Tornai Xénia: Állig begombolva
Figyelem a létet, s szabatosan élek.
Tudom a szabályt is – nekem ez elég.
Feszes ez a tempó. Csikorog a lélek.
Aki sose vétett, lemarad, elég.
Köszönöm a bókot, pirulok is érte.
„Divatos a kontyod.” „Gyönyörű a tűd!”
Hozom is a kávét. „Fekete, ki kérte?”
Mosolyog az arcom – chopini etűd.
Leesem a székről – lila dudor éled.
Betörik az ablak, kifut a leves.
Fizetem az árat: kirakat az élet.
Viselem a mezt még. Ki sose nevess!
De ha neked egyszer kiadom a lényem,
Lepotyog a kéreg, lepereg a máz.
S ha reped a festék, oda az erényem,
Kiderül a lényeg, kibukik a váz.
Illusztráció: Magritte festményével
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
