Zsávolya Zoltán: Prágai Tamás kritikusi öröksége II.
Prágai Tamás (1968-2015) sokszálú irodalmi munkásságát monográfiában elemzi Zsávolya Zoltán – műhelyünk gondozásában ebben az esztendőben jelenik meg a szerző Mérték és mulatság. Közelítések Prágai Tamás életművéhez című könyve.
Mustra e tanulmányrész-közlés, ismerkedés is a szerző kimunkált kutatás- és írásmódszerével.
Prágai Tamás júliusi születésnapján újabb fejezeteit tesszük majd közzé a befejezéshez közeledő monográfiának.
Zsávolya Zoltán
Prágai Tamás kritikusi öröksége II.[1]
A Kivezetés… mint bevezetés/beavatás
Előzék
Prágai Tamás Kivezetés a költészetből feliratot viselő, a „Hogyan olvassunk kortárs verset?” kérdésben foglalt, igen szerteágazó problémakört alcím gyanánt, mint (eléggé, talán eltúlzottan is ’átfogó’) témát megjelölő – mondjuk, hogy – „monográfiája”[2] saját szövegének végén szerepeltetett temporális jelzése alapján dokumentálható, visszafejthető módon 2001-2010 között jött létre részleteiben, illetve nyerte el egységesített, vagy legalábbis többé-kevésbé egységesülő jelleggel véglegesült formáját. A – mint alább majd részletesebben is bemutatjuk – három nagyobb részre, ezeken belül összesen tizenhárom (6+4+3) fejezetre tagolódó, heterogén eredet(ek)ből utólag (vagy részben talán: menet közben)[3] egységesített értekező mű megannyi előzménye – a már önmagában és eredetileg komoly benyomást keltő kereken tucat korábbi tanulmány – az imént említett kötetkeletkezési időindex-szel közel teljes átfedést mutató eloszlásban (egészen pontosan 2000-2008-ig) látott napvilágot folyóiratokban vagy (egy esetben) több szerzős kötet lapjain. Az írások eredeti megjelenését feltüntető mutató (243) tételesen tanúsítja ezt a maga tizenkét elemével. Hozzávetőlegesen majdnem minden mostani könyvfejezetet egy-egy korábbi, önálló tanulmány alapoz meg tehát, miközben arról azért nincsen szó, hogy a 2010-ben megjelent értekező kötet minden egyes fejezetét vagy részfejezetét kifejezetten, kizárólag (csak) Prágai valamelyik előzőleg a témában (e voltaképp csak bajosan kijelölhető ’téma-körben’) önállóan megjelent értekező szövege alapozta volna meg. Az ősszöveg(ek) és az átcsiszolt könyvtextus közötti kapcsolatok ennél gyakran bonyolultabbak, áttételesebbek.
Ugyan még az előbb általánosan tagadott gyakorlatra is akad példa, mert az I/1-es[4] Pazarló gazdálkodás pontosan ugyanilyen címmel szerepel már a több szerzős kiadványként megjelent emlékkötet lapjain is,[5] azonban újabb alcíme (A vers jelrendszere) már a Kivezetés…-re jellemző, módszeresebb kritikusi tájékozódás elvileg össze- s mindenképpen kissé másként elrendező gesztusának lenyomata, mely gesztus beavatkozások soraként húzódik végig a könyv teljes szövegállományán. Hasonlóképpen az I/2-es Megjelenítés stációi szintén ilyen címen található meg szaktudományos periodikum lapjain, ám az itteni átfogó kérdésfeltevés (Hogyan szerveződik a vers?) helyett még jóval konkretizálóbb a vizsgálódási fókusza.[6] S jóllehet a lírai nyelvhasználat „mesterséges szerkezeteinek” nyomában járva továbbra is főként Ashbery és Oravecz összesen két munkája (a Leaving Atocha Station és A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása) áll itt konkrét műelemzés-alap gyanánt a fejtegetések középpontjában, ám a kontextus annyira kibővül körülöttük, hogy az ilyenkor elmaradhatatlan világképi, életfilozófiai támasztékai végtére is a lírai alkotás általában vehető strukturálódásának, egyáltaláni generálódásának mint (általános) olyannak a megragadását szintén képesek már valóságosan és érdemileg segíteni. Ugyanígy nem pusztán az egykori esettanulmány jelleget hivatott (netán ’alibizően’) elnyomni az I/3-as Gazdaságosság és halálösztön[7] esetében a kötetbe emelés közbeni átcsiszolás, hiszen a paragramma (lényegében a parafrázis) fogalmi kiugratása és pillanatnyilag a kutatási körbepillantás adott momentumában a vers legfontosabb relációs kulcsterminusává tétele csakúgy szolgál az előző részfejezetben hasonlóképp centrálisan kezelt parataxis mint tendencia, hajlam, folyamat és/vagy eljárás grammatikai tárgyiasítására, szövegi konkretizálására, mint ahogyan el is vezet a behatóbb megközelítésre némiképp esetlegesen kiválasztott alkotói világ szingularitásától – a generális líra (egy egészen általánosként, valóban „világirodalmian” értett líra) pluralitása, tágas érvényességének termékeny tételezése irányában.[8]
Nehezebb megtalálni az „eredeti megjelenések” sorában jelzett két Balassi-tanulmánynak a 2010-es értekező kötetben szétszóródó pontos felszívódási pontjait. Mindenesetre a lábjegyzetben már említett, jelölési példának felhozott II/1 [7.] korábbi tanulmány-változatának címével „csak” annyi történik a Kivezetés… lapjaira kerülve, hogy eredeti főcíme az egész középső könyvrész téma-megjelölő feliratává emelődik fel (ismételten említve, mert ennek jelentségét nem lehet eltúlozni: A hagyomány dinamikája cím alatt), míg a szorosabb vizsgálódást fémjelző alcím megőrződik, amellett, hogy – legfeljebb kulcsszava cserélődik ki a terminológiailag határozottan lecsapódó szemléletváltás keretében[9] –, miközben a fejezet tájékozódási irányának megfelelő, szójátékos fantázia/főcímet kap most: Kádban, bálnák közt.
