Boldogh Dezső: Most már tudjuk
(Gáborjáni Szabó Orsolya: Most tudod meg – Cédrus Művészeti Egyesület, Budapest, 2021)
A levélregény egykor népszerű, mára meg-megújuló műfaját használja Gáborjáni Szabó Orsolya Most tudod meg című könyvében, amely inkább egy kisregény-terjedelmű „traumafeldolgozás” – ahogy a fülszövegben maga a szerző állítja. Vagy talán egy fikciós pszichodráma, valami furcsa, jelen korunkban játszódó történetszövevény egy női elbeszélő nézőpontjából. A könyv mintha egyetlen levél lenne, bekezdésekkel tagolt, évtizedeket átívelő hosszú monológ. A címzett ismeretlen, és a mű harmadáig a levél írója is. Eleinte csak annyit tudunk, hogy a megszólított „Te” mellett létezik egy „Ő” – akiről villanásszerűen túlfűtött beszámolókat kapunk, és Marci, akihez a főhősnő gyakran jár, vagy talán együtt is lakik vele.
Némi nyomozati munkát igényel az olvasó részéről, hogy beazonosítsa tehát a koordinátákat, azonban mindezt élvezettel teheti, mert a kicsit csapongó stílus mögött, kiváló irodalmi leképezést láthatunk a psziché természetéről, ebben a bizonytalanság teremtő varázsát bájos időugrásokkal színesítő szövegelésben. A szerző jól kezeli a feszültség és az elhallgatások írói módszereit, főleg amikor a levél címzettjével, illetve a hozzá fűződő viszonnyal kapcsolatosan is csupa kérdőjelekkel állít minket szembe:„Hirtelen belém nyilallt, hogy holnapra neked ígértem magamat. Teljesen kikészültem ettől a gondolattól, mert te nem adtad meg nekem a számodat és több kedvem lett volna akkor egy hóhérhoz, mint hozzád. Ráadásul azt sem tudtam, mit akarsz tőlem, s én mit akarok tőled. Egész nap feküdtem. Másnap is. Szombat délután valahogy feltápászkodtam az ágyból, de komolyan betegnek éreztem magam. Úgy tudtam sajnálni magamat, mint még soha.”
A főhősnő kora, hivatása, társadalmi helyzete majdnem végig homályos marad, kézzelfogható információ nem derül ki róla, csak annyit tudunk, hogy gyakran jár cukrászdába, (minden héten, péntekenként, gyömbértortáért), nem igazán él a hétköznapokban, elég hiú, és néha sír, mert felkavarják a történések. Mintha a Te – Ő – Marci hármasságon kívül csak impressziók révén értesülnénk a világról, amiben mégis megjelenik a Város, a Tabánnal, a Fekete Sün kávézóval, de hogy ezek a félmúlt, vagy valami nagyon régi történet díszletei, szintén megfejthetetlen.
Ez a felvezetésben alkalmazott költői homály azonban jót tesz ennek a kisregénynek. Mert amikor kezdenénk hozzászokni, egyszer csak meglepő, mondhatni, sokkoló fordulatot vesz a szöveg – beindul a valódi emlékezet és trauma-lavina. Látjuk a levelek íróját tizenkét éves kislányként, kiderül Marci szerepe, láthatjuk egy véletlen gyilkosság leírását, családi tragédiát, széthullást. Ettől fogva térbeli értelemben is kinyílnak az idő folyosói, különféle korszakokba és helyszínekre kerülünk a könyv finoman pörgő lapjain: szanatóriumok, Adria, baráti társaságok vitái, és mintha tényleg az örök múlt elevenedne meg abban a részben, amikor az Ő, ötvöstanulóként egy másik városban helyezkedik el, egy mester felügyelete alatt. Ezek szintén csak impressziós leírások, de kiváló részeknek tűnnek, annak ellenére, hogy a szerző, betartva a levélírás szabályait, időnként, tán feleslegesen, kiszól a történetek közül: „Kicsit összefüggéstelen, amit írok, pihenek egy kicsit. Mi lesz, ha nem lesz erőm befejezni ezt a levelet? Muszáj!!!”
Az ismeretlen Ő tehát lassan kibontakozik előttünk, bár valódi lénye misztikusan távoli marad, csak a könyv utolsó lapjain tudjuk meg ki lehetett, ki vagy miféle metafora, akinek emlék-lényéhez az elbeszélő vonzódott. „A trauma nemcsak azt jelenti, hogy egyszer történik az ember életében valami szélsőségesen negatív élmény, hanem hogy ismétlődően fordulnak elő olyan helyzetek, amelyeknek nem szabadna megtörténniük” – mondja a szerző. Gáborjáni Szabó Orsolya jó munkát végzett, kisregényének érdeme, hogy sikerült költői szöveggé tenni egy olyan élettörténetet, amelynek feldolgozása embert próbáló feladatokat kíván. Fikciós műfajjá téve egy esetleg reális elemeket is hordozó tragédiát, ami sorsokra kiható módon, évtizedes szorongásokat okozhatott számos ember életében. De az is lehet, hogy egészen másként történt, most mát tudjuk, hogy ami trauma, az mulandó, csak az irodalom valódi.
Illusztráció: Könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
