OPEN 24. – Jókai Mór
Móser Zoltán
Jut eszembe: Jókai
Méltatlan vita keletkezett egy kötelező Jókai-regény kapcsán. Ha most nem lenne járvány, és nem volnának bezárva a könyvtárak és könyves boltok, lehet, hogy mindenki Jókait kezdene olvasni. De helyette filmet néznek az emberek, ám az egészen más. Mert Jókait olvasni nagy élmény. Az egyike a legszebben fogalmazó, folyton mesélő írónak. Ezért is volt nehéz a választás, hogy akkor most én itt, ezen a néhány oldalon mit is ajánljak! Hisz a „Jókai összes” hatalmas anyag. Ezért is kerestem a terjedelmi korlátok között a határokat. Nehéz volt megtalálni. A véletlen vitt oda, hogy nem egy novelláról, regényről, hanem vallomásairól szólok, illetve azokból idézek bőséggel. Az én kortársaim című memoárját 1872-ben, 47 éves korában írta. Ebben arról is megemlékezik, hogy milyen is volt első és utolsó ügyvédi működésének története! Mert végzettségére nézve jurátus volt, aki a lexikon szerint 1846-ig folytatott jogi gyakorlatot Pesten, de a vallomása szerint összesen csak egyszer!
Hogy lett a jurátusból író?
„A Nagy Komló tulajdonosa, aki serfőző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, amire azok inkább kívánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanúkat, arra, hogy édes ételre éppen sert kíván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét jurátust és húsz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki ihatnék bort? tanút annyit lehetett kapni, ahány seres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processzus. Az első bíróság azt ítélte, hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megapelláltam. A királyi tábla jobb ízléssel bírt, ott a sernek ítélték oda az igazságot. Győztem. Hanem akkor az ellenfél megfellebbezte a perét a hétszemélyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: „Nem bánom, igyatok akár sert, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem tovább!” És soha többet engem a magisztrátus nem látott.
Elhatároztam, hogy író leszek és semmi más.
Ez sokkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most.
Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő író koromban. Hat forintot fizettem egy bútorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő volt a házigazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi fiatal író pajtás velem együtt egy tejesboltba járt és tejet, vajat ozsonnázott, ami került három forintba (havonkint). Eszerint 15 forintból úri módon lehetett akkor megélni.
Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni irodalmi úton.
Akkor nem volt ám 194 lap Pesten, hanem volt két olyan politikai lap, amelyikhez magára tartó írónak lehetett szegődni.
Az egyiknek kellett két rendes munkatárs, a másiknak három. Volt három divatlap is, de azok közül az egyik anatéma alá volt vetve, abba nem lehetett írni, a másik kettő honorált, de szűken. Petőfi kapott egy verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg harmincat.
Hanem enyhíté a kezdet terheit az akkori öreg írók, a koszorúsok patriarchális szívessége irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták a fiatal irodalmat.
Az én legelső regényemet maga Nagy Ignác vitte el Hartlebenhez, s el is adta neki háromszázhatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben először. És midőn első színművem a drámabíráló bizottmány előtt megjelent, annak két tagja, Vörösmarty és Bajza nem restelték a fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan lehetne rajta igazítani. Akkor a kritikát előre adták ki, nem utólagosan, s mikor színművem színpadra került, a jó öreg kritikusok dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt; biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat írok eztán. Szigligeti, akinek versenytársa akartam lenni, meg éppen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámaíró kezdő drámaírót. Furcsa idő volt az.
Még a cenzorok is kegyelettel voltak hozzánk. Sohase törült ki az én munkámból cenzor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem tetszett Petőfinek egy verse, a cenzor könyörgött neki, hogy inkább megadja az árát, csak hagyja ki a versei közül. Ki is hagyta azt Petőfi gyűjteményéből, pedig egy korábbi cenzor elébb már keresztül eresztette azt egy divatlapban.”
