Hoppál-Kovács Edit: Sósanya
Szeptember negyedikén találkoztak másodszor. Egy héttel korábban Anna váratlanul felriadt. Éppen csak pirkadni kezdett. Úgy rándult össze minden izom a gyomor tájékán, mint a sistergő olajba dobott keszegek. Felült az ágyban. Tudta, hogy valami váratlan közeledik. Az a fajta tornádó, amelyiknek érdemes lenne nevet adni. Már nem tudott visszaaludni. A takaróként funkcionáló lepedőt, mint egy tógát, megkötötte a bal válla fölött, csak télen hordott pizsamát. Kilépett az erkélyre. Az Andrássy út ébredezett. Komótosan indult néhány autó az Oktogon felé. Tegnap még konflisok gurultak és századeleji ruhákban pózoló fiatal nők várakoztak a sorukra a páros oldalon, a reflektorok kereszttüzében.
Anna gyakran szőtte tovább magában a jeleneteket.
Nem örült a korai ébredésnek. Egy meghívásos tenderen dolgozott, több órányi munka várt rá. Kinyitotta a laptopot. Szörfölt néhány percig, a zöld pöttyök sokasodtak, ahogy virradt. Egy bizonyosra várt. Hamarosan üzenet is érkezett. Zenéket küldött és kapott, bekapcsolta a nagy méretű hangfalakat. A második emeleti nagypolgári lakás vaskos falai jelentősen tompítottak Marcus Miller basszus hangjain. Ütött, tépett, húrokat, szerveket feszített pattanásig. Anna macska módra gömbölyödött össze a szőnyegen. Három éve nem volt együtt senkivel, három éve nem érintette meg senki. Délután erőt vett magán, a kész pályázati anyagot még időben feltöltötte.
Késő este csörrent meg a telefonja.
Jánossal tizennyolc év után futottak össze az egyik bevásárlóközpontban pár hete. A férfi a tanítványa volt annak idején. Ő gyakorlatlan, lelkes kezdő, a fiú lázadó kamasz, egymásra vadászó szülők hálójában. Egy évig tanította Anna, utána Jánost kicsapták a gimiből. A kollégák szerint a kamaszfiú provokált, lógott, határokat feszegetett, nem adta magát, Anna pedig nem lépett közelebb. Sokakat mentett meg, de őt akkor nem. A találkozás ennyi év után váratlan volt és meglepően nyugtalanító.
Anna a válása óta nem engedett fel. Kevés ép felülete maradt az érintésre. Általában remek hallgatóságnak bizonyult, szakmai ártalom, percek alatt a történet sűrűjében találta magát, de a vibrálás sorra elmaradt. Áramtalanította magát évekre. Járt pszichodrámára, megfordult családállításon, az önismereti mutató elismerően billegett a maximumon. Már régóta nem tanított, szervezetfejlesztési tanácsadóként jöttek sorra a megbízások. Nem gondolta úgy, hogy boldogtalan lenne az élete, utazott, táncolt, éppen azzal, aki mellé szegődött útitársnak. Meggyőződéssel nyugtatta barátait, hogy szeretett ő már eleget, ezúttal a szakmai virágzás ideje jött el.
János felbukkanása összezavarta. A fiúból férfi lett, apa, özvegy, öt gyerekkel. Anna megrendült ennyi információtól. Saját veszteségei legóvá zsugorodtak a férfi által méltósággal cipelt súlyok mellett. A tornádó az Oktogon környékén cibálta a fákat. Szeptember negyedikén Anna csak reggel dolgozott egy keveset, mézes fokhagymás oldalast sütött, bort és saját főzésű csokoládét készített elő a konyhapulton. Nem ragaszkodott a hagyományos receptekhez. Bátran nyúlt szokatlan összetevőkhöz. Megkóstolta a kész fogásokat. Elégedetten kortyolt bele a bársonyos simítású Konyáriba, aztán aludt pár órát.
János hat körül csengetett. Gitár nélkül jöttem, nem akartam bevetni az ósdi trükköt, mondta az ajtón belépve. Méltányolható hozzáállás egy zenésztől, ismerte el Anna. Órákig beszélgettek. Sodró kitárulkozással tettek ki a bordó szőnyegre kamaszkori elhajlásokat, félelmeket, szerelmeket, sebesüléseket, hűséget, hűtlenséget, apát, anyát, gyereket. Hajnali háromkor elfogytak egy pillanatra a történetek. Anna idegesen csúszott közelebb a padlón Jánoshoz, most megcsókolsz, vagy mi lesz, kérdezte, arcán türelmetlen várakozás vibrált. Reggel János fényképeket vett elő a hátizsákjából. Hatéves kisfiú és négyéves kislány.
