Uladzimir Nyakljajeu: Az embergyűlölő
– Az emberek azokat szeretik, akik szeretik őket – mondta az ajtóhoz mentében Antanina. Mint mindig, egyetlen mondatban vonta le vasárnapi beszélgetéseik végkövetkeztetését. A többi napon, vasárnapon kívül, Nyicsiparnak nem volt kivel beszélgetnie, ezért megkérdezte Antanina hátától:
– Hát az Isten?
– Az Isten is, mivel lenne jobb az embereknél?… – lökte meg erőteljesen Antanina a tél folyamán megduzzadt ajtót, és amikor már éppen becsukta, mintegy a saját maga számára egészítette ki: – Vagy még rosszabb…
Ebből pedig az következett, hogy nincs, aki Nyicsipart szeresse, mert ő maga sem az embereket, sem az Istent nem szerette.
Miért is szeretné az embereket?… Például Antanina, mikor ő reggel a vödörbe végezte szükségét és miközben feltápászkodott róla, felborította a vödröt, dühösen vágta oda: «Hogy halnál már meg mihamarabb!…» Később, mikor a padlót mosta fel, ravaszkodni kezdett: «No, nem azért, mintha nekem kéne a házad, hanem hogy ne kelljen szenvedned: úgy sem tudsz te már semmi jót kikínlódni magadból. Csak azt, ami a vödörbe megy».
Talán nem azért ment a templomba, hogy megmondja a pópának, hogy Nyicsiparnak hamarosan befellegzett? Honnan tudja, hogy hamarosan, vagy sem? Ilyen egy hírvivő…
Ma igen korán utazott el az ő városába… Épp hogy visszajött a templomból – már szedelődzködött: szorít a szíve, orvoshoz kell menjen. Hol van vasárnap orvos, akár a városban is? Templomban voltál, imádkoztál – ülj le és meghalhatsz, te hírvivő…
Szorít neki a szíve… Nyicsiparnak, tessék, már harmadik napja szorít – hát akkor mi van?… Semmi. A szíve szorít, ő meg tűr…
Ha nem beszélte volna be a pópának, hogy Nyicsipar haldoklik, az nem tolta volna ide a képét: «Közeledik a Húsvét, jobb Húsvét előtt gyónni…» Azt hiszi, hogy Nyicsipar meggyónja neki, hogy hova rejtette el az aranyat. De ahogy megérezte, hogy Nyicsipar átlát rajta, mint a szitán, kényelmetlenné vált a dolog, és ködösíteni kezdett: «Semmit sem mondott ma Antanina magának?…»
Mit mondhatott volna ma Antanina?… Ugyanazt, mint egy héttel ezelőtt. Valami női botorságot. Vagy valamit, amit hallott valakitől.
– Azt mondta, hogy az emberek azt szeretik, aki szereti őket.
– Más semmit?
– Még azt mondta, hogy az Isten is azt szereti, aki szereti őt.
– Isten mindenkit szeret – ellenkezett erőtlenül a pópa, és úgy tűnt, nem azért elégedetlen Antaninával, mert az nem úgy értelmezi Isten szeretetét, ahogy kellene, hanem valami más okból.
Érdekes egy pópa, ő sem szeret senkit sem. Úgy tesz, mintha Istent szeretné. Ifjúkorában ellopott valamit, két évet ült, tetoválását mindmáig a reverenda alá rejti. A börtön után kitalálta, hogyan éljen úgy, hogy ne lopjon és ne ültessék le, hanem maguktól hordják neki, ami kell. A szülei katolikus családból származtak, így hát először katolikus papnak ment, de kiderült, hogy ezeknél cölibátus van. Akkor kiugrott – és pópa lett. A pravoszláv hitre, az egyetlen szent hitre tért át. Megnősült… Nem ittenit vett el, Hrodnából hozta. Lányokat hág meg… De azok sem itteniek, vigyáz: hol Menszkbe ugrik át, hol ugyanoda, Hrodnába. Tavaszi kandúr.
Még a pópa előtt, mintegy két órával azután, hogy Antanina elindult a városba, Kazimir tolta ide a képét. Azt kérdezte, hogy nem járt-e itt Zenusz? Megtudván, hogy nem, a küszöbről visszafordult: «Dolgom van…»
Miféle dolga lehet neki? A kemencén fekve svábbogarakat nyomni agyon? Négy évvel öregebb Nyicsiparnál. De azért, lám, vonszolja magát… Nyicsipar csak fekszik, de ez meg mászkál, a községi tanácselnök pofáját!
Minek érdeklődik Kazimir Zenusz iránt? És Zenusz meg miért sántikálna ide a mankójával? Nem öröm Nyicsiparnak Zenuszt látnia, de fordítva sem. Amióta Nyicsipar az ágyat nyomja, egyszer sem találkoztak – akkor most meg hirtelen minek? Vagy ő is az aranyról akar tudni?…
Pojáca.
A hülyeség olyan, mint a köd: ha valakire rátelepszik, hát egyszerre mindenkire.
Nyicsiparnak ellenszenves volt Zenusz. Bár mindketten lágerben ültek, mind a ketten ok nélkül… És nem ártott neki Zenusz semmivel sem. Szélkakast faragott fából a tetőre, mikor hazatért a lágerből. Mégis, ez az ellenszenv… Sőt gyűlölet, mint Kazimir iránt is.
Miért? Nem kellene, hogy ezt érezze, és mégis…
Hát Kazimir hogyan lépett be a házba!… Se neked jó napot, se gyászmisét és papot! Mintha csak tegnap találkoztak volna… Egész télen még csak az udvarba se nézett be senki, itt meg a házba is bejönnek, egyik a másik után.
Be kár a házért, ez a legjobb az egész faluban! Az udvar végében kis tó, körülötte fákkal, a pajta mögött – erdő. Valaha itt volt a földesúr kastélya, de mikor menekült, a földesúr felgyújtotta, hogy ne juthasson a bolsevikoknak. A helyet pedig elátkozta… Nem volt buta, tudta, hogy ide nem jön vissza.
