Szentmiklósi Tamás: Történetek a Vén Gyerekről
Tibi bácsi, nagypapa, a sakk meg én
Tibi bácsi, a kilencvenes és kétezres évekbeli, felújítás előtti Toldi Mozi legendás figurája és házi filozófusa szenvedélyesen sakkozott, ha éppen nem Petőfi-, Madách- vagy Shakespeare-idézetekkel tömte a fejünket, vagy ha éppen nem arra támadt kedve, hogy az asztrológia rejtelmeibe avassa be az asztaltársaságot. Saját elmondása szerint „romantikus” stílusban, lélekkel játszott, mert ugyebár, ahogy fröcskölő szájjal (hűtetlen sörrel a kezében és hadonászva) minduntalan hangoztatta: „Minden a lélek!” Nos, lehet, hogy ő csakugyan lélekkel tologatta a bábukat, de a sakkozás örvén egyszer olyasmit művelt velem, amit az én érzékeny lelkem nagyon megsínylett, olyannyira, hogy egy életre elment a kedvem a szofisztikált elmék nemes, de egyúttal vérre menő vetélkedésének tartott játéktól.
Tibi bácsi rendszeres időközönként nógatott, unszolt, no, ugyan már, üljek le vele egy-két partira, kíváncsi a stílusomra! A nagy fenét!, gondoltam, azért akarsz sakkozni velem, hogy még többet kihámozz belőlem, még többet kiderítsél személyiségem féltve őrzött titkaiból, s aztán a magad hol pajkos, hol lekicsinylő módján még inkább ízekre szedjél, analizálj. Hát abból nem eszel! Elég a gyerekkori vesszőfutás, a vasárnap délelőtti két kötelező sakkparti, ami után minden egyes alkalommal ugyanazok az utálatos szavak hangoztak el a szintén szenvedélyesen sakkozó Nagypapa szájából: „Tomikám, az egyiket elvesztetted, a másikat én nyertem meg.” Ha egy gyerek ölni tudna…
Erre mi történik? Egy késő este valamilyen ünnepségről érkeztem a Moziba, mi tagadás, kissé pityókásan. Abban az állapotban, amelyben már nem emlékszel, miféle szörnyűségek történtek veled a múltban, hiszen szentül hiszed, hogy csak a mának érdemes élni, volt, ami volt, felejtsük el, lapozzunk, hiszen a pillanatnyi létezés annyiféle örömmel kecsegtet… Nos, ekkor környékezett meg újra Tibi bácsi, aki talán látta rajtam, hogy ezúttal könnyű préda vagyok, megengedő és elnéző, hiszen átmeneti békét kötöttem a világgal. A hetvenes éveiben járó kölyökember a maga agyafúrt módján tudta, hogy eljött az ő pillanata, és nem is kellett sokáig győzködnie, felhőtlenségemben bármit el tudtam képzelni, még azt is, hogy megmattolom. Aztán lejátszottunk három partit. Az első kettőben simán feltörölte velem a padlót, de a harmadikban, hittem én, mintha összeszedtem volna magam, s úgy tűnt, hogy sikerült megszorongatnom. Azt a boldogságot kívánom minden kedves felebarátomnak! Még Tibi bácsi is elismeréssel adózott, én meg dagadozó mellel fogadtam a méltányló szavakat. Talán még koccintottunk is egyet. Mindenesetre könnyed és ruganyos léptekkel távoztam a Moziból, hogy elérjem az utolsó trolit, úgy, mint aki végre helyretett valamit a múltjából, orvosolt bizonyos hajdani sérelmeket. Most már nyugodhat békében Nagypapa is, többé nem kárhoztatom meggondolatlan „botlásáért”, amivel maradandó sérüléseket okozott ifjonti hévvel dobogó szívemben!