Annát beszippantotta a tornádó.
Belül lenni nem is olyan félelmetes, gondolta.
Két héttel később találkozott először Tomival abban a kis lakásban, ahol három éve az anyukája örökre elaludt. A kisfiú a kádban ült, csak nézte Annát, a cipőjétől a feje búbjáig, szótlanul, figyelmesen, aprólékosan szkennelte be. Amikor elkészült, kimászott a vízből és egy fekete, frottír fürdőköpenybe bújt, a padlóra kucorodott, az apukája mellé.
Annának zenéltek, akit aztán ki is csúfoltak rögvest, „síróbaba” lett, akkor este. Tomi különleges kisfiúnak született. Három éves koráig keveset szólt. Azt is halandzsa nyelven. Abszolút hallása képessé tette, hogy szinte bármelyik hangszert megszólaltassa. A csellót és a hegedűt választotta, de néha a nagybőgővel is barátkozott az állványon. Ő pontosabb képeket rögzített agyában arról a bizonyos napról, mint két évvel fiatalabb húga. Elmesélni csak töredékeket tudott. „Úúúristen, meghalt!” – kiabálta apa, talán százszor is. Édesanya angyal lett. Apa azt mondta, ha felnézek az égre éjszaka, akkor egyszer megláthatom. Próbáltam már sokszor ébren maradni, de még soha nem sikerült. Furcsa, mély hangon, szakadozva mesélt tovább Annának Gombócról, a kölyökcicáról, aki örökre eltűnt. Anna szeptember végére talán hetvenszer is meghallgatta a Nothing Else Matters-t. ‘Semmi más nem számít.’
Tomi kedvenc dala volt ez az Apocalyptica átirat.
Sárit János első felesége fogadta be határozatlan időre, a három közös gyerek mellé. A férfit komorrá tette a gondolat, mit mond majd a legkisebbnek, ha kamaszként felteszi a kérdést, miért hagyta ott négyévesen, miért nem ő nevelte. Hogyan magyarázhatná el neki, hogy aspergeres bátyja játszi könnyedséggel kitölti két ember életét is, nemhogy egy megszaggatott apáét. Anna a harmadik közösen töltött este után csak annyit mondott, én nem hagynám ott Sárit.
Anna nem hezitált. Hezitálni egyébként is kizárólag szerelmi ügyekben szokott, de kétely most fel sem merült. A férfiak a családjában mind lassan véreztek el. Fiúk nőttek fel apa nélkül, apák lettek nagyapák nélkül. Anna hiába kutatott, nem találta magában az ősbizalmatlanság okát, ami oly sokszor előtört belőle a kapcsolataiban. Apja ugyan félig dermedt állapotban húzott le hetven évet, nem csalta meg az anyját, inkább csak betegesen féltékenykedett. Most ez mellékes volt. Tudta, hogy hamarosan minden visszavonhatatlanul megváltozik.
Hagyta, hogy a tornádó felemelje.
János odaköltözött hozzá Tomival október közepén. Sári három copffal, apró kockás szoknyában, kacagva szaladt a nappaliba egy héttel később. Egyre több időt töltött náluk. A lakást nem négy főnek szánta Anna, se háromnak, amikor kibérelte. Eleinte egy óriási szivacson aludtak a nappaliban. Tomi csak úgy tudott elcsendesedni, ha Anna finoman vakargatta vékony karját a könyökétől az ujjbegyekig. A kisfiú közben a csillagokról fantáziált és a világűrbe repült. Amikor Sári velük volt, Jánossal sokat mulattak a kislány kedvenc alvópózán. Hason fekve aludt, lábait maga alá húzva, fejét oldalra fordítva a párnán, pizsamás katicabogár. Nappal jött és ment, forgott, kacagott, cserfelt. Bárkit az ujja köré csavart. Anna nem adta könnyen magát. Sári megtanulta a nektár gyűjtögetést, egész kaptárt töltött meg a körülötte olvadozó felnőttek rajongásából. Anna és János arra készültek, hogy márciustól magukhoz veszik. A kislány összezavarodott, a féltestvérek nemkülönben.
A felnőttek rajzoltak, báboztak, sírtak, nevettek velük és nélkülük.
