Száva Csanád: Valami sokk
Bibiescu Klementina vagyok, helyettes szakkönyvtáros, egy éve már, hogy azt kutatom, valójában hogy kerültem ide. Elolvastam ennek érdekében olyan klasszikusokat, mint: Bűn és bűnhődés vagy a Tulajdonságok nélküli ember, és olyan kortársakat, mint: Min kamp, és a Girl, woman, other, de nem sokra jutottam.
Egész nap itt ülök a könyvtárban, és egyre mélyebbre olvasom magamba magamat, de nem sokra megyek. Olyan az életem (nem, nem ez a mostani, a régi) mint egy vers. Annak idején, a suliban – lám-lám, erre valahogy mégis világosan emlékszem – sokszor nem értettem, hogy mire gondolt a költő, egyáltalán, kicsoda ő. A versek egy másik ember másik nyelvén szóltak, amiből nem értettem semmit. Hogyan függhet össze a semmi az ággal például. Az ág élőlény, van egy élete, vannak másik elágazásai, levelei, virágai, talán termése is. De a semmi, az semmi és kész. Hogyan lehetséges ezt a két dolgot összekapcsolni? És ezt ráadásul versnek nevezni! Értek már valamit ebből-abból, de ha úgy érzem, végre tényleg magamba fogadtam egy verset, az mély szomorúságot okoz, olyant, mint egy rémálom, amelyikben meghal valaki, akit nagyon szeretsz. Törlöm a port, és keresem a poros könyvek között a történeteket. Nem sokat találok. Betoppannak ismerős ismeretlenek. A húszas éveiben járó, már csaknem teljesen kopasz srác, aki mindig ugyanazt a könyvet kéri (Dante: Pokol, a régi, Babits-fordításban, pedig ott van az új is), de sosem olvassa, csak a laptopját bámulja. Kedvesen elbeszélgetünk: egy kérdés, rá egy válasz, esetleg még egy ráadáskérdés és arra a válasz. Ennyi.
Nem, nem engedhettem, hogy elintézzék. Babi a legjobb barátnőm. Úgyhogy lementem Kolozsra, és ott voltam, hogy megvédjem. De Babi már nem volt ott. Egy boszorka, akinek egy ördög adta kölcsön a lábait arra a napra, a sósfürdő bejáratánál elmondta nekem, hogy Babi Hunyadra ment. Úgyhogy visszamentem Kolozsvárra, felültem a vonatra. De rossz vonatra ülhettem, mert Tordán le kellett szállnom. Ott a sóbánya bejáratánál egy asszonyka, akinek egy varjú kölcsönadta aznapra a szemét, azt mondta, Babit elvitték egy fekete Mercivel Sztánára. Ott most össze akarják hozni Károllyal a Varjúvárban.
OK, akkor ismét a vonat, hogy Sztánára menjek. De egy kalauz, akinek a körmeit egy vakond adta kölcsön arra a napra azt mondta, Sztánára elvisz ez a vonat, de nekem ott nincs semmi keresnivalóm. Ezért, amikor megérkeztem, hogy ne ismerjenek fel, átöltöztem és a hajamat kiengedtem. Napszemüveget nem tudtam tenni, ezért összemaszatoltam az arcomat, hátha úgy nem ismernek fel. Károly szeret. Ez jó.
Itt egyformák a napok. Reggel még sötétben érkezem. Megnyugtat a sötétség, majd láthatok elég sok mindent egész nap. Most inkább nézem a város fényeit. Valahol ott, a sok fény között, ott vannak a régi barátok fényei is. Károly. Ő eszembe jutott. De nem tudom, ki is ő valójában. Az is lehet, hogy valami rokon. Csak egy arc ugrik be. Meg Mihály. Ő valamivel idősebb. Ő lenne az apám? Vagy nagytestvér? Rakosgatom egy kicsit a könyveket. Be a könyvbölcsőbe, fel a szabadpolcra. Van úgy, hogy összekeverek szerzőket. És címeket. Összekombinálom őket. Pedig rendet kellene rakni.
