Szénási Miklós: Mi lenne, ha átmennék hozzád?
– részlet egy megjelenés előtt álló regényből –
(február)
Teljesen magam alatt vagyok. Londonban megint merénylet történt. Ez már a negyedik idén, pedig még csak február van. Az első hírek arról szóltak, hogy nincsenek magyar áldozatok. Aztán kiderült, mégis. Megszédültem. Úgy ver a szívem, mintha ki akarna törni a bordáim közül.
Lócit nem tudom elérni. Skype, telefon, email, minden hiába. A pesszimista énemmel nem akarok foglalkozni. Mint szakadt papucsot, úgy rúgom félre.
Biztosan metrón utazik, ott nincs térerő, ezt súgja az optimista énem. Metrón. Vele. Akiről csak annyit tudok, hogy egy magyar lány.
Magyar? Hát ez remek, fiam, ezért érdemes volt ilyen messzire utazni. Igazából nem rá voltam mérges, mikor elmesélte, hanem magamra. Többet kellett volna adnom neki, hogy maradjon, ne akarjon elmenni. Minek? Mit kezd ott magával? Dolgozik? Kemény melói vannak, ha vannak, néha viszont semmi. Akkor ahhoz nyúl, amit azért rakott félre, hogy hazahozza. Ez nem jó, de nem tehet mást. Nem keres rosszul, de minden nagyon drága. El sem tudjuk képzelni, mennyire, mondta, még amikor először beszéltünk. Csillogott a szeme, és büszke volt magára, ahogy én is rá.
Teltek a hetek, a hónapok, megszoktam, hogy ott van, én meg itthon, nélküle. Az ember nem élheti a mások életét. Csak a sajátját, különben hirtelen arra ébred, hogy elmentek az évek és nem történt semmi. Ami történhetett volna, azzal meg nem tud így mit kezdeni. Elég az, hogy az én életem olyan lett, amilyen. Nem mondom, hogy rossz, de sok minden másképp is alakulhatott volna. Lócinak a saját útját kell követnie, ez nem volt kérdés soha.
Viszonylag gyakran beszélünk, de csak annyit, hogy ne legyen túl sok, ne menjünk egymás agyára. Nem könnyű megállni, hogy időnként ne osszam le, ne így, ne úgy csinálja. De úgy vagyok vele: nem lehetek mellette örökké. Ami nekem jó, nem biztos, hogy neki is. Azért annak örülök, mikor ő reagál le úgy dolgokat, ahogy én is tettem volna. Nem hiába az én fiam, gondolom ilyenkor.
Valójában olyan élete lehet Lócinak Angliában, mintha egy másik bolygóra költözött volna. Ugyanaz a faj, de mégis minden más. A haj, a ruhák, a szokások, a normák.
Ezzel nem lenne semmi gond. De pár éve valami történt. Nem az ég repedt meg, hanem a föld. A határok. Sajátságos népvándorlás kezdődött. Feketék, sárgák, férfiak, nők, gyerekek, de főleg férfiak, erős, érett férfiak jöttek Afrikából és Ázsiából. Háború sújtotta övezetekből, beláthatatlanul mély szegénységből, az emberi nyomorúság poklából. Jöttek, mert azt hitték, hogy itt majd minden más lesz. Tárt kapukkal, tárt karokkal várják őket. Aztán hamar rá kellett ébredniük, hogy nincs ez így. A vén Európa a valóságban nem végtelen gazdagsággal teli álomország, hanem zsúfolt és tatarozásra szoruló hotel, aminek ajtaján ott lóg a gyűrött tábla: megtelt. Nincs kiadó szoba. Bár a szívem majd megszakadt azokért a gyerekekért és családokért, akik bombák és fosztogató hordák elől menekültek egy jobb élet reményében, mégis összeszorult a torkom, mikor a buszon már alig voltunk magyarok, mert a Kossuth utca után egyre több színesbőrű utazott velünk. Mentek a menekülttáborba, ahol szállást kaptak. S remélték, hogy majd onnan eljuthatnak a németekhez, a svédekhez, és majd ott kapnak ételt, lakást, munkát, mindent, amire csak vágynak. Számomra érthetetlen, idegen nyelveken beszéltek. Mások voltak a mozdulataik is, a szemük pedig elég élesen villogott, ahogy néztek. Furcsa, szedett-vedett hadsereg zsibongott a buszon. Örültem, ha egyedül szálltam le, és nem velük. Akaratlanul is magamhoz szorítottam a táskámat a közelükben, és igyekeztem másfelé nézni, másfelé fülelni, másfelé indulni, mint ők. Ha tudtam, nagyjából mikor érek haza, szóltam Lócinak, jöjjön elém. Aztán megint minden megváltozott. A határon kerítés épült, többen már nem jöttek, nem jöhettek, akik meg itt voltak, mentek tovább. Buszra szálltak, vonatra, vagy egyszerűen nekivágtak az útnak gyalog, és hosszú, sovány sorokban baktattak az autópálya szélén Bécs felé. A hírek pedig ettől kezdve arról szóltak, hogy ez már nem olyan világ, mint ezelőtt. Éhesek, élni akarnak, jönnek. Ha néha le is lassul a folyamat, nem áll meg, újra folytatódik tovább, Európa hiába nem akarja őket. Mi csak azt szeretnénk, ami eddig is volt. Ők meg teret maguknak.
