Kurcz Ádám István: “Győri Tamás: Az öregember” – Gion Nándor első (ismert) publikációja
Vázsonyi Csillának (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet), a novella megtalálójának nagy-nagy köszönettel és nem kisebb olvasói örömmel jelentjük, hogy 59 év lappangás után újra elolvasható Gion első – álnéven – publikált novellája, amely a vajdasági Dolgozók hetilap 1962. június 1-jei számában jelent meg.
Honnan tudjuk, hogy ezt a novellát valóban Gion írta? Onnan, hogy így nyilatkozott 1987-ben: „nagyapám … kis barna bőrű öregember volt, sokat ült töprengve az udvaron; még kovakővel és taplóval gyújtott cigarettára. Aztán egy éjszaka megütötte a guta. Orvost hívtunk, az orvos imbolyogva lépett a szobába, de nem azért imbolygott, mert berúgott, hanem mert hosszú évekig hadifogságban volt, ahol, állítólag, néha hónapokig fakérget meg füveket evett csupán. Annyira legyengült, hogy hazatérte után is csak szédelegve tudott járni. Hát erről az éjszakáról írtam még egyetemista koromban az első novellámat, alákanyarintottam egy tetszetős álnevet, és bevittem egyik hetilapunk főszerkesztőjéhez. Ő elolvasta irományomat, kissé rosszkedvűen kijelentette, hogy közölni fogja, de a magamfajta fiatalembertől elvárná, hogy merészebben nyúljon a témához. Ma sem tudom pontosan, hogyan írhattam volna merészebben arról a békés öregemberről és az imbolygó orvosról, de a figyelmeztetést nem felejtettem el.” (Domonkos László, A tengerben néha kövek is vannak, Újvidéki beszélgetés Gion Nándorral, Élet és Irodalom 1987. július 31.)
És hogy miért „Győri Tamás” néven jelentette meg Gion a novellát? A „Győri” névre nyilván azért esett a választás, mert alakilag hasonlít a „Gion” névhez: G/G//I/Y//o/ő//n/ri (a „ri” betűkapcsolat – kivált kézírással – hasonlíthat az „n” betűre). – A „Tamás” névről pedig tudjuk, hogy Gion első díjnyertes regényében, a Testvérem, Joábban a főhős neve: S. Tamás, A kárókatonák még nem jöttek vissza című regénytől kezdődően az ifjúsági regények narrátor-főhősét is Tamásnak hívják: az ő (S.) Tamás nevük nyilván az író és művei szenttamási eredetére/kötődésére utal.
És akkor lássuk a remek kis írást:
Az öregember
A feje zúgott, egész testére kellemetlen, nehéz zsibbadás nehezedett, minden homályos volt előtte, mintha sűrű köd venné körül, hiába pislogott, a köd csak nem akart eloszlani. Nem tudta, mióta van ilyen állapotban, semmije sem fájt, és talán ez volt az egészben a legszörnyűbb. Érezte, hogy ágyban fekszik, körülötte emberek beszélgetnek, nem értette a szavukat, de sokan lehetnek, sokan beszélnek egyszerre. Nem tudta, miért van itt ennyi ember, szeretett volna oldalra fordulni, de úgy érezte, minden tagja tiltakozik a mozgás ellen.
Miért nem jön ide valaki. Hiszen hallja, hogy beszélgetnek, már az előbb is hallotta, de nem lát senkit, nem tud arra fordulni, és még mindig köd van, vörös köd, és még mindig nem jön senki, pedig itt vannak, egészen közel. Mondani kellene valamit, kiáltani, káromkodni, de a nyelve megdagadt, nem bírja mozgatni.
Most végre föléje hajolt valaki, mondott is valamit, az öregember nem érti, de megismerte, hogy a felesége, még mindig mozog a szája, halkan beszél, és neki most is zúg a feje, szeretné mondani, hogy vegye el a kezét a melléről, de már az előbb is hiába erőlködött. Az öregasszony még mindig nyomta a mellét, ő nagyon dühös lett, a kezével próbálta eltolni, és látta, hogy az asszony sír. Ez még inkább dühítette, ellökte magától, fájdalmat érzett, de sikerült oldalt fordulnia, és látta, hogy tényleg sokan állnak az ágya körül. Most már valamivel tisztábban látott, villany ég, tehát éjszaka van, és itt nagyon sokan állnak, a szoba tele van emberekkel, és mind őt nézik.
