Füleki Gábor: Válasz Szepes Erika Ady-tanulmányában Ady-tanulmányomhoz fűzött észrevételeire
Kedves Erika!
Mint a Vitairat Ady szimbolizmusáról című, a Napút 2020/9. számának 149. Káva-téka mellékleteként megjelent remek Ady-tanulmánya lektorának, engedje meg nekem, hogy mint a tanulmányában is többször idézett Tárnák és fehér lótuszok című Ady-esszé szerzője, válaszoljak ezen esszémhez fűzött kissé csipkelődő, szarkasztikus, mindenképpen vitaindító, már-már – jó értelemben vett szándékkal, mert irodalmi párbeszédet generáló – provokatív megjegyzéseire, melyeket itt most idéznék.
,,A Napút-díjas Füleki Gábor rendkívül intelligens fogalmazásmódja elbűvölne, ha volna megszívlelendő tanulsága. >>Ady nyelve lírai metanyelv. Nyelv feletti nyelv. Átlagos, mindennapi nyelvérzékkel nem is fogható fel könnyen, nem egészen érthető. Ez a szimbolizmus nagy nyelvi fordulata…<< Szerencsére olvasói nem érzik metanyelvnek: magyar nyelvnek érzik, és ilyenként is meg is értik. De Füleki még tovább ködösít: >>Beethoven létrehozta a hang feletti hangot és a zene feletti zenét.<< [Akkor mi mit hallgatunk?! Sz. E.] Ehhez kapcsolódóan: >>A preszimbolista líranyelv horizontális, homéroszi, az élőbeszéd síkjához, vágányaihoz közelebb áll. A szimbolizmus nyelvvilága vertikális, orpheuszi, többszörös elvonatkoztatású képrendszerben való gondolkodást, jelképfejtési képességet kíván. Ezért tűnt kezdetben ’érthetetlennek’.<< (Füleki Gábor 2019/3, 167) De Füleki mélyebbre is ás – az „érthetetlenség” okát nemcsak nyelvi tényezőkben látja: Ady >>a feltárt és felszínre hozott tudatalatti tartalmak sokaságát nem világította át kellőképpen, és nem kontrollálta teljes mértékben, nem formálta áttetszően kristályszerűvé műveit, gyökerük jól kitapinthatóan a tudatalatti mocsarába nyúlik le – ez okozza néha ijesztő, homályos rejtelmességüket, nem mellesleg borzongató lírai erejüket. Ő maga pedig áldozattá vált, és az emberfeletti erőfeszítésbe beleroppant.<< ( Füleki 2019/3. 174)
Íme a ma elhitetni próbált Ady-kép: a költő nem tudta tökéletesen megformálni műveit, lelkének feltárásába belerokkant. Ez a ma hivatalosan sugallt Ady-kép, az alkoholista, nagybeteg, vérbajos Ady. Nem a homéroszi, átlátszó világ költője, hanem a beláthatatlan, titokzatos orfizmusé. És mindez beleforgatva a fogalmak rendezetlen kavalkádjába. Lássuk őket sorban.” (Szepes Erika: Vitairat Ady szimbolizmusáról, Napút, 2020/9., 149. Káva-téka melléklet, 11. o.)
,,A friss tudósnemzedék – a Veres-féle intencióhoz kapcsolódva – még jobban elködösíti az Ady-képet: >>Az Ady-líra színe – szubjektív, szinesztéziás érzés ez – sötétszürke, lilás árnyalatú, sötétvörös erezettel, mélységvonalakkal … szürkésvörösen derengő, füstös világ.<< (Füleki 2019/3,168) Ez mintha már impresszionista is volna, de hiszen szinesztéziás…” (Szepes Erika, i. m. , 14. o.)
Megjegyzéseire négy pontban reagálnék.
Elsőként: megemlíti, hogy tartalmas és jó stílusú tanulmányomat érdemes lenne olvasni, ha volna megszívlelhető tanulsága. Válaszom: talán mégis van. Ezt a tanulságot Ön azonban erősen kétségbe vonja, és élesen kritizálja. Ezt én nyílt lelkülettel elfogadom, de – élve a jus murmurandival – alábbi válaszaimban a védekezés jogán néhány pontra vonatkozólag mégis fellebbeznék.
