A. Gergely András: Film-geo, kritikai földrajz, multiplex diszciplína
Ennyi nóvum nincs is egyetlen címben vagy tőmondatban! Mintha csak kihívó szójáték lenne, vagy cseles korcsolyázás a közléstudományok felkapart jegén, karcosan, kihívóan, ugyanakkor sokat is sejtető provokatívan…
Pedig korántsem csupán ennyi az összkép. A vizuális terek, kultikus-ikonikus tájak fizikai megosztottsága nemcsak élmény, tudástípus, de elbeszélő kultúrák elemző értelmezési területe, új tudományága is egyszersmind, melynek önnön helykeresése az utóbbi két évtizedben van soron. Ha ugyan van. De úgy vehetjük észre, igencsak intenzíven van, él, keletkezik, átalakul, föléled és elhal, ciklikusan előkerül. Mint bármely tudáságazat, melynek tényleges kialakulása a messzi ókorba vezet, a földrajz is átéli immár, hogy nem egyetlen, hanem sokasodó-bomló-izmosodó ágra szakad, melyek neve is csak inkább utalás a konvencióra, semmint határolása a spektrumnak. Így esett, hogy ága lett a kereskedelmi földrajznak, a hódításokénak, a társadalmaknak, a régióknak, a politikai törekvéseknek, s immár ezek is vékonyka patakocskákra szakadnak, melyekből újabb ágak, átereszek, tudáscsatornák, értelmezési mezők, leíró és virtuálisan is megjelenített képződmények fakadnak belőlük. Valahogy így járt az ötvenes évek óta izmosodó, megannyi társ-ágazat nyomán (pl. kulturális földrajz, vallásföldrajz, feminista földrajz, talentumföldrajz, stb.) kialakult köztes terület, mely a dokumentum- és játékfilmek, a sikerfilmek, a nézők és fogyasztók, piacok és befektetők közrehatására körvonalazott egy újnak minősülő tudásterületet, mely a glóbusz kommunikációs térségein belül mintegy összefogja a rálátás sokféle szempontját. Röviden a filmföldrajz találó névre hallgat ez a tudásterület, melyről Borsos Árpád szerkesztett össze saját írásaiból egy kötetre valót Filmföldrajz: Tanulmányok egy új diszciplína tárgykörében címmel.[1]
Borsos Árpád geográfus, társadalomkutató, szakterülete főképp a kulturális földrajz, de a település- és az innovációföldrajzra is átvetül érdeklődési köre. Könyve a közelmúlt évtizedek mozijának, a talán legismertebb vagy híressé vált filmjeinek, filmfesztiváljainak, vagy résztémaként a magyar mozihálózat alakulás-történetének újabb jelenségeit elemzi geográfiai aspektusból. Kötete bevezetőjében jelzi a fennebb utaltam részt: „Napjainkban már aligha szorul bizonyításra, hogy a második évezred utolsó évtizedében, a rendszerváltással közel egyidős paradigmaváltás milyen fejlődést eredményezett a magyar geográfiában. A leszűkített tematikájú gazdaságföldrajzot felváltó, új szemléletet felmutató társadalomföldrajz megerősödésével új diszciplínák, szakágak (pl. kulturális földrajz), részterületek (pl. feminista földrajz, vallásföldrajz, talentumföldrajz) születtek” (5. old.). Szerzőnk e jól látható, kiválóan tematizálható és illusztrálható tudományterületi osztódás vázlatával kápráztatja el olvasóit, akikről (félem, vagy úgy tűnik), nem biztosan tudhatja, kik is lennének ők. Egész kötete mintegy érdekes „befelé beszéd”, mely fura módon mintha ellentétben állna a tudományos közléskultúra szándékaival, s mintha a vétlen filmnézőnek éppúgy, mint a löszföldrajzzal vagy nyersanyagföldrajzzal foglalkozó kollégának egyszerre kívánna új ismeretekkel szolgálni.
Bennfentes földrajztudományi színtéren, melyhez evidens módon nem igazán értünk, már a hetvenes évek közepén is új iskolának számított a település- vagy gazdaságföldrajz, természeti földrajz vagy kereskedelmi mellett új diszciplínaként helyét követelő társadalomföldrajz megjelenése, s ennek épp a Pécsi Tudományegyetemen alakult ki legrugalmasabb befogadó közege, a Tér és Társadalom folyóirattól, vagy a regionális kutatásoktól vékony szálon leágazott tematikus földrajzi érdektörekvés. Ennek (s e kötetsorozat indításának) kezdeteitől megannyi új résztémaköre, résztudásterülete, ágazati aspektusa jött a közgondolkodásba immár olyan tudásként, amely példaképp a kisebbségek, vallások, térképezés, tudás, interetnikus kapcsolatok vagy regionális identitások földrajzának adott kibontakozási közeget. Meglehet, ebben a miliőben a filmgyártás, filmforgalmazás, filmfesztivál-ipar, kapcsolatok, sztárkultuszok, divatok, s más seregnyi teresedésben érdekelt törekvés bizonnyal összefoglaló „térképen” jeleníthető meg, miképp az ízlésföldrajz, a turizmusföldrajz, a filmhősök vagy a politikai üzenetek földrajzának alesete. De maga a kötet a létezés evidenciáit – érdekes módon – mintegy új kultuszteremtő vagy kultuszkövető nézőpontból vezeti át az új tudásterület legitimálódásának „tudományföldrajzába” is.
