A. Gergely András: Óvatlan emlékezés özöne, cigány lírába tunkolva
Egy elhagyatottság-poézis nyomdokain
Egy sodró, sőt: iszonyatosan hömpölygő érzületválogatás, lemondó és ítélkezésre sem méltató indulattömeg lakik abban a társas közlésben, amely Balogh Attila kötetébe költözött mint illetékes költészet. Pusztító kilátás, és önutálattal is teljes, sérült emberlét tónusa lakozik az Óvatos emlékezés keser-ódájában.[i] Mégha óda lenne, hagyján, de cigány eposz, vagy az sem, hisz sem eposzi kellékeket nem visel, sem cigánynak nem akarja magát tartani. Vagyis inkább olyan igazi cigány líra ez, melyben az etnikai érzület természetes ugyan, de megnevezése szinte sértő is. Vagyis azt mondja, ordítja, követeli, hogyha líra, akkor legyen az, de ne kapjon etnikai jelzőt. „Magyarul írok, ezért értelemszerűen magyar költőnek tartom magam. A cigány költő összetétel számomra egy nehezen értelmezhető, nem létező kifejezés” – mondja önjellemzésként. S hasonló módon a sebzettség, a műláb, a mankó megléte adottság, de nem az emberhez tartozó lényeg, nem a leíró jellemzés eszköze, s nem is a szánakozó szolidaritás támasza. „Nem tudom, mennyi barátságot bír el egy élet. Aki engem szeret és elfogad barátjának, az felettébb bátor ember. A mankóm páncélt ad, de sajnálatra épül” – fogalmazza meg egy interjúban, ahol tennivalóiról, folyóiratáról, korábbi munkáiról kérdezik.[ii]
Balogh Attila keményen és lehangolóan szól. Ugyanakkor cseppet sem téved. „Igaza” („IGAZA”!? – mi is az?) sosem lehet, különösen nem kételyek vagy tesztelés, ellenőrzött értelmezés nélkül, külsőleg erőltetett kontroll nélkül… S akkor meg minek az „ítélet”, az esztétikai klauzula, a műfaji besorolás, a műnemi mitopoétikai kontraszt, az olvasatot is csak olvasattal pótoló tücsökciripelés…?! Mondani kell, ami adatott, adni, amit talán elfogadnak, s úgy, hogy épp elutasítani lehessen a reménytelenebb. Neki a kérés nagy szégyen, adja úgy is, ha nem kérem… Ennyi.
Elszántan kegyetlen hangja, mely a kötet tizenhárom esszéversében nyilatkozik meg, ebben a hármas rétegzettségben, kétszeres hátrányban, megejtően bensőséges fenekedésben látja és láttatja a láthatatlan világokat, a számunkra ismeretlen kietlenséget, a megismerhetetlen oktalanságból fakadó indulatosságot. A Szikszón született (1953) költő hangja nemcsak Petri György beszéduralom-tónusához hasonlít, de rokonságba kerül Ady zúzmarás utálatosságával és József Attila mindenben-elveszettségével is, ugyanakkor mindannyiuk elutasító rosszkedvét is hozza, de meg ránk is terheli annak közérzetét, milyen lehet nemcsak választani tudni, sőt a választhatatlant elfogadni, a választottságot és a csakazértis-túlélés gyermekkori terhét az értelmetlen múltidézés felől az önelfogadtatás állandósult identitás-harcává is tenni. Elfogadni látszol, mert romának látsz és annak is akarsz látni, együttérzőnek tűnsz, mert sajnálsz, megajándékozod önmagad a „megértésem” bájitalával, s nem érted, mitől részegedtem mégis pont én a létezhetetlen állapotok leíró szerzőjévé. De ne törd magad, sem megértésre nem vágyom, sem népem identitásának a hódoltatásig vezető legitimálására nem törekszem. Ember vagyok, s ha ez nem elég, akkor a többi úgyis mindegy már…