Egyszer csak arra gondolt: «Hiszen én sem jövök ide vissza…»
A háború után, amikor a kolhozosítás kezdődött, azt találták ki, hogy a kastély alapzatára építik a kolhoz elnökségi épületét – nem építették fel. Tető alá hozták, a gerincre még a Zenusz-faragta, kékre festett szélkakast is felhelyezték, hogy szép is legyen, a szélirányt is mutassa, hát a fa kakasra tüzes kakast hozott a szél – és minden lángba borult. Ráadásul ez vasárnap volt, éppen Húsvétkor – az emberek a templomból jöttek oltani… A járástól jöttek kivizsgálni, hogy ki gyújtotta fel, de mindenki egyként hajtja: senki, magától gyulladt ki. Elátkozott hely ez…
Zenuszt letartóztatták. Valaki látta, hogy fentről, a kék kakas felől kezdett égni. Csak nem a széltől?…
Az alsó három sor gerenda, hellyel-közzel megperzselődve ugyan, de épen maradt, azonban senki, nem hogy építkezni nem akart ott, de még a gerendákat sem akarta elvinni. És akkor Nyicsipar kérte a községi tanácson, engedjék meg neki, hogy a tűzvész helyén építsen házat. A tanácsnál, mint valami nehéz felfogásút, kezdték lebeszélni, de Kazimir, a tanács elnöke, Zenusz unokatestvére, nem vett részt ebben a lebeszélősdiben: «Ha akarod, hát építs».
Csupán egyetlen új sor gerendát sikerült Nyicsiparnak a megperzselődöttre építenie, amikor is érte jöttek a járástól. El is vitték. «Ha te építkezel, akkor neked volt érdemes felgyújtanod – te is gyújtottad fel».
Hisz csak nem a széltől gyulladt ki… és nem is a szélkakastól…
Nyicsipar csak Sztálin halála után egy évvel jött vissza a faluba. Nyolc évet vesztett el, nyomtalanul… Ifjan, erősen, a legjobb éveit… Bár olyan nagy különbözőséget nem tapasztalt ez idő alatt az életben: ahogy itt, a kolhozban hétrét görnyedt, gerendákat cipelt, ugyanúgy ott, a lágerben is.
A kis tó mellett a négy sor gerenda, bár megfeketedett, de ott volt: senki hozzá sem nyúlt az elátkozott helyen a gerendákhoz. A felső gerendákat, amelyek az esőtől és a hótól elkorhadtak, Nyicsipar eldobta, és a három megperzselődöttre újakat kezdett építeni, mint nyolc évvel ezelőtt. Mikor tető alá hozta, a gerincre kék, fából faragott szélkakast erősített. Zenuszt kérte meg – ő faragta neki.
Zenusz majd’ egy évvel később tért vissza a faluba, mint Nyicsipar. Épp idejében, hogy a szélkakast megcsinálja. Mankóval ugrált haza: a lágerben, közvetlen szabadulása előtt szétverték a hátát. Csaknem egy évig feküdt kórházban, lábra sem tudott állni, ahogy most Nyicsipar. Később mankóval már tudott mozogni…
Talán egyszer még Nyicsiparnak is megadatik, hogy saját lábán álljon ezen a földön… Akár ha mankóval. Mozogni tudott a házban, kezével húzva előre magát, hogy a kemencéről elvegyen valami ennivalót, vagy dolgát végezze a vödörbe, de a lábai nem az övéi voltak, halottak, úgy vonszolta maga után…
Mikor Nyicsipart elvitték, mindenki azt hitte, Nyicsipar saját maga is, hogy Zenuszt szabadon engedik, de az ügyét, Zenusz maga mondta ezt el, nem tárgyalták újra. Úgymond, hatalmas a kár, leégett a kolhoz elnöksége – ilyen ügyben akár két ember is ülhet.
Miért akart akkor Nyicsipar házat építeni, közvetlenül a háború után, amikor a kolhozosítás volt? Mert megnősült, gyerekeket akart. Sokat, legalább ötöt. Ekkora családnak, ha már ház, hát igazi ház kellett, nem valami vaksi kis kétablakos, amilyenből Danutát hozta el. Ifjú feleség, rendes asszonyka, mindenben ügyes, rögtön teherbe is esett, így hát akár ötre is lehetett számítani, de ő még az elsőszülöttjét sem látta. Nem csak ő maga, de a faluból se senki. Hogy őt lecsukták, egy hónapra rá éjjel odajött valaki egy másfél tonnás kisteherautóval, nem rendőr, civil ruhában volt, feldobálta a platóra Danuta cókmókját, őt magát a fülkébe – és elvitte. Senki sem tudta, hová? De mindenki kitalálta: mivel a nép ellenségének felesége, hát kitelepítették. Egyszer s mindenkorra.
Amikor Nyicsipar visszatért, Antanina, aki akkoriban Hrodnában könyvelőnek tanult, azt mondta neki, hogy az a civil ruhás ember, aki Danutát elvitte, mondhatni Zenusz sógora, akit pedig sem azelőtt, sem azután nem látott senki a faluban, mert valami titkosított ember volt, de ő, Antanina, Hrodnában látta, Zenusz húgával ment karonfogva, de már nem civil ruhában volt… azért ismerte fel, mert akkor éjjel, amikor az eljött, ő nem aludt, almát szedett, holdvilágos volt az az éjszaka, és hogy Zenusz húga Hrodnában karonfogva ment el Antanina mellett azzal a titkosított pasival, úgy tett, mintha nem vette volna őt észre – de mindez csupán állítólagos, mintha így lett volna…
Zenusznak Zoszja csak féltestvére volt, anyjuk Hrodnába járt a vásárba, ott lépett félre, így született Zoszja, majd amikor meghalt – Zoszja olyan hétéves lehetett –, az ember, akivel félrelépett, lányának ismerte el Zoszját, el is vitte, ezután Zoszja már alig-alig volt a faluban, úgy hogy sem ő nem nagyon ismerhette meg Antaninát, sem Antanina őt, ha össze is találkoztak… Pláne nem ismerhetett fel egy embert, akit egyszer látott kiskorában, messziről, egy almafáról, holdfényben.