A „Tizek társulata” megalakulásáról Jókai visszaemlékezése alapján
„Három szépirodalmi magyar lap volt akkor: a Pesti Divatlap, Életképek és a Honderű. A Pesti Divatlapot Vahot Imre szerkeszté, s az volt a magyar középosztály, a jó falusiak közlönye, nyers nyakas modorával, jó gyomrot feltételező élceivel, kezdő íróival s Petőfi költeményeivel.
Az Életképeket Frankenburg szerkeszté, maga is kitűnő magyar prózaíró, s aki a legtöbb tehetséges írót tudta lapja körül egyesíteni. Ő neki dolgozott Kuthy Lajos is. Kuthy nem tartozott a fiatal írók közé többé, ámbár mindig szerette a legfiatalabb nemzedéket maga körül gyüjteni.
Gyönyörű nyelven írt, ragyogó fantáziája volt, és ami legfőbb, a főúri körök kedvence. Szép férfias arc, fekete hajjal, nagy lelkes szemekkel, rokonszenves hanggal, mellyel szellemdús társalgását minden szívbe behízelgé, és amellett tökéletes gavallér. Sohasem láttam én azóta sem olyan elegánsul bútorozott szállást, mint amilyenben Kuthy elfogadott bennünket Petőfivel. Ő volt az irodalom grófja. Hetenkint írói estélyeket adott.
Hanem egyszer Petőfi megsértette Kuthy hiúságát, s azzal a szokott estélyek elmaradtak. Kuthy felment Pozsonyba Batthyány gróffal s aztán nem érintkezett fakó írótársával többet.
Ekkor egy eszme villant meg Petőfi agyában: az írói társulati terv. Miért minekünk mindig másoktól függnünk? Egyesüljünk egy célra mind s adjunk ki magunk egy közlönyt. És aztán kötelezzük magunkat egy évig nem írni sehova, mint egyedül saját közlönyünkbe. Tízen írtuk alá e szerződést: Petőfi, Pálffy, Degré, Obernyik, Pákh, Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai és én. Ez volt a „tizek társulata”. Hogy ők, akiket a történelem könyvek márciusi ifjaknak nevez, milyen szerepet töltöttek be 1848. március 15-én (meg előtte, meg utána) arról itt külön szólunk, hisz közismert.”
Leltár vagy névsorolvasás
Igen, névsorolvasás, de megbízható leltár is, amelyet Jókai készített. De előtte két fontos gondolatról szólok. A reformkorról úgy általában szokás beszélni. Ha általában beszél az ember, sok ott az általánosság, és kevés a konkrét utalás. Itt fordítva lesz. A másik fontos gondolatot már többen is megfogalmazták: a fiatal tehetségek fölrepülni rajban akarnak. Ez, úgy véli Nagy László, néha törvényszerű pillanata az irodalomnak. „Az ilyen vállalkozás, túl azon, hogy létérdekek szövetsége, új szemlélet, újfajta költői értékek fölmutatása kell hogy legyen.” Ezt 1969-ben írta a költő az akkor induló, antológiával jelentkező „Kilencekről”, amely egy évszázaddal korábban induló, már említett „Tizekre” is igaz. De a kezdetben többen voltak. Erről a rajról szól Jókai szép vissza emlékezésében, amely egy ma induló nemzedék számára is sok tanulsággal szolgál. Nézzük tehát, olvassuk el, hogy kik is voltak ők, ezek a „fiatalok”, honnan jöttek, s mi lett belőlük? (Van aki a Parnasszuson kötött ki, van akinek már fiatalon mély sírt ástak.)
*
„Arra akarok visszagondolni, hogy minő hatása volt a magyar közéletre annak az irodalomnak, melyet 47-től 48-ig »fiatalnak« neveztek. Olyan rögtöni volt annak keletkezése, mint amilyen meglepően összetalálkozó volt vele egyidejűleg a régibb irodalmi matadorok pályakörének bevégzése.
Az ebben a korszakban feltűnt új tehetségekből alakult az a csoport, melyet ifjú irodalomnak nevezünk, Petőfitől, ki legelőbb jött, Arany Jánosig, ki legutóbb tűnt fel.