III/1 [11.]: A mellérendelőbb-megengedőbb, kötetlenebb és az általa lehetségesnek látott stílusbeli, alkotásmódszertani elágazás-irányokat lazábban felvillantó tanulmány-eredeti után[10] a könyvfejezetté formált átdolgozat mintha szigorúbban késztetne választásra kérdésfeltevésével, relativistábbnak tűnik fel válaszkísérletével: Népi, népies vagy késő modern? Illyés „modernsége”, hangzik fel új tálalásában.
III/2 [12.]: A változatlanul megőrzött, idézetes főcím után („Az ürességet töltötted belém…”)[11] az alcímbeli szóváltozás a talán még az esszéizmust sem teljesen elvető, kötetlenebb tájékozódás helyére egyfajta feltétlenül szigorúbb forma- vagy akár mintatant állít: immár Orbán Ottó „verstípusait” veszi számba, ezzel szemben korábban csak „lapozgatta” a költő líráját.
III/3 [13.]: A szintén szójátékos utalású, éspedig Zalán Tibor 1980 körüli esszéjére rájátszó Harctalan nemzedék kifejezés a cím funkciójában való fenntartása a folyóirat-publikáció után a könyv-rész felirataként is egyúttal az eredeti, koncentráltabb áttekintés aspektusait/terminusait is tovább alkalmazza, ám részletezően szétteríti, alfejezetekké fejlesztve bontja ki azokat: az Ideológia, kánon és költészet ’89 után tematizáló alcím elemei, szempontjai olyan önállósuló tárgyalásmenetek jelzései alatt sorjáznak a kötetváltozatban, mint az „Irodalomkritika és ideológia”, „Az irodalomtörténet válsága”, illetve a „Hatalom és lokalitás”. Mutatva azt a tényt, egyszersmind rögtön bővebben is kifejtve azt a felfogást, miszerint az uralkodó vagy legalábbis meghatározó, korszak-reprezentatív nézetrendszer(ek) – legyen szó bár valamely értelmezési irányzat gondolati szisztematikájáról – messzemenően meghatározzák a művek, életművek érvényesülési lehetőségeit, nem mindig feltétlenül előnyösen, pozitívan. S az értelmezés esetleges túlzott befolyásánál az érem másik oldala: az irodalomkritika lényegi hatástalansága lehet…
Ennyit a kötetrendező átalakítások legkülsőbb „vignettáin”, a címekben, alcímekben is lecsapódó markánsabb célkitűzés-változásokról, jól látható tájékozódási koncepció-módosulásokról a tanulmányok/könyvfejezetek feladatkijelölésit illetően. Ha nem is mindet, több ilyen szövegpárost megvizsgálunk/összevetünk itt az alábbiakban. Annyit előre bocsáthatunk róluk általánosságban: az egyberendező elmozdítások soha nem radikálisak, de szinte mindig lényegi, érdemi módosulást eredményeznek a gondolatmenet(ek)ben, nem utolsó sorban az erőteljes végkövetkeztetésekkel sem szűkölködő összefoglalásokra kifuttatva. A szerkesztő-kiegészítő tevékenység eredményeként végtére is kvázi disszertációvá kerekedő írás-összesség átfogó szemléleti kontúrjairól, végső felfogáshorizontjáról ugyanakkor a hivatkozási keretek szintjén csak annyit tudhatunk, amennyi mindebből az egyes részfejezetek lábjegyzeti anyagába belevonódni képes az idézéstechnika mindenkor főszöveg-arányos és közvetlenül indokolható/megragadható ökonómiája szerint. A kötet címéhez igazodó módon, szellemesen Kivezetőnek nevezett szerzői előzetes által ígért teljes „olvasmányjegyzék” ugyanis végül elmarad a kötet vagy akár az egyes tárgyaló egységek végéről, de a lényegében és majdnem kizárólagosan tanulmányokból lett fejezetek jegyzetanyaga valóban elég „bő” – a homályosabb vagy pontatlanabb utalások esetében a felhasznált/említett kulturális-poétikai szakirodalom bölcsész ’folklorizálódottságának’ magas foka adhat felmentést – és még az Idézett és hivatkozott versek (ámbátor csak a szerkesztés által „fontosabbnak” tételezettek) regisztere szintén megalkotásra és közlésre kerül (241-242).