Közben Anna alkalmasabb lakást talált. A gyerekszoba falaira tengeri herkentyűket matricázott, az ajtókra apró virágokat ragasztott, kis műanyag házat épített, ahol a gyerekek kuckózhatnak majd. Szerelme János iránt humorral és szenvedéllyel sodorta tovább a kisebb-nagyobb göröngyökön. Anna rettegett attól, hogy János esetleg megkéri a kezét, nem akart hivatalos köteléket. A férfi kifogott rajta. Persze, neki sem fontos, mondta nyugodt hangon, de ha betegek a gyerekek, könnyebben tudna Anna bármit intézni. Tomi nem sokkal később vírussal fertőződött meg. Négy hétig takarították naponta ötször a fürdőszobát, végül a Bethesdába rohantak, hogy a kisfiú kővé keményedett székletét csapatmunkában kiebrudalják. Ezzel el is dőlt. Pontosabban Anna döntött. Az esküvő után házastársi örökbefogadást kezdeményeztek. Április végére tervezték a hivatalos ceremóniát, szűk körben.
A meghívókat Anna tervezte.
Azt a Márai idézetet választotta, amelyiket egyszer János fel akart olvasni neki, és amikor a Füveskönyvet a kezébe vette, egy réges-régi fotót talált éppen annál a szövegnél, amit keresett.
„Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval nem siettetni közeledtüket.”
A fotó sok évvel ezelőtt házilag fóliázott filmklub bérletként funkcionált, hétéves forma svájci sapkás kisfiú szaladt az úton csellóval a hátán. Annának nem sok kétsége maradt. A barátoknak annál több. Ők a tornádón kívül, félig eltakart szemmel várakoztak, mint akik éppen a Challengert figyelik a fellövés hatvanadik másodpercében. A másodpilóta elragadtatással kiáltott fel: „Az anyját, hogy megy! Woooohoooo!” Nem tudhatta, hogy tizenhárom másodperc múlva a gép velük együtt darabokra hull majd.
Anna nem tartott a széthullástól. Bár adódtak nehéz pillanatok, többnyire szinkronban forgott az életét felforgató szélviharral.
Tominak is akadtak rosszabb napjai. Tanulták egymást. Anna sokat olvasott a szindrómáról, de be kellett látnia, hogy nincs két egyforma mintázat. Csak a tapasztalás marad. Gyorsan rájött, hogy fürdés után úgy érdemes a törölközőt Tomi fejére terítenie, hogy lásson, különben a kisfiú azonnal sikoltozni kezdett a hirtelen támadt sötétben. Tíz percenként megkérdezte, hogy hol van apa, ha János dolgozni ment, vagy úgy érezte, hogy lassan ideje hazaérnie. Az idő érzékelése egyáltalán nem ment neki. A színhallás annál inkább. Tomi a kromatikus skála hangjaihoz színeket társított.
Sárit különösebben nem érdekelte a zene. Nagyon gyorsan elkezdett kötődni Annához. Kvantumszinten fonódtak össze. A lefekvés több órás szertartássá vált. Akkor osonhatott ki Anna a szobából, amikor olyan mélyen aludtak a kölykök, hogy nem vettek észre a szökésből semmit. Sári, amikor megneszelte Anna lopakodását, felült az ágyban, és csak azt hajtogatta, anya ne menj világgá.
Később közös mese is született, Ne menj világgá, kiscica!
Két gyámügyes nő járt hozzájuk háztűznézőbe, körültekintően kérdezgették a gyerekeket mindenféléről, mielőtt megszületett az örökbefogadásról a határozat. A pszichológus megcsontosodott magányából mosolygott ki néhány percre. Különösen Sári szertelen áradása tett rá hatást.
Sári, te hogyan szólítod Annát, kérdezte tőle a második látogatás során. Anyának szólítom, hogy máshogy, válaszolt vagánykodva a kislány. Mondtam Tominak, amikor ideköltöztem, hogy innentől kezdve anyának szólítjuk, és kész.
Le is rajzoltuk a történetünket, megmutassam? Itt van a szoknyám zsebében. Anya igaziból sósanya. Mi nagyon szerencsések vagyunk a Tomival. Nekünk két anyuka is jutott. Egy édes, aki a felhők mögött lakik, és egy sós, aki itt van velünk és vigyáz ránk.
Miért pont sós, Sárikám? – kérdezte zárt világának ablakából a pszichológus.
Te tényleg nem ismered a mesét a királyról meg a sóról? – nézett tágra nyílt szemekkel Sári a nő átmenetileg érdeklődő arcába.
De hát azt mindenki ismeri!
Akarod, hogy elmeséljem?
Illusztráció: Elizabeth Nourse-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