És erre mi történik? Egy darabig úgy tűnt, hogy semmi. Napra nap járok a Moziba, élvezem Tibi bácsi hol izgalmasan elviselhetetlen, hol lélekmelengetően kellemes társaságát, mígnem, hónapok múltán egy este, talán, mert többet ivott a kelleténél, kissé dülöngélve, de legalábbis a szokottnál csámpásabban oda somfordál hozzám, üljünk le egy sakktáblához, mutatni valamit. Nem értem, mit akar, hiszen félreérthetetlenül közöltem vele, hogy én abban a harmadik partiban a csúcsok csúcsára értem, többet nem várok a sakktól, de ő csak köti, köti az ebet a karóhoz. És már ülünk is az asztalnál, mire a hetvenvalahány éves gazfickó előkapja a hóna alól a táblát, és felállítja a hónapokkal korábbi harmadik parti állását, és nevetve, nem, inkább röhögve mutatja, miféle macska-egér játékot űzött velem, hogy abba a hitbe ringassam magam, hogy…
Nagypapa! Mindent visszavonok! Sajnálom, de a régi sérelmek elevenen élnek!
Amikor Tibi bácsi magába roskadt
A sokat emlegetett és sokszor visszasírt Tibi bácsi, akit magamban a Toldi Mozi egykori házi filozófusának hívok, egyszer napokig tartó, mély búskomorságba esett, ami igazán nem volt jellemző rá. Érzelmeket felkavaró és gondolatokat ébresztő költészet, drámairodalom, filozófia, lélekemelő szinten űzött sakk ide vagy oda, a Vén Gyerek egyáltalán nem vetette meg az élet evilági örömeit és hívságait, s ha netán sötét gondolatai támadtak, jól tudta, hogyan hessegesse el őket. Koszlott, morzsák borította zakója vagy örökké pecsétfoltos, lehetetlen színű dzsekije zsebében mindig ott lapult egy-egy, pár forintért árult féldekás, töltött némi nedűt csücsöri szájába, s máris derűsen szemlélte a világot. Nem esett kétségbe akkor sem, ha az ócska szesz valamilyen oknál fogva nem segített. Leninnel ellentétben a Vén Gyerek nem sokat tanakodott azon, hogy mi a teendő: irány a Hold utcai csarnok vagy egy végnapjait élő hentes, ahol kolbásszal, mustárral és kenyérrel járhat bendője kedvében, s a Haza új fényre derül. Így aztán, mivel annyi pénze mindig volt, hogy evilági örömöt vásároljon, Tibi bácsi kedélyállapota sosem hullámzott, sőt inkább kiegyensúlyozott volt. Kivéve azt a bizonyos néhány napot.
Írtam már, hogy a Vén Gyerek a Szabadalmi Hivatal könyvtárosaként kereste meg annak a rengeteg kenyérnek és egyébnek az árát, amit rendszertelen időközönként, de igen gyakran elfogyasztott. Az utolsó években már csak részidőben dolgozott, de úgysem keresett rosszul, s az evésen és az iváson kívül másra jóformán semmit nem költött.
Hihetetlenül erős fizikummal rendelkezett, de hogy miből merítette, rejtély, mert szinte sosem aludt. Egy-egy hosszúra nyúló éjszakai tivornyázáskor sorra dőltek ki mellőle az évtizedekkel fiatalabb ivócimborák, belőle meg a filozofálgatás, az elmélkedés. Időnként kamaszos büszkeséggel megfeszítette a karját, hogy tapogassam csak ki az izmait, én meg nem győztem hüledezni. El tudom képzelni, hogy télen nem is fűtötte a lakását. Minek arra pazarolni!
