Zöldy Pál: Szerenád (három próza)
Szalag-avató
Szalagavató bál évente egyszer van. Sőt, mindenkinek csak egyetlenegy van életében. Tizennyolc éves kora táján. Faludi Tivadar hangszerkereskedőnek egyszer sem volt. Még érettségi előtt kirúgták, annak idején. Most idegenül nézelődött a forgatagban. Az érettségizendő lányok üdén, hamvasan, vidáman, ki szégyenlős dekoltázzsal, ki csillagporral, póthajjal, szépségflastrommal, boleróval, tűsarkú cipőben tipegve keringélnek a sportcsarnok parkettján – miközben körüldongják őket a löttyedt frakkban ügyetlenül kóválygó, vadul és sokat dohányzó sihederek. A megnyitóbeszédet ezen szalagavató bálon nem más, mint maga a polgármester adta. Nahát, fölhajtás az van – gondolta Faludi. Lekicsinylően nézte a páváskodó ifjoncokat, akik hangoskodva kerülgették a hatalmas virágkehelyként suhanó leányokat. Aki pedig nem kevergett révülten, az fényképezőgépet vagy videokamerát szorongatott a kezében. Ők a szülők, rokonok és hozzátartozók. Faludi egyedül érezte magát. Fölment a lelátóra, az ötödik sorba. Ő ennyi idős korában már azon versengett a brigádban, hogy hány darab negyvenkilós műtrágyás-zsákot rakhatnak a vállára a pótkocsiról.
– Táti! Tátika bácsi! – Faludi úr hunyorogva nézett körül. Lenn, mintegy öt méterrel lejjebb ott integetett Mojszácska, a keresztlányuk, aki miatt egyáltalán eljöttek.
– Óh, szervusz! Itt vagyunk! – hadonászott megkönnyebbülve Faludi. Pirikém figyelj! – szólt oda feleségének, aki a videókamerával foglalatoskodott mellette. Most már biztos, hogy nem jöttek hiába. A keresztkomáékkal is találkozni kell futólag, aztán már el is lehet tűnni. Pirinek, a feleségének megmondta, hogy ezt a lakkcipőt az ő lába, maximum három óra hosszat, ha kibírja.
– Mondtam, hogy lejjebb kellene ülnünk! – így Piri.
– Hát üljünk lejjebb. Még van hely.
– Most már jó itt, csak így olyan kicsik a képen… Most melyik gombot kell nyomni? – sivított hisztérikus hangon a felesége. – Tényleg ezt a pirosat? A “REC”-et?
– Azt, az a felvétel.
– De hát nem látok semmit! Csak a túlsó felét látom a teremnek!
– Jól van. Akkor üljünk följebb.
– Jaj, ne idegesíts! Indítsd már el! Hát ott vannak lenn – nézett Pirike riadtan lefelé, ahol valóban ott állt Mojszácska – helyes kis rövid Charleston-ruhában s boldogan zsebelte be az elismerő pillantásokat, miközben elálló fülű lovagja, akár egy szottyadt, télvégi denevér – folyton sugdosott neki. – Fölvettetek? – pózolt a kislány.
– Jaj, gyertek majd vissza a szünetben, nem működik ez a vacak! Látod, mondtam, hogy nem kellett volna megtölteni az elemet! Nem lehet, hogy túltöltöttem? Nézd, a kazetta benne van, a “level” good, hát mi lehet vele? Valami beakadt. Nézd már meg, mert megőrülök.
– De fiacskám, én nem vagyok szerelő! Nyomjad folyamatosan.
– Jaj, te tehetetlen… Nézd, ott van egy Sony-s ember, látod, fölfelé nézz! Ott. Annak ugyanilyen kamerája van. Megkérdezem – s már indult is Pirike halált megvető bátorsággal fölfelé.
Faludi fáradtan gyűrögette a homlokát. Francnak kell ilyen helyekre járni. Nyakkendőben… Nicsak! Winkler is itt van. Na, persze az ő lánya is érettségizik. Jaj, szegény Winkler. Micsoda egy pechmadár. Éppen tegnap volt nála az üzletben, hogy adjon neki kölcsön egy szaxit.