A „monográfiának” a könyvre kívánkozóan ráaggatható illetve arra nem egészen jogosulatlanul alkalmazható műfaji meghatározását, miszerint valamely szűkebb vagy legalábbis közelebbről körülhatárolt, biztosan megnevezhető tárggyal, kérdéssel foglalkozó, azt „kimerítően”, azaz behatóan-aprólékosan taglaló tudományos művel találkozunk az elénk kerülő két és félszáz fejtegető jellegű oldalon, már maga a szerző sem mulasztja el relativizálni valamennyire. Nyilván az alkotó/fikcionális szépirodalom emblematikus művelőjének öntudatával felszerelten (amely nem ritkán sajátos szakmai színezetű értési többletet villanthat be a professzionális interpretátorhoz képest, éspedig éppen önmaga esetenként megmutatkozó értelmezés-módszertani deficitje ellenében); a „nem vagyok kritikus!”[12] jelmondatát legalább hallgatólagosan odamondva immár minden bírálati-műelemző típusú írói aktivitása, megnyilatkozása mellé:
Ezt a könyvet költő és [kiemelés az eredetiben – ZsZ] irodalmár írta, aki úgy véli, nagyon is tisztában van a kortárs líra technikáival, ha úgy tetszik, „trükkjeivel”. Több verseskötet, számtalan kritika és irodalmi tanulmány írása során ülepedtek le bennem azok a szabályok, amelyeket vázolni próbálok – és nagyon remélem, hogy ezzel segíthetek a sokak számára fehér foltnak tekintett territórium, a kortárs líra bejárásában azoknak, akik efféle kalandokra vállalkoznak, és akár tanárként vagy egyetemi hallgatóként hivatali kötelességből teszik ezt, akár egyszerű olvasóként, magánszenvedélyből. Nem ajánlok „nyerő stratégiát”. Ezt magas is túl általánosnak [kiemelés tőlem – ZsZ] tartanám, bár nyilvánvaló, hogy bizonyos esetben, például a középiskolai irodalomórán az ilyen szamárvezetőnek is megvan a maga szerepe. Technikákat viszont igen, és a technika talán nem is kevés; a könyv elemzései reményeim szerint segítenek talányosnak tűnő szövegeket is megközelíteni. (8)
Amellett, hogy Prágai – természetesen! – nem kicsinyli le a kamasz korosztályt érintő legalábbis gimnáziumi (mert a „középiskolaiba” azért itt – az aktuálisan felmerülő/kirajzolódó összefüggésben – a szakiskolait biztosan nem és még az ún. „szakgimnáziumit” is csak óvatosan érthetjük bele) modern irodalom – tanítás fontosságát és esetenkénti érdemleges/heroikus erőfeszítéseit a „szamárvezető” bevetésével (ez „csak” színes-motivált, árnyalatos szóválasztás a részéről, a szépíróság vízjele), mindemellett a fentiekben apparátusát jól megfontolt, tudatos gesztussal parancsolja hátrább a felsőoktatás, különösen pedig a (leginkább) módszeres literatúra-kutatás felderítői, akut csatavonalbeli hadállásaitól. Nem csoda és szükséges is ez a visszavétel, lévén „szabályok” körvonalazásáról beszél a dolog kapcsán, ami legalábbis az egyéni poétika felhozását, meglebegtetését ígéri; valamiféle általános poétika vázlatát, szükségképpen egyfajta normativitás felvázol(ód)ását az egyéni költői gyakorlat és tanulmányokban megfogalmazott, jellemző(nek szánt) észrevételek és reflexiók bevonásával, óvatos-mértéktartó rögzítésével – merthogy saját alkotásmódszertani elemek végtére is csak nagyon áttételesen bukkannak elő okfejtései, gondolatmenetei rendjében.
Ez a rend vagy ’rendszer’ mármost hármas osztatú: a „kortárs vers olvasásához” „támpontokat nyújtani” szándékozva Prágai Tamás könyve első részében a versalkotás technikai meghatározottságai közül vizsgál meg néhányat[13] (sorrendben a vers jelrendszerét, szerveződésmódját, a parataxis jelenségét/folyamatát annak szövegében, „fordítás” és „eredeti” viszonyát, a retorikai alakzatok némelyikét, végül a megszólító beszédhelyzetet a líra egyik archetípusaként). Mint kitetszik, ekkor nem fókuszál elsődlegesen egyúttal az időbeliség mozzanatára is, míg utóbb éppen ez a szempont kerül előtérbe; a szövegváltozat/parafrázis-, a tradíció/szabálykövetés-, a szaktudás/versrendszer- és a kötött forma/szabad vers – kifejezéspárokkal, tehát pontosan ezen vagy hasonló kifejezéssel jelölhető értelmi kapcsolásokkal vagy ellentétes alternatívák segítségével megragadható vizsgálódási irányok értekezéstárggyá tétele révén (a második, A hagyomány dinamikája cím alatt összefoglalt könyvrész fejezeteiben). A „mesterség” itt kifejezetten „technévé” szűkül: élesedik. Intenzívebbé válik. Produkcióesztétika ez a javából, ami valójában akkor is helytálló megállapításnak tűnhet fel, ha a szerző kifejezetten deklarálja, miszerint a költői mesterség kérdéseihez nem annak művelője, hanem a befogadó nézőpontján keresztül közeledik. A technét, illetve annak szövegi lenyomatát, produktumát, magát a verset szabályok szisztémája gyanánt leírható „bonyolult játéknak” mondja, e játék mozgatója pedig szerinte azon „elemi játékösztön”, amelynek mélyén az „általános emberi variációs kedv” munkál. (7) A nyelvi variabilitásnak pedig a verbális anyag kanyargása: elhajlásai, részleges ismétlődései, ki-kiegészülései és meg-megfogyatkozásai, a morfológiai-fonológiai nyújtózkodás/visszahúzódás dinamikája a záloga illetve megvalósulási terepe, ami logikusan indokolja, hogy a lírai szöveg parataxikus folyamatai és paragrammatikus jelenségei olyannyira a vizsglódások középpontjába kerülnek, vissza-visszatérően a könyv (legalábbis) első részének (Játszani is engedd) egymásra sorjázó tanulmányaiban, a szerző alapvetően szemiológiai tájékozódásának pulzálásához, perisztaltikájához igazodva.
[A] líra felfüggesztett kommunikáció – szögezi le könyve elvi kiindulópontján Prágai Tamás. – Nincs helye a kommunikáció jacobsoni modelljében, nem „közlés”, hanem… és itt már a konkrét elemzésnek kell következnie.[14] […] A vers felfogásomban szórt jelrendszer – másképp gazdálkodik a jelek halmazával, mint ahogy azt a nyelv köznapi használata, a beszéd, a hétköznapi kommunikáció során megszoktuk –, ezért aztán jellemzi bizonyos többértelműség, és ebben a többértelműségben az olvasónak kell rendet, sőt rendeket teremtenie. A vers gazdálkodása általánosabb, néhol már-már pazarló, de sokszor nagyon is jól megfogható szabályokat követ. Hogy valamiféle zárszónak is beillő tételmondatot mondjak, a jelekkel való gazdálkodásnak olyan rendszere, melyet általános ökonómiának, a jelekkel való általános gazdálkodásnak nevezhetünk. (8)
Az alkotói kommunikátor grammatikai-alanyi funkcióját maga a szeszélyesen vagy akár önkényesen kanyargó-lüktető versszöveg ’alanya’ mintegy átvehetni is látszik ebben a beállításban; a „szórt jelrendszer” akár magát is szórhatja/sugározhatja itt már: legalábbis gazdálkodik a saját készletével, kiismerhetetlennek látszó kódjainak labirintusával. Produkcióesztétika helyett netán egyenesen work-esztétika? Annyi bizonyos: a befogadásesztétikák mai vagy legalábbis közelmúltbeli divatja és dömpingje idején kifejezetten programszerűnek, jelzésértékűnek (és használhatónak is) érződik ez a felfogás. Miközben aztán, a harmadik nagy könyvegységben nem marad el végül „Az értelmezés dinamikája” sem, amelynek három fejezete közül kettő a fogadtatás(történet), a recepció egy-egy különös esettanulmányaként (mint a bennük felmerülő esetek tanulmánya) aposztrofálható (Illyés Gyula, Orbán Ottó), míg a harmadik, egyben sorrendileg utolsó látványosan az interpretáció, a professzionális irodalomértés területére koncentrálja az egész kötet átfogóbb, műnemi-szépirodalmi (valójában poetológiai érzékkel felruházva is inkább poétikai) célkitűzését: a Kivezetés az irodalomkritikából (al)cím alatt prezentál(ód)va.