„Kultúrára”, könyvre, színházra, mozira vagy effélére nem adott ki pénzt. Minek? Hiszen, ahogy nem egyszer büszkélkedett vele, szinte minden ott van a fejében. A Mozi apró könyvesboltjában néha belelapozott egy-egy kötetbe, de többnyire csak azért, hogy elvigyorodjon és legyintsen… Neki már sok újat nem lehet mondani. Egyszer ugyan kölcsön kért tőlem egy könyvet, egy-két év után némi aggodalommal rákérdeztem: megvan még egyáltalán? Hogyne, Tomikám, valahol biztosan! A filmek érdekelték, de bármelyik vetítésre beülhetett ingyen. Színház? Szerintem be sem engedték volna…
Miért gondolom, hogy nem nyert volna bebocsátást Thália szentélyébe? A megjelenése miatt. Nem tudom, honnan guberálta öltözéke meglehetősen különös látványt nyújtó darabjait, mindenesetre ahányszor felbukkant, arra gondoltam, valamilyen kemény, kétkezi munkából érkezik. Rémlik, mintha mesélte is volna, hogy fel akarja újítani a lakását. Mármint, hogy ő egymaga… Vagy, ha éppen jókedvem volt, szabadjára engedtem a fantáziámat, s azt képzeltem, hogy Tibi bácsi csak napközben jár-kel szabadon, este vissza kell térnie a börtönbe, ahol alagutat ás éjszakánként, és egy szép napon majd kereket old és röhög a markába, hogy túljárt a fogvatartók eszén. Örökké sár- vagy mészfoltos, kitaposott cipő, buggyos nadrág gyanúsan sötétlő foltokkal, kutyaszájból kirángatott, valaha világos ing, ízléstelen mintájú pulóver, melyen a szöszök úgy meredeznek, akár az a néhány tollpihe a Vén Gyerek fején…
Egyszer azonban csúnyán meglakolt azért, hogy bűnös nemtörődömséggel elhanyagolta a ruhatárát.
Egyik este Tibi bácsi lázas izgalommal újságolta, hogy nagy eseménynek néz elébe. Képzeljem el, a Szabadalmi Hivatal igazgatója berendelte magához, megadott időpontra, abból az alkalomból, hogy negyven éve dolgozik a Hivatal könyvtárában. Tibi bácsi nagyon büszke volt a munkájára, különösen arra, hogy diploma nélkül, a háború utáni gyorstalpalón szerzett „szakérettségivel” olyan sokra vitte, hogy magasan kvalifikált, nagytudású szakemberek fordulnak hozzá segítségért. Be nem vallotta volna, de láttam rajta, hogy meg is hatódott. Nyilván jutalmat kap, s alighanem vastag lesz a boríték, negyven év mégiscsak negyven év. A jeles alkalomra persze nem mehet a szokásos gúnyájában… Tibi bácsi részmunkaidős, nyugdíjas könyvtárosként is viszonylag jól keresett, de azért a költségvetése korlátozott volt, az evés-ivás örömei, amiknek szent odaadással hódolt, minden pénzét elvitték, egy öltöny már nem fért bele a büdzsébe. (És még ha bele is fért volna, sajnálta volna rá a pénzt.) Egyetlen megoldásként tehát a kölcsönkérés maradt… De sebaj! A jutalomból majd minden tartozást rendez, és bizonnyal marad pénz a cimborák meghívására is egy körre a Moziban!
Lett öltöny, és már csak a nagy napra kellett várakozni – ami el is eljött. Az igazgató úr a megadott időpontban fogadta a viszonylag rendezett külsőt öltő Tibi bácsit, meleg szavakkal méltatta érdemeit, köszönetet mondott az évtizedeken át kifejtett erőfeszítéseiért és a Hivatal hálája jeléül egy finom dobozba bujtatott töltőtollat adományozott neki. Úgy látszik, a megérzései ezúttal cserben hagyták Tibi bácsit…
A Vén Gyerek napokig ült magába roskadva a Mozi előterének egyik sarkában. A tetemes adósságot hónapokon keresztül törlesztette. Nem tudom, mi lett az öltöny sorsa, de abban biztos vagyok, hogy soha többé nem vette fel.
Műalkotások sorsa
Tibi bácsi, a Toldi Mozi házi filozófusa lelke mélyén, megannyi sör után meg is vallotta nekem, fájlalta, hogy Szókratész sorsára jut, ő is csupán az élő szó mestereként marad meg az utókor emlékezetében. Nap mint nap elhangzó bölcseletei a feledés homályába vesznek, a kutya sem fog emlékezni rájuk. Tibi bácsi azonban nem csak bölcs, de hiú ember is volt, amivel nekem semmi bajom nem támadt, mert úgy éreztem, mintha a kettő az ő esetében nem zárná ki egymást.