Sokan, sokfélék jöttek. Veszettek is, akik azt mondták, helyet csinálunk magunknak. Helyet az istenünknek. A szokásainknak. A nyelvünknek. Autóba ültek és a tömegbe hajtottak. Buszra szálltak és Allah nevében felrobbantották magukat. (Azokkal, akik talán munkába, vagy munkából utaztak éppen.) Vagy egy szerkesztőségben kezdtek lövöldözni. Mire a rendőrök a helyszínre értek, minden tele volt vérrel, halottakkal és ordító sebesültekkel.
Európa gazdagabbik felére a terror árnyéka vetült, ez ömlött ránk a tévéből.
Anya, itt annyiféle ember él már évszázadok óta, nyugtatott Lóci, mikor ott ültünk a gép előtt. Mi is idegenek vagyunk, ha úgy vesszük, tette hozzá. De te nem fogod elvágni senkinek a torkát, mert más a vallása, mondtam erre. Lóci nevetett. Onnan minden másnak látszik, hidd el.
Azért hogy most megint robbantottak, új helyen, ezúttal valami népszerű klubban, este hét után, kész lettem. Képtelen vagyok ledőlni és úgy aludni, hogy nem jön visszajelzés Lócitól, nem tudom, mi van vele.
Az sem dob fel, mint máskor, hogy István írt a Facebookon, nem akarok-e összefutni vele. Van pár dolog, amit jó lenne szóban egyeztetni. Meg miért is ne mozdulnánk ki, teszi hozzá. Holnap? Máskor gyorsan rávágtam volna, persze, hol találkozzunk. Most képtelen vagyok erre. Általában rengeteg időm van, a munka mellett nincsenek extrém nagy programjaim. A lakást természetesen rendben tartom, bevásárlok, egyébként pedig enyém a világ. Mehetnék, ha kedvem van.
De most nincs. Baj van, írom vissza Istvánnak. Illetve nincs, küldöm utána a következő mondatot, mert ha az üzenet elment, már nem lehetett változtatni rajta. Nagy kérdőjelek érkeznek: ????
Hallottad, mi történt Londonban? Persze, jön azonnal a válasz. Lócit nem tudom elérni, írom.
Megcsöngethetlek?
Ha feszült vagyok, az az utolsó, amire vágyom, hogy bárkivel is beszélgetni kezdjek. István ebben kivétel. Jó hatással van rám. Okos, kedves, megnyugtat a hangja. Ez a helyzet azonban nagyon más. Tiszta ideg vagyok.
Most ne, gépelem be. Aztán kitörlöm. Nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy entert üssek, de az utolsó pillanatban visszavonulót fújok. Ha megbántom Istvánt, semmivel nem leszek előrébb. Nem mintha megsértődne azért, mert nem akarok vele beszélni, annál sokkal intelligensebb. De miért rúgnék bele valakibe, aki jó fej, aki kedves velem.