Nyicsipar levelet írt Hrodnába az ügyészségre, kérte, mondják el neki a felesége sorsát és hogy mikor született meg a gyereke. Az ügyészségről azt válaszolták, hogy Jancseuszkaja Danuta Branyiszlauna polgártársnő, krivjei lakos, büntetlen, sehova sem telepítették ki. De mit lehet hinni annak az ügyészségnek, ha egyszer embereket bírósági tárgyalás nélkül is telepítettek ki?…
A volt földesúri kastély teljes alapzatára épített ház egy személy számára túl nagy volt – Nyicsipar az erdő felőli felét gazdasági célokra kerítette el: sufnik, sifonér, műhely… Pincét kezdett ásni a háznak azon a felén, pont az alapzat alá ütött a feszítővassal – és vasba ütközött! Kicsit szétkotorta a földet és hátrahúzódott: bomba! Bolond feje, kapart volna még valamennyit, megnézte volna, micsoda bomba az, lehet, hogy berozsdásodott, nincs már lélek benne, de ő ijedtében a községi tanácsba rohant, hogy telefonáljanak a járáshoz, hívjanak tűzszerészeket. És még örült is, hogy életben maradt…
Kazimir, a községi tanács elnöke – bizonyára élete legvégéig elnök lesz –, nem hívott tűzszerészeket, maga is tűzszerész volt a seregben. Fogott egy forgácsot, letisztította a vasat felülről, hát nem volt ott semmilyen bomba, csak egy hüvely, egy már szétrohadt faággal bedugózva. Ahogy Kazimir kiemelte a lövedékhüvelyt, a faág magától szétesett – utána pedig csupa arany hullott ki: érmék, karkötők, láncok, gyűrűk…
Pedig ha Nyicsipar gondolt volna arra, hogy ez a sors, vagy az Isten ajándéka, az ő szenvedéseiért, mindenért, amit elveszített. Dehogy rohant volna akkor a községi tanácsba, dehogy hívta volna Kazimirt! Minden hajszálát kitépte volna, hogy azzal takarítsa le a hüvelyről a földet… De ilyesmi véletlenül sem jutott az eszébe, mikor a fém a fémen koccant. Nem gondolt erre.
Valaki mással, sőt, a katonák közül bárkivel meg lehetett volna állapodni, megosztozni az aranyon, hogy ne kelljen leadni, de nem Kazimirrel, ez minden sarokba odaszurkált a feszítővassal, és csak ezt kérdezgette: «Azt akarod mondani, hogy csupán egy hüvelyt találtál és más semmit?…» Tőle is terjedt el a faluban a fáma, hogy Nyicsipar nem mindent adott le az államnak, amit talált. Egy hüvelyt direkt mutatott be, hogy a jogos egynegyedét megkapja és később ne kérdezősködjenek, hogy honnan van a pénze? – de még egyet eldugott, vagy talán kettőt is. Hát ezért jött ide a pópa, hogy rávegye a gyónásra… Pedig nem is buta ember, a községi tanácsbéli élet nem hülyítette el, mint Kazimirt, lám a kapzsiság mégis mennyire elvakította.
– Megkértem Antaninát, hogy mondja meg magának…
Minek hozakodik folyton elő azzal az Antaninával?
– De hát megmondta…
– Mit?
– Hogy dögölnél már meg gyorsan, mondta, akkor enyém lenne a ház…
A pópa a kezét tördelte:
– Te jó Isten…
Nyicsiparnak még a kincs törvény szerint járó egynegyedét sem fizették ki. Azt a határozatot hozták, hogy mivel magát az aranyat a községi tanács elnöke találta meg, Nyicsipar pedig csak a hüvelyt, hát a hüvelynek az egynegyedét, ha akarja, lefűrészelheti. Összehívták a kolhozgyűlést, amelyen Kazimir ünnepélyesen lemondott a részéről az állam javára, amelynek kell az az arany, hogy Amerikát utolérhesse és megelőzhesse. A faluból mindenki ott ült és tapsolt. Örültek, hogy senkinek nem jutott semmi, kivéve Kazimir díszoklevelét, amit «A szocialista munkaversenyben elért győzelemért» kapott. Hogy jön ide a szocialista munkaverseny?…
És ilyen embereket szeressen?… Mi okból? Hadd mondja őt mindenki embergyűlölőnek, de hát ezek mind – nem emberek.
Nem szeretet nélkül született Nyicsipar, őbenne született a szeretet nélküliség – még azt is tudta, hogy mikor. Valójában nem is akkor, amikor családot alapított és kezdte elrendezni a lakhelyüket, mire megfosztották a családjától is és a lakhelyétől is, és ok nélkül leültették – nem, korábban. Korábban, már kicsi korában úgy akart élni, ha nem is jobban, de nem rosszabbul, mint mások, és ebben a természetes emberi óhajban megérezte, mennyire nem akarják mások ezt az ő másokénál jobb életét, habár ő semmit nem kívánt meg a mások jólétéből, nem zavart senkit abban, hogy őnála jobban éljen: mindent maga vállalt, saját maga cipelt, nem volt potyautas a másén. Tessék, micsoda házat épített egyedül – próbálta volna meg ezt valaki más!… Hát kiderült, hogy ha mindent magad csinálsz, ha nem tartozol semmivel senkinek, akkor mindenkinek te tartozol, te vagy a vétkes – és pontosan azért, mert hogy mindent magad csinálsz. Mert nem közös kolhozban, nem egy tömegben élsz mindenkivel, ahogy a többiek, mert a te házad nem az istállók között áll, hanem a határban, a fákkal körbeültetett tó partján – remete vagy, gazember.
És ki kivel él?… Senki és senkivel.
– Az ember Istennel él, és ha Istennel, akkor mindenkivel, mert az Isten, aki ott van mindenkiben, mindenki számára egy – mondott ellent a pópa Nyicsiparnak, mire Nyicsipar megkérdezte:
– Hát ha magának van Istene, akkor minek magának, atyuska, az arany? Hisz az égbe nem fogja felvinni.
A pópa mocorogni kezdett a széken, olyan képet vágott, mintha meglepődött volna:
– Micsoda arany?
Na, le is bukott!… Ha nem az aranyról jött volna tudakozódni, hát nem kérdezte volna, hogy milyen?… Semmi sem létezik olyan, legyen akár a legvalószerűtlenebb, amiben az ember ne hinne, ha legalább valami képzelt esélye jelenik meg, hogy azt a valószerűtlent meg lehetne kaparintani. Légyen az akár ugyanannyira valószerűtlen, mint Nyicsipar aranya.