Az imént kiemelt és egyébként a szerző által is meglehetősen hangsúlyozott, átfogatott célkitűzés(-fogalma)t természetesen nem kell éppen szó szerint vennünk. Prágai „kivezetési” szándéka valójában nyilván nem a lírától mint olyantól és mint műnemtől való elidegenítésére, eltávolítására irányul az olvasónak (az olvasásnak, a befogadás lehetőségbeli eszköztárának). Sokkal inkább a versértéshez, a kortársi vers (jobb) felfogásához és egy jelenkori aktivitású, ám esetleg a líratörténet teljesítményeire irányuló nyitott-pozitív módon ’megfelelő’, adekvát megközelítés-stratégiához igyekszik olvasóit hozzásegíteni. Vagyis a valóban értelmező, értelem-adó, tényleg értelmes vershasználathoz szeretne eljuttatni – mint azt a fentebbi, bővebb idézetben is megvallja – ehhez eltérő kompetencia-alapokon álló, különféle elméket. Másokat. Nem teljesen szerencsés kifejezés, ha azt mondjuk: laikusokat, féllaikusokat, de valamennyire mégsem elkerülhető. (Aminek a jelentősége ugyanakkor igazából felbecsülhetetlen; a művészeti illetékesség vélelme, a belőle netán eredő problematika és esetleges kollíziók kezelése ugyanis nagyságrendekkel bonyolultabb-oldottabb kérdés/kihívás, mint pl. az atomfizika területét illető kompetencia megítélése.)
A költőtársakról és a hivatásos irodalmárokról mindenesetre nem beszél a szerző megcélzott befogadóinak sorában, holott ezek között is akadhat irányzatosan elfogult, vagyis a befogadóképesség szempontjából korlátozott alany és/vagy a különféle megközelítés-elméletek újabb és újabb hullámainak egyikét-másikát, netán az ilyesmit koncepcionálisan elutasító s így magát bizonyos /meg/értésstratégiákból eleve kizáró egyén. Sapienti sat.
Noha Prágai vállalkozása masszív teoretikus elemeket és néha tömböket mozgat át folyamatosan, ezek jobbára filozofikus-egzisztencialista kompatibilitásuk miatt nem ritkán mintha jobban illenének az átfogóbb-alapvetőbb literátus diskurzus közegébe, azaz a belőlük poétikailag lehívható ’feldolgozás-módszertani’ segítségadás inkább szolgálhat az általános műveltség szakirányú megtámogatására, mintsem valamiféle szakmai mélyfúrás, elmélyült szakvizsgálódások részlettanulmányainak valóságos kiindulópontjait rejthetnék. Ami természetesen nem baj, mi több: éppen valamiféle generális tájékoztatási, társadalmi-ismeretterjesztési ’haladás’, előmozdít(ód)ás intencionális horizontjában készült dolgozatként érdemes a könyv írásegyüttesére tekinteni. Prágai feltehetően ezért mond le olyan könnyen az igazán szigorú tudományosságra történő rácélzásról, úgy értekezésének (gondolati) eljárásait, alapvető tárgyalásmódját illetően, mint ahogyan e közeg formális megszólításától is eltekintve egyáltalán. Azonban a tudatosan felvállaltan működtetett, hangsúlyos szépírói jelenlétnek valóban megvan ebben az értekezésben a határozott és hatékonyan speciális, teljesen saját funkciója. Ez pedig az igazán átgondolt tanúsítás gesztusának érvényesítése. Hiteles szakértő nyilatkozik, aki nemcsak gyakorolja a mesterséget, nemcsak érti az időnként nyakatekertnek tűnő interpretáció csízióját, de a témában is megőrizni ígéri a visszacsatolás képességét a ’mindennapi’, a normális emberekhez, az emberi értelemhez mint olyanhoz (mely kapocs önnön primer alkotóképességének reflexív záloga, egyik lényegi szemléleti feltétele). Az elméleti források tisztán, következetesen, jól követhetően tárulnak fel nála, ezekre minden esetlegessége, amőboid kanyargása ellenére (ő maga a puzzle hasonlatával világítja meg a kötete szerkesztettsége által keltett benyomást, (9) kvázi-szisztémát húz rá a szerző – egyenesen programmá téve valamelyes, a teljességgel amúgy is elkerülhetetlen szubjektivitást (8). „a kortárs vers olvasásához szeretnék támpontokat nyújtani” (7) – szögezi le az elején alanyian, és a felhasználónak (felhasználó-jelöltnek) is érdemes még bevezetőleg rögzítenie az ehhez a tervhez tartozó terminológiai pontosítást. Versről beszélve Prágai Tamás az angol szóhasználat szerinti „kísérleti költészet” (experimental poetry) szövegtermékére mint kifejezésmodellre koncentrál, míg a költemény szót az ún. „hagyományos költészet” textusaira alkalmazza (8). Explicit nem mondja ki, de ezzel az irodalomtörténeti léptékű alakulás szintjén olyan tendenciát észrevételez legalább hallgatólagosan, amely a tradicionális gyakorlat felől az utóbbi évtizedekben, fél évszázadban egyértelműen az experimentalizmus irányában mozdítja el a versalkotás(ok) – úgy is, mint eljárások, s úgy is, mint textusok – megfigyelhető képz(őd)ési súlypontját vagy képzeletbeli centrumát. Az újabb líra története a neoavantgárd és/vagy a posztmodernnek nevezett/nevezhető törekvések[15] mentén általában-egészében vezetne ki a „költemény” szövegmintáinak érvényességi