– De hát én nem kölcsönző vagyok!
– Attól még adhatsz kölcsön egyet.
– Hogy adhatnék? Nincs bérleti tarifa.
– Csak néhány napra kellene.
– És mit akarsz vele?
– Semmit.
– Akkor meg minek?
– Valakinek meg akarom mutatni… – Megmutatni? Hogyisne! Jöjjön be és vegye meg. Ki az? – zárta le a vitát Faludi dobszakértő. A délutáni napsugarak megtörtek a kirakatüvegen az ott díszelgő Weltklang B-tenor aranyos fénye pedig belesápadt az alkonyatba.
Winkler holdvilágképe fel-fel villant, lenn a parkett forgatagában. Öltönye viseltes és nem csak, hogy a cipője, de még nadrágjának a hajtókája is sárfoltos. Tekintetével vadul keresi a kényelmesen pásztázó operatőrt. – Na, ja. Szegény, persze most is dolgozik. Ez mindig küzdött, de nem ment semmire – bólogatott Faludi elégedetten. Mikor őt kicsapták a mezőgazdasági szakközépből, Winkler előkelő gimnáziumba járt. Aztán nem vették föl az egyetemre. Egy évre ő is az Állami Gazdaságba jött dolgozni. S lám most is csak gürcöl. Persze jó képet akar vágni a dologhoz, mint amikor – emlékezett vissza Faludi – azon az első télen mentek szőlőt metszeni és kiderült, hogy Winklernek fogalma sincs róla, mi ez a munka. Kesztyűje sem volt. A brigádvezető jól le is ordította, hogy mit művel a tőkékkel. Ők, a többiek persze röhögtek magukban. Faludi szinte látta maga előtt a konokul összeszorított vértelen szájat, az elkékült kezeket és az elszánt tekintetet. Ők már régen meg is ebédeltek és benn fűtődztek a melegedőben, mikor Winkler még mindig kinn nyírta, kaszabolta a vesszőket a tőkékről. Hiába hívták, nem jött. Csak majd amikor kiér ő is a soron, mondta. Sajnálták, meg becsülték is. Mit akar az ilyen ember a világban tulajdonképpen? Faludi aztán egy idő múlva megszánta és kiment, hogy segítsen neki, de akkor Winkler már támolygott befelé. Teljesen átfagyva üldögélt a kis kályha mellett, enni sem bírt. Attól a naptól összebarátkoztak. Winkler hálás volt neki, pedig nem is volt miért. Közösen alapították a zenekarukat. Más kérdés, hogy a rosszul megmetszett öt sor rekordtermést hozott – de akkor már Winkler másfelé küzdött. A zenekar is már csak emlék. Persze Faludi később befutotta a maga kis zenei karrierjét, vállalkozásokba kezdett, végül most hangszerkereskedést nyitott. Ütősökre specializálta magát, de bizományba azért bevett bármit is, amiben üzletet szimatolt. Winkler mindig is szerencsétlen volt. De kitartó. Ez tény. Oda kellett volna adnom neki a szaxit – gondolta. – Miért nem tud kérni? Kérte volna rendesen. Faludi most úgy érezte, hogy Winkleren kívül nem is ismer senkit a teremben. Pontosabban szólva, Winkler az egyetlen, aki őt ismeri itt.
– Nem jó. Valami kiakadt, vagy beakadt. Nézd meg! – ült le Pirike nehézkesen, mivel a sportcsarnok lelátóit nem estélyiruhás vagy kiskosztümös látogatók számára tervezték annak idején.
– Én ehhez nem értek – vont vállat Faludi mester.
– Nem értesz, nem értesz! Egy rakás pénzbe került és nem tudjuk felvenni. Nem látok vele!
– Mondtam, hogy ülhetünk lejjebb is! – morogta Faludi és lábával önkéntelenül is lefejtett cipője után kezdett tapogatódzni.