Ezeknek voltak kortársai: Csengery Antal, Pálffy Albert, Degré, Obernyik, Bérczy, Pákh Albert, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Irinyi, Frankenburg, Bogdán Lajos, Vahot, Pompéry, Czakó, Emődy, Dobsa, Vasvári, Csernátony, Kazinczy Gábor, Sárossy, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Berecz, Bulyovszky, Oroszhegyi, Xantus, Losonczy, Szilágyi, Vajda, Adorján, Kecskeméthy, Ludassy Mór, s majd kifeledtem magamat, én is.
A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi időnkben gyermekek voltak.
De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem! Petőfin kívül az elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve, pert sohasem folytatott egy is, pedig mind ügyvéd volt.
De hadd mutassam be elébb fiatal Magyarországot, ahogy az egyes alakok huszonöt év előtti képei előttem révedeznek. Hadd simítom le hajokról az ősz derét, arcaikról a kor barázdáit, némelyikről a szemfödél hamvát. Van olyan is, akinek a csontjait úgy kell ismeretlen földön összekeresgetnem.
„Oh mi szép fiúk voltak!”
„Csengery Antal, halavány arcával, sűrű szemöldökével, izomteljes homlokával, Széchenyi István arcának ifjabb kiadása. Őnála szoktunk összegyűlni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttünk az igazi grand seigneur, a Pesti Hirlap szerkesztője, mely vezetése alatt ismét felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.
Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a teát, s tudott nekik mindig témát adni, amiről vitatkozzanak, a bel- és kül-politika, a társadalmi eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Ki-ki vitatta a maga álláspontját, amiben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldalúvá lett. Különösen a szépirodalom és színművészet képezték a viták legfőbb tárgyát, mikben Csengery maga mutatott legtöbb jártasságot. Figyelmeztette a költőket oly tárgyakra, amik költői kidolgozásra méltók; több beszélyem tárgyát én is tőle nyerém, minők Perozes, Shirin. A Nemzeti Színház is állandó vita tárgya volt. Ebből keletkeztek Czakó levelei, mik nagy szenzációt keltettek akkor.[1] Megvolt az antagonizmus a dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört lándzsát, a dráma hívei ismét két pártra szakadtak: egyik Egressyt, másik Lendvayt csodálta, s érdekes volt a verseny a két művész s irodalmi pártfelei között. Tapsoncok még akkor nem voltak, de voltak műbarátok.
Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délceg alakjával, aki oly sebesen tudott magyarul beszélni, mintha franciául szólna, örök disputában a komoly Emődyvel, ki alapos meggyőződéseiből nem engedte magát a gyors politikai partizán által kiveretni.
Pálffy Albert szép, nyúlánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csípősen szólt; barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.
Pákh – az első találkozáskor még szép, szőke ifjú, kinek arcán a gúnyor és a jóság volt egyesülve – ő volt a Pesti Hirlap hírhedett négyszöge, e jel alatt újdonságíró, ami azon időben hatalom volt; csak úgy szórta a többiek beszéde közben az élces aperszüket.
Az életvidám Bogdán Lajos, ki a publicisztika és jogirodalom terén működött, s szintoly sokat tapasztalt utazásaiban, mint Irinyi, s szintolyan szép fiú volt: hármas ok a rivalitásra.
Degré eleven kedélyű, tüzes, fegyverforgató férfi volt, novellái a szalonok sima padkockáin játszottak, s szeretni szerelemből, verekedni becsületből a közéletben is olyan jól tudott, mint regényhősei.
Obernyik, a jeles drámaíró ellenben igen szerény ifjú volt, szelíd hajlamokkal és nemes ambiciókkal; modora ugyanaz a komoly pedáns kálvinista első eminensé, amit a tanodában elsajátított. Tűzbe nem szokott jönni; de szilárdságára mindig számíthattunk.
Bérczy Károly alakja finom előkelő szabású volt, mindig udvarias, lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol.
