Fábián Tibor: Ceausescu elvtárs, pajtás
(regényrészlet)
Az Elvtárs és a lánctalpas bestia
A gyárudvaron, amerre a szem ellátott, mindenfelé lánctalpas traktorok sorakoztak. „Szép, nagyon szép!”, bólogatott elismerően Ceausescu, miközben kíséretével elhaladt a járművek előtt. Ilyenkor mindig valami furcsa, fancsali képet vágott. Akik nem ismerték közelebbről, elsőre meg is ijedtek a duzzadt, lefittyedő alsó ajka láttán. „Ugye megmondtam, hogy Miercurea Ciuc municípiumból traktorgyártó központot csinálunk?”, fordult az őt kísérő párttitkárhoz, aki olyan rémülten nézett rá, mintha a kivégzésére kísérnék. Pedig csak fáradt volt az istenadta. Az éjszakai kátyúzás megtette a hatását. Daramás azt sem tudta, hogy nyelje le a minduntalan rátörő ásítást. Hol köhögéssel, hol orrfújással, hol pedig szájára tett kézzel és zsebkendővel próbálta palástolni feltörő tátogását. „Igenis, Elnök elvtárs!”, ugrott közelebb a megszólított. „Ez egy igazi csoda! Micsoda megtiszteltetés ez, a mi kis városunknak!”
Elena unottan nézte a sok járművet, nem találta kedvét bennük. „Legalább egy textilgyár lenne itt, szép elegáns ruhákkal”, gondolta, és közben látványosan ránézett a karórájára. Kísérője, a gyár aligazgatója észbe kapott és rögvest közelebb lépett hozzá, hogy lefoglalja az illusztris vendéget. „Hatalmas erő lakik ezekben a traktorokban, miniszterelnök-helyettes elvtársnő! Ezek olyan erőgépek, amik bármit elvontatnak.” És perceken át sorolta a járművek technikai adatait. A Feleségem elvtársnő bárgyú tekintettel hallgatta, majd kisvártatva megkopogtatta az előtte haladó Elnök vállát. „Te Nicu, nem próbálod ki ezeket a monstrumokat?” „Hát…, azért elég nagyok”, válaszolta óvatosan az Elvtárs. „Aha”, jegyezte meg kaján mosollyal Elena és kárörvendve villant a tekintete. A férje látta ezt és felmordult. „Az egyiket kipróbálom”, fordult az őt kísérő igazgatóhoz. „Egy kisebbet”. Ezt már halkabban mondta. Szinte súgva. „Csodálatos! Cso-dá-la-tos! Micsoda megtiszteltetés!”, örvendeztek az őket kísérő vendéglátók. „A munkásaink nagyon boldogok lesznek, hogy a nép legszeretettebb fia, a haza hőse is kipróbálja munkájuk gyümölcsét!”, hálálkodott a gyárvezető, majd egy közelben álló lánctalpas felé invitálta az Elnököt. Ez valóban kisebbnek tűnt, mint a többi, de csak annyival, hogy a vezető ülése nyitott volt, fülke nélküli. „Sz-sz! Sz-sz!”, sziszegett valaki a hátuk mögül. „Igazgató elvtárs, kérem!” „Ne most!”, vetette hátra a megszólított.