– Nem érted? Nem az számít, hogy hol ülünk, ha egyszer nem működik!
– Biztos az elemmel van baj.
– És?! És ezzel el van intézve?
Faludi csendesen ült a jószagú forgatag felett. Ő el sem akart jönni. Mit keveregnek itt ezek? Még hogy nyakkendőt?! – szörnyedt el délután. Nyakkendőt? De évek óta nem is volt rajtam!
– Elég szégyen az! Sose megyünk sehová…
– Miért csak az a “valahová”, ahová nyakkendőben megyünk?
– Azt az alpakka öltönyt vedd föl! – intézkedett Pirike. – Nem nézhetsz ki úgy mint egy bugris?! Én se pongyolába megyek…
És akkor a nyakkendőhöz “olyan” ing, az inghez persze mellény. Faludi megbántva állapította meg, hogy a mellényei összementek. – Hát ebben mozogni sem bírok.
– Pedig látod, ebben fess vagy.
– Fess! Hát én nem akarok fess lenni. Ha előbb szólsz, vehettünk volna egy öltönyt. Alig kapok levegőt…
A színpadon már egymást váltották a tánc-számok között a tehetséges fiatalok, zenéltek, szavaltak. Faludi szerint csak azért kellettek ezek a produkciók, hogy ne legyen olyan gyorsan vége az egész eseménynek. – Szörnyű – gondolta. Én már százszor jobb voltam, mikor még mindig karton-dobozokon meg a lavórokon doboltam s magam faragtam az első dobverőmet. Szalagavató? Avató. De milyen szalag is?
– Most mit csinálunk? – nyugtalankodott Pirike.
– Hogy érted?
– Hát most totál hiába vagyunk itt! Nem tudjuk fölvenni a táncot. A negyedik szám az övék.
– A szünetben hazamehetünk – reménykedett Faludi, aki szakmailag már semmit nem várt az eseménytől, mivel a színpadon álló dobfelszerelés középszerű összeállításnak tűnt.
– Hogy mennénk! Még nem is találkoztam senkivel. – csattant föl Pirike. – A szünet utáni első szám Mojszácskáéké. Te, az ott nem a Winkler? A haverod?
– De.
– Nahát, a tévével van!
– Ja, dolgozik. Szerencsétlen. Pedig a lánya is táncol.
– Te vagy a szerencsétlen, te ostoba! Hát mit gondolsz, miért van itt? Éppen azért! Profi felvétele lesz a gyerekről!
– Na és? Ezért még nem fogok a tévénél dolgozni, hogy Mojszácskát megörökítsem. Tudod mit gürcöl ez?
– De megígértük!
– Te ígérted meg.
– Akkor majd én elmegyek és kérek kölcsön egy fényképezőgépet, legalább fényképünk legyen a keresztlányunkról – pattant fel Pirike imbolyogva őrizve meg egyensúlyát.
Elég az hozzá, hogy a szünetben Faludi, belebújt diszkréten lerúgott lakkcipőjébe és nagy óvatosan leevickélt, hogy megkeresi a büfét. Hátha talál valakit, akivel csináltat néhány ünnepi fotót Mojszácskáról ezen az emlékezetes napon. Éppen átmászott egy csillogó kosztümös, a parketten félig kuporgó-félig térdelő, büszke anyán, aki műhajat viselő leányáról remekelte élete nagy felvételét, mikor belebotlott Winklerbe.
– Na? Hogy s mint? – közönyösködött.
– Olyan ez, mint valami beavatási szertartás! Óriási, nem?
– Ahogy vesszük – vont vállat Faludi, az egykori dobos.
– Én nagyon élvezem. Maszkok, öregem, ezek maszkok. Nézd meg azt a fiút, azzal a spanyol-derékkal. Csupa maskara! – mutatott körül Winkler s Faludi – bár a lelkes hangszínt nem egészen értette, mégis megkönnyebbülve nézett egykori zenésztársára. Annyit ugyanis ő is látott, hogy a “spanyol” fiú sápadtan, szivarral a szájában, mindjárt elhányja magát. És a lányok is. Hát mire való ezeknek, hogy így kifestik magukat? Hiszen gyerekek. – Maszkok? Te is azt gondolod? – kérdezte.