Mi többiek mind franciák voltunk. Bérczy pedig annyira angol volt, hogy csak angol írókat tanulmányozott, angol mértföldekben beszélt; s mikor egyszer kétségbe vonta valaki azon állítását, hogy egy színi előadás hat óra hosszat tarthatott, azt felelé rá: „Én angol órákat értettem.” Mint novellaíró a lélektani búvárok közé tartozott.
Berecz Károlyt is az ifjú irodalomhoz számítottuk, bár Lisznyai azzal bosszantotta, hogy ő, még mint iskolás fiú, kezet csókolt neki, mikor Bereczet már mint költőt bámulta. De ez nem igaz.
S itt következik a kicsiny dolgokban nagyszerű s a rettenetesben tréfás Lisznyai. Eredeti alak: vékony cingár legényke, hősi taglejtésekkel; bendeguzi méltóság az arcán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jacquemar kesztyűvel, de hozzá pitykés világoskék, deli vörös hajtókájú Viktória-dolmányban; másszor meg párizsi divat szerint kicsípve, de borzasan és nyakkendőtlen s fokossal kezében. Kisebb baja soha sincsen, mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá, szétosztja mindenkinek, aki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palóc kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, amit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfeledi tréfás modorát, palóc kiejtését, s tapsol neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép költeménye fölötti elragadtatásában: Te eget eszel s isteneket hánysz!” Hanem amit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta kételkedni.
Több kortársunk, ki nevezetes helyet foglalt el az irodalomban, távol volt Pesttől, s így azokról mint csoportunk kiegészítő részeiről úgy kell szólnom, mint egy hors d’oeuvreről,[2] mely szorosan vett tárgyamat, a fiatal irodalom befolyását az akkori közéletre csupán közvetve egészíti ki.
Tompa, a lelkész, a szép kedélyű, jószívű, marciális termetű férfi, a népregék koszorús költője, falun lakott, csak nagyritkán jött fel Pestre, vagy pedig együtt követte Petőfit költői utazásaiban. Mindkettőnk legbensőbb barátja volt. Emléke legédesebb előttem most is.
Kazinczy Gábor szintén falun lakott, s csak néha jött fel közénk, amidőn elragadott mindenkit gyönyörű szellemdús beszédével, mellyel férfiasan szép arcvonásai összhangzottak. Mi kár, hogy nem tudott úgy írni, ahogy beszélt.
Dobsa, a lovagias, zseniális drámaíró, azon években mint színpadi, sokat ígérő jelenség tűnt fel s aztán eltűnt Párizsba.
Vahot Imre sokoldalú tehetségével magára állt s csoportunkkal csak eleinte volt összeköttetésben. Szép és eredeti zamatú humor volt munkáiban, mik közül több vígjátéka ma is fenntartja hatását, valamint szép magyaros alak volt ő maga is, délceg mazurtáncáról a táncvigalmakban ismeretes. Az ő lapjában is volt egy pár apróbb művem közölve, mikor még névtelen, ismeretlen író voltam, s azért neki hálával tartozom.
Sárossy valahol megyei tisztviselő volt s csak később ismerkedtünk meg egymással: akkor még jó kedélyű s boldog családos életet élő férj volt.
Bulyovszky a legcsinosabb fiúk egyike volt akkor, s elmés tárcacikkeket írt Jules Janin modorában.
Oroszhegyi kis termetű, ragyás kalmuk arc volt, s mikor először találkoztam vele, éppen sárgaságban szenvedett: olyan volt, mint egy citrom. Ez nem volt prókátor, hanem orvos. Ez nem politizált, hanem kis leánykákat tanított s nem írt verseket, hanem tudományos értekezéseket. Ki hitte volna, hogy őbelőle válik mindnyájunk közül az önálló guerilla-vezér?
Közülünk vált ki Kecskeméthy Aurél is. Nagyon szép gyerek volt, vidám, könnyűvérű fiú. Elmés gúnyora nem kímélt senkit, még saját magát sem. Nagy szenvedéseken át vezette őt a világba az élet, s ezek taníták meg tagadni mindent és kikacagni mindent.