Itt van mondjuk Antanina, Nyicsipar megígérte neki, hogy ha legalább úgy nagyjából ápolni fogja őt, a bénát, hát ráhagyja a házát. Valószerűtlen, de Antanina elhitte. Még az is lehet, hogy ráhagyja, hisz kire másra; magával meg nem viheti, de hát lehet ebben hinni? Dehogy. De az ígérgetések nem csak a bolondnak okoznak örömet. Ez olyan játék, amit az okosak sem vetnek el. Gyerekfejjel is játszanak vele, megöregedve is – egészen halálukig.
Antanina talán egy fél éve, hogy megígérte, elhoz egy kínait valami tűkkel – de csak nem hozza. Nyicsipar pedig, aki egyáltalán nem egy vén agyalágyult, csak vár. Időről időre megkérdezi, hogy hol az a kínai? Az a kínai pedig, hol Kínában van, hol Mongóliában, vagy még valahol, Krivjébe pedig sehogy sem jut el. Márpedig nem azért, mintha mindenkinek csak ő kellene, mintha az egész világ nem tudna nélküle boldogulni, hanem azért, mert Antaninának semmi szüksége arra, hogy Nyicsipar a lábára álljon. Mert ha felkel, akkor el is mehet, akár mindenével, akkor pedig Antanina marad a semmivel. Így pedig ott áll a két ígérgetéssel: hogy ápolni fogja és hogy elhozza a kínait. Hiszem, ha akarom, ha nem – nem. Ha belegondolsz, nincs is miben hinni, de hát hogyan is lehetne nem hinni?
– Bizonyára elfoglalt az a doktor, Antanina igazat beszél, még ha furcsa is, hogy nem a teljes igazat mondja… – igazította meg a pópa, fölé hajolva, Nyicsipar feje alatt a párnát, Nyicsipar pedig arra gondolt: «És micsoda az a teljes igazság? Hacsak nem a halál… Hisz Antanina azt mondta neked, hogy dögrováson vagyok, hát te el is hitted… Már szaglászod is, van-e még szusz bennem, nehogy ne jusson időm a gyónásra…»
– A hit tartja fenn a világot – egyenesedett fel a pópa, mellén a keresztet igazgatva. – A hitetlenség, az reménytelenség, remény nélkül pedig sem élni, sem halni nem lehet. Hit nélkül nincs a léleknek menekvése, de hát maga hisz az Istenben, nemde?
Nyicsipar a pópa-igazította párnán fekve bólintott: miért is ne?… Pedig nem hitt. Hinni csak annak lehet, aki szeret. Márpedig sem Antanina, sem a pópa, sem az Isten nem szerette Nyicsipart.
Ha Antanina szeretné őt, már rég elhozta volna azt a doktort.
Ha a pópa szeretné őt, nem hitte volna el Antaninának, hogy Nyicsipar a végét járja, és nem az aranyról kérdezné, hanem Istenhez imádkozna érette.
Ha pedig az Isten szeretné, hát a pópa nélkül, Antanina nélkül és a kínai doktor nélkül is talpra állította volna Nyicsipart. Azt mondaná: «Járj, Nyicsipar!» – és Nyicsipar járna.
De hova menne? Ki és hol vár őrá?… Elmúlt az egész élet – és őt sehol sem várta senki. Hacsak nem a kolhoz valaha, aztán – a börtön, és most – a sír.
Rémület.
Megrémült, és a pópa megérezte a rémületét, megszorította a kezét, mintegy sajnálkozva: «Nem, nem szabad gyónás nélkül, könnyebb lesz magának és meg is tisztul…»
Nyicsiparnak a rémület kiszárította a száját, alig bírta szétnyitni kiszikkadt ajkait: «Adjon vizet…» – és amikor ivott a pohárból, állára és a párnára is öntve vizet, erejét veszítve kérdezte:
– Hol?…
– Mit hol?
– Hol leszek tisztább és hol lesz könnyebb nekem? Itt? Vagy ott?…
A pópa, Nyicsiparnak úgy tűnt, szomorúan tekintett rá.
– Itt is, ott is… Ott az örök élet várja, az örök életbe pedig tisztátalanul nem lehet belépni.
– Ö-rök… – hunyorította össze a szemét Nyicsipar. – Csupa ígérgetés ez, sötét van ott, és csak néhány villanás. Itt pedig… – kinyitotta szempilláit és a pópára meredt. – Itt tényleg van valami élet, bár az is olyan, amilyen. És maga is most erre gondol, nem pedig az örökkévalóságra.
A pópa felállt, odament az ablakhoz és, a függönyt félrerántva, egy teljes percig az udvart nézte.
– Arra gondolok… nem tudom, hogy mondjam el magának… mert ez éppen hogy nem az örökkévalóságról szól, hanem a mi olyan–amilyenünkről… – és váratlanul fejezte be, az ablaktól visszafordulva. – Ma reggel Zenusz gyónni jött.
Ezt úgy mondta, mintha Nyicsipart meg kellett volna lepjék a szavai, és meglepetésében valamit kérdeznie kellett volna.
Nyicsipar nem lepődött meg és nem kérdezett semmit.
A pópa is hallgatott egy darabig, majd újra leült.
– Megijedt, hogy a lelke a pokolra kerül… – hajlongott a pópa előre-hátra, kezét a térdén hol összeszorítva, hol elengedve. – Meggyónt, de mégis, azt mondja, fél… Azt mondja, folyton Nyicsiparral álmodik… Akkor hát menj el Nyicsiparhoz, mondom neki, és mondd el neki ugyanazt, akkor talán megnyugodsz…
– Mit ugyanazt?
– Azt, amit a gyónáson vallott be…
– Akkor mondja el maga. Ha már ő bevallotta magának…
– Én nem tehetem. A gyónás titok…
Pópai minőségében ez a pópa meglehetős furcsán viselkedett… Nyicsipar a fejét felé fordította:
– Mi az ördögnek jelenek meg az ő álmában?
A pópa keresztet vetett.
– Vétkezett…
– Ja… – legyintett erőtlenül Nyicsipar, kezét kiszabadítva a takaró alól. – Nem vagyok én atyuska, hogy nekem gyónjanak. Különben is, mikor volt az…
Most már a pópa vált feszültté, rajta a sor, hogy visszakérdezzen.
– Mi történt?…
– Egyszer régen meg akart ölni… De hát ki nem akarja megölni a másikat?… Ha nem rettegnénk a következményektől, mindenki megölné a másikat. És nem is nők miatt, hanem csak úgy. Itt pedig egy nő miatt…
– Danuta miatt?