– Miért, talán nem? Tiszta karnevál.
– Te, hétfőn gyere be az üzletbe, a szaxi végett – igyekezett szabatosan fogalmazni – végülis, mi mindig megértettük egymást.
– Jaj, de jó! Benne leszünk?! – csicsergett Faludi fülébe Mojszácska. – Pircsi mondta, hogy keresselek meg, mert nem jó a kamerája!
– Gyertek, álljatok ide – bólintott Winkler a gavallér felé, s intett az operatőrnek. – Itt jó lesz?! Vagy inkább sétáljanak?
– Az előbb már megvoltak – tolta előre a fejét az operatőr. – Vegyem még?
– Nem, nem! – hárította el Faludi az akciót nagyvonalúan. – Inkább, ha fel tudnátok venni, amikor az ő osztályuk táncol.
– Persze, amúgy is az egészet fölvesszük.
– A lényeg, hogy ő benne legyen – mutatott keresztlányára Faludi. – Látod? Ő az. Ugye nem felejted el? És egy másolatot is kérünk. jó?
Végül is, az osztály táncáról elkészült a profi felvétel, de sem a kislány, sem a gavallérja nem voltak rajta láthatóak. Mint kiderült, nem is voltak a parketten, mert nem fértek be a “formációba”. Így aztán Mojszácska sétáló alakja csak mintegy másfél másodperc erejéig került be a híradóba, igaz, professzionális szinten és az egész ország láthatta. Ettől függetlenül Faludi dobszakértő hétfőn kölcsönadta két hétre a Weltklang B-tenort Winklernek, s még a szimbolikus tízezerforintos óvadéktól is eltekintett, bár, hogy ez helyes lépés volt-e, ezen – azért annyit tegyünk hozzá – utólag sokat tépelődött.
Doxa
Faludi Tivadar keserűségének oka egy dobozkában rejlett. Jó mélyen, hátul a fiókban. Most sem ezt kereste – klarinét-nád után kutatott a műhelyben, mert ígérte valakinek -, mikor a dobozt meglátta. Ki sem nyitotta, még csak kézbe sem vette, csupán megpillantotta – de máris mindentől elment a kedve. – Nem vagyok gyilkos – mormolta ingerülten, s rövid tétovázás után belökte a fiókot.
Évekkel ezelőtt történt az eset. Faludi meglátta a régi órát a piac melletti kis bódé ablakában s beleszeretett. Borsos volt az ára, de röstellt alkudozni, s rövid habozás után megvette. Mindjárt láncot is vásárolt hozzá, s ettől kezdve mellényt hordott. Nem is lett volna semmi baj, ha el nem megy nyaralni az Adriára. Merthogy az órát, nehogy bármi baja essék a nyaralás idején, itthon hagyta. Az ágya melletti kisasztalra tette, s ott is találta rendben, mikor megérkezett. Hamarosan ezután viszont fölkereste Gróf órásmestert.
– Jónapot – araszolt elbizonytalanodva a pultig.
– Mindjárt – hümmögött az órás.
– Van nekem egy régi órám. Ugye, megnézi – húzta elő a zsebéből a kincsét. – Remélem, hogy nem kvarc, ugye…? Mert akkor becsaptak. Utálom a kvarcórát.
– Már hogy lenne kvarc. Kitűnő állapotban levő Doxa. Mi a probléma?
– Mindjárt mondom. Mert én tudom, hogy rendszerességgel kell felhúzni. Így is tettem. Minden este, lefekvés előtt. Ugyan egyszer-kétszer kimaradt – bár akkor sem állt meg, de akkor még nem gyanakodtam… Jó márka…
– Ismerem…
– Jó, viszont most nem értem, mi történt. Három hétig itthon se voltam. Elvileg senki nem nyúlt hozzá, és az óra jár!