Szóval, az úgy volt, hogy amikor Tibi bácsi hetven vagy hetvenöt éves lett, egyik este elém termett, s közölte, hogy ő bizony megörökítette magát. József Attila mintájára (Születésnapomra: „Harminckét éves lettem én – meglepetés e költemény…”) felköszöntötte magát a jeles évforduló alkalmából. Hittem is, meg nem is, de máris az egyik asztalhoz, egy „kávéházi szeglethez” invitált, farzsebéből előkotort egy agyongyűrött, rojtos papírlapot, és fennhangon, fröcsögő nyállal szavalni kezdte az önmagához írott születésnapi köszöntőt. Megbabonázva hallgattam a sziporkázóan humoros és önmarcangolóan fájdalmas, a szerzőt istenítő és kinevető sorokat, és közben azon kaptam magam, hogy pironkodva elnézést kérek József Attilától, mert szent meggyőződésem volt, hogy Tibi bácsi legalább akkorát alkotott, mint az én annyi lelki fájdalmat okozó, s mégis oly kedves, nagy-nagy kedvencem. Elszédülve hüledeztem a nyelvi és gondolati bravúrok hallatán, levegőt is alig tudtam venni, de aztán belenéztem Tibi bácsi önelégült szemébe, láttam a kópés vigyort az arcán, és győzött a rohadt, szánni való hiúságom. Nem tettem meg, amit a fenséges sorok hallgatása közben elhatároztam: elkérni tőle a papírfecnit, lefénymásolni valahol, legyen végre-valahára olvasható nyoma annak, amit a vén csibész gondol a világról.
Két nap múltán találkoztunk újra. Akkor már kétségbeesetten kunyeráltam, adja oda a verset, amíg nem késő. Tibi bácsi arcán rejtélyes mosoly futott át, s foghegyről közölte, hogy a jeles írásművet elhagyta valahol a pesti éjszakában. Bizonyára kicsúszott a farzsebéből a piacon vagy egy harmadosztályú kocsmában… Semmi pénzért nem árulta volna el, de láttam rajta, hogy mélységesen bánja, ami történt, ám amilyen bölcs, azt is tudja, hogy ennek így kellett történnie.
Vajon hányan hallgathattuk a verset „élő” előadásban? Húszan, harmincan, netán negyvenen? Nem mindegy? Aki hallotta, abban úgyis él tovább. Ennyi nem elég? Én sem írtam volna meg a fentieket, ha nem így lenne.
Megint Tibi bácsinak lett igaza!
Ahogy öregszem, egyre többször ütöm meg az orrom valamiben, de mielőtt elkáromkodnám magam, széles mosoly terül szét történelmi és történelmietlen viharokban edződött arcomon, mert angyali nyugalom költözik a háborgó lélekbe – mármint az enyémbe… Megint, a franc egye meg, megint Ő jut az eszembe, a minden bevett normának hetvenen jóval túl is fityiszt mutató Tibi bácsi, a Vén Gyerek. Tibi bácsi, aki nyálának szabad utat engedve csak kacagott a modern világ felfuvalkodott hívságain, s utólag, hiszen világ bánatára nincs már közöttünk, tudni vélem, hogy abban a kacajban igenis megvetés bujkált, nem tapintatos, emberbaráti megértés vagy elnézés.
Hogy miért a fenti, tulajdonképpen megindító, egy hosszú évek óta testi mivoltában porladó, ám szellemiségében örökéletű emberre emlékeztető bevezető, akinek fájdalmas hiánya mindinkább sajog, ahogy az esztendők csak úgy száguldanak előre a nagy ismeretlen felé?
Nos, nem szaporítom tovább a szót – délelőtt egy bankban jártam. Egy bankban, ahová csak akkor teszem be a lábam, amikor tényleg minden kötél cafrangossá szakadozik, s akkor is úgy, hogy mielőtt „lenyomnám” a magától nyíló (mai szóval: automatikus) ajtó kilincsét, mély levegőt veszek, hogy viszonylag ép állapotban kerüljek a sorsom fölött ítélő bírák elé.
Bankban vagyok, reklamálni valóm van, megilletnek bizonyos jogok, nemde bár? Kérem szépen, nem értem, hogy a bank miért nem értesít – mai kifejezéssel élve: küld SMS-t – nekem arról, hogy bizonyos emberek előfizettek a legújabb könyvemre, és én ezt csak tőlük tudtam meg, holott jó lett volna idejekorán megköszönni… Holott ezt a szolgáltatást megrendeltem. Szóval, reklamálni érkeztem.