Ok, írom, és már csöng is a mobilom. Ne haragudj, fel vagyok dúlva, mondom neki köszönés helyett. Nem akarok magyarázkodni, panaszkodni, de valahogy ömleni kezd belőlem a szó. Ő pedig hagyja, hogy beszéljek. Tudod, nem vagy egyedül ezzel az egésszel, mondja, mikor már szinte kiszárad a szám és cserepesnek érzem az ajkam. Mire gondolsz, kérdezem. Nagyon meleg a telefon, annyit beszéltem, hogy felforrósodott. Nekem is van lányom, hallom Istvánt nagyon messziről, tudod, nem? S mielőtt közbevághatnék, hogy London az mégis más, közli, hogy az ő gyereke is ott kint él. Szerencséjére azonban ő már jelentkezett, minden rendben van vele. Teljesen más környéken lakik, mint ahol a merénylet történt. Talán nem is járt még arra soha. Először el sem tudom dönteni, hogy vicc ez, vagy suta próbálkozás, hátha meg tud nyugtatni. De nem, kétszeresen is: nem vicc és nem tud rávenni arra, hogy lazítsak.
Mi lenne, ha átmennék hozzád?
Van, amikor ez a mondat a mennybe röpítene. Most elsőre nem. Aztán némi töprengés után mégsem kezdek tiltakozni. Jó, mondom. Vigyek valamit? Mire gondolsz? Ha bármire szükséged van, beugorhatok útközben a boltba. Nem is tudom. Jár az agyam, hogy valamivel meg kellene kínálni. Teát tudok főzni, kávét is, bár ahhoz már talán késő van. Sör, bor, whisky, vodka: ilyesmi nem sorakozik nálam. Meg biztos, hogy kocsival jön. Bár attól még mondhatná, hogy inna valamit. Legfeljebb itt hagyná az autót. Vagy… Utolsó szemétládának érzem magam, hogy miközben fogalmam sincs, mi van az én Lócimmal, átfut rajtam, mi lenne, ha itt ragadna István. Ha nem köszönne el másfél óra után, hanem megkérdezné, alhat-e a kanapén. Amire én azt mondanám, az túl kényelmetlen, ne szorongj ott, elférünk nálam. Ilyesmivel azonban normális nő nem foglalkozik, ha a gyereke bajban van.
Csak semmi pánik, súgja egy belső hang, az optimista énem. Miért történt volna vele bármi rossz? Jó fej, értelmes srác. Nem keresi a bajt. Megfontolt, még talán ezt is mondhatom róla. Rajta kívül vannak még ott vagy tízmillióan. Az a klub mekkora lehetett? Ötszáz fős? Vagy ezer? Lóci itthon sem volt az éjszaka császára, bárhova is ment, éjfél körül mindig hazaszólt. Hála istennek, sikerült kialakítani úgy a rendszert, hogy megértse: nem elszámoltatni akarom, nem beosztani az idejét, meg korlátokat rakni állítani mindenfelé, hogy ne csinálja ezt se, azt se. Egyszerűen szükségem van rá, hogy tudjak rólad. Egy család vagyunk, ennyi. Ha én kimaradnék, te is szeretnéd tudni, minden rendben van-e velem. Ezen jót nevetett, és azt mondta, okés, anya. Ha itthon nem lett belőle a táncparkett ördöge, talán Londonban is kihagyta az ilyen mutatványokat, ebben reménykedem. Az pedig, hogy momentán elérhetetlen, és fogalma sincs róla, hogy vagy a szívem szakad meg perceken belül, vagy az agyam száll el, esetleg szimplán felrobbanok, mint a kávéfőző, amibe kakaóport tettek, nyilván a legkevésbé sem érdekli. Nem jut el a tudatáig, hiába próbálom kétségbeesetten sugározni a jeleket.
Lehet, hogy alszik. Moziban van. Fürdik. Vagy amit nem is szeretnék elképzelni, őrülten szexel azzal a lánnyal, aki számomra teljesen idegen. A nevét sem tudom, nem is láttam még soha. Szinte beleborzongok. A másik énem viszont nagy lendülettel próbál észhez téríteni, szedjem össze magam, ne legyek ideggörcs hárpia. És ha azzal a számomra ismeretlen nővel hentereg, akkor mi van? Felnőtt ember, azt csinál, amit akar.
Álompite? István próbálkozik még, hátha ehhez kedvem lenne. Máskor biztosan, most nem igazán.
Hangosan csak annyit mondok, ha van, amiről azt gondolod, hogy szeretnéd, de nem vagy benne biztos, hogy nálam lesz, akkor azt hozzál. István nevet. Értettem, indulok máris.