– Hála Istennek – bólogatott Gróf.
– Affenét! – legyintett dühösen Faludi. – Senki nem húzta fel, és mégis jár, érti? Ez abnormális.
– Mit, kérem? Nem értem. Siet az óra?
– Nem, pontos. Amikor megjöttem, emlékszem, bekapcsoltam a rádiót, fel akartam húzni a redőnyöket, de beállítottam először a nagy ingaórát. A rádió mondta be az időt. Meghallgattam a híreket, s akkor jutott eszembe, hogy a zsebórát meg elfelejtettem. Állok az asztal mellett és nézem — ugyanazt az időt mutatja, amit a falióra. Nahát – gondoltam – pont akkor állt meg – három hete, persze – mikor ugyanennyi volt az idő, mint most. Milyen titokzatos egybeesés… De ahogy nézem, látom, hogy a másodpercmutató mozog. Jár. Pedig esküszöm, hogy hozzá sem értem. Elrohantam az anyámhoz, hátha ő húzta fel – ő vigyázott a házra -, de szegénykém nem is értette, miről beszélek. Ne nézzen hülyének, de ott lapítottam egész nap, hogy meglessem, ha jön valaki, hogy felhúzza. Este se gyújtottam villanyt, nehogy elriasszam a tréfacsinálót. Kuksoltam a sötétben. Senki. Akkor arra kezdtem gyanakodni, hogy ez kvarcóra.
– Ez kérem egy hagyományos mechanikájú Doxa. De mi a probléma?
– Hát nem érti? Most meséltem el. Jár.
– Akkor hát rendben van. El akarja adni?
– Szó sincs róla. Csak azt szeretném, ha olyan lenne, mint egy normális óra.
– Kérem, én megnyugtatom, hogy ez egy teljesen normális óra. Állapota kifogástalan. Talán a számlapját meg lehetne egy kicsit tisztítani…
– Nem tisztítani kérem, hanem, hogy csinálja meg!
– Mire gondol pontosabban?
– Hát arra, hogy ne magától járjon.
– Hogyan?
– Mert ez engem zavar. Azt szeretném, ha az történne, amit én akarok. Érti? Ez így teljesen önkényes. Ideges vagyok, mióta hallom a hangját. Eddig csak akkor hallottam, amikor a fülemhez tettem – de most feltűnően hangosan ketyeg. Szinte zakatol. Maga nem hallja?
– De – emelte füléhez Gróf órás hallom. És arra gondolok, hogy… megvenném magától ezt az órát. – Faludi elképedve nézett az órás ártatlanul tágra nyílt szemeibe.
– Micsoda?
– Megveszem – ismételte meg csendesen amaz. – Ez egy nagyon értékes darab. Mennyit kér érte?
– Nem lehet. Javítsa meg!
– Ehhez nem szabad hozzányúlni – csóválta fejét Gróf órás, de Faludi közbevágott: – Azt majd én mondom meg, hogy mit szabad és mit nem! Az óra az enyém. Kérem, vállalja el. Hát meddig kell még hallgatnom ezt a dörömbölést! – szorította fülére a kezét.
– Hagyja itt. Adok cserébe egyet a gyűjteményemből. Választhat… És még fizetek is. – Faludi a fejét rázta. – Nem lehet.
– Miért ne lehetne? Nagyon szép gyűjteményem van!
– Nem adom… örökség. – Faludi maga sem tudta, hogy miért hazudik – Tudja, ez az örökségem…
Az órás ránézett és várt. Faludi lesütötte a szemét. Csend ereszkedett közéjük. Faludi utólag úgy emlékezett, hogy ijesztő, sűrű csend lett, de ő már csak tehetetlen dühvel bámulta az értetlen órást, Gróf pedig tanácstalanul meredt maga elé. Egyszerre megzörrent a bejárati ajtó fölé szerelt kis kolomp, új vevő érkezett. – Örökség? Az persze más – sóhajtott föl Gróf.
