B. Mihály Csilla: Vannak vidékek (versek)
A magyarokhoz
Papírmaséba gyűrt, csirizzel írt jelen,
ma már a múltba vész temérdek intelem,
kihűlt tüzek helyén üszökbe lép a láb,
az öntudat, vajon, nem adja még alább?
Lehet kapaszkodó az új tavaszremény,
hogy égni kész a szív parányi őrhelyén,
talán a renyhe tél hitét se verte szét,
csak élni vágyjon és szeretni nemzetét.
Vannak vidékek
Kányádi Sándor Előhangja nyomán
Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.
Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.
Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.
Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.
Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.
Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.
Cérnafűzött
Lábujjhegyen magasra érek,
szemem motozni vágy a napban;
papírkosárba gyűrt remények
kicsorgó vére marja talpam.
Jobb lenne létrafokra állni?
Ott majd suhogva körbelengnek
világos, fényes cédulái
a cérnafűzött végtelennek.
Ha ülni tudnék, lenne székem,
de nekem állni, nyúlni kell még,
mielőtt Isten ujja szétken,
s tükörre száradt mocska lennék.
Fénylő partokon
Érezlek bár, de el nem érlek,
karomba hulló messzeségek
álmát ringatom.
Szélfútta porszem lettem újra,
a mindenséggel összebújva
fénylő partokon
várlak úgy, mintha jöttöd volna
hullámok mélyét jelző bója,
fárosz, őrtorony.
Örvénylő vágyak vére csöppen,
időtlen csendbe töltöm, s közben
lelkem foltozom
ezredév óta ébren, talpon,
néha lépteid neszét hallom
fénylő partokon.
Vércsepp
Nem írtam még meg minden verset,
de azt a párat vállalom.
Vércsepp a szó, dübög, kiserked,
életté nő a szűz lapon.
Belőle fűzök égi rendet,
sorokba szedve átadom,
amíg a csend ráz, fénye renget,
s elszunnyad néha vállamon.
Így vérzem most is, lásd, a lélek
munkálja testem és agyam,
ezért vagyok, – tán ennyit érek –,
leírjam azt, mi hátravan;
bíborbetűkben egyszer végleg
s egészben oldjam fel magam.
Illusztráció: Vércsepp a szó
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
