Báthori Csaba: SZÉCHENYI REDIVIVUS
Műhelyünk új könyveként ősszel várható megjelenése Báthori Csaba Ő is vagyok, én is vagyok című esszékötetének. A szerzőnek a Napkút Kiadó s a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában 2005 óta ez a harmincadik műcíme. Alapítványunk ezzel a gyűjteménnyel búcsúzik a szerzőtől … könyvkiadásunk is elapad ettől az esztendőtől. Mustra ez a közlés, figyelemfelkeltő “beharangozás”.
A minap – szállnak az évek, szállnak a darvak – egy harcias kortárssal hozott össze a véletlen. Közeleg a március, annak idusa is, meg is illetődtünk: lehet most példaképeket világosan tetemre hívni, de lehet példaképeket újra be is temetni szemforgató magasztalással. Nem telt el három pillanat, és a reformkorban termettünk, annak is elején, közepén és a végén. Pontosabban: Széchenyi István alakja rémlett fel szemünk előtt, aki nem csak a forradalmat jósolta meg (mint Petőfi), hanem a véres bukást, a könyörtelen végkifejletet is. Már 1831. november 8-án ezt írja Wesselényi Miklósnak Pestről: A kapunál van egy el nem kerülhető revolutio! Véres fog lenni mint a francia 1789-iki – ha úgy rohan ránk az idő, mint ott, mikor a legnagyobb résznek semmi politikai existentiája nem volt /…/ (Gróf Széchenyi István Levelei, Budapest, 1889, 203-204. oldal). Széchenyi irtózott a forradalom gondolatától, és 1848 tavaszi napjaiban csak fokozódik az a rettegés, amely A Kelet népében erre a belátásra indítja: Forradalom ránk nézve legveszélyesebb halálos betegség, nemzeti élet pedig a legfőbb cél; ám reformáljuk tehát magunkat ingadozást okozó crisis nélkül, és e tekintetben már rég meg van nyerve némileg a csata, ha most némi nemzeti sakkjátszók túltüze, de inneni felfogása miatt nem megy minden ismét veszendőbe (A’ Kelet népe, Pozsony, 1841, 309. oldal).
Mivel az elmúlt években sokat forgattam Széchenyi műveit, emlegetni kezdtem Naplójának fullánkos undortól izzó, 1848 márciusától szeptember 4-ig terjedő részleteit. Tudom, így neveltek, ebben a hitben nőttem fel: 1848-49 történelmünk legfényesebb, minden más korszakot elhomályosító időszaka. Az a kor, amelyben nemzeti nagyságaink példátlan egyetértésben, máig példásnak tetsző összefogással egy nagy cél érdekében működtek a nemzeti porondon. De amint újra – nem első ízben – elővettem Széchenyi Naplójának ezt a záró részét, valami megdöbbenés ért. Olvastam, persze, számtalanszor átfésültem már ezt a pár oldalt… mégsem vettem észre, micsoda éleslátással elegy meghasonlás, micsoda tetterőből fakadó bénultsági lidérc, micsoda aggodalomtól epés hazaszeretet fűti a sorokat. Hiszen annyi bámulatos, máig megszívlelendő, rendületlen ideát hallunk a század előző évtizedeiben ettől a lávázó, robba- és lobbanékony Herkulestől, aki egymaga több világosságot terjesztett és terjesztene ma is – ha olvasnánk –, mint a töredékes magyar felvilágosodás (meghasonlott magyar lángelmék furcsa táborozásai vidéki sárfészkekben, sárgaházakban és nyirkos hajlékok mélyén, ez ismétlődő jelenség a magyar szellemtörténetben, – gondoljunk olyan rokon lángelmék ereszkedő esztendeire, mint amilyen Bessenyei György volt Bakonszegen, Széchenyi István Oberdöblingben vagy József Attila Balatonszárszón). Úgyhogy aztán nem is Széchenyi megrendítő 1848-as megbokrosodásáról beszélgettünk hosszasabban, hanem áttértünk arra, hogyan veti még áthatóbb fénybe Petőfi és főleg József Attila későbbi gondolatvilága ennek a nagy konzervatív agitátornak bizonyos ideáit. A proletárköltő, a kommunista időszerűsíti és mindennapi kenyerünkké teszi a gróf elvont gondolatait.