– Mikorra vállalja? Sürgős lenne. Kifizetem előre… – Nézzen be holnap. Vagy holnapután – sóhajtott az órás és a Doxát egy megszámozott fehér zacskóba csúsztatta. – Ezt hozza magával. – Faludi megköszönte a cédulát, és eltette. Volt is rá nagy szüksége, mert csak ennek ellenében tudta visszaszerezni a Doxát. Gróf órás ugyanis még aznap délután meghalt.
A szíve vitte el – mondták a jólértesültek, Faludi azonban vigasztalan volt. Nem csak azért, mert a Doxa darabokban hevert a pulton a rázuhant test alatt – éppen ezzel foglalkozott Gróf órás, mikor meghalt -, hanem azért is, mert a kis doboz, amibe az öreg belerakta az alkatrészeket – amiket aztán hiába is próbáltak összerakni Faludi szemében azóta is olyan volt, mint egy temetetlen koporsó.
Szerenád
Winkler diadalmasan szervezte meg a stábot. Tekintettel a szenzációra, hogy Kőnig, az elveszettnek hitt szaxofonos mégis él – a főszerkesztő rendkívüli forgatást engedélyezett.
– Megjöttek! Itt a tévé! Itt a tévé! – sivítottak a gyerekek, mikor a mikrobuszból kikászálódott a stáb. Fázósan egyengették tagjaikat s követték Winklert a kocsmába. A szerkesztő némileg feszült volt, Stiglic Lajost kereste.
Nála hagyta itt két hete a Weltklang B-tenor szaxofont, amit kölcsön kapott a barátjától.
Stiglic hamarosan elő is került, tekintettel fontosságára – kissé italosan, merthogy Winkler szerény összeget helyezett kilátásba számára, szervezés jogcímen. – A tévéseknek dolgozom – húzta ki magát Stiglic a falubeliek előtt és pillanatok alatt el is adósodott. Winkler alig ismerte meg. Új fekete kalapban, derekán rézzel kivert, széles, tölténytáras övvel pompázott.
– Na, kérem tisztelettel. Gyönyörű időnk lesz ma, ahogy rendelni tetszettek. Majd mutatom az utat – ereszkedett le az asztal szélébe kapaszkodva Stiglic. – Abból a szilvából adj, amit a sógorodtól kaptál – vezényelt a fejét csóváló kocsmárosnak. – Tessék. Idejönnek és összekevernek mindent. Ez a Stiglic eddig egy szerény, tisztességes ember volt, de két hete meg, már alig lehet bírni vele.
A stáb megrendelte az ebédet. – Kettőre itt leszünk.
– Mit kettőre, egyre már végzünk – nyilatkozott a hangmérnök.
– Dehogy – dirigált Winkler – sok külsőt szeretnék. Gyönyörű képeket csinálok.
– Egyre meglesz, majd melegen tartom – szólt a kocsmáros, miközben kitette az ajtóra a táblát, hogy “Zárva”.
– De miért?!
– Hogy ne zavarjanak…
– De, nyugodtan, sőt még vágóképeket is akarok a helybeliekről!
– Uram, nem szeretném, ha kellemetlenség támadna. Én ismerem őket!
– Semmi baj nem lesz. Mi most fölmegyünk a hegyre, megcsináljuk a riportot, aztán együtt lejövünk ide, a művész pedig itt fog játszani a kocsmában – rendelkezett Winkler. – Nélkülük nem is lehet megcsinálni – intett széles mozdulattal a kinn gyülekező “népesség” felé. – Talán még együtt is fognak zenélni…
Bezsúfolódtak a mikrobuszba, Stiglic peckesen előre ült. A pataktól azonban vissza kellett fordulni, mert Gyuszi sofőr nem merte megkockáztatni az átkelést a gázlón. – Pláne gázüzemen vagyok. Biztos van itt rendes híd. – Néhány kilométeres kerülő után már ott küzdötte magát az öreg Ford az emelkedőn. – Van még egy út – fontoskodott Stiglic – körbe a hegyen.