területéről egyértelműen elfelé tart, át oda, ahol, nevezzük bárminek az efféle termékeket előhívó stíluskorszakot átfogóan, immáron már csak „versek” születnek. Olyan versek, azazhogy (lírai) szövegek, amelyek némi fáradsággal járó, kifejezett odafigyelést igényelnek megértésükhöz, pozitív befogadásuk biztosításához. S pontosan ennek érdekében születik ez az értekezés(-sorozat); egyenes vonalúan üdvözítő utat ugyan nem kínálva munkamenetével, de mozaikosan összerakható részkompetenciák megszerzését kilátásba helyezve használójának a mai lírát illetően. Vagyis mindennek fényében, ezen kiindulás gondolati alapállásának állandó, mottószerű szem előtt tartásával értendő közelebbről a könyv címe és feladatvállalása. A Kivezetés a költészetből így és ennyiben „kivezetés.” Hogy voltaképpen: bevezetés, azaz – utasítsuk el, kerüljük ki az olcsó ellentétezés szójátékosságát Prágaihoz hasonlóan magunk is – beavatás. Annak titkába mégpedig, hogy mit is kezdjen, kezdhet a befogadó a modern/jelenkori verssel. stratégiáját nevezhetjük éppenséggel olvasásnak is… Még mindig!
A rekontextualizáló átszerkesztés példája:
[A/egy] versfordítás-fejezet, Nagy László kapcsán szerveződve
A Kivezetés…-kötetben korábbi munkáit – a fentiekben is említett módon – felhasználó, átforgató, egymáshoz (is) kontextualizáló, új, végső összefüggésrendbe helyező szerző jól kivehetően át is dolgozta azokat helyenként. Ami ebben az esetben nem bizonyul pusztán a könyv bevezetőjében előadott, felületes ígéretnek, mint annyi más író munkája esetében. Már csak ezért sem, mert a saját szöveget érintő szerkesztői beavatkozás gyakran a tárgyalt szempontok félreismerhetetlen bővítésével, a hivatkozási alapzat valóban tetten érhető szélesítésével jár itt együtt. Formailag-tipográfiailag erről szólnak (hangsúlyosan szólnak erről) a vastag betűvel tördelt definíciók, amelyek éppúgy felbukkanhatnak az egykori tanulmányok, mostani könyvfejezetek elején, mint ahogyan meg-megszakíthatják az értekezés menetét vagy éppenséggel akár zárhatják is a kötet kisebb-nagyobb egységeit a (rész-)konklúzió jellegét öltve.
A Kivezetés… alkotó-szempontúan szöveggeneráló, textuális megközelítésű, szemiotikát és tropikusságot (a szóalakzatok alkalmazásának írói eljárásmódjait) figyelme középpontjába állító első könyvrészéből aligha hiányozhat egy műfordítás-fejezet. Tudjuk, a modernség költészete franciául született meg; az angol nyelvterület pedig mérhetetlenül sokat tett hozzá a lírapoétikai lehetőségeink kortárs (vagy tágabban „jelenkori”) tágításához; ha nem egyenesen vezető terrénuma vagy éppenséggel ágazata az itt megmutatkozni képes lehetőségeknek egyáltalán. Ma már (mára már) az is nyilvánvaló – és ezt hallgatólagos vagy akár explicitté tett előfeltételezésként szögezhetjük le úgy a saját, vonatkozó megközelítésünk, mint a rekonstruálni szándékozott Prágai-féle fejtegetések kontextualizációs kísérlete kapcsán –, hogy például lírafordításra is nem annyira az olvasó személyes kulturális deficitjének oldására, nyelvtudásának, olvasás- és értés-képességének valamiféle bábáskodó megtoldása érdekében van szükség (némely egzotikus törpenyelv költészeti teljesítményének megközelíthetőségi biztosításán túl), hanem ennél jóval nagyobb, sőt döntőbb szerepet játszik a tevékenységben és a folyamatban: a lingvális átültető (további) poétikai/művészeti térnyerése, tér-kiteljesítése mint igény, élvezet és megvalósulás. További térnyerése – főként ha a műfordító maga is költő, már eleve. (Persze nem csak akkor. Hanem akkor is, ha „csak” műfordítóként költő a nyelvalkalmazó. Akkor is poétikai teret lak be ugyanis ilyenkor az illető.) Nyilván erőteljesen következik ebből, hogy „[h]a jelentős költők műhelyébe pillantunk, nem egy esetben azt tapasztaljuk, hogy a fordítás korántsem a munka »mellékterméke«. A könyv műfordítás-fejezetének (I/4 [4.]) tényleges nyitó mondata ez (a felvezető, vastagbetűs megfontolásokat követően), a tanulmány folyóiratbeli ősváltozata, feltehetően tartózkodni kívánva a hangzatos-formális értékeléstől, éppenséggel nem tartalmazza ezt a szentenciát, hanem konkrétan azzal a megállapítással indul, amely aztán az előbb idézett gondolat közvetlen folytatását is jelenti (némely szükségessé váló kiegészítéssel, változtatással), s amely szerint „Nagy László műfordítói életműve – terjedelmét tekintve – kétszerese »saját« verseinek.”[16] Innentől kezdve egy egész tekintélyes bekezdésen keresztül mindössze technikai jellegű részletek tekintetében tér el egymástól a két értekezés-változat. Pl. lábjegyzet integrálódik a főszövegbe; főszöveg része kerül le hivatkozásba; egy tagadó megállapítás („Whitmant nem fordít.”) válik pontosabbá a kötetváltozatban: annak ellenére nem, hogy ezt szinte várnánk stb.
