Györgyi Csaba: Új Nollák
Megfejtés
Egy fiatal pillangó önéletrajzát író, vén elefánttal kávézgattam egy régi mozi ügyetlenül bekeretezett fényképe alatt, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon képes lennék-e egyetlen mondatba sűríteni mindent, amit az életről, az életemről másokkal közölni szeretnék. Fölöttünk egy nagy galaxis könnyezett: ünnep közeledett, amit az utolsó pillanatban mégis meg tudtam állítani. Ez itt bizonyára a kényelmes emberek városa, akik jól ismerik a fémek összes, bús allegóriáját, amelyeket, mint a városból kivezető utakat, csak a saját suttogásuk lenne képes leleplezni.
Egyre csak az ajtót figyeltem. Vajon ma sem hozzák le a hegyekből az a füzetet, amelybe még soha egyetlen dalt sem írtak le? Nyílt az ajtó… belülről nyitotta ki egy kalapos alak, akinek a párhuzamosság már semmit sem jelentett. Tudtam, mit fog tenni: kimegy, körbejárja az épületet, hátha közben történik valami. De a ház olyan nagy, hogy évek alatt sem lehet megkerülni. Ez a ház olyan nagy, hogy a leghelyesebb, ha csak állunk előtte. A leghelyesebb háttal állni a háznak, és hangosan megkérdezni, hogy az időt, az időt ki adja oda?
Múlhat
a múló pillanat
alig hallhatóan
felejti önmagát
Ők ők
Megérkeztek, majd egy régi engedély alapján létrehoztak egy telepet. Nem, nem ott vannak, hanem egy kicsit hátrébb, ahová eddig még sohasem néztél. Olyanok is lehetnének, mint mi, de azt hiszem, akkor sem lenne könnyebb megérteni, hogy miért is jöttek le ide. Számunkra azonban azt a legnehezebb elfogadni velük kapcsolatban, hogy előbb hagytak itt bennünket, mint ahogy megérkeztek. Nincs kézfogás, nincs egymásra nézés, nincsen semmi, csak állunk egymás mellett, és méricskéljük a nem birtokolható tágulás vénné égett mérhetetlenségét.
Szoba
Túl függőleges földrészek tartószerkezetein, túl vadvirágos lépcsők elfelejtett történetein és minden befejezetlenségen, ott egy szoba, ahol a nem emlékezőnek, a csak álmokon keresztül haladónak, a mindig mindenhonnan mindenhová megérkezőnek kellene a valósággal néha-néha érintkeznie.
Terv
A kezdet előtti teljesség égterében estémtől reggeledig megfürdeni,
az éjt féltő mély árnyalattalanságához csöndben hozzáhalványodni,
s az idő fölé kifeszített szárnyakon szállva láthatatlanul tündökölni.
Mérten
Az egyik elveszett, vizsgálati napló szerint ha olyan magasra jut majd az általános, kísérleti alany, ahonnan a jövőt is látni, akkor körkörös mintázatokba zárt, s eddig még fel nem tárult, ugyanakkor mégsem teljesen ismeretlen félelmei egy nem végtelen s nem természetes rendszer pórázon sétáltatható, értelmes lényeiként teszik majd mérhetővé magukat.
Feltételezhető továbbá, hogy nem sokkal ezután újra létrejönnek majd olyan egyszerű, magaslati élőhelyek, ahol a felső, vízszintes zárfal megérintéséhez már csak ki kell egyenesedni. Ezt a mozdulatot azonban nagyon nehéz megtenni… szinte lehetetlen, sőt talán egyáltalán nem is lehetséges.
Majdnem éjszaka
– Táncoljunk zenére! – de nem tudtak, mert a halk zizzenésekkel egyenként feltűnő csillagok kiragadták őket az egyediesítő megszokottból abba a sürgetően kozmikusba, ami kizárólag az estet váltó éj félpercének a tulajdona.
Mégis van tánc, a fényt vesztő, korok feletti aranyidőké.
2021. április 23.
Illusztráció: “Nollák”
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