Inkább kiszálltak. Nyakukban-hátukon málháikkal, fontos eszközeikkel, lámpákkal, állványokkal, kamerával és különféle batyukkal kaptattak. Elszántan törték a havat – akár az alaszkai aranyásók – hegynek fölfelé. Elöl haladt Stiglic, hosszú botjával böködve a havat, nyomában Winkler cipelte buzgón a kamera-állványt, majd libasorban a többiek.
– Tiszta tropára megy a cipőm – nyafogott a felvételvezető, akinek ez első útja volt a stábbal. – Nem mintha fontos lenne, de nem túlélő-túráról volt szó!
– Hát igen, van, aki télen is fess és van, aki téli cipőt hord – bokázott a hangmérnök magas szárú bakancsában.
– Milyen szívesen élnék itt, – nézett körül ábrándosan az asszisztens, – te nem? Dezső!
– Én is, csak nem télen.
Amint így kedélyesen haladtak, párálló lehelettel fölfelé a metsző hidegben, Stiglic váratlanul megállt s jelentőségteljesen intett.
– Hogy itt milyen csend van – ámult az asszisztens, aztán meghallotta ő is. A hosszan kitartott búgó hang lassan betöltötte a völgyet.
– Ez ő – mutatott fölfelé büszkén Stiglic.
– Figyeljetek csak, Mozartot játszik – fülelt Winkler áhítatosan.
– Nézetem szerint ez a Szerenád – így a hangmérnök, enyhe rosszallással.
– A Kőnig – zárta le a vitát Winkler. – És valami klasszikus. Pszt! Csitt! Kőszáli kecske! – mutatott most Winkler a másik irányba, ahol egy szép szarvú szakállas bak bukkant elő az erdőből. – Gyorsan, gyerekek, kamera, statív! Hang is kell!
Winkler olyan büszke volt, hogy szinte megolvadt alatta a hó, ugyanis kisvártatva a kamera képmezőjébe érkezett egy másik szakállas kecske is, gyönyörűen ívelt szarvakkal. Úgy tűnt, hogy ők is a zenét hallgatják. – Hiába, az élet a legnagyobb rendező – sóhajtott büszkén és körülnézett. – Ilyenkor nincs ám ismétlés, ugye? Ez az igazi! Várjunk egy kicsit!
– Nekem tisztára át van ázva a cipőm – topogott a felvételvezető.
– Csitt! Felvétel van! Maga hová megy?! Állj… – kiáltott Stiglicre, aki a kecskék felé indult és belépett a „képbe”. A kecskék pedig megmozdultak és a havat túrva feléjük indultak.
– Nincs több, de ezeket közelebbről is lefotózhatja. Az enyémek – kotorászott Stiglic a zsebében csemege után.
– Pakoljatok össze… – indult összeráncolt szemöldökkel Winkler. – Még messze van?
– Ott fönn – intett Stiglic.
– Na, ne! Hívjuk le! – mordultak többen is.
– Fölmegyünk! Onnan fantasztikus lesz. Egyébként valamennyit ebből is tudunk használni – vigasztalta magát Winkler. – És nagyon vad? Vagy miért hívják Kannibálnak?
– Nem mi hívjuk. Őneki a neve.
Mindegy, gondolta Winkler, majd kiderül. Ez a történet már így is szenzációs, kannibálság nélkül is.
Mire felértek a fennsíkra, a stáb szabályosan gőzölgött. A kunyhó előtt ott állt Kőnig Ferenc, alias Kannibál. Kezében – Winkler nagy megnyugvására – a “Weltklang”. Még fújta… – Óriási kép! Gyorsan, készüljetek!