Xantus volt természettudósunk, hogy semminek híjával ne legyünk, s már akkor az exotikus földek utáni vágyai vonzák. S Szénfy volt zenetudósunk; Szilassy Géza, a szelíd szótlan ifjú, nagy ismeretekkel bíró műítészünk és zenebírálónk, maga is kitűnő festő és zenész.
Külön állt tőlünk Hiador, kinek műveiben sok valódi költészetet kellett felismernünk, s első drámai kísérleteiben is erő és tehetség nyilatkozott; de aki lehetetlenné tette magát az írók közti társas életre, egy Szigligetivel folytatott kellemetlen polémiájával ugyanazon históriai tárgynak mindkettőjök által drámai alapul felhasználása fölött.
S meg kell még említenem egy magányosan álló portentumot, ki nem tartozott senkihez, semmi irodalmi csoporthoz, sőt semmi nemzeti irodalomhoz, ő maga büszkén vallván be, hogy három nemzetnek írója: a németé, a franciáé és a magyaré; a németben írta a Grosse Fibelt, a franciában a Comédie Infernalet, a magyarban az Egy magyar királyt, Brutus és Lucretiát és a Világ színjátékát: német nevén Bernstein, francia nevén Hugó Károly, s az magyarban is jó, mert francia.
Sajátságos alak, nagy bozontos fejjel, alacsony termettel, prófétai rendetlen szakállal; sohasem beszél másról, csak magáról. Ő tudja azt, hogy ő a költők fejedelme; meg is mondja mindenkinek, nem utazik inkognitó, s megvárja az illő hódolatot. Csak az kár, hogy ez a magyar nem igen tiszteli a fejedelmeit, s még kárabb, hogy olyan rossz adófizető. Egyszer azt mondta Henszlmann-nak: »Der Schiller, der war ein Versemacher; der Goethe, der war ein Dichter; aber ich bin Poet! « mire aztán Henszlmann mondott neki valami furcsát. Drámáiban valósággal sok erő és tehetség nyilatkozott; tetszettek is; igaz, hogy azoknak a nyelvét elébb Egressy igazgatta át egészen; de némelyikben aztán a rendkívüliség a furcsaságig fokozódott. Legutóbbi drámájáról, a Báró és Bankárról Emődy felfedezte, hogy az egészen egy francia novellából van készítve, szóról-szóra átvett párbeszédekkel, mely után Hugó corioláni haraggal hagyta el a hazát s elment a volscusok földére.
Egy kétlövetű, és egy egylövetű pisztolyról – egy vidám és egy tragikus történetről
Vas Gereben „jó kedélyű gyerek volt; tele adomával, minden tréfára kész. Művei a magyar népéletet tükrözték vissza egészséges humorral, tiszta érthető nyelven, s hajlott egy kissé a szatirához is. Oly véletlenül tűnt is el a negyvenhetes év végén. Ez is egy kis humoreszk. Valami összekocódása volt egy ifjúkori barátjával, s az írói becsület azt kívánta, hogy megsértőjét hívja ki és verekedjék meg vele. Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt kérni. »Nekem van egy, mondám, de ez dupla pisztoly, hogy lőttök ezzel?«– »Hát majd úgy, hogy először az egyik fél lő az egyik csövével, aztán ha az nem talált, a másik lő a másik csövével.« – »Biz az jó lesz.« Pár óra mulva hozzák a hírét, hogy Vas Gereben keresztül van lőve a karján. Odasietek hozzá. Fekszik s bekötött karját jeges vízzel borogatja, ingén lyuk a golyótól. Én egészen sajnálkozva hagytam el szegényt. De nem voltak olyan jó keresztyének Degré és Lauka, pedig hiszen pápisták; nem hittek neki, levették karjáról a köteléket, még a flastromot is levették, s nem volt biz annak semmi baja. Párbaj sem volt. Emiatt szegénynek nem volt maradása itten Pesten, hová csak a későbbi mozgalmas év hívta ismét vissza. Jó fiú volt, én szerettem. Mindenkinek tartozott egy kis pénzzel, akit ismert, nekem is; de én szívesen adnék neki tízszer többet, csak élne még; s úgy hiszem, más ismerőse is úgy van vele.”