Megy a vonat. Olyan szag van, hogy ezt csakis az a bácsi csinálhatta, aki a kalapját egy bagolytól kapta, aki megsúgta, hogyan lehet elrabolni Babit. Opriţi nebuna! Opriţi nebuna! – ezt kiabálta. Nem vagyok én olyan bolond, hogy ne értsem meg, hogy bolondnak nevezett. Ez fáj.
Borsabányára vittek. Bányája sava-borsa nincs sehol, csak egy sárga ház van. Amelyik történetesen nem is sárgára van pingálva. Féltem.
Aztán jött két hapsi. Mindkettőnek kefefrizurája, egyik se tudott egy szót se magyarul. Láttam messziről, hogy a marslakóktól kapták a sapkájukat. Én nem tiltakoztam, csak annyit akartam, hogy ne tudjon a kalapos bácsi bagolyhangon üzenni Babi elrablóinak. Aztán karon fogtak. Ennek örültem.
Azt mondták, ez a kezelés elkerülhetetlen. Remélem, nem fáj. Beleegyezésemet adhatom, de a gyámom amúgy is beleegyezését adta. Az orvos kijelentette, ebben a fázisban még van esélyem, hogy helyrejöjjek, de várni kell még, hogy megállapíthassák, pontosan mennyire súlyos a dolog. Ez némileg megnyugtatott. Károly szeret. Mihály szeret.
Azt mondták, Borsára visznek, de én tudtam, hogy odavisznek, ahová Babit is vitték, és ahol Károlyt meg Mihályt kinyírták. Nem az én nevemet írták a papírra, hanem valami Bibiescuét. Tudtam, hogy csak viccelnek, ez abból látszott, hogy a két hapsi fogsora két kutyától volt, kölcsönbe, arra a hétre. Ők fogva tartottak, de tulajdonképpen ölelgettek. Nagyon jó társaság voltak. Az egyiknek édes whiskyillata volt, a másiknak bolondos pálinkaszaga. Még viccet is meséltek nekem, igaz nem értettem a csattanót, mert románul volt, de olyan jót kacagtam így is rajta, hogy a könnyem is kicsordult. Aztán ott, azon a helyen, amit ők Borsának hazudtak, egy orvos jött, aki a szívét aznapra egy rókától kapta kölcsön, és azt mondta, megállapították a kollégájával, hogy a helyzetem annyira súlyos, hogy a gyógyszeres kezelés már nem segít, ahhoz előbb kellett volna jelentkezni a problémámmal. Nem értettem, mi lehet a probléma, ha Babi nincs sehol. De ő csak valami sokkról makogott. Nem értem, sosem értettem, mi az, hogy elektromosság.
Nem, ők nem Károly meg Mihály. Két arc jut eszembe, de nem lehettek ők. Egyetlen ember törődik vele, valami Babi, ő aki hivatalosan gyámolít. Ismeretlen ismerősökkel van tele az agyam. Azt mondják 2020-ban vagyunk, Kolozsváron. Ez jó. Én úgy tudtam kétezertizenvalahányban és Borsabányán (és hogy nyúlszívű meg szivacsagyú vagyok). Nehezen tudom elképzelni a kétezerhúszat, és hogy ez a város az otthonom. Egyesek azt mondják, minden megváltozott, de már túl vagyunk a sokkon, most újraindul itt is az élet. Most itt lennék tehát, állítólag kikezelt vagyok. Legalábbis kezelt. De őrület, hogy mindenki maszkban jár, a könyvtár is csak a megfelelő korlátozó intézkedések mellet működik, nem értem mi ez a körülményeskedés. Vajon én normális lettem, és közben megbolondult kicsit a világ?
Illusztráció: egy Musil-kiadás borítójának felhasználásával (ld. Five women, Verba Mundi)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