– Őmiatta… – tévedt Nyicsipar arcára valami mosolyszerűség, majd tűnt el a szája sarkában, mintha kellemes dolog lenne visszaemlékezni arra, hogy Zenusz majdnem megölte őt. – Együtt mentünk vadászni, meg is lőtt, de csak megsebesített. Itt, hátulról… – mutatta Nyicsipar a jobb vállát. – Danuta még válogatott közöttünk, de mikor megtudta, hogy ő hátba lőtt engem, hát hozzám jött feleségül. Akkor meg ő akarta felakasztani magát, úgy vették le a kötélről… Micsoda szenvedély!… – lehelte ki Nyicsipar, hirtelen a könyökére emelkedve, és olyan értetlenül pillantott a pópára, mintha maga se hinné, hogy az ő életében valaha ilyesmi történhetett. Majd visszahanyatlott a párnára. – Maga talán nem tudta?…
A pópában engedett a húr: vagy megzavarodott egy kicsit, vagy pedig felizgult.
– Nem tudtam… Nem mondta el a gyónáson… Pedig ez nem kisebb bűn, öngyilkosság… halálos bűn…
– Mindannyian bűnbe esünk – próbálta megnyugtatni Nyicsipar. – Csupa bűn vagyunk és semmi más. Isten megbocsát.
A pópa nem nyugodott meg.
– Isten akkor bocsát meg nekünk, ha mi megbocsátunk… Megbocsát, ha mi bűnbánást tanúsítunk… És ő be akarja vallani a bűnét maga előtt, de…
– Kicsoda? – Nyicsipar nem tudott leállni. – Az Isten? Énelőttem? Hát csak valljon, van neki mit bevallania!
A pópa összerázkódott. Még az ablakba is odapillantott: nem csap-e be a villám a mennyekből?…
Külsőre a pópa egy kicsit emlékeztetett Vazjankovra, a moszkvai tudósra, aki, míg le nem csukták, éppen a villámokat tanulmányozta – és Nyicsiparnak eszébe jutott, hogyan vágta egy villám agyon Vazjankovot. Érdekes: amivel foglalkozott az ember, az által is pusztult el. Vajon lehet-e, hogy Nyicsipar azáltal haljon meg, hogy rétet kaszált le vagy mezőket szántott fel?…
Bár, ha meggondoljuk, elképzelhető…
Hazafelé mentek, a tajgából a lágerbe… Majdnem tíz kilométert gyalog, még csak az hiányzik, hogy benzint pazaroljanak a fegyencekre!… Munka után összecsuklottak a lábaik. Aki kidőlt, annak puskatussal a hátára! Ha nem állt föl, hát megparancsolták, hogy úgy vonszolják, mint egy halottat – fejével számlálva a köveket…
Vazjankovval ment egy párban, a fűrészbe kapaszkodva. Nyicsipar fogta a fűrész egyik nyelét, Vazjankov a másikat. Úgy tűnt, így könnyebb, egyikük nem hagyta a másikat elesni. Sötétedett már, valahogy gyorsan, pillanatok alatt kezdődött a vihar. Rögtön az első villám a fűrészbe csapott bele. Mintha egy tűzkígyó csúszott volna át rajta! De csak Vazjankovot ütötte meg, milyen furcsa… Mintha az ő oldalán lett volna a nyila, Nyicsipar oldalán pedig a farka.
Vazjankov úgy belekapaszkodott a fűrész nyelébe, hogy az ujjait nem lehetett szétfeszíteni… Valakinek eszébe jutott, hogy be kell ásni a földbe, majd a föld fellazítja. Beásták, mint egy sírba, csak hogy fejjel felfelé… Nem pislog, nem lélegzik. Az, aki tanácsolta, hogy ássák be a földbe, azt mondta, hogy a föld nem azonnal lazítja fel, várni kell. Az őrmester odaköpött Vazjankov fejére: «Aha, b… itt éjszakáig a p… Egy l… fogunk itt várni, isz már úgyis el vagyon ásva…»
Nem lőtték főbe: még ha vissza is tér belé az élet – a sírból nem tud kimászni. És ha kimászik, hová megy?… Körös-körben a tajga, és csak egyetlen út van: a lágerbe vezető. Nyicsipar odament az őrmesterhez: «De hiszen erre medvék vannak…» – az pedig állon vágta: «Te disznaj, te ölted meg a társadat! Mink így is jelencsük!…»
Jelentette is volna, mert dühös volt Nyicsiparra. «Ugyanilyen disznajok, mint te vagy, nálunk is felgyújtották a községi tanácsot, úgy, hogy belezárták az elnököt! És tudod ki volt az elnök? Az én papám! Hát én benneteket…»
Megérkeztek a lágerbe, hát ott van Vazjankov felesége… Valahol csak kicsikarta az igazságot, amnesztiát kapott… Novoszibirszkben, valami kutatóintézetben várják… Most már az őrmester nem mert összevissza beszélni, jelentette, hogyan, s mint történt. Futottak visszafelé – ámde Vazjankovnak lerágták a fejét. A vadállat volt a gyorsabb… Végül nem is tudták meg, hogy fellazította-e a föld, vagy sem…
Mikor lefeküdtek aludni, Nyicsipar azt az álmot látta, amit azóta már annyi éve szokott… Ha vihar van és villámlik – mindig ugyanaz az álom jön elő: egy kék villanás az egész égbolt, valahonnan a föld alól a fej nélküli Vazjankov kiabál: «Te vagy az, aki lerágta a fejemet!…» – és akkor jön az őrmester: «Te disznaj, mink így is jelencsük…»
Miért van, hogy egy hívő és egy istentelen együtt jelennek meg álmodban?… Az őrmester egyetlen imát ismert csak: hogy_az_isten_b…_meg! – Vazjankov pedig hitt Istenben, titokban imádkozott. Odaáll egy fa alá, mintha kisdolgát végezné, maga pedig imádkozik. De akkor az Isten miért nyilával őfelé küldte azt a villámot?… És még a vadakat is odavezérelte, hogy lerágják a fejét… És mindezt aznap, amikor, úgy mondhatni, újra kezdhetett volna élni.