Az első koncepcionális eltérést a második bekezdés elején találjuk. Korábban a fordítás „problémáját” említette itt Prágai Tamás, később – a költő poétikája mellett – annak is inkább csak a „kérdései” kerülnek szóba nála. Feltehetően azonban előzőleg sem látta kifejezetten gondok felbukkanási terepét a művészi értékű nyelvi átültetés kihívásai körül, ám az alapvető megközelítés szelídítése feltétlenül a felfogás árnyalásának tudatosítása melletti állásfoglalásokhoz való kapcsolódás hangsúlyozását jelentheti a szerző részéről a fogalmazásbeli kidolgozás későbbi átgondolása során. Ami azt illeti: bizonyos problémák taglalása ezután mégis következik a tanulmányban, de inkább a tárgyalt szerző vonatkozó nézeteinek felidézéséhez, értékeléséhez kapcsolódóan. „Hűség és újraalkotás”, „forma és tartalom”, „időbeliség és időállóság” dichotómiáit kiemelve azután jóformán a „kérdés” kifejezését is szóismétlésként kell kiküszöbölnie a könyvváltozat szövegét kialakítva, ami közben a Jan Assman „kulturális emlékezet”-fogalmára való szerzői utalás is veszít konkrétságából. Teoretikus sarokpontként illetve gondolati kisarkításként az talán valóban nem igényel olyan konkrét említést, mint amilyet még a korábbi kidolgozás-verzióban kapott, nyugodt lelkiismerettel visszatolható az elméleti háttérnek csupán a sejtelmei közé. (Prágai értekezői gyakorlatától egyébként soha, egyik korszakában sem teljesen idegen a szakirodalom egy részére történő homályosabb, általánosabb, „folklorizáltabb” utalás. Az esszéizmus filológiai megerősítése – a konkrét-szolgai írás-támasztékok egy részének szándékos kiütésével.) A válogatott műfordításkötetének utószavában a témáról elmélkedő Nagy Lászlót mindkét tanulmány-verzióban pontosan ugyanattól a résztől ugyanaddig idézi szerzőnk, teljesen ugyanúgy, a kihagyásban is pontosan megegyezőleg.[17] Csak amely következtetést e nagyon emlékezetes: izgalmas és szakszerű írói vallomásból levon, az tér el érzékelhetően a folyóirat-értekezés illetve a könyvi megfogalmazás keretei között, maga is módszeresebbé szakszerűsödve. „Szívem szerint nem a »fordítás«, nem is az »újraírás«, hanem az »átvitel« kifejezést használnám – közli kapcsolódóan Prágai mindkét megjelenési helyen. De csak a könyvben teszi hozzá: „az így fölfogott kulturális csere esetében”. S összegzésként, egyszersmind a könyv-rész alapszempontjához markánsan odacsatolva olvasható, megint csak kizárólag a Kivezetés… még mindig ugyanazon lapján: a nevezett transfer (sikeres) megvalósításához „nem elég a mesterség, a versmechanizmusok ismerete mégis, Nagy László mintha arról beszélne, amit korábban technének neveztünk, és amiről megállapítottuk, hogy egyaránt mélyen gyökerezik a nyelvben és a személyes tudatalattiban”.
A monográfia részenként, részeiben (fejezeteinek egymásutánjában) összefüggő és átfogó tárgyalási mechanizmusába éppúgy beillesztődik az idézet – és ennek kapcsolópontján keresztül maga az azt görgető saját értekezés is –, mint ahogyan az átvitel fogalma valami pontosabbat jelöl a maga általánosságában, a fordításhoz, az újraíráshoz viszonyítva. (Vagy akár még az ezeknél is jobban metaforikus terheltségű átültetéshez képest is.) Így élesedve a gondolatmenet, az értekezés ezt követően mindkét változatában ugyanúgy kapcsol át Walter Benjamin A műfordító feladata című tanulmányának felidézéséhez, majd Mihail Bahtyin és Julia Kristeva vonatkozó nézeteihez. S minden felidéződő elmélet mottója Nagy László szava, a „magyarul szóló jó verseket alkotni” követelménye. A nevezetes „átvitel” mélyebb értelmét kutatva Prágai jobban elidőzik könyvében a „transzformálás újraszülés” voltán, amely persze végső soron lehetetlenség… A folyóirati tanulmányszövegben még jobban eljátszik emez állítólagos újraszülésnek az eredeti pillanat időbeliségét megkérdőjelező (megint csak állítólagos) aktivitásával mint lehetőséggel, s eközben a „cserélt gyerek örökbefogadásának” némiképp erőltetett metaforájáig is eljut az újjáalkotás képszerű megközelítése során. A könyvből ez hiányzik – amint a Bahtyin-idézetek száma is megcsappan, szerepük koncentráltabbá lesz –, és helyére a szüléshasonlat monográfia-beli megfelelője, az aktivitásfogalom kerül, letisztultabb, kevésbé képes megfogalmazás elemeként. A lírát és prózaepikát egybevető szovjet-orosz tudós nézeteinek az értekezés összefüggésében való általános értékelése ellenben szubjektivitás-objektivitás játékának, ide-oda tolódásának viszonylatában sajátos képet mutat a két verziót összevetve. Ugyanis nem mondhatjuk, hogy egyértelműen az egyik irányból a másikba, vagy a másikból az egyikbe tolódna át az előadásmód; tárgyszerűség és szubjektivitás hangsúlyai inkább csak felcserélődnek vagy váltakozó dinamikában mozdulnak el (a folyóirat-változatból a könyv-verzióba átlépve és fordítva) – mozognak tehát folyamatosan (együttesen tekintve). A tanulmányverzióban ezt olvassuk:
