Lepsényi Piros Ellinidha alkotásai
Portrévázlat-töredék a mellőzhetetlen bizonytalanságról
/Lepsényi Piros Ellinidha képei köré/
Ellinidha spirituális portretista… Alakjai – akár események szereplői, akár (s jobbára) portrék hangnemében közöttünk lézengő figuratív történései – legtöbbször lebegő függésben élnek valamely környezettől, de majdhogynem mindig szituatívan vannak jelen. Keretezett függésmódok ezek, gesztuspoétikai megoldások vagy lírai létkísérletek: kallódó lelkei, röppenő asszonyai, libbenő múzsái, bohócosan lenge krapekocskái valamely örök kapcsolatkeresés tónusai és tétovaságai egyúttal, bárha portréknak festenek első pillantásra.
Lehet persze távolabbról is illatolni, vagy közelebbről is mustrálni a látványhatárokat. Piros (akivel – mit tagadjam –, immár három és fél évtizedes barátság, társiasság köt, amiért azután „műesztétikai” normarendben nemigen tudnám „objektívan” elhelyezni), s akivel többször próbáltuk közösen is földeríteni, milyen személyes kötődésben van azokkal a mosolyszürke fuvalmakkal, kékes-vöröses széljárásokkal és újabb időkben a kiegyensúlyozott napsárgákkal, melyek keretezik, fölvezetik, étvágykeltően áthangolják, vagy kontrasztosan mintegy dekomponálják ecsetszíneinek alkalmi alaptónusát…, a művien tolakodó „miért ilyenek?” kérdésre mindig mesékkel felelt, mindegyre szituációkhoz, hasonlatokhoz, illanó impressziókhoz kapcsolta figuráinak milyenségét. Ezek a sokszor hölgy-tünemények, leány-lények, olykor foltonfoltok, máskor ki- vagy elhajladozók, megint máskor egymásra is csak merőlegesek, érintésekben is már csak esetlegesek vagy kihívásosak…, meg fura kis fickói, akik valahol Banga Ferenc grafikai szöszölései és Gulácsy Lajos forralt teveeledel-színű szecessziós légkörei által behatároltak, talán színvilágukban is őriznek valamiféle elbomló-elködlő megengedőséget, méltányosságot igénylő és megértést szomjazó kivételességet. Korai alakjai ezt a sajátos (Ernst Barlach-féle titokzatos) prófétai elhivatottságot tükrözték, mára már a spanyol vagy görög nőkön, amszterdami buddhistákon, magyar falusi lelkeken túl sokkal teljesebb világokba kíváncsiskodik. Ugyanakkor figurái rejtett pajkossággal vagy föl nem oldott titkos feszültségekkel teliek, mintha mindig függenének is valamitől vagy valakiktől, s ha zárkózottak vagy kihívóak is – van bennük valamely makrancos szerethetőség-dac, melynek a Racionalitásokhoz, a Valóságokhoz, a „Megértéshez” nincs sok köze, a megbocsátáshoz még kevesebb – talán leginkább a „fogadj el ilyennek” üzenete lakozik körükben.
Az ilyennek kínálás, ilyennek elfogadás nehézsége persze nemcsak a valóságok saját ideje szerint tagolt, hanem az asszociációk, felhangolt tónusok, „hollandusan” letompított érzületiség okán sem fér bele egyetlen „ilyenségbe”. A képes beszéd efféle változatai naplócédulák, publicisztikai gesztusok tónusában bánnak legfőbb meghatározó elemükkel, az idővel, és Piros képein is egyik tónusszervező elem az idő furasága, eseti megfoghatatlansága, együtt a magánközérzet kapcsolatokba tekeredő sejtelmeivel, a fikciók jelképtárában tett kalandozásokkal, az elbeszélő tónusú történésekkel rímszerűen egyberakva. Valamiféle analógiával élve: ha a félszép-irodalom, a szövegesszé vagy blog is megépülhet abból, hogy is apró felületre tömöríti figuráinak, életviteli és hangulati regisztereinek sokaságát, úgy a szépművészetekben talán a fél-szép-mű is éppúgy valamiféle „palackpostaként” rejti az élmények és üzenetek alakzatait. A képek dinamikáiban inkább áramlásköltészeti lenyomat honol, a történések rendjében az esetleges esemény uralja talán mindahány művet, s a képi fikció kibomló terepasztalán mindmegannyi hangulat bele-belesimul a létezhető aprócska teljességek hullámzásába.
De valahogy ezekben a kékellésekben, kitárulkozásokban, bohócolásokban a katlanmeleg füstjébe takarózva majdhogynem feleselnek a békében feloldódva, lényük és pompájuk, kedvük és kilátásaik szerint derengő háttéralakok is, valamiféle kötődéssel a hajnali ködök felé. A lekerekedő sarkok, a színvonattal esetlegessé tett párálló hátterek, a szinte ködlő idegenségben is együttes közösségbe költöző figurativitás mintegy élet-dekorációs alaphatású egyes képein is, jószerivel a szembesülés és szembesítés lehetett alaptónusuk, aktorai arccal ellenünk állnak vagy szeretetteli közönnyel egymásnak kontrasztjaiként lebegnek – mint mindmegannyi függésesztétikai gesztusok.