Miután, ahogy illik, sorszámot húztam, bár járvány van, s a fiók meglehetősen néptelen, székre huppanok, várok a „soromra”. A kijelző táblákon nem látom a számom, de türelmesen várok, mire barátságos hang szólít meg, fáradjak a hátsó fertályba, annak a száma itt elől nem látható… Nagyobb bajom ne legyen! Megyek a hátsó fertályba, ahol bájos ifjú hölgy fogad. Meg sem szólal, már látom az arcán, hiába visel maszkot, hogy szánakozik rajtam. Így van ez rendjén. A hölgy türelmes velem, gyanúsan türelmes… Utánanéz a panaszomnak, telefonálgat ide-oda, aztán rákezd, belekezd a mondókájába. Elég egy-két mondat, s nekem már zúg a fejem. Kérem, hogy lassítson. És láss, világ, csodát, a hölgy megértő, talán a veleszületett intelligenciája okán, de pontról pontra elmond mindent, úgy, hogy még én is értem. Megnézte a „gépben”, igazam van, ő sem érti. Ettől kissé megnyugszom, ha ő sem, akkor nekem igazán nincs miért szégyenkezni. Észre sem veszem, de egy álló órát töltök nála, panaszlevelet diktál a nevemben, én meg úgy teszek, mintha írnám, amit mond, de közben persze átfogalmazom, és még arra is rábeszél, hogy követeljem vissza a szolgáltatás havi díját, amely majdnem hatszáz forintra rúg. Meglep, hogy milyen szolgálatkész vagyok. Végtére is, néhány perce még feldúlt állapotban „fáradtam be” ide, a bankfiókba, hogy jókorát csapjak az asztalra, és megmondjam a magamét, nekem elegem van az egész csúcstechnológiás kuplerájból, nem akarom az ilyen meg olyan multinacionális cégek számláját még dagadtabbra hizlalni! Hagyjanak ki ebből a játékból, én úgy nőttem fel, hogy a nyilvános telefonfülke folyton elnyelte a tantuszom, amikor fel akartam hívni a mamámat, hogy később érek haza az iskolai kirándulásról!
Mindegy, ami történt, megtörtént. Szédülten tántorgok ki az utcára, a nemes bosszú, amire vágytam, amit megfogadtam, ezúttal is délibábos álomnak bizonyult, továbbra is a játszma részvevője vagyok, csak nehogy kimenjen a fejemből az újonnan, a barátságos hölgy segítségével kitalált jelszó, mert még rám pirít a rendszer… És akkor megint megjelenik előttem Tibi bácsi ördögi-angyali figurája. A Toldi Mozi házi filozófusáé, aki a sakkban, az asztrológiában, a reinkarnációban, Petőfiben, Madáchban, Shakespeare-ben, az abált szalonnában, a ropogós serclikben, a zsebre dugott féldekásokban, a kevéssé hűtött sörökben, magyarán: a LÉLEKBEN kereste és találta meg az élet értelmét. És csak nevetett a csúcstechnológián. Talán hihetetlen annak, aki nem ismerte, de egy nyavalyás mobiltelefonja sem volt. Hetven jócskán elmúlt, mire nyugdíjba vonult a Szabadalmi Hivatal könyvtárából, ahol megannyi bolond feltaláló szolgálatára állt, valahányszor a számítógép tanácstalannak bizonyult. „Amikor a gép nem tudta a választ, akkor jöttem én!” – mondogatta kissé önelégülten, de nem lehetett haragudni rá. Se mobiltelefonja, se bankkártyája nem lévén, a postás a megbeszélt időben, a lakásához közeli kiskocsmába hozta ki neki a nyugdíjat, s minden alkalommal egy korsó sör volt a borravalója.
(Részletek a szerző Faltól falig – karanténkönyv című, megjelenés előtt álló kötetéből.)
A. Zanchi: Szókratész (olaj, vászon, 125 x 100 cm) – részlet
Illusztráció: Játszma-mester (fh. Zanchi)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