Jókai azt írta Czakó Zsigmondról, hogy soha nem mosolygott: komor erőteljes alakja volt, akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt a Sakuntaláról s a hindu irodalom remekeiről. Az ő fiatal életét egy pisztoly oltotta ki, halála súlyosan megrázkódtatta a Tizek társaságát.
A helyszín Csengery lakása volt, az akkori Pálffy-féle ház. (Ugyanott volt Landerer és Heckenast nyomdája, ahol a Pesti Hirlapot nyomtatták.)
„Egy délután Czakó, a nagyhatású drámák költője, odamegy Csengeryhez, ki éppen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a lap berendezése felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery céllövő pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy az meg van töltve. Erre Czakó azt mondja, hogy »Én ezzel a pisztollyal húsz lépésnyiről ellövök egy húszast.« Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás hangjára fordultak felé. Igen, csak a gyutacs-csattanást lehetett hallani, mert a pisztolydurranást Czakó feje fogta fel: a szájába vett fegyverrel agyán keresztül röpíté a golyót. Sohasem tudta meg senki e borzasztó tettének indokát.[3] Vele egy nagy jellem s egy kitűnő lángelméjű drámaíró veszett el. És ez esemény után vége szakadt a Csengerynél tartott társas összejöveteleknek. Arany János megrendítően szép verssel búcsúzott el tőle.”
Nézd meg a térképen, hol van Erdély s hol van Torockó!
Hallgatom a rádióban egy udvarhelyszéki, illyefalvi asszony vallomását: arról a felújított házról beszél, amelyet Rusztika-háznak nevezett el. Az okok, a miértek után azt is megemlíti, hogy a tetőtérben egy emlékszobát is berendezett Mikszáth és Jókai tiszteletére. Mert – fűzi hozzá – mindkettő a község országgyűlési képviselője volt. Jókai 1881-től három évig töltötte be ezt a tisztséget, ami azzal is járt, hogy megszaporodtak műveiben az erdélyi és székely témák. (Illyefalván kétszer is volt, Mikszáth egyszer sem.)
Előtte ugyan már járt Erdélyben, többször is. Igaz, hogy előbb írta meg Erdély aranykorát, de csak utána, 1851-ben járta be a Maros völgyét és a Székelyföldet. 1858-ban – a Szegény gazdagokhoz anyagot gyűjtve – nagyobbrészt lóháton végigutazta a Mócvidéket, 1876-ban – az Egy az Isten megírása közben – ellátogatott Torockóra, Nagybányára és Koltóra. Színházi bemutatók, jubileumok alkalmával megfordult Nagyváradon, Aradon, Temesváron s képviselőválasztási viszontagságok forgatagában Háromszéken. Járt Gyulafehérvárott, a Székelykő alatt, a Tordai-hasadékban, a Szent Anna-tónál, az Aranyos-völgyében, a nagybányai aranypénzverők műhelyében. Alaposan megismerte hát Erdélyt, és megismerte annak székely és román népét. Akár erdélyi írónak is elfogadhatjuk, hisz a táj mellett a nép nyelvét és észjárását is oly pontosan adja vissza, mintha mindig ott élt volna. Ezt bizonyítandó két részt idézek. Egyszer Hunyad megyében egy veszélyesnek ígérkező, éjszakai utazás közben eltévedtek, de végre valahára odaértek Mihelénybe, ahol a várva várt fogadónak kellett lennie. De a fogadóba nem volt bejárás, csak sáron át, egy híd alatt, vagy egy gátról kellett beugrani. A ló és a lovas az ugratást választotta, sikerrel. Ezután következett a sorba kopogtatás minden ablakon. Sokáig semmi felelet nem érkezett, végül megszólalt egy hang:
– Ki az, mi az?
– Utazók.
– Lehetetlen az.
– De bizony csak itt vagyunk.
– Ilyen későn?
– Van-e szállás?
– Majd megnézem.
– Van-e abrak?
– Az talán nincs.
– Van-e kenyere?