József Attila Széchenyi számos eszméjét örökli – egész eszméletet verseibe oltja –, sőt Széchenyi Petőfivel számtalan ponton érintkezik (talán a republikánus eszme kivételével… bár a gróf republikánus rokonszenveit is tucatnyi idézettel igazolni tudnám. Mint ahogy Kornis Gyula a 40-es évek elején tüzetesen és szabatosan kimutatta Széchenyi és Petőfi párhuzamait, Széchenyi és a magyar költészet című könyvében). Nincs mód itt József Attila Széchenyi-eredetű eszméletét okadatolási célzattal részletezni. De nem mulaszthatom el, hogy ne utaljak Széchenyi, Petőfi és József Attila gondolatainak meghökkentő rokonságára, mélységes tükröződéseire, lélekföldrajzi értelemben vett közös vonásaira (három pillér ötlik szembe itt azonnal: a Való-valóság-igazság állandó hangoztatása, a nem csak a magyarság, hanem az egész emberiség érdekeit szem előtt tartó öntudat ikerfogalmaira, vagy a szabadság és a rend összefüggésének állandó és nyomatékos hangsúlyozására).
1. A valóság-igazság kifejezés kezdettől fogva visszatérő eleme Széchenyi érvelésének. Mondhatni: sem az alkotmány, sem a nemzetiség, sem a haladás, sem a függetlenség kérdése, semmiféle kérdés-ürügy nem tartja vissza attól, hogy a valóság megismerését és az igazságkeresés elsődlegességét hangsúlyozza. Én tehát /…/ mint abstract keresztény nem, de mint gyakorlati politikus, megnemszünőleg fogok minden politikai tüneményt, bolygót, lidérczet, sőt valódi csillagot is „gyanusitni”, hol gyanusitandót látok vagy észrevenni vélek: de /…/ magamra nézve is megkivánom e jótékony gyanusitást, mert valóban sokkal magasabbra méltatom honunk javát – melly csak a való által lehet nyertes – mint féltékeny volnék a körül (Gróf Széchenyi István Hirlapi czikkei I. 444. oldal). Érvelésének állandó fordulata a feltétlen igazságpártiság főmotívuma: tisztelet, becsület, de igazság is. 1834-ben ezt írja József főhercegnek: Wahrheit ist die beste Politik /=Az igazság a legjobb politika/ (Levelei, op. cit. 385. oldal). Tasner Antalnak: Az emberek annyira romlottak, hogy az igaz szót hallani sem birják (Levelei, op. cit. 577. oldal). Ha szabad akarsz lenni, légy mindenekelőtt igazságos (Hirlapi czikkei, op. cit. II. 657). József Attila a sasról: Az egyik szárnya lelkem, / a másik szárnya Flóra. / Én őt váltom és engem / ő vált valóra (Sas). Vagy: Gyönyörűt láttam, édeset, / elképzeltem egy gyenge rózsát. / Elbámészkodtam s rám esett, / mint nagy darab kő, a valóság (Gyönyörűt láttam). A nagy német polgári írót köszöntő versének egyik legsúlyosabb mondata: az igazat mondd, ne csak a valódit (Thomas Mann üdvözlése). Csak mellesleg említem meg, hogy József Attila egyik-másik alapszava már Széchenyinél is fel-felbukkan, szinte helyi jelentőségét messze meghaladó nyomatékkal. Ilyen pl. a meglett ember, sőt meglett nemzet, meglett kor kifejezés. S ha nem szemtelenség meglett embernek illy édes álmokat álmodhatni, írja egyik Kossuthról szóló cikkében (Hirlap czikkei, op. cit. I. 547. oldal). … mely a meglettebb kornak öröme (Levelei, op. cit. 534. oldal) Valóságáhitatának jele az is, ahogyan szinte dühös ismétlődéssel tesz különbséget „tény-hazafiak” és „száj-hazafiak” között, és nem győzi hangsúlyozni, hogy a gazemberség egyik legkétszínűbb, legaljasabb formája az állandó „haza-emlegetés”, a „nemzeti mámoroskodás”.