Ha nincs nagy forgalom az utakon, meg lámpa sem fékezi le, úgy is legalább negyedóra, míg ideér. Azt viszont nem tudom, megy-e boltba vagy sem. Üres kézzel biztos nem jön. Bár ha látom, az már önmagában is ajándék. Furcsa, hogy a kapcsolatunk esetleg most lép magasabb szintre, suhan át rajtam egy harsány gondolat. Ettől elpirulok. Amióta elkezdtünk beszélgetni, meg találkozgatni, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy szép lassan belesodródtam valamibe, ami számomra eléggé valószínűtlen volt. Az én koromban, az én helyzetemben egy ilyen pasi közelsége több, mint elképesztő. Tulajdonképpen nincs köztünk semmi. Nem járunk, nem vagyunk egy pár. De mintha izzana körülöttünk a levegő. Ha csak egyetlen napig is nem hallok róla, nem futunk össze, nem szervezkedünk, nem telefonálunk, nem írunk egymásnak már hiányzik.
Hülye vagyok? Nyilván. Nem lenne szabad hagynom ezt a függést. De nem tudom nem hagyni.
Nem akarom, hogy őskáosszal találkozzon, mikor először lépi át a küszöbömet, ezért próbálok gyorsan rendet rakni. A szétszórt ruhadarabok mennek a szekrénybe. A felesleges tárgyak, újságok is. Aminek nincs helye az étkezőasztalon (fogkrém, iratok), azt szintén próbálom elvarázsolni. (Azért szempont az is, hogy később viszont ne arra menjen el a fél életem, hogy mit hova tehettem a várakozás és a Lóci miatti stressz hevében.) Van bennem lendület, még az ajtóba is sikerül belerúgnom, ami rendesen lefékez. Szerencsére a körmöm a helyén marad. Nézem, hogy a mosogató nem egészen üres, de arra már nem lesz időm. Tényleg nem, mivel megszólal a csengő lent. Rohanok a kaputelefonhoz, szia, mondom, nyitom máris.
Ekkor hív vissza Lóci. A hangja eléggé álmos, rendesen le van lassulva. Remélem, nem ittál, vagy drogoztál, mondom neki. Anya, nevet fel, ugyan már. Jól vagy, kérdezem. Hogyne. Aggódtam, mondom. Hallom a hangján, hogy nem igazán érti, mi van. Nem hallottad, mi történt Londonban? A robbantást? – kérdez vissza. Azt. Igen, mondja, eléggé felbolydult a város. De te jól vagy, ugye? Nem is kérdezem, inkább mondom. Hogyne, csak fáradt voltam, észre sem vettem és elaludtam a gép fölött.
Örülök, hogy jól vagy, Lóci, mondom, és annyira szeretném megölelni, de ez most sajnos nem megy. Majd holnap beszéljünk még, teszem hozzá, mert hallom a liftet. Most le kell tennem, Lóci, súgom. Szia, anya, köszön, én pedig annyira, de annyira boldog vagyok. Lóci él, nincs vele semmi gond, az ajtó előtt pedig ott áll István.
Hoztam konyakot, van nálam whisky és martini, meg bor is, ha azt mondod, inkább mégis ezt szeretnéd, mondja István. Tokaji, mert úgy emlékeztem, hogy az édeset szereted. Szuper belépő. Az egyik kezében kosár, mintha piknikezni indult volna, a másik a háta mögött. Ezt neked hoztam. Hoppá. Vörös rózsa. Semmi díszítés, egyetlen szál. Vigyázz, szúr, mosolyog. Zavarban vagyok rendesen. Kap két puszit, nagyon jó illata van. Biztos, hogy nem most borotválkozott, de ez nem érdekes. Gyere, foglalj helyet, biztatom, majd hozzáteszem, nézek valamit a virágnak. Eleve nincs túl sok váza a lakásban, az időt sem akarom húzni, úgyhogy a konyhaszekrény mellől elővarázsolt szörpösüvegben kap helyet a rózsa. Majd reggel keresek másikat, mentegetőzöm, de István rázza a fejét, tökéletes ez is.
Végre jelentkezett Lóci, minden rendben, mondom.
Örülök, biccent. Úgy néz rám, olyan furcsán. Elpirulok. Közelebb lép, átölel. Végem van, érzem. Gyere, súgom a fülébe.
Illusztráció: “King’s Cross” – fh.: ©Nevit Dilmen fotója, ‘Escalators at King’s Cross St. Pancras tube station, London 1100460.jpg’)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