Gyakorlati haszna tehát megvan, ha egy új tudásterület bevezető „tankönyve”, tematikus tanulmány-válogatása nem félénk vagy tétova kérdésekkel, hanem a tudomány rangképességének evidens látszatával él, vagyis egyedi meglátásait innovációs potenciállal látja el, nem titkolt céljával annak, hogy legott kiküzdi helyét a maga tudáságazata számára, szakmán belül és kívül, népszerűséggel együtt vagy ellenére is. Eközben viszont mintha önmagának is igazolnia kellene létjogát, nemcsak újdonatúj szempontok nyugati respektussal ellátott kutatóitól fölidézett változataiban, hanem az eligazító magabiztosság eszközével kiegészítve. Példaképp a bevezető fejezetben, épp A film a földrajztudományban alcímmel körvonalaz egy forráskiadványt, melyet rögtön fölbecsül és lekezel is: „A tanulmánykötet problémafelvetése – melyre a szerkesztők mind az előszóban, mind a tanulmánygyűjtemény alaphangját meghatározó tanulmányukban is utalnak – többnyire a valóság filmes ábrázolása, ezen belül a vetítővásznon megjelenő táj és a valós táj viszonya, a táj filmes funkciója körül forog. Eszmefuttatásaik esetenként túlzott mértékű esztétikai, dramaturgiai, szemiotikai és filmtörténeti fejtegetésekbe torkollnak” (8. old.). Persze, valamiért elmulasztja tisztázni a szabványosan fölidézett szerzői művek és források kezelésének hogyanját, a bírálatukra jogosító fölérendelt szempontot. Ezt megelőzően ugyanis csupán arra hagyatkozik, hogy elhiggyük, elfogadjuk tőle a film és pedagógia, film és innováció, film és társadalmi változások „napjaink vezető angolszász és német filmföldrajzi teoretikusaival” igazolható, vagy velük szembeállítható szempontjainak létjogát, esetleg épp a magyar filmnarratívák, filmesztétikai vagy filmtörténeti kánonok korai felállítóinak érveit, melyeknek azonnal fölébe emeli a maga filmföldrajzi alapozásának lehetséges sikertónusát. Tény persze, hogy ezen a néven, ilyen tudományági „innováció” szempontjából valóban nemigen volt seregnyi kutatás, tehát ebben kétségtelenül az első fogalomformáló a hazai színtéren, de nem volt még kutatás az operaföldrajz vagy a tüsszentésföldrajz területén sem, mégsem dulakodunk előtérbe az alapozó ágazatvezető rangját követelve magunknak.
Egy ismertetőnek persze korántsem feladata a kritikai nyaggatódzás előállítása, a hozzáértés hiányának melldöngető bizonyítása a belátásképtelenség vakságával tetézve. Lehessen az a szakmai interpretációk élményvilága, s maradjon nekünk a hétköznapi filmfogyasztó számára még fölöttébb új nézőpont meglátása, a közvetített tudástartalmak átvétele, megértése…! Jelzem, a kötet nem mai, s az eltelt idő alatt sem láttam túl nagyot hasítani a kritikai földrajz mezőjében – de ez lehet az én érzéketlenségem okán is. A lehetséges belátásra tett kísérletem itt nem több, mint az olvasói figyelem körébe ajánlani egy érdekes nézőpont lehetőségét, s kiemelni a kötet vállalását, hogy a magyar játékfilmek, a külföldi filmek magyarországi terjesztését jellemző térkapcsolati modell esélyei, a filmforgalmazás új térszerkezetének kialakulását jelző momentumok keretezési lehetősége, a „mozi mint innováció” elterjedésének és hálózati földrajzának perspektíváit körvonalazó belátások komplex egésze kínálkozik e tanulmány-válogatásban (melynek még specifikusan politikai földrajzi területe is van…, 161-184. old.), mely tehát úgy olvasható, mint „filmföldrajz a geográfia rendszerében” (27-35. old.).
Részkérdés csupán, de rövid tájékozódásom közben is rátaláltam már a szakföldrajzi tudástársadalom egy alapos reflexiójára,[2] mely ugyan egy szakmai blogon, de annál szuverénebb kritikai tónusban szól Borsos kötetéről: „Meglehetősen nagyívű és hangzatos bevezetése alapján az a benyomás érhet bennünket, hogy a magyar földrajz pluralizmusának kibontakozása a rendszerváltás után szó szerint nem ismert határokat…”. Valóban, a filmföldrajz momentán még nem biztos, hogy tekintettel tud és akar lenni a megifjult Geographia Pannonica Nova összes (egykori és aktuális) határ-narratívájára…
Engedtessék persze szerényen jelezni: ha a kritikai földrajz nem lenne kétségen kívül kritikus a nem-kritikai földrajzzal szemben, akkor lehet, saját legitimációs alapjainak cáfolata lenne maga is… De éppen az új tudásterület beilleszkedésének perspektíváit hozó-ígérő felfogásmód viszont ki kell állja ezt a kritikai kritikát is, ha önelfogadtatásában előbbre kíván jutni… Nekünk meg annyi marad, hogy saját tudástérképünkön megkeressük nemcsak a filmek, fogalmazások, filmi tájképek, nemzeti vagy szubkulturális miliők földrajzi nyomatait, de mindjárt oda is illesszük a tudástérképek geográfiai pillanatfelvételei mellé a magunk film-tér-képzetét, multiplexes víziók és interdiszciplináris tükröződések visszfényeit is.
[1] Geographia Pannonica Nova 12. Publikon Kiadó, 2011., 105 oldal.
[2] lásd Ginelli Zoltán mint kritikai geográfus blogján olvasható bejegyzést (2016) Hogyan jelent meg Magyarországon a filmföldrajz? https://kritikaifoldrajz.hu/2016/06/19/hogyan-jelent-meg-magyarorszagon-a-filmfoldrajz/
Illusztráció: “Filmföldrajz”
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