Másodikként: tanulmányomat besorolja a mai magyar irodalomtörténet-írás azon sodorvonalába, mely Adyt mint egyre csökkenő értékű költőt mutatja be, s majdhogynem támadólag, lefitymálóan viszonyul a magyar költői nyelv e nagy megújítójához. E kritikai vonal és a nyomába lépő irodalmi divat által sugallt inflálódó Ady-kép: Ady az iszákos, a nőcsábász, a betegségekkel küzdő, a zaklatott idegállapotú, akinek egós és nagyhangú költészete a ma tükrében egyre jobban megfakul, zsugorodik; egyesek tényleges költői kvalitásait, szimbolizmusát is kétségbe vonják. Szeretném kijelenteni, hogy jómagam nem e kritikai vonal köréből merítettem, az övékéire néhol emlékeztető következtetéseimhez önálló gondolkodással, Adyn való töprengéssel jutottam. Ami a közölt megállapításokhoz vezető úton katalizált, az az őskori-ókori lét- és világszemlélet, amely gondolkodásomat meghatározza, és amelyet a Védákból, az Upanishadokból, a Lun-jü-ből és a Tao te king-ből ismerünk. Mindezekkel pedig kapcsolatban az e műveket értő, értelmező, egybelátó és fordító Hamvas Béla világlátása gyakorolt rám nagy hatást. Megemlítendő még Orosz László Wladimir Komjáthy és Ady költészetét összevető, Az égig érő életmű pillérei című különleges esszéje is.
A kérdés persze fölmerül: mi köze Adynak az említett ókori szerzőkhöz, akiket ő – akkor még fordítások híján – nem is olvashatott, és Hamvashoz, aki később élt és alkotott, továbbá Komjáthyhoz, akit viszont olvasott.
Nos, a válaszom a következő: ezek az ókori művek a Lét alapvető bázisán állnak, a teremtő Isten, a teremtett Világ, a teremtmény Ember és a Túlvilág alapvető viszonyát kijelentő, taglaló kinyilatkoztatások, ősigék. Amit kijelentenek, minden korban és mindenkire érvényes, tehát Adyra is, ránk is. Így vonatkoztattam ezeket az ősi gondolatokat Ady költészetére. Ugyanígy az ezen az ősi bázison álló Hamvas Béla gondolatait is. S jegyezzük meg: Komjáthy ugyanezen az ősi talajon állt. Az a tény, amit ezek az ősi művek és Hamvas Béla is állítanak, miszerint életünk egyik fő célja és törekvése kell, hogy legyen önnön elsüllyedt tudatalatti tartalmaink, zavaros lelki mélyvilágunk éber tudatunk általi átvilágítása és megnemesítése, minden emberre igaz és érvényes, így Adyra is. Nyilvánvaló, hogy Ady költészetében épp ezt tette, különös szóképei, minden addigitól eltérő versvilága egyértelmű példája ennek. Sok helyütt kijelenti nyíltan ezt a törekvését, állapotát: ,,S lelkem alatt / Egy nagy mocsár: a förtelem” (Az ős Kaján), ,,Ez itt a láp világa. Szürke, / Silány, szegény világ. Megülte / Az örök köd, mely egyre rémít. / A láplakók közt várom én itt / Az én szép, fényes reggelem, / Bús esti köd rémít s borul rám, / De az a reggel megjelen.” (Vízió a lápon), – e képek a társadalmi jelentésen túl mind a feltárandó tudatalattinak is lehetséges jelképei.
Az, hogy az alkotó ebben az emberfeletti munkában károsodhat, nem csoda; az, hogy ő maga ebben tönkrement, érthető. Az is ismeretes, hogy a szifilisz egy ideig rendkívüli módon felgyorsítja a szellemi munkát, hogy utána annál végzetesebb legyen a szellemi összeomlás. De addig különleges teljesítményeket hoz ki az alkotóból – a másik ismert példa rá Nietzsche, és gondoljunk itt Schubertre és Thomas Mann Doktor Faustusára is. S talán épp ez, az idegrendszert, az agyat megtámadó betegség alkalmas arra, hogy az elme mélyrétegeiből az elsüllyedt és rejtett tudatalatti tartalmakat előhozza.