– Az talán van.
– Van-e istálló?
– Az van, de még nem kész.
– Eresszen be hát valahová.
„Ehhez hasonló jelenetek a Jókai útja közben megismétlődhettek – fűzi hozzá Vita Zsigmond kitűnő, összefoglaló könyvében[4] –, de lehet, hogy olykor hiába érdeklődött a kocsmárosné után, senkire sem talált az elhagyott csárdában. A népi észjárást útközben ismerhette meg annyira, hogy a Szegény gazdagok egyik jelenetének párbeszédében a régi világ sok mindent átélt betyárjainak furcsa jelenetei a népi élet tragikumát rejtik el és öltöztetik humoros formába.” Az anekdotikus párbeszéd így adja vissza igazán az eleven és megdöbbentő életet:
– Hol van a korcsmárosné?
– Kinn van a hűsön.
– Mit csinál ott?
– Őrzi a vakondokat.
Ez annyit tesz a pusztai virágnyelven, hogy meghalt.
– Csak nem halt meg?
– Biz azt cselekedte.
– Mikor?
– Csak tegnapelőtt.
– Mi baja volt?
– Sok vizet ivott.
– Hol?
– A csordakútban.
– Miért?
– Mert a lába nem érte a kút fenekét.
– Beleugrott?
– Bizony aligha bele ne ugrott.
– Miért tette azt?
– Sokat búsult a szeretője után.
– Tán elhagyta?
– El ám, elvette a köteles lányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)”
Nem közömbösséget és nem is felesleges népi szellemeskedést látunk az álmából felvert mihelényi fogadós feleleteiben sem, hanem a sok viszontagságot látott ember bizonytalankodását és puhatolózását a váratlan látogatás felől. Érthető, ha nem örvend a vendégnek, de végül mégis kerül szállás.
„Nagyon nehezen végtére kivívtuk, hogy kaptunk egy frissen meszelt szobát, szénát és kenyeret; hű paripáink megosztották velünk szénájukat, hogy legyen min hálnunk, mi pedig megosztottuk velük kenyerünket, hogy legyen abrakjuk. Így fogtunk ki a világon.”
„A «Holdsziget völgyében», a torockói úton, Borrévnél s a Jára pataknál tett csodálatos utazás rajzolásra is ihlette, s a szalánci erdőről itt hallott történetet is nagy örömmel jegyezte fel magának. Az anekdota szerint «az erdő gróf Lázár birtoka volt, és a gróf Lázár, amikor külföldön járt, meghallotta, hogy jól jövedelmez a mák. Mindjárt levelet írt a gazdatisztjének, és elrendelte, hogy vessen több hold mákot. Éveken át feléje sem nézett a birtoknak. Amikor azután évek múlva hazatért, mit lát? Erdő nőtt a mákosföldre.
Hű, de méregbe jött. Hívatja mindjárt a gazdatisztjét, és keményen lehordja.
– Mit írtam én kendnek?
– Hát hogy makkot vessünk.
– Az eszed tokját; mákot írtam, te szamár!»
A mákból azonban makk lett és a makkból tölgyfa lett. A tölgyerdő ma is megvan, a mák termesztése pedig későbbi időkre maradt.”
Ha van szépségesen szép hely Kelet Közép-Európában, az biztosan elmondható Torockóról, ahová (számomra kötelező jelleggel) természetesen elzarándokoltam. A parókia falán lévő emléktáblát olvasva tudtam meg, hogy Jókai Mór. 1876. augusztus 6-7-én itt szállt meg. És itt, Torockón ismerkedett meg a 67 esztendős Zsakó Istvánnal, aki Adorján Manassénak, az Egy az Isten főhősének egyik mintája volt. Föllapozva az említett regényt, olyan szép leírást találtam a településről és a tájról, amely valóban „Appellés ecsetréje kívánkozik”. A kép mellett ezért a regényből idézek néhány rövid részletet.