Nyicsipart pedig végeredményben aznap megmentette. Mégpedig kétszer is: a villámtól és az őrmestertől. Igen, de kicsoda küldte őt abba a lágerbe a tajgában, ahol a villám volt és az őrmester? És miért?… Hogy megmentse a villámtól és az őrmestertől? Szóval gyónjon csak, nem árt az meg neki…
– Uram, bocsáss meg, hiszen nem tudjuk mi, hogy mit teszünk, és nem értjük, hogy mit beszélünk… – vetett magára és Nyicsiparra is keresztet a pópa, majd minden átmenet nélkül folytatta. – Kint állnak az udvaron. – És várakozva pillantott Nyicsiparra…
Nyicsipar nem kérdezte meg, hogy kicsoda áll az udvaron, a pópa pedig felállt:
– Akkor behívom őket?…
Nyicsipar a könyökére támaszkodva kicsit felült.
– Várjon… Minek jöttek ide?
– De hát mondtam…
– Mit mondott?
– Hogy Zenusz be akarja ismerni a bűnét… és Kazimir is… Bár ő azt mondja, hogy az emberek vadállatok, és hogy a vadak nem vétkeznek, de attól fél, hogy az emberek kibeszélik…
– Őt egész életében kibeszélik.
– De nem ilyen dolgok miatt… Zenuszt sem akarta magához ideengedni, amíg csak meg nem ijedt, hogy az elterjeszti a faluban. Így pedig maguk és az Isten között marad.
Nyicsipar elkapta az ágytámla fölé bevert ácskapcsot és magasabbra húzódzkodott.
– Nem akarok én semmit, sem tőlük, sem az Istentől… – és megkérdezte: – Hát Antanina?
A pópa összeráncolta a homlokát, világos volt, hogy Antaninával nincs megelégedve.
– Mit Antanina?…
– Ő is meggyónt?
– Nem.
– Titokban megsúgta, hogy nekem végem?…
– Dehogy…
– Hát akkor?…
– Kértem, mondja meg magának, hogy Zenusz el fog jönni, hogy beszélni valója van magával… Hogy tudjon róla, ne érje váratlanul… Megígérte ugyan, de Zenuszhoz szaladt el és Kazimirhoz is, és a maga nevében azt adta át, hogy ne jöjjenek. Zenusz nagyon gyenge, ha nem ma, hát holnap… – A pópa az ajtóhoz lépett. – Behívjam?
Nyicsipar senkit sem akart látni, Zenuszt pedig a legkevésbé. Ahogy Kazimirt se… Mikor megjelent ma a küszöbön, Nyicsipar csak meglepődött, hogy ez még mindig él. És ennyi.
Nyicsipar senkinek sem parancsolta meg, hogy a küszöbéig se jöjjön. Hiszen idevonult Kazimir, bár senki sem hívta. Akkor minek ez a váratlan ceremónia – előre küldeni a pópát?
– Atyuska, maga meg miért ült?
A pópa megdermedt a küszöbnél.
– Mit jelentsen az, hogy miért?
– Valamiért csak lecsukták magát…
– Senki semmiért nem csukott le engem. Honnan vette ezt maga?
– Mondják az emberek…
– Sok mindent mondanak… Például magáról is…
– És maga nem katolikus származású?
A pópának úgy kinyúlt az arca – még a szakálla is leesett. Visszalépett az ajtótól és a ház közepén állt meg.
– Ühüm… Mi van még?
– Van magán tetoválás?
– Milyen tetoválás?
– Mindenféle. Amilyeneket a fegyencek csináltatnak maguknak.
– De hát én nem ültem.
– Akkor mutassa meg.
– Mit mutassak meg?
– Hogy nincs tetoválva.
– Talán vetkőzzek le?
– Derékig.
A pópa, miután gondolkozott egy kicsit, és figyelmesen méregette Nyicsipart, levette és a székre tette a keresztet, a reverendát, lehúzta fekete pulóverét, majd a fehér ingét…
– Forduljon meg – mondta Nyicsipar.
A pópa megfordult… Vállban, mellben, és hátulról is, korához képest petyhüdt, lógó bőrű volt, de mindenütt tiszta volt és fehér, mint az inge.
Nyicsipar próbálta eszébe idézni, hogy ki is beszélt neki a tetoválásokról?… Hogy a pópa ült, hogy katolikus tisztelendő volt… Talán csak nem Kazimir? Vagy Zenusz?… De nem jutott eszébe senki sem, szóval úgy nézett ki, mintha mindenki ezt mondta volna…
Mindenki ugyanarról beszélt és ugyanazt is mondta… Ami nem igaz. Tessék, így higgyél az embereknek.
– Nem szégyelli magát? – vonta fel vacogva vállát a pópa, mert a házban nem volt valami meleg, ahogyan sosem is volt. Antanina alig fűtött, morgolódott csak: «Ha hétközben halsz meg, legalább nem fogsz elrohadni, amíg én meg nem jövök». – Szabad emberekkel így bánni?
Nyicsipar egyáltalán nem szégyellte magát, hogy így bánt a pópával, de az illendőség kedvéért így válaszolt:
– Bocsánat… Nem hittem volna…
Azt akarta mondani: nem hittem, hogy levetkőzik – mert ezt valóban nem várta volna, de a pópa öltözködés közben szavába vágott:
– Azt hitte, hogy én piszkosabb vagyok magánál. Sokan gondolkoznak így másokról. Mintha ettől ők maguk tisztábbak lennének.
Milyen büszke lett egyszerre! Jó, hát hibázott Nyicsipar… De úgy is lehetett volna, hogy nem téved, hogy a pletykák nem puszta pletykák… Ha teszem azt tetoválva lett volna a pópa, érdekes, vajon akkor is levetkőzött volna?…
Aligha…
– Nem érdemes behívni őket – Nyicsipar megpróbálta leállítani a pópát, aki, immár semmire sem kérve a házigazda engedélyét, kopogtatott az ablakon és intett az udvarra, hogy jöjjenek be.
– Miért ne hívnám?…
A nedves bejárati ajtó nyikorgott, ahogy kinyitották.
– Ők voltak azok, akik azt mondták, hogy maga börtönben ült és hogy katolikus pap volt. Szóval, minek ez magának…
– Jöjjenek be! – kiabált ki az előtérbe a pópa, vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani Nyicsipart.