Sejtette, hogy valami váratlan és szörnyű dolog történhetett vele, amire ő nem emlékszik, koporsó mellett szoktak az emberek így virrasztani, vagy a haldokló ágyánál, ami lényegében egyre megy.
Rémült, meglepett arcokat látott, és szokatlan nyugalom szállta meg. Szeretett volna gúnyosan a szemükbe röhögni. Nagyon nevetségesen hatott ez a sok ijedt ember.
Először a fiát ismerte meg, ott állt egészen az ágy mellett, kezével az asztalra támaszkodott, és neki eszébe jutott, hogy már sokszor odébb akarta tolni az asztalt, nem szerette, hogy ilyen közel van az ágyhoz, de mindig megfeledkezett róla, az asztal most is a régi helyén állt; és az öregember valami bosszúságfélét érzett.
A fia hozzáhajolt, nem tette kezét az ágyra, az öregembernek még zúgott a feje, de hallotta, hogy azt kérdezi, hogy érzi magát, ő ismét akart mondani valamit, a nyelve azonban most sem forgott, és nem is erőlködött tovább. A fia még mondott valamit, hogy mindjárt jön az orvos, és ne féljen semmit. Nyugodtan beszélt a fia, egyáltalán nem volt megrémülve, és ez nagyon tetszett az öregembernek, de egy kicsit zavarta is, az előbb amikor a szemükbe akart nevetni, csak kétségbeesett arcokat látott, és ime rajta kívül itt van még valaki, aki talán még nálánál is nyugodtabb, szerencsére ez éppen a fia, és ez így is van rendjén.
Arcuk most egészen közel volt egymáshoz, egyikük sem szólt semmit, az öregember sokáig nézte átlátszó kék szemét. Ezen mindig csodálkozott: az ő szeme fekete, a feleségéé barna, a fiáé meg egészen kék. Valaki egyszer régen azt mondta, hogy olyan kék, mint a tenger. (Az öregember sohasem látta a tengert, de nagyon szerette, mert átlátszó kék színe van). Nagyon magabiztosan tudott nézni ezekkel a kék szemekkel, és ő büszke volt a fiára, aki sohasem jött zavarba, mindenütt megállta a helyét, azelőtt vállalkozó volt, most meg munkavezető, és itt is milyen nyugodtan viselkedik, nem remeg a szája, mint az előbb a feleségének, de az öregember nem tudta, hogy éjfél körül, mikor a fiát fölverték, hogy jöjjön gyorsan, mert az apja nagyon rosszul van, és a menye, aki csendes, jóravaló asszony, vacogva azt mondta: „Soha életében nem volt beteg, az ilyenek mindig ilyen hirtelen…”, a fia nagyon ideges volt, és rá is förmedt az asszonyra, hogy fogja be a száját. Ő azonban csak azt látta, hogy most nyugodt, és mérgesen néz az asszonyokra, akik rémülten szipognak, valamit szólt is a húgának, mire az ijedten fordította félre a fejét.
Az öregember nem szerette a lányát, mindig olyan bosszantóan riadt és gyámoltalan volt, az iskolát sem fejezte be, férjhez ment egy béreshez vagy mi a fenéhez, és rakásra szülte a gyerekeket, azok is egyik bambább, mint a másik. Egy éppen itt áll, bárgyún tekintget maga köré, és az orrát piszkálja. Nem is tudja, melyik a sok közül, mindegyik ilyen idétlen, rémesen hasonlítanak arra a keszeg, nagy fejű apjukra.