2. Igazán nem mondhatjuk, hogy Széchenyi nem lelkendezett eleget a magyarságért, nem hangsúlyozta rögeszmés mámorral magyar származását, annak fontosságát még az alkotmányosságot is meghaladó erővel hangsúlyozva. Ugyanakkor megrendítő az az egyetemesség-igény, amellyel – a „magyar igazság” sulykolása közben, a lelkiismeret szirénahangját harsogva – az emberiség szempontjait magasra emeli. Egyik 1842-es nagy szónoklatában ezt olvassuk: Hála az égnek! e földgömbön – hol nemcsak fajtája, de egész neme érdekét köteles szivén hordani minden jobbra törekedő ember (Gróf Széchenyi István Beszédei, 1887, Budapest, 250. oldal). Az 1843-as Vieuxtemps-cikkben felharsanó tenor így fogalmaz: én még megtagadni, igen, véremet még meg is tagadni volnék képes, ha a fogadatlan s kontár prókátorok túláradozó hatalma engem más vérű iránt embertelenségre akarna kényszeríteni /…/; mégsem tudom felejteni, /…/ hogy önálló halhatatlan lelkü szabad lény vagyok, mely előtt halandó lényegem porban áll, miszerint bennem a magyarnak hallgatni kell, ha annak vágyai az igazságos emberrel jönnek ellentétbe. (Hirlapi czikkei, op. cit. I. 484). Másutt, hasonló etika tudatában, így vall: Nekem azonban, kéjjel állíthatom, egész politicai pályámon soha a fent meg az alant irányul nem szolgált, hanem mindig csak a bent, t. i. becsületes meggyőződésem. (Hirlapi czikkei, op. cit. I. 530. oldal). Nem előzménye ez a Levegőt! híres sorának? Az én vezérem bensőmből vezérel! Petőfi etikája ettől a felfogástól semmiben nem különbözik. Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit! /…/ Minden szivütésem egy imádság / A világ boldogságaért. /…/ Meghalni az emberiség javáért, / Mily boldog, milyen szép halál! (Sors, nyiss nekem tért…). József Attila pedig óriási erővel kiáltja a fenyegető barbárság időszakában: Ó emberiség, kit törött anyám / szenvedni szaporított és nem értett! / Nem rettegek születni ujra érted, / te két milliárd párosult magány! (Emberiség). Vagy: Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága (/Már régesrég…/). Az Elégiában nem csak egy magyar tájat ecsetel a költő, hanem azt mondja: Az egész emberi világ itt készül. A sort hosszan folytathatnám.
3. Megdöbbentő, Széchenyi milyen vakító világossággal elővételezi a szabadság és a rend komplementer gondolatának összefüggéseit (amelyek a görög filozófiában és másutt már, szó se róla, élesen körvonalazódtak). Nem mérvadó itt, hogy József Attila Hegeltől vagy Marxtól örökölte-e ezt az eszmepárost, – a „legnagyobb magyar”-nál mindenesetre már szélesen kibomlik az a gondolat, amelyet roppant költői erővel a XX. századi költő vésett tudatunkba, pl. Levegőt! című versének zárlatában: Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat! De idézhetnék egy másik feledhetetlen töredéket is: Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent. Széchenyi életművének kiemelkedő pontjain tér vissza ez a gondolat, és szükségszerűen torkollik a forradalmi irányzat elutasításában. 1843. szeptember 6-án tartott beszédében ezt mondja: Istenért! ne ássuk alá a szabadság szent templomát túlhévtől elragadtatva önnön magunk alatt, meg fogjuk bánni, – mert igaz, mit /=az ország bírája/ mondott: hogy rend ugyan lehet szabadság nélkül, de szabadság rend nélkül nem lehet; és azért, hogy szabadság legyen, a rend szükséges, hogy legyen. /…/ Én minden parlamentáris és népsúrlódásoknál tapasztaltam azt, mit a német ekkép szokott kifejezni: „die Eitelkeit der Schwierigkeitsmacherei”, miszerint vannak csak ezen célból akadékosságok; mindenben, akármely oldalról jő, szerintök veszedelem van, lappang valami és a többi, azt mondják, nekik sokkal mélyebb felfogásuk van, ők hatnak a dolog mélyébe (Beszédei, op. cit. 291-291). Petőfi, mint Kornis Gyula említeti, csak a forradalmat jósolja meg, Széchenyi azonban a következményeket is, – talán éppen elméleti, egyetemesebb világismereti, történetfilozófiai belátások alapján. Petőfi döbbenetes utolsó versében (Szörnyű idő), úgy tűnik, szinte első ízben sejti meg az erőszakos „rohamozás” valóban irtóztató következményeit… mintha az egész forradalom és szabadságharc, most már, ebben a visszavonhatatlan pillanatban, ott a fehéregyházi csatatéren, csak egy őrült, rémülésteli / Zavart ész meséjének rémlene. Mai – túlélői, vagy akár utódi – távlatból tekintve, mi magunk is az érettség korába érve, mintegy önmagunkban, végérvényesen letesszük a garast: Széchenyinek igaza volt, neki volt igaza.
Mindezeket mondtam-mondogattam barátomnak is, – de nem tudom, meggyőztem-e. Úgy tűnik, a magyar történelem legjelentősebb eseményeinek, legnagyobb alakjainak arca kettős, és nekünk csak az a dolgunk, hogy mindig szem előtt tartsuk és tartassuk a kettős és sokszoros szemlélet parancsát. Egy bizonyos: ha a felelősök akkor Széchenyi István etikáját követik, akkor nem hal meg annyi magyar, nem következik abszolutizmus, nem őrül meg Vörösmarty. És nem hal meg Petőfi Sándor, – már ez maga elegendő érv lehetne írói részről, hogy közeledjünk Széchenyi igazságaihoz. Igaz, van egy közös mítoszunk, és azt sokszor felidézve adózhatunk az igazságkeresésnek és erősíthetjük nemzeti öntudatunkat.
Illusztráció: fh. Széchenyi-kötetből
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
