon egyszerű ruhában, ott állt a fal mellett és engem nézett. Odamentem hozzá, megköszöntem, hogy megtisztelt jelenlétével, mire ő megfogta a kezemet, a szemembe nézett és azt mondta: – Tudja kisfiam, errefelé az elmúlt időben nem volt valami egyszerű az élet. A háborúban meghalt két fiútestvérem, később elment a férjem is, a két gyermekem pedig bement a városba, hogy ott boldoguljanak. Magam maradtam. Éltem az életem, ahogy tudtam. Minden vasárnap elmentem a templomba, de inkább csak szokásból, mint meggyőződésből. Aztán rájöttem, hogy én kifelé tartok már az életből. Nem rugódoztam ellene, csak tudja, olyan egykedvű lettem. És akkor jön maga, beszél hozzám egy órán keresztül és én most olyan furcsán érzem magam. Mintha erőre kaptam volna. Mintha reményt kaptam volna. Amit régen nem éreztem, hogy most van értelme hazamenni, holnap reggel fölkelni és nekilátni. Azt nem tudom, hogy ez mi, de ezzel vagyok tele. És köszönöm, hogy mindezt elmondta nekem. Isten segítse. – Megsimította az arcom, megfordult és elment. Egy szót sem tudtam kinyögni.
Jánost utoljára egy hajnalon láttam, a régi Lehel-piacon. Egy hosszú éjszaka után hazafelé tartottam, rettentő szomjas voltam. Körülöttem már nyitott a piac. Ittam egy jó hideg sört és mentem volna tovább, amikor egyszerre csak meghallottam a hangját, aztán hamarosan meg is láttam. Ott állt piaci munkások gyűrűjében, akik kidülledt szemmel bámulták. Éneklő hangon beszélt, mint mindig. A megváltásról beszélt, zsákhordóknak, ott a hajnali piacon, Krisztusról, aki Isten fia és értünk lett emberré. És miközben ezeket mondta, a kezei lassan lebegtek fel és alá a teste mellett. Hajnalodott. Én csak néztem őt, és tudtam, az angyalt látom, aki szárnyát próbálgatja, mert hosszú útra készül. Nem mentem oda hozzá, nem akartam megzavarni. Nem vártam meg a beszéde végét. Egyszerre megfordultam és elmentem.
Nem telt el sok idő, s megjött halála híre. Nem tudom megemészteni, azóta sem. De az egész mégsem ért váratlanul. Hiszen láttam, amint készülődik.
Eltelt még némi idő, aztán valahogyan összeállt az előadás is. Legalábbis én azt hittem. De úgy alakult, hogy a drága Jancsó Adrienne nem adott nekem több haladékot, kitűzte a premier időpontját. Nem is bántam, mert úgy sejtettem, hogy az, amit szerettem volna, most, tizenvalahány év múltán végre kész. Sejtésem rossz volt. Még közel sem volt kész. Csak egyben volt. Még további három-négy év kellett, hogy végre magamban odabiggyesszem a pontot az egésznek a végére és ne kelljen többé megbolygatnom. A budai premierre kétszer annyian jöttek, mint ahány ember a vári terembe befért. Nyitva hagyták a bejárati ajtókat, az előtér is tele volt közönséggel, még a színpadon is ültek. Amikor befejeztem… nem, igazából sosem fejeztem be, csak elhalkultam, csak elnémultam, csak abbamaradtam, megszűntem, még pont sem volt az előadás végén, csak csönd lett . ,Eloltottam a gyertyát, néztem a fölfelé keringő füstbe, mint régen, az Andrássy úti presszóban. És a nézőtéren is csönd volt, hosszú csönd. Talán megértették. Csak azután tapsoltak. Nekem nem hiányzott. Jobb lett volna a csönd. … – Itt vagy, Jancsi? Hallod? – gondoltam. És nem éreztem egy csepp örömet sem. Üres voltam és nagyon szomorú. Csak az vigasztalt, hogy , mint néha az életben, együtt voltunk. Ő, a halott, és én az élő. Én minden porcikámmal az emlékezésben, ő a hiányával, betölthetetlen eltűntében, temetetlen árvaságban.
Mostanában egyre többet várok. Mire? Nem is tudom… Alig múlik el nap, hogy ne gondolnék rá. Egyszer azt mondta nekem: – Hiszek az örök életben. – Én is. – válaszoltam.
Lehet, hogy akkor még találkozunk? …
Illusztráció: “Pilinszky” – fh. grafikatöredék, www.mutargy.com /item514452
Ezek is érdekelhetik!
Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)* →
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