– Minek ez magának, hogy az ő érdekükben ügyködjön, feloldozza őket bűneik alól?… – fejezte be Nyicsipar, de a pópa nem válaszolt erre semmit, mert kinyílt az előtérből a házba vezető ajtó és megjelent a küszöbön, mint reggel is, Kazimir, segített Zenusznak, hogy mankóival át tudja magát küzdeni a küszöbön. Mindketten odasántikáltak a kemencéhez és, anélkül, hogy levették volna a kabátjukat, leültek a padra.
Zenusz szürke volt, mint a rétihéja.
Kazimirt elkapta a köhögés, hosszan köhögött, egész testében rázkódott… Az utóbbi években légszomj gyötörte erősen, és Nyicsipart ismét meglepte, hogy még él.
A pópa visszaült a székére – ő közvetít az emberek és Isten között…
– A rosseb esne belé… – köhögte ki magát Kazimir. – Szervusz Nyicsipar…
Nyicsipar fektében bólintott oda:
– Találkoztunk már ma…
– Hogy vagy?
– Nem köhögök…
– Én meg, látod, krákogok, hogy a rosseb esne belé… Azt mondják az orvosok, hogy sóbányába kéne mennem… De hova mennék én már…
Zenusz a kemencének támasztotta a mankóját, a padba kapaszkodva ült, a padlót bámulta, Nyicsiparra rá se nézett.
– Nem akarnák levetni a kabátjukat… – javasolta a pópa. – Nincs itt nagy meleg, de mégis… – És látván, hogy nem szándékoznak vetkőzni, megkérdezte: – Akkor hát?…
– A rosseb… – Kazimir megint köhögni készült, de nem kapta el a köhögés, mert Zenusz, változatlan helyzetben ülve, tekintetét a padlótól el nem szakítva, megszólalt:
– Vétkeztem ellened, Nyicsipar…
Mondta és elhallgatott, mintegy arra várva, hogy Nyicsipar megkérdezze: miben?… Nyicsipar nem kérdezte, és Zenusz kezdte kigombolni a terepszínű-foltos, katonaihoz hasonló kabátját:
– Mégiscsak túl meleg van…
– Nekem ugyan nincs melegem… – tette fázósan keresztbe a kezét Kazimir, hosszú, teljesen kikopott, szürke szövetkabátban volt, amit talán a háború óta hordott. Csak azért nem hordta lyukasra Kazimir, mert évente talán négyszer vette csak fel, nagy ünnepeken, vagy ha valami különleges esemény történt. Mivel most nem volt semmilyen nagy ünnep, ez azt jelenti, hogy mai, Nyicsiparnál tett látogatása számított különleges eseménynek, habár mikor reggel jött, pufajkában volt, mint mindig. Az én tüdőmmel még egy megfázás, hát rögtön… – és befejezte a köhögést, ami az előző rohamából maradt hátra. – A rosseb…
A kemencével szemben lévő keskeny kis ablakban egyszer csak felvillantak az esti nap sárgás sugarai, élesen, mintegy reflektorfényben világítva meg a szálló porral együtt a pici vörös cseppeket, amiket Kazimir köhögött ki. A pópa hirtelen mozdulattal hátrahúzódott Kazimirtől és a köhögésétől, majd hogy székestől föl nem borult. Elszégyellte magát emiatt, és rászólt Kazimirre: «Hagyná abba a dohányzást, jobban lenne…» – mire Kazimir bólintott: «Nemsokára abbahagyom…»
Zenusz fél kézzel gombolkozott ki, egyik gombot a másik után, és látni lehetett, ahogy egyre inkább fulladozik, márpedig a gombok alatt még egy cipzár is volt, amivel sehogy sem tudott megküzdeni, de végül sikerült a fogóját a torkától elhúznia:
– Huh…
– Nem muszáj semmit mondanod – mondta Nyicsipar –, nekem nem fontos.
Kazimir azonnal fel is állt a padról, Zenuszt pedig a kabátja vállánál fogva húzta maga után:
– Na mit mondtam?… Gyerünk!…
Zenusz kiszabadította magát, kicsit odébb csúszott a padon és éppen a fénypászmába került, ami ferdén, mint a szarufa, vetődött be az ablakon. Szürke haja ezüstösen csillant fel, a fény a szemébe vágott, rögtön könnyezni is kezdett, hátát a kemencének támasztotta, vaksin nézett a fénybe, és megeredt a nyelve:
– Nekem sem kellett ez, míg meg nem jelent álmomban Danuta… Nagyböjt első napján… aztán még három éjszaka egymás után. És mindig ugyanazzal: valld be, valld be, vállald a vétkedet, vállald. Mondd meg Nyicsiparnak, hogy mi lett a fiával. Hogy készen álljon a vele való találkozásra…
Nyicsipar hátára fordult az oldaláról, hogy ne nézzen Zenuszra, ne lássa a könnyeit, de akkor is látta, őt is, a könnyeit is, és akkor itt van még Kazimir és a pópa, Nyicsiparra bámulnak: na, ehhez mit szólsz? – ezért megkérdezte:
– Micsoda fiammal?…
Csak azért kérdezte, hogy kérdezzen valamit, mert hisz mikor volt az, és volt-e egyáltalán, de a kérdése, úgy tűnt, erőt adott Zenusznak, aki innentől már megállás nélkül mondott mindent végig…
– A véletlen hozta így, sosem gondoltam volna… Amikor elvittek, motorkerékpáron vittek a járásba, elmentünk a ház mellett, ahol Zoszja, a húgom lakott – ott állt éppen az ablakban. Meglátott és futott a szeretőjéhez, akit egyenesen Moszkvából rendeltek ide, állítólag nem volt ő semmilyen főnök, de mégis mindenkinek ő parancsolt. Ő mondta a nyomozónak, aki szintén moszkvai volt, hogy cseréljen ki engem valaki másra… Annak meg mindegy, hogy kit csukat le, de hogyan cseréljen ki? Kell valamilyen bizonyíték, hogy nem én vagyok a bűnös, hanem valaki más. Kérdi a nyomozó: ki tehetne ilyen vallomást?… Hát én mondtam, hogy talán Kazimir, mégis a testvérem, ha csak unokatestvér is… Akkor elmentünk Kazimirhoz, ő meg, mint a községi tanács elnöke, leírta, hogy nem vagyok bűnös. Azt mondja a nyomozó: ez kevés. Azt is le kell még írni, hogy kicsoda…
– És én mit… – Kazimir erőt vett magán, és Zenuszt félbeszakítva akart valamit mondani, de nem tudta befejezni, mert rájött a köhögés.