Piros talán ha kérdeznék, sem erősítene meg vidám okkerjeinek, rétegzett föld-színeinek és fölhangoló világkép-állapotainak aktuális okairól. Kegyek ezek, s kegyeltek a főszereplői, valahol talán szenteltséggel telített, kiszolgáltatott marginalitásban is fájdalmasrealista figurák, kiknek talán még életútja, sorshelyzete, kiszorultsággal elegyes jellemrajza sincsen, mégis szemet és szellemet kelletően szabadok, mosolyra fakasztóan meg- vagy „el”szállottak. Mindig is bolonduskák voltak, habókosak és ősziesen kedvesek, üveghegyen túliak valamiképp, a körülmények mindenkori falain akár muris dőlésszögben is fölhatolók, sosemvolt világok felé is tovalengedezők. Maguknak valók, netán magukért is élők – mindenesetre olyan ködlők és kapaszkodók, érintők és ölelkezők, akik szeretnének még sokakhoz tartozni, néha szeretve lenni vagy áldozatot vállalni a hovátartozás oltárán… Ölelni, vagy ölelődni inkább. S hogy épp Dorotheák vagy Nasty Woman-ek, busongók vagy vízmosta sápadtak, cirkusziasan kellemkedők vagy tompaszürkén sóvárak… – ez sok minden aktualitástól függ. Mégannyira a létmódjuk, környezetük, köztes lebegésük éterisége. Nemlétező létformák, úttalan sorsok, kietlen atmoszférák – s velük kontrasztba állítva a csakazértis boldogság, a kísérlet minden bánat ellen, a megtalálható célrendszer és siker, a társasság mindenkori életvidámodása, a párkeresés gyámoltalansága, vagy épp a keserű képtelenségek bonyolult rétegzettsége. Ők Ellindha képhősei, történései és eseményei. Maguktól azok, s nem a sors-dobálta helyzetek okán, hanem eredendő függéseik, függeszkedéseik, kölcsönösségeik révén. Ez azonban nem elsősorban a pontosan körvonalazott szituációkban mutatkozik Nála, hanem kifejezésekben, gesztusokban, arcokban, leképeződött helyzetekben, érzelmi történésekben.[1]
Ellinidha „témái” ezért az alakok, arculatok és sors-hordozó viszonylatok, melyek a maguk esendőségében, rejtett történéseiben és érzület-lélektani állapot-ábráiban képződnek meg. Figuratív fantáziája nyomán és az alakok egyediségében is megismételhetetlenül esendő jelenvalósága révén valamiképpen a Teljes és Emberi komplexitásokként szólalnak meg. Ahogyan a korábbi kiállításának előzetese ezt meg is fogalmazza, ekképpen: „festményein láthatóvá válik az az ’emberkép’, aminek lényege, hogy MINDEN EGYES EMBER egyszeri, megismételhetetlen, pótolhatatlan és csodálatos, a Teremtett Méltóság megvalósulása”. E teljesség lebegései, összhatásai, színvilágokban kiélt jelentősége az, ami megszólal, sőt megszólít, megérint, s mintegy „kihív” a rejtekező, olykor leskelődő pozícióinkból. Nők, élménylények, Hölgyek, Dámák, Asszonyok, talán mesei vagy költői figurativitású Lányok lengedeznek, lakoznak, éledeznek, beteljesülnek és asszociációkba költöznek itt, a szerény környezetből még erőteljesebben kitüremkedve. Alakoskodásuk, sorhelyzeteik és lelki mélységélességük talán az amszterdami őszt idézi, figurativitásuk meg alighanem a kelet-európai vágypolgárságot, valamiféle polgárias-hétköznapias létté-levés esélyeit és reménytelenségeit.
Költői világokban, jelenkori fény-lények életvilág-kalandjában olykor a kor- és arctalan báj, máskor a felelősség-függés nyomasztó mivolta sarjadzik, s hódoltat vagy kényszerít, késztet vagy invitál belső párbeszédre, tabu-tilalmak oldására, az örök esetlegességek elfogadására. Talán alaptónusa az esetiség, a tanúság, a kapcsolathálókba bonyolódás, a társas magány véletlensége, a mosott kalapszínek eluralkodása, a mindenkori függetlenségtől függés kínos csele.
De ettől életteli, őszinte és szubjektív is a portrék válogatása, melyek egyúttal Ellinidha portréját is adják, ahogy adhatják. Ami hiányérzet még talán maradna, az már sok esetben inkább a sajátunk, s nem a képeké… Ám egyetlen szavamat se higgyék, inkább győződjenek meg saját szemükkel. S hogy ez se halasztódjon, engedjék meg, hogy a kiállítást ez ajánló szavakkal mintegy „megnyissam”…
A. Gergely András
/A szöveg eredetileg Ellinidha 2019-es budapesti kiállításmegnyitóján hangzott el./
[1] http://www.ellinidha.nl/
reppenők
Turner tónusban
Illusztráció: fh. Ellinidha-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