Bahtyin próza tekintetében realista, a költészet tekintetében viszont idealista… A szó maga viszonylataiban létezik; és ez a költő és a műfordító számára egyaránt provokáció. Nem a helyes szó megválasztása a költő feladata, hanem a megfelelő viszonylatok megteremtése; ez az a fordításhoz szükséges „annyi más”, ami joggal „kétségbe ejthet” – ha ismét Nagy Lászlóval gondolkodunk.[18]
A könyvben pedig ezt:
Azt hiszem, Bahtyin próza tekintetében realista, a költészet tekintetében viszont idealista. Én a vers esetében is jóval realistább lennék. Fogadjuk el, hogy a szó viszonylataiban létezik, és ez nincs másként a lírában sem; és ez a költő és a műfordító számára egyaránt provokáció. Nem a helyes szó megválasztása a költő feladata, hanem a megfelelő viszonylatok megteremtése; ez az a fordításhoz szükséges „annyi más”, ami joggal „kétségbe ejthet” – ha ismét Nagy Lászlóval gondolkodunk.[19]
Az enyhén, mégis határozottan a normativitás felé hajló, egyszersmind a személyes állásfoglalástól sem tartózkodó második kidolgozásnak az elsőével teljesen megegyező része (második fele) sulykolásra nagyon alkalmas gondolat és arra valóban méltónak is látszik. Nagy Lászlónak az angol nyelvű költészet más darabjaiból készített, szórványos, más fordításait felidézve Prágai Tamás alapjában Frank O’Hara Ode to Joy című versének apróbb-nagyobb átültetési kísérletével foglalkozik tanulmányában. Írása információszerkezetét néhol átszerkeszti könyvében a korábbi tanulmányváltozathoz képest, főleg pedig azokkal a szemiotikai ihletettségű szempontokkal bővíti, amelyek monográfiája koncepciójának érvényesítéséből erednek. Ezek közül a legfontosabb: „Az alkotás és fordítás metszetében mintha a változatok kérdése állana. […] Ez viszont nem jelenthet önkényességet. Ahogy a költő sem azt ír, amit »akar«, a fordítót is köti anyaga, a nyelv és a mesterség technikái. A fordítás ugyanolyan mélyen gyökerezik a nyelvben, mint az elsődleges »költés«.[20]
[1] A jelen írás valóságos, önnön közvetlen célkitűzésén/korpuszán lényegileg túlmenő kutatási vállalkozásának – teljes gondolati-szemléleti kontúrjainak tényleges összefüggés-egészként lehetséges – érzékelése érdekében lásd vizsgálódásunk első felét vagy inkább előzményét: Zsávolya Zoltán, Prágai Tamás kritikusi öröksége I. Az Irodalom és a Kritika pásztora, Napút, 2018/5. [június-július], 210-219, továbbá a posztumusz megjelent értelmező kötet végéhez illesztett magyarázó tanulmányt: zsávolya Zoltán, Prágai Tamás kritikai hagyatéka (utószó), in: prágai Tamás, Vadkan krotáliával. Irodalmi kritikák és egyéb írások, Parnasszus Könyvek, BP, 2016 (Magasles XIV.), 183-192.
[2] Napkút Kiadó–Cédrus Művészeti Alapítvány, 2010, BP, 248. (Kútfő Bibliotéka 5.) A főszövegben vagy lábjegyzetben szereplő, egyszerűen csak zárójelben megadott oldalszám-hivatkozások természetesen a szövegek ezen kiadására vonatkoznak tanulmányunkban.
[3] Az első nagy „menet“ (vagy men/etel/és) az egységesítésre kerülő, összesített kézirat létrehozására célozva nyilvánvalóan a Pécsi Tudományegyetem BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájában 2005-ben megvédett disszertáció és/vagy ekkor elnyert tudományos fokozat (PhD) megszerzése érdekében kialakított szövegű disszertáció létrehozása volt. (A disszertáció sikeres megvédése és ehhez kapcsolódóan a tudományos fokozat hivatalos, kari bizottsági odaítélése között szervezeti-bürokratikus okoknál fogva néha jelentékeny idő is eltelik egyes felsőoktatási intézményekben. Ezt a feltételezhető első, komolyabb egységesítési folyamatok időbeli rekonstruálása érdekében tartom szükségesnek megjegyezni. Tehát: ha Prágai 2005-ben szerzett tudományos fokozatot, ami szilárd életrajzi tény, úgy akár már – sőt, talán a legkésőbb – 2004-ben erőteljesen dolgozhatott doktori értekezésén, és akár már abban az évben be is nyújthatta azt hivatalosan.) Egy másik, feltételezhető munka-kampány ugyanerre, vagyis a/egy monográfia valóban összeszedettebb kialakítására irányulóan, kevéssel a kötetmegjelenés előtt tudhatott lezajlani.
[4] A Kivezetés a költészetből (rész)fejezetei semmiféle számozással nem jelöltek szerzőileg, a tartalmilag-szerkezetileg azonban mégis meglehetősen()könyv-részek, tagolt címek-alcímek és részletező alfejezetek megjelölésével) hangsúlyozott belső tagolódás határozott és egyértelmű értelmezői érzékeltetése érdekében azonban mi nem látjuk szükségtelennek a könyv egyes építőelemeire komplex, a relatív és az abszolút szövegpozíciót egyaránt kifejező kódolással utalni. Pl. „II/1 [7.]” = A hagyomány dinamikája című második könyvrész első tanulmánya (Kádban, bálnák közt. Változat és parafrázis a versben), amely egyúttal a kötet egészében vett hetedik fejezetét alkotja.
[5] Lásd Reminiszcencia. A hetvenéves Papp Tibor köszöntése, Magyar Műhely, BP, 2006, 66-82.
[6] Mégpedig: A parataxis mint szövegszervező elv John Ashberry és Oravecz Imre egy-egy versében – Irodalomtörténet, 2005/1., 90-107.
[7] Folyóiratközlésként még: Gazdaságosság és halálösztön József Attila költészetében = Tiszatáj, 2005/4., 114-123.