Zenusz nem várt, míg megnyugszik.
– Danuta miatt nem szerettelek téged, Nyicsipar, annyira nem szerettelek, hogy gyűlöltelek, hát azt mondtam, hogy te gyújtottad föl. Kazimir pedig leírta… A nyomozó megfenyegette: ha nem írja ezt meg, hát őt is bűnössé lehet tenni, hiába, hogy ő az elnök…
Kazimirnek végre alábbhagyott a köhögése, bólintott, hogy igen: így történt…
– Engem kiengedtek, téged pedig leültettek – folytatta megállás nélkül Zenusz. – És amikor Vazjankovval ittunk a dologra, így hívták azt a moszkvai alakot, hát én lerészegedtem és elmondtam, hogy szeretem Danutát és ő is szeret engem, és hogy együtt akarunk lenni. Azt mondta, hogy ebben az esetben nem szabad visszamennem a faluba, mert mindenki mindent meg fog érteni, elment és elhozta Danutát. Az pedig azt sem tudta, hová viszi, azt hitte kitelepítik vagy börtönbe csukják… Engem meglátott: kiabált és sírt… De ő is szeretett engem, hallod?…
– Hallom… – válaszolt közömbösen Nyicsipar. – Mit mondtál, hogy hívták azt az alakot Moszkvából?…
– Vazjankov… Mindezt azért csinálta, hogy Zoszja vele legyen. Nem akart megnősülni, óvatos volt, talán azért, hogy Zoszja nyugatra való, de a lényeg, hogy vele legyen… Moszkva közelében lakott az anyja, már egyedül élt, öreg volt, hát őhozzá küldött bennünket, hogy ne kerüljünk itt senkinek a szeme elé… Danuta már ott szült, és akármilyen dühös is voltam miatta, de a fiának a Nyicsipar nevet adta, mert hogy a tiéd… Ahogy megnőtt, már annyira hasonlított rád… Danuta kincsei között, egy kicsi dobozban, akkora mint egy cigarettásdoboz, megtaláltam a fényképedet, bizony magánál hordta, hát meg sem lehetett különböztetni, csak hogy gyerek… És olyan féltékenység égetett engem, annyira féltékeny voltam, hogy az egész bensőm… itt… tessék, itt… – Zenusz kezét a mellére szorította, és a napfény-pászma nyomában, ami lecsúszott az arcáról, elhalványult és el is aludt, elkezdett jobboldalra dőlni – háta és feje a kemence oldalán – a mankóra, a pad szélére, ahonnan legurult a padlóra, az utolsó esti napsugár fényébe – Kazimirnak már nem sikerült elkapnia…
A pópa ugrott oda, hónaljánál fogva felhúzta a kanapéra, ami az erdő felőli fal mellett állt, amelyik mögött valaha Nyicsipar és Kazimir az aranyat találták… Egy teljes percig csak Zenusz pulzusát tapogatta és a szívét hallgatta, fülét a mellére tapasztva, majd keresztbe rakta karjait a mellén:
– Vége. Adj Uram néki örök nyugodalmat…
– A rosseb… – nyögte ki Kazimir. – Nem hiába sietett akkor… De vajon minek?…
– Hogy még idejében legyen – mondta a pópa, miközben keresztet vetett. – Embereket kell hívni, a házába vinni…
Kazimir nehezen állt fel a padról, hogy odalépjen a kanapéhoz:
– Hívni persze lehet… De mi lesz otthon vele?… Ott fog feküdni egyedül? Na, mit hallgatsz, Nyicsipar?
– Miért, mit mondjak?
– Mondj valamit…
– Könnyű halála volt… Fekhet itt nyugodtan, engem nem zavar…
A pópa meglepetéssel nézett Nyicsiparra.
– Lehetne így is, tényleg… Majd ha lesz koporsó, akkor… Csak hát le kéne mosdatni és átöltöztetni, amíg nem merevedett meg.
Kazimir Zenusz fölé hajolt és megigazította mellén a kezeit, bár erre nem volt szükség.
– És mibe öltöztessük? Minden ruhája rajta van…
– Hát csak nem ebben a kabátban temetjük el… Legalább egy fehér inget…
– Nincs neki fehér inge…
– Nekem van, Antanina vett egyet… Inget is, öltönyt is… Vegyétek ki a szekrényből – mondta Nyicsipar, Kazimir pedig odacsoszogott a szekrényhez, és míg kivette az öltönyt, megkérdezte:
– Te magad meg nem készülsz meghalni?…
Mégiscsak érdekes, hogy Zenusz meghalt, Kazimir pedig él. Sőt, még az is lehet, hogy Nyicsipart is túléli, pedig ő az öregebb… Nyicsipar megpróbált Kazimir szeme mélyébe nézni, de nem volt beleírva, hogy túléli őt, vagy sem…
Kazimir és a pópa levetkőztették Zenuszt, nagyjából lemosdatták, és kezdték öltöztetni. A pópa forgatta a testet egyik oldaláról a másikra, Kazimir pedig ráadta azt a ruhát, amit Antanina vásárolt Nyicsipar halálára…
Felöltöztetve szép volt Zenusz. Városiasan nézett ki…
– Még egy nyakkendő is jól állna neki – mondta Kazimir.
A szekrényben nem volt nyakkendő, de a padláson volt egy koporsó, és Nyicsipar a plafonra mutatott:
– A padláson van egy koporsóm…
A pópa nem bírta volna egyedül lehozni a koporsót, úgy döntöttek, hogy majd holnap…
– Bemegyek a tanácsra és kiállítom a haláleseti jegyzőkönyvet – készülődött Kazimir. – Micsoda sors: a gyereket és a feleségét megölni, magának is csaknem ott pusztulni, de meghalni a gyerek apjának a házában halni meg, ráadásul…
Kazimir elharapta a szavát.
– Fejezze csak be – mondta a pópa. – Magának sem árt, ha bocsánatot kér.
– És ehhez nekem mi közöm van? – erősködött Kazimir. – Ehhez aztán semmi közöm. – De rögtön egyetértésre is jutott a pópával. – Habár, bizonyára igaza van: ha nem lett volna az, akkor nem lett volna ez sem…
Kazimir, mintha csak eszébe jutott volna, hogy beteg, köhögött egy