– Ez volt az előbb is? – csodálkozott az asszisztens hallgatva az öblös, bőgő-bömbölő futamokat. – Messziről szebb…
Winkler azonnal csendet intett a karavánnak, hogy hallgassák, majd a futamok végeztével közölte: “Felvétel!” De mire előpakoltak, már csak az utolsó hang emléke lebegett a völgy fölött. A művész pedig egy darabig csak állt, nézett, aztán feléjük fordult, de mintha észre sem vette volna őket. Nagy fején busa üstök meredt az égnek, szakálla is gondozatlan. Tekintete a stáb feje fölött messzire révedt. Hát van benne valami vademberes – vélte Winkler, – nyilván évek óta nem volt emberek között. Itt meg mosakodni se lehet – vette szemügyre az apró kunyhót. – Várjatok, előre megyek!
– Jó napot kívánok! Winkler vagyok, nagy tisztelője. A zenei rovat szerkesztője – nyújtotta a kezét. – Valami kis beszélgetést szeretnék…
A férfi anélkül, hogy a kinyújtott kezet elfogadta volna, szó nélkül megfordult és bement a kunyhóba. Sőt, Winkler megdöbbenésére az ajtót is behúzta maga után. “Hannibal” – olvashatta a szerkesztő az ajtóra kézzel festett betűket. Kérdően nézett Stiglicre. – Ilyen – vont vállat az. – Várunk.
Winkler amennyire boldog volt lenn a hegyoldalban, most annyira váratlanul érték az események. Stiglic zsebre dugta kezét és úgy nézelődött, hóba szúrt botja mellett, mintha mi sem történt volna. A kunyhónak füstölt a kéménye. Winkler kopogott. Várt. Egyszerre kinyílt az ajtó és megjelent a torzonborz ember, kezében a szaxofon, becsomagolva a tokjába. Kinyújtotta és Stiglic Lajosnak a kezébe adta, aztán megfordult és már ismét csak a “Hannibál” felirat meredt Winklerre.
– Dehát most mi van?
– Itt a szaxi. Hallotta. Ő játszott. Ahogy megbeszéltük.
– Hallottam. De miért van megsértve?
– Nincs. Ilyen.
– Na, jó, de mondta neki, hogy felvétel lesz?
– Mondtam.
– És? És ő mit mondott? Kért valamit?
– Nem.
– Mit nem.
– Nem kért, meg nem is mondott.
– Hogyhogy?
– Nem szokott.
– Valamit azért csak mondott, nem? Mit mondott?
– Nem úgy mondta.
– Hanem?
Stiglic nem szólt, csak a fejét rázta. Aztán jelentőségteljesen újra, lassan megcsóválta a fejét. Winkler kezdett magához térni meglepetéséből, de a valóság rosszabb volt, mint amit várt. – Nem beszél. – közölte Stiglic. – Néma.
– Micsoda?
– Sose is beszélt – vonogatta vállát Stiglic.
Winkler egy darabig kopogott, “hallózott” az ajtó előtt. Kereste volna az ablakot, de a hó befújta. Stiglic látta, hogy a városi ember arca bosszús, de nem értette. Itt van Kannibál, megvan a szaxi, mit akarnak még? Miért nem szedik elő, amit hoztak? Vagy azért az egy szaxiért jöttek ennyien? És még csak nem is örülnek… Lehet, hogy Kannibál nem is fajtájuk-beli? Hiába, ezek ilyenek. Nem is csoda, hogy otthagyta őket.
– És ezt miért nem mondta? – kérdezte fájdalmas arccal Winkler.
– Mit?!
– Hát, hogy néma.
– Nekem se mondta senki.
– Hogy magának nem mondta senki? És?!
– Rájöttem. Én magamtól – tolta föl kalapját önérzetesen Stiglic. Végül visszamentek az értetlenül toporgó csapathoz, hogy ismertessék a helyzetet.
A hősies kis csapat percekig szótlanul nézett a ragyogó kék égre.
– Azért nekem a Szerenádról mindig ez a kép jut majd eszembe – bámulta az asszisztens a tájat koszorúzó, fehérbe öltözött hegyeket -, ha ugyan ez a Szerenád volt valóban.
Illusztráció: Szerenád (fh. B. Bettera)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
