Szappanos Gábor: Önszócikk
Atyai dédapja, I. Szappanos Balázs, az első világháborúban faragott gyöngécske verseket.
Nagyapja, II. Szappanos Balázs, a budin ülve a szalkszentmártoni parasztudvaron Phaedrus-meséket olvasott latinul: mivel nem hagyták továbbtanulni, ez volt a posztgraduális önképzése. Feleségének többször, nyomatékosan ordítania kellett a reterát irányába, hogy kecmeregjen elő onnan, mert várják a felfogadott béresek a befogott lovakkal. Apja, III. Szappanos Balázs irodalomtörténész eredetileg angol szakra akart jelentkezni a budapesti bölcsészkaron, de 1952-ben lebeszélték a fő imperialista ellenség nyelvéről, és a franciát ajánlották neki helyette. De Villon nyelvén nem tudott. Sebaj, három hét alatt megtanult franciául, miközben kulák nevelőapjával ‒ mert II. Szappanost elvitték hadifogolynak az oroszok Phaedrusszal és miegyébbel a fejében ‒, szóval, a nevelőapjával hordták be a búzát a földekről. Egyedül III. Szappanost, az első generációs értelmiségit vették föl aznap francia‒magyar szakra a hét felvételiző közül.
Az idegen nyelvek és az irodalom iránti rajongását egyaránt III. „Nagy” Szappanostól örökölte. Ő maga, IV. „Kis” Szappanos, a Merkúr jegyében született, és örökre Fiú maradt. Szerette volna jobban szeretni a nőket, de rájött, hogy a szavak sosem lesznek hűtlenek hozzá, ellentétben a nőkkel. És utódokat sem nemzett, hanem csak novellákat és regényeket szült. A művek sosem beszéltek vissza, csak csendben nődögéltek, és reményei szerint sosem halnak majd meg. Abban az életkorban kezdett írni, amikor az Emberfia meghalt. Már ebben is a klasszikus mintát követte. Viszont életművén végighúzódik a klasszikusnak, a hagyományosnak és az újításnak, az úttörésnek az örök kettőssége. Írásainak magassági eleme a merkúri derű és virgoncság, mélységi eleme pedig a szaturnuszi bölcsesség és borongás. Írásaiban tehát egyesíti a kelő és lenyugvó nap hangulatát – és néha, reményei szerint, egyes mondatai elidőznek a zeniten is.
Kritikusai többsége nem tud vele mit kezdeni, nincs számára elég skatulya. Amikor megszoknák és ünnepelnék, hogy parasztnovellákat ír a széthullóban levő kiskunsági paraszttársadalomról (Szárazbabódi dekameron), előrukkol egy budapesti pikareszk művészregénnyel (Csőregh Márton válogatott szenvedései), amelynek erősen posztmodern íze van, aztán mikor ezt elkezdik félve dicsérni, újabb fricskaként líraian groteszk Szindbád-novellákat ír (Boldog Szindbád pokoljárásai), majd egy újabb könyvben megírja az ezeregyéjszakás irodalmi vándoralak nyolcadik utazását egy „erotikus történelmi kalandregény”-ben (A Királynő mélyén). Amikor a kritikusok eljutnak eddig a pontig, elveszítik a fonalat Szappanossal kapcsolatban, és inkább nem írnak róla többet. „A hetedik te magad légy” – és lám, megfogadja József Attila tanácsát. Összegző, hetedik könyvében megírja – immár messze rugaszkodva a szindbadizálástól – A második eljövetel-t, amely ugyancsak kemény dió a diótörőknek, hiszen az utolsó ítéletet dogmamentesen, emberien ábrázolja, akárcsak Jézus alakját, akárcsak a saját, hithez vezető rögös útját. A keresztények számára túl eretneknek bizonyul ez a regény, a liberálisok számára túl kereszténynek.
Műveiben ösztönösen a bartóki szintézist igyekszik megvalósítani. Számos európai nyelvet ismer, fordít is belőlük, főleg skandinávokból, tehát az európai, világirodalmi kitekintés egyesül műveiben a „mélymagyar” sors iránti érzékenységgel. (Európai dörzsöltségének bizonyítéka, hogy az angol‒olasz szakos tanári diploma megszerzése után hét esztendeig az Európa Könyvkiadó angolszász‒skandináv „ügyekért” felelős szerkesztője volt, világirodalmi kitekintésének horizontját pedig a Nagyvilág folyóiratnál rovatvezetőként eltöltött évek is szélesítették.) Ő sem nem csak „népben-nemzetben”, sem nem csak „alanyban és állítmányban” gondolkodik. Hanem történetekben, emberi sorsokban, szépen megformált mondatokban.
Pár éven át ‒ ha nem is egész népét, de pár osztályt ‒ tanított „nem középiskolás fokon” ugyan, de középiskolákban: még mielőtt első novelláskötete, az Apokrif történetek – Novellák egy hétre megjelent volna 1999-ben, egy magyartanár ismerőse rendhagyó irodalomórák megtartására hívta negyedikes osztályokba. Majd a tanévek végén többször is megtette őt szóbeli érettségi tételnek. IV. Szappanost boldogsággal töltötte el, hogy nemegyszer kihúzták, és volt, aki ötösre vizsgázott belőle. Könnyű, „hálás” tétel volt, mert a delikvenseknek csak két novellát kellett ismernie tőle.
Hisz az elgondolt és a leírt szó mágikus erejében, s meggyőződéssel hirdeti a szellem elsőbbségét az anyag fölött – még akkor is, sőt, annál inkább, ha a mai világ ennek ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni önmagát.Szabadon jár-kel és közvetít ég, föld és alvilág között, ezekre az útjaira – tanító célzattal – olvasóit is magával viszi. A néhány barátja által ráaggatott „nagy filozófus” címkét azonban nem vállalja, és úgy pontosítja, hogy „reméli, hogy életfilozófiáját ‒ nézeteit az életről, az emberi lélek kifürkészhetetlen mélyéről – hiteles művészi erővel ábrázolja a műveiben”.
Ámen.
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