[8] Más kérdés, hogy József Attila vonzásától lehetséges-e szabadulni? (S érdemes-e ezt egyáltalán megpróbálni?!) Az ő patológiája a magyar líra(i)/(-)hagyományban ugyanis legalább annyira paradigmaképző erejű, mint a romantikus tradíció hasonló tematikájú átsugárzása (volt) – a zsenikultusz felől. Logikája – „a líra logika” ! – valamint szociábilis hangulatú ’közgazdaságtana’ (pl. „termelő zabálás”) pedig az ökonómia képzeteitől való elvi-gyakorlati elszakíthatatlanságát garantálja ennek a szerzői univerzumnak a literátusan bármiféle érzékenységgel bíró befogadók tudatában. Konkrétabban szólva: érdemes lehetne (ön)vizsgálatot tartani, mennyire elvárás a költővel szemben tájainkon, hogy meg (is) őrüljön? Vagy legalább lényegileg rámenjen a dologra, ha egy mód van rá: korán? (Lásd: Balassi, Csokonai, Petőfi, Reviczky/Komjáthy (?), Ady, József Attila maga, Radnóti… Vagy a civilizációs kényelemvédelem látványos előrelépésével észrevehetően megemelkedő, inkább csak a diszkrét önpusztítás által lejjebb nyomott életkori magasugrás-léc a lényegesen óvatosabb duhajoknál: Vörösmarty, Babits/Kosztolányi, Pilinszky, Nemes Nagy, Petri…) A „szép okosság” eredeti személyiségeszménye sem véletlenül visz mindent a maga lényegi megkerülhetetlenségében.
[9] Most Változat és parafrázis a versben, eredetileg még „Változat és parafrázis a költészetben” (Bárka, 2004/6. 64-75)
[10] Népi, népies és késő modern Illyés Gyula poétikájában = Kortárs, 2003/4., 80-89.
[11] Az Orbán Ottó körül forgó, az életmű vizsgálatából általános verselési következtetéseket levonó fejezet másik előzmény-forrása Prágai Tamás műelemzése: ’A távlat filozófiája. Orbán Ottó A távlat című verséről’ = Irodalomtörténet, 2000/1., 130-139.
[12] Vö. Szilágyi Ákos kötetnyi terjedelműre rúgó tiltakozásával és műfaj-mégis-megvalósításával: Sz. Á.: Nem vagyok kritikus!, Magvető, 1984, BP. (JAK-füzetek) Prágai Tamás későbbi (47 évesen eltávozott alkotó esetében alighanem indokolatlan lenne „késői” korszakáról beszélni), lényegi elfordulását a/egy lehetséges ’kritikusságtól’ máshol már felhoztuk. Ha a kritikaírástól nem is vonta meg magát teljességgel a későbbiekben sem, azért olyan, fej-fej mellett futó műfaji versengésről líra/próza és bármiféle műértelmezés között, mint amilyen a /második, valóságos/ pályakezdése éveiben volt tapasztalható szerzői gyakorlatában, utóbb már messze nem beszélhetünk.
[13] Könyvrész-nyitó cím(kéj)e ehhez, a Játszani is engedd, jelöletlen és töredékes, tehát ’folklorizáltan’, a művelt közbeszéd kötetlen paneljeként használatban lévő József Attila-idézet.
[14] Kiemelés – ZsZ. Ezen a ponton tudunk a megfelelő hangsúlyossággal utalni a Kivezetés… könyv azon alapvető sajátosságára, hogy annak egyes fejezetei voltaképpen esettanulmányok amalgámjával végrehajtott összeillesztései, szakaszonkénti összetartásai valamiféle vékony és szakadozott, az olvasó szeme előtt úgyszólván menet közben bizonytalanul megképződő teoretikumnak. E lazán, gyengéden fércelt, kissé kanyargós és bizonytalankodó elméleti szál – ennek mivoltát legalább hozzávetőlegesen megállapítani az egész kötet átvizsgálása révén egyik értelmezői végcélunk itt – az anyag összesítésének (vagy több lépcsőben történt összesítéseinek) idején fűződött bele az egyes, eredetileg különálló és külön célokra készült értekezések szövegébe, ilyetén mivoltában azonban feltétlen erénye a tipográfiai előugratottság, egyes, „fogalommá” kinevezett és „meghatározássá” növesztett gondolatmeneti hangsúlyok jól kivehető lekerekítéskori beleapplikálásként történő egyértelműsítése, rangosítása. Karakterességük feltétlenül kárpótol a nyilvánvalóan látszó előzetes elméleti deficitért: e gondolati sarokpontok nem elsődleges, hanem utólagos s így szükségképpen másodlagos átpántolásai csupán a külön-külön eredetük szerint meglehetősen széttartó vizsgálódások sorának.
[15] Ezek a címkék nem szerepelnek a könyvben, ám mindjárt az első fejezet legbehatóbban vizsgált költői gyakorlata éppen Papp Tiboré. Vö. Pazarló gazdálkodás. A vers jelrendszere (13-44). Eredeti megjelenése in: Reminiszcencia. A hetvenéves Papp Tibor köszöntése, Magyar Műhely, BP, 2006, 66-82.
[16] prágai Tamás: ’A nyelvek közti átvitel. Az Óda az örömhöz (Ode to Joy) Nagy László fordításában’, Parnasszus, 2007/2., 112-119, 112.
[17] Vö. ‘A nyelvek közti átvitel…’, 113; Kivezetés…, 91.
[18] ‘A nyelvek közti átvitel…’, 113-114.
[19] Kivezetés…, 91.
[20] Kivezetés…, 91.
Illusztráció: Szilágyi-Nagy Ildikó felvételével
Ezek is érdekelhetik!
Liszkay Zoltán: Nyelvünk törökségi gyökereiről (1. rész) →
Csontos Márta: A fenyő-motívum Reményik Sándor költészetében →
Hubert Ildikó: Bibliai személyekkel társalogva égi- és földi témákról 20. század eleji legendamesékben, evangéliumi álmokban →