Harmadikként: Beethoven zenéjéről szólván Hamvas Béla jelenti ki: Beethoven zenéje zenefeletti zene, Übermusik, tehát metazene, amely minden addigi zenénél, még Bachnál is sűrűbb, tömörebb, nagyobb szellemi erőfeszítést kívánó, mivel ő is a tudatalatti tartalmakat hozta a felszínre. És ő is nagy árat fizetett érte: megsiketült. Az átvilágító mágust a tudatalatti hatalmak megbüntették. De a nagy tettet végrehajtotta, és a zene fejlődésének új irányt szabott, mert a zene onnantól kezdve hang-jógává vált, a tudatalatti tartalmak megtisztításává. A legtöbb zeneszerző követte aztán ebben, és elég sokan ma is.
Ugyanezt tette Ady is, felhozta az elsüllyedt szavakat és tudattartalmakat a mélyből, a magyarság kollektív tudattalanjából, és a sok fájó, felgyülemlett bántalmat, csalódást kimondta. Egy embernek óriási és megterhelően nagy feladat egy nép elsüllyedt és bántalmakkal teli lelkét felszínre hozni, és ebben a munkában ő végül összeroppant. ,,Aki dudás akar lenni…”, jelenti ki hiszen a magyar népdal is. És ő megjárta ezeket a mélységeket, a gyötrelmeket, és létrehozta magyar nyelven a költészet fölötti költészetet, a nyelv feletti nyelvet, metanyelvet, amely minden addigi magyar líranyelvnél, még Vörösmartyénál is sűrűbb, égetőbb, töményebb, különösebb. Ezért hasonlítottam Beethoven zenéjéhez az ő költészetét, mert lényegében ugyanazt a fordulatot vitték véghez, csak más művészeti területen.
Gyakorló középiskolai tanárként pedig kijelenthetem: Ady nyelvét valószínűleg épp e ma is újszerűen ható töménység és megemeltség miatt a diákok – tizenévesek és felnőttek egyaránt – ma is nehezebben értik meg, mint például Csokonai, Petőfi vagy Arany költészetét.
Negyedikként: Ady lírájának színvilága, rám gyakorolt összhatása színekben kifejezve ez a bizonyos barnásvörös, sötéten lángoló gomolygás, amelyet szinesztéziás érzetnek kell nevezzek, hiszen költészet, azaz hang-világ gyakorol rám szín-összbenyomást. Más költőkkel kapcsolatban is érzek így, létrejött ilyen összbenyomásom: Babits líráját például mélyzöldnek, Berzsenyiét világosabb zöldnek, Vörösmartyét ténylegesen vörösnek, Arany líráját barnássárgának, Weöresét aranyszínűnek érzékelem. Tehát szinesztéziás érzés-összletemmel Adyt nem az impresszionizmushoz kívántam besorolni, hanem önnön Adyval kapcsolatos érzet-színképemet akartam megfogalmazni.
Kedves Erika! Remélem, sikerült rávilágítanom e néhány pontban, hogy tanulmányomban – melynek többszörös citálását egyébként jólesően érzékeltem – pontosabban mire is gondoltam, és most már jobban átlátható, milyen látószögekből tekintek Ady világára. Gazdag, értékes és szerteágazó tanulmánya ezeket a látószögeimet növelte, és olvasása közben arra is rájöttem, ismét, mint már sokszor, hányféleképpen érzékeljük és értékeljük ugyanazt, és milyen sokféle lehet a megértés.
*
Szepes Erika érintett tanulmányát lásd → http://www.naputonline.hu/2020/12/21/kava-teka-149-szam/
Füleki Gáborét a XXI. évfolyam 03. számában → http://www.naputonline.hu/2019/06/19/xxi-evfolyam-03-szam-nem-kellek-jol-van/
Illusztráció: “Felelet”
Ezek is érdekelhetik!
Szakolczay Lajos: Isten kertjében →
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
