Cédruscsokor – április tizenegyedikén
Hömpölygél már a novemberig tartó – magunk között Cédrusnak nevezett – pályázatra a művek sora. Arra határoztunk (esztendőkkel ezelőtt volt már ilyen rendszeres gyakorlat), hogy április tizenegyedikén több verset teszünk egyszerre közzé – erős csokrukban egymást is színesítik… (A szerkesztőség)
Bozóky Balázs
A Cédrus árnyékában
Balgaság lenne most panaszkodni.
Őszintétlen, hiteltelen, felesleges.
Hisz nem sír az, akit elismernek.
Nem sírok. A mosoly letörölhetetlen
arról az ajakról, ami évtizedeken át
szavalt, esküdött, szónokolt, bíztatott,
és igazán őszinte csókot nem kapott,
mert őszinte csókokat sohasem osztott.
Csak egyszer. De az rég volt.
Valamikor a múlt évezredben.
De akkor még nem értékeltem
amit kaptam, amit leltem.
Most is nehézkesen látom az értelmet.
Elvakít a perc-emberkék vakuja,
mit villogtatnak úton-útfélen
a szemfényvesztés világában.
Ó, mennyi évig éltem én másoknak,
kifelé, nőknek, megannyi bolondnak,
s minden hétvégén azon voltam,
hogy miként csitítsam bűntudatomat.
Valaki egy egész életet leél így,
majd értetlenkedve bámulja magát
a tükörben, ahol néha megszépít
az eszkábált mosoly egy csalódást.
Ma este megöleltek az angyalok!
Asztalukhoz hívtak, kikérték véleményem.
A nyakamba húztam kopott kabátom,
és így játszottam viselt úri dölyffel.
Átutazó vagyok most itt Nyugaton.
Ezekért a pillanatokért születtem újra.
Most élek. Holnap ismét meghalok
a sikerért, az új kihívásokért. Újra.
A magány valójában ajándék.
A többiek csak arra valók,
hogy próbára tegyék az elméd,
elhivatottságod. Ne aggódj.
Dőlj hátra e szép fa tövében,
repülj a kékkel, szállj nyugalommal.
Hadd, hogy a meztelen tenger
ringasson ha fáj, öltöztesse a múltat.
Koppenhága
Egy repülő derékszöget rajzol az égre
ami lassan feszületbe hasonul át,
és a végén elhajlik a vonal fehérje,
majd a szél elsöpri a pillanat csókját.
Egy papírfecnivel is játszik a fuvallat
mi fennakadt egy kopaszodó fekete fán,
senki sincs otthon, üres a széles utca,
várom, hogy a szemét pottyanjon le már.
Egy szarka kering jobbra rikácsolva,
élelmet keres, mint megannyi ember,
kik e városba gazdasági okok miatt,
nem a táj szépségéért költöztek egyszer.
A kis hableány szájáról eltűnt a mosoly.
Százéves álom után kinyitotta szemét.
Körbenézett, nem tetszett neki, amit látott
és a vízbe fulladt egy októberi estén.
És a bicikliző és mindig decens tömeg
még egyenes derékkal teker a pokolba,
csak tördeli a kezét a szürke Andersen
a játszótér mellett egy seszínű sarokban.
Kőszegi Barta Kálmán
kettévágott csönd
kettévágott csönd
kés sikolyával megkent
friss cipókenyér
időt majszolok
hol nincs wifi térerő
számból nyál csurog
visszacsöpörög
egy emberibb gyerekkor
lassúdad emlék
a múltidézés
oka nem az ifjúság
édes madara
a való világ
púder-maszkarája bánt
a felgyorsult idő
keveseknek jut
big mac hamburger a nép
a nyálát nyeli
a csönd sötét
kés élén cikkanó fény
pirkad a remény
Nagy Hajnalka
Otthontalan
fejét leszegve céltalan sétál
piszkos kabát a meleg nyárban
szemében szabadság szikrázik
cserbenhagyott ígéret ő
szabályok nélküli világa
de a legnagyobb ura mégis
önnön földi kalickája
lelke szabadon szárnyal
olcsó borban minden este
míg a rideg földön fekve
teste csendben küzd a létért
Nerhaft Antalné – 2 haiga
Szepesi Jolán Jolka
Csend (2.)
ha elmegyek
mézszínű borostyánkőbe zárva
elmélkedem majd évszázadokig,
elefántcsordával vándorolva
megismerem a tiszta ösztönt
a civilizáció nélkülit,
idegen galambok között elvegyülve
átélem az örök hűséget
önmagamhoz is,
méhek között a kaptárban megtanulom,
csak saját dolgaimat végezni érdemes
ami az enyém, nem más helyett
s nem adni szárnyamat sosem,
ne tükör által homályosan,
ahogy kellett volna
az igaz, igaz legyen mint
a borostyán olyan átlátható.
Tettyei Márk
Fölfelé
A semmi zúg a túlvilág ködében,
a csendből testesült meg most a zaj,
s a térfogatban, amely én vagyok,
valahol sejthetőn egy szív dobog.
Az én szívem ver, s az én lábam lépdel,
még hintázik alattam a talaj,
s a ködből feldereng megannyi rém:
most teremtődik a világ körém.
S fehér ruhában ím előttem lépsz,
tested zenéje szólít a határon,
s én öntudatlan mozdulok feléd.
De kérve kérlek: most hátra ne nézz,
mert valósággá foszlik szét az álom,
és fájdalommá torzul át a lét.
[Elvirágzik lassan…]
Elvirágzik lassan a szíveinkben
egyre nyíló bús szerelem. Hiába
öntözöm nap mint nap az álmaimmal:
szirma lehullik.
Nem tudom, hol jársz. Mosolyod varázsát
sem tudom hűen felidézni immár.
Eltunyult szívem kicsi pitvarában
meg se talállak.
Érzelem nélkül, közönyös magányban,
lassan elvégzem, mit az élet elvár.
Tetteink önnön logikája mentén
múlnak az évek.
Mondd, miért nem fáj, hogy az útjaink oly
rég különváltak? Hova tűnt a kín, mely
úgy hiányzik? Mondd, hova lett a bánat
és szomorúság?
Illusztráció: Cédrus, április 11-én (fh. G. D. Ehret, Cédrus-logó)
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