„[Torockó] egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérchasadékon át lehet eljutni. Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége. Az északi bércoldalt egy őserdő borítja, délre néz egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerinc, melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó odúktól megszaggatva. E meztelen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók, s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római színkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, ahol emberkéz földet teremtett a sziklából, s kényszeríté a bércfalat századról századra hátrálni előtte, és helyet adni az ő ekevasának. Ezek a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a kráter fenekén egy város áll, és abban a világ legboldogabb népe lakik.”
A híres és páratlanul szép – semmihez nem hasonlítható – viseletről pedig pontos leírást ad Jókai. De nem feledkezik meg az itt élő emberekről sem. Róluk így vall a regény hőse: „Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar hazának (amiről most azt állítják, hogy eggyé lett). Ami szabadalmakat nagy királyok adtak nekik, azt a kiskirályok elszedegették tőlük… Pusztította őket mongol, tatár, kuruc, labanc, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját hazájuk…”
Végül pedig erről a csendes völgyről, amely fölött akkor épp ezüst ködfelhő úszott, azt írja: olyan, mint az Úr lelke. Én egy hatalmas eső után érkeztem ide, és néztem vissza a falura. Nekem akkor olyan volt, mint Isten mosolya. Azóta tudom, hogy nemcsak volt, hanem az is.
*
Befejezésként Móricz felismerése jutott az eszembe: „Jókai egy pogány volt, egy pogány istenfia, aki zengő és nagy lélekkel sugárzott szét. Valami csodálatos, valami felemelő életérzés volt ez: optimizmus az élettel szemben, igenlése mindannak, ami jó és erőadó ebben a siralom völgyében.” Arra a kérdésre, hogy mi hiányzik életünkből, sokféle válasz adható, de ezek között ott kell (kellene?) szerepelnie Jókainak is. Ez csak egy szerény recept, ingyenes orvosság a bajra. Tessék kipróbálni.
Gyurkovics Tibor: Jókai (részlet)
Ez a világ nem teremtődött,
ez a világ csak kitalált,
körüle úgy állnak az őrök,
ahogy az ólomkatonák,
lőcsei asszony sír a kertben,
Kárpáthy Zoltánok, Jenők,
nem érthetően érthetetlen
– érthetetlenül érthető.
Folyók, kalandok, janicsárok,
ezüst és arany emberek,
boszorkán nem fogan az átok,
az ügyvéd hóban hempereg,
micsoda délszaki növények,
tüskéjük halkan, szúrva szúr,
míg tüzek égnek a szemében,
pityereg az új földesúr.
Előszaladnak a huszárok,
kiknek mentéjén zöld a folt,
viháncolnak az arany árok
mélyén, hol eddig semmi se volt,
viháncolnak, kürtöt ragadnak,
zengnek nagy bécsi áriát,
fújja a pap, az őr, a hadnagy,
fújják az ólomkatonák.
Ki van találva minden ember,
a Nagy Mintába öntetett,
mohó, magasztos szerelemmel
ontotta csak az ötletet,
ráhúzta fűre-fára, égre
az arcát, mint egy matricát,
kiáltsák, ha kell ezer évre
ezüst fejére, hogy vivát!
[1] 1847-ben a Pesti Hírlapban cikket közölt a Nemzeti Színház igazgatásáról. A helytartótanács beavatkozásától tartó reformellenzék és a vezető színészek ellene foglaltak állást. Czakó Zsigmond ennek következtében roppant össze, és – erről külön szólunk – lett öngyilkos.
[2] előételről
[3] A rendelkezésünkre álló életrajzi adatokból arra következtethetünk, hogy Czakó terhelt volt – írja róla Solt Andor, aki tépett léleknek nevezi. –Az erdélyi lélek kifinomult érzékenységén és komor nehézkességén kívül egy nagy adag különcködésre való hajlamot, mint apai örökséget, már a vérében hozott magával, s a faji még családi tulajdonságok, mint valami melegágyban, vígan burjánoztak a dési szülői házban. In http://real-j.mtak.hu/2808/1/IrodalomTortenet_1940.pdf
[4] Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. Bukarest, 1975. Az itteni idézetek e könyvben találhatók.
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