Az öregember keresett valakit, végigjártatta szemét a szobában, maga sem tudta pontosan, kit keres, de ha meglátja, biztos rájönne, ki az, aki annyira hiányzik itt, ahol ilyen sok ember van. Közben megérkezett az orvos, ledobta a kabátját, és odajött hozzá. Az orvost azelőtt is látta néhányszor, tudta, hogy valamilyen németes vagy zsidó neve van, Weisenberg vagy mi, és mindig imbolyogva járkált, mintha részeg volna, meg a feje is furcsán remegett. Mesélték, hogy a hadifogságban fél évig vagy talán tovább is csak valami füveket meg kórót evett, és akkor nagyon legyöngült, azóta imbolyog úgy, meg reszket a feje. Most, ahogy őt tapogatta, az öregember egészen közelről látta, hogy nagyon elkínzott az arca. Állandóan motyogott, már másodszor mondta, hogy: „nincs semmi baj, Pista bácsi…”. „Marha” gondolta az öregember, és dühös lett, mert nem tudta, hogy az orvosnak minden beteg csak Pista meg Julis. Még sokáig matatott és tapogatta, kérdezte, hogy hol fáj, mi fáj, az öregember most már ki bírta préselni a szavakat, a nyelve még mindig nehezen forgott, de azért felelgetett. Az orvos gutaütést emlegetett, meg hogy megbénult a balfele, de azért nincs semmi baj, adott egy injekciót, a lelkére kötötte, hogy egyelőre csak feküdjön nyugodtan, minden rendben lesz, és azután a fiával beszélt még, és elment.
Az orvos után mások is elmentek, de még mindig sokan maradtak, a szomszédok közül is néhányan. Mikor valami baj van, mindig nagyon sok ismerős összeröffen. Az öregember szerette volna, ha mindannyian elmennek, bosszankodott az orvos miatt, hiába mondta az, hogy feküdjön nyugodtan, ő úgyis fel fog kelni, ezt tudta már akkor, és valóban fel is kelt egyszer, de elesett, és többet nem kelt fel. Ezt az öregember nem tudta, de ha tudja, talán akkor sem feküdt volna nyugodtan.
Az emberek most már hangosabban beszéltek, mindenki magyarázott, őrá nem is igen figyeltek. Ekkor észrevette legidősebb unokáját, és most rájött, hogy kezdettől fogva őt kereste, ő hiányzott neki. Ezt a fiút nagyon szerette, talán azért, mert a fiának a gyereke, és a szeme is éppen olyan áttetszőén kék, csak sokkal derűsebben tud nézni. Távolabb állt és cigarettázott, sokat cigarettázik a gyerek, valószínűleg attól olyan sovány, az öregember azonban ezt sohasem említette neki. Finom meggyszagú cigarettát szívott, őt is mindig megkínálta, ha eljött hozzá, és az öregember nagyon örült ezeknek a látogatásoknak, nem csak a cigaretta miatt. Ez a fiú mindig vidámságot hozott a házba. Egyszer, mikor panaszkodott neki, hogy nagyon megöregedett, már úgyszólván semmit sem bír dolgozni, nevetve mondta:
– Ne izguljon emiatt, apókám, higgye el, szép ez így is.
Igen, ezt mondta, de általában nagyon komolyan szokott vele beszélgetni, és ez tetszett az öregembernek, szerette, ha úgy beszélnek vele, mintha még nem lenne öregember. Most nagyon várta a fiút, hogy odajöjjön az ágyához, még ha nem is mond semmit, csak odajön.
Már lassan mindenki indult haza, mikor az ágyhoz jött a fiú. Derűsen nézett rá, és ő tudta, hogy mit fog mondani. Igen, azt mondta:
– Ne izguljon apókám – megszorította a kezét, és azt mondta, hogy délután eljön. Az öregember egyáltalán nem kételkedett ebben.
És a fiú tényleg eljött délután, és azután mindennap, és olyan komolyan beszélt vele, mintha még nem is lenne öregember. De egy nap későbben indult el. Útközben hallotta, hogy az öregember felkelt az ágyból, menni próbált és elesett. A fejét nagyon erősen ütötte az asztal sarkába. (Az asztal még mindig a régi helyén állt, közel az ágyhoz). A fiú akkor délután nem ment el hozzá. Állítólag a temetésre sem akart elmenni.
De ezt az öregember sohasem tudta meg. Jólesett neki ez a kézszorítás, és most sajnálni kezdte, hogy mindenki kimegy a szobából. Kissé keserűen arra gondolt, hogy senki sem szeret sokáig a haldokló mellett maradni. Pedig akkor nem haldoklott. Jóval később halt meg, vagy két évvel később.
Győri Tamás
Illusztráció: Az öreg ember
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