Az Elvtárs megállt gép előtt. Egy kicsit határozatlannak tűnt. Levette a szürke micisapkáját és megvakarta a fejét. „Hű de nagy, ez a bestia!” Legszívesebben visszafordult volna, de hátában érezte a Feleségem elvtársnő szúrós tekintetét, aki csak arra vár, hogy jót mulasson rajta odahaza, a Primaverii villában. Közben a sziszegés folytatódott: „Sz-sz! Sz-sz!” A gyárvezető kelletlenül hátrafordult, közben mosolygós, kedves arca eltorzult. „Az anyátok! Mit sziszegtek, idióták?” „Igazgató elvtárs! Ez a traktor nem működik!”, súgta egy kékköpenyes mérnök a kíséretből. Erre minden szín kifutott a gyárvezető arcából. Mászott is az Elvtárs után, aki már épp leülni készült a lánctalpas székébe. „Elnök elvtárs! Bocsánatot kérek! Menjünk inkább egy másikhoz. A legújabb típushoz. Az mégiscsak méltóbb önhöz.” Leszálltak. Az igazgató kérdőn nézett a mérnökre. Az csak bámult, mint aki azt sem tudja, melyik világon van. Ő is hátranézett, de hiába, a mögötte állóban is meghűlt a vér. Így hát a kékköpenyes találomra rámutatott egy traktorra. „Hát, izé. Mondjuk ez.” És jobbra mutatott. „Vagy…” „Vagy mi?!”, förmedt rá a gyárvezető. „Vagy inkább az”, mutatott ezúttal bal felé a mérnök és végig a fülét vakarta, mintha bogár mászott volna bele.
Mentek hát a bal oldali traktorhoz. Az Elvtárs komikus mozdulatokkal felmászott. Egyik oldalán a gyárigazgató, a másikon egy fekete bőrkabátot viselő, szigorú arcú szekustiszt támogatta. Ceausescu elfordította a slusszkulcsot. A gép meg sem nyikkant. Megpróbálta még egyszer, majd még egyszer. Semmi. Kérdőn nézett az igazgatóra. Annak verítékben úszott az arca a májusi napsütésben. „Csíksomlyói Szűz Mária, segíts!”, suttogta. „Szégyen! Szégyen!”, mennydörögte az Elvtárs eltorzult arccal. „A kapitalisták megpukkannak a röhögéstől, ha ezt megtudják!”, tette hozzá. „Én hallgatok!”, suttogta az igazgató halálra vált arccal. A helyzetet és főnöke életét, a kék köpenyes mérnök mentette meg, aki odaugrott az igazgató háta mögé és onnan mondta: „Tetszik tudni, Elnök elvtárs, takarékossági okokból nem tartunk üzemanyagot a járművekben.” Az Elvtárs csak dörmögött. Szerette a takarékosságot. Legyen szó ételről, italról, villanyról. Bármiről. Nem szerette, ha a nép túlzásba esik. Még így is sokkal jobban megy dolguk, mint neki egykor, Scornicesti-ben. „Az más”, bólintott megértően és lassan kisimult az arca.
Csattogtak a vakuk, elkészültek a hivatalos fényképek, az Elvtárs pedig keményen szorította a kormánykereket, mintha valóban vezetné a böhöm nagy lánctalpast. Magában még búgott is hozzá, mint egykor gyermekkorában az udvaron, mikor egy farönkön azt játszotta, hogy traktort vezet. Már kifelé sétáltak a gyárudvarról, amikor Elena jó hangosan, hogy a párja is hallja, megszólalt mögüle. „És hová kerülnek ezek a szép jószágok, igazgató elvtárs?” „Izé, hát exportra küldjük őket, drága miniszterelnök-helyettes elvtársnő.” „Na és hová?, érdeklődött tovább a Feleségem elvtársnő. „A Szovjetunióba.” Elena megtorpant. „Ennyi? Máshová nem kell?” Az igazgató lesütötte a szemét. „Mi mindent megpróbáltunk, de tetszik tudni, a fogyasztásuk nem felelt meg a többi országnak. Sokallták.” „Na és itthon?”, kérdezett tovább Elena. „Itthon is”, válaszolta a teljes megsemmisülés határán a gyárvezető. „Akkor mi mégis milyen lánctalpasokat használunk?”, fordult hátra az Elvtárs. „Csehszlovákot. Tátrát.”, súgta, alig hallhatóan az igazgató. Elena sokatmondóan nézett a férjére. Az elvörösödött és csak egyetlen szót ismételgetett végig, amíg ki nem léptek a gyárkapun: „Elvtársak! Ez szégyen! Szégyen!”
Illlusztráció: NC-traktor
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