S attól, hogy az elfogadásért nem rimánkodik, a megértő rokonszenvért nem könyörög, épp e kíméletlen derűtlenségtől lesz érdes tónusú, kihívóan őszinte, vásottan öntudatos – majd ennek ereje révén mégis szerethető. Mintha képtelen tájakon járna, belső szakadékok partján, dögkutak és kórházi kezelőszobák elviselhetetlenségéből is menekülni képes létében pedig folytonosan az anyák, a durvaság, a kecstelen létforma, az elviselhetetlenségében is túlélhető állapotrajz mint egyetlen esély volna jelen minden percében és napjaiban. Egyéves korától gyermekbénulás, húsz évnyi kórház, a mozgásjavítás vállalt kényszere dacára lesz minden más, mint ami lehetne…: egy alsóvadászi cigánysoron a nyolcgyerekes család legkisebbjeként minden juthatott neki, ami a versbe, a szabad közlésbe, a tanításba, az átadásba, a másoknak rosszabb állapot javításába vonzhatja. A szegénység, az esélynélküliség edzette, a zenész apa lakonikus merevsége, a nagycsaládi tónusú női kollektivitás, a minden más őszinte megismerése és könyörtelen kimondása szinte akkor is költészetté teszik szavait, ha azok elemei talán könnyedebben simulnának egy lírai szociográfiába, egy történeti antropológiába, egy etnicitás-történelembe, vagy a Rádió C és a Cigányfúró folyóirat szellemiségébe. „Iszonyatosan félem, s undorlom az írást” – vallja ki Alternatív József Attila-díja ellenére. De hát akkor most ki itt a költő, ki a befogadó, s minek a közlés, ha nem akarom, hogy bármit is elfogadni hajlandó legyél abból, ami elfogadhatatlan…?!
Hogy valamiképpen írjak róla, „másképp” kezdtem morzsolgatni szavait, prózaként próbáltam olvasni drámai mondatait, s pár sornyi közlésben már annyi sűrítés rejlett, hogy egy oldalnyi reflexiót fűztem volna hozzájuk, annyi óvatlan kesergés dúlt bennük. Méghogy óvatos emlékezés lehetne ez…? De hisz éppen az óvatlan jelző, vagy elcsukló indulat, lesajnált helyzet, ironikus frász, kritikus érzület impozáns rakásra konstruálódik szövegében. Voltaképp szinte azért csudálkozom: minek írja le, ha ennyire reménytelen minden. De megvezet, becsal oda, ahol kegyetlenül kopogó szavai érdemi módon semmisítik meg nemcsak az óvatos emlékezés minden részletrajzát, de eközben megteszik mindezt az egyetlen lehetséges cselekvés apoteózisává. Idézni kéne Tőle, sokat, s állandóan, viszont az is lehetetlen lenne, hisz olyannyira sűrű, antropológiai derűvel átitatott, mégis reménytelen, hogy minden kétsorosa élő cáfolata lenne további sortöredékeinek.
Volt francia szabó, cigány költő, könyvekkel házaló, Cigány Kutatóközpontban néprajzi gyűjtő, önkéntes tanító, könyvtár-szakos egyetemi hallgató, hittudományi főiskolás, kulturális közéleti szereplő, tanulmányi ösztöndíjas, népművelő misszionárius, kórházi ápolt, a Magyar Cigánytelep Köztársaság megalapítója, a kollektív emlékezés megtagadója, „a cigánytelep szélén álldogáló férfi”, az egész cigányirodalmat „a kereszténység vakfoltjainak számbavételére” érdemesítő kritikus, s megannyi más is.
Ezek így is, amúgy is feltételek csupán. Ködös, kínos, pusztító, kietlen feltételek, az óvatlan emlékezés termékei. Balogh Attila más. A máshoz képest is még másabb, de így egyéni. Szeretnünk kell Őt, ha nem megy, akkor is. De nem Miatta. Csak azért, hogy óvatlan kesergése mégse lehessen a pokol végső igazságossága. Meg azért, mert elhagyatottság-poézise éppen attól bántóan őszinte, mert nem akarják hagyni, hogy líráját ne a besorolási mutatók, hanem saját énje határozza meg. Tovább már úgysem válaszol, úgysem kérdez. Van, ahogy. S ennyi.
[i] Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2014., 92 oldal
[ii] Ayhan Gökhan interjúja, Litera, 2018. július. On-line: https://litera.hu/magazin/interju/balogh-attila-magyarul-irok-magyar-koltonek-tartom-magam.html
Illusztráció: Óvatos emlékezés
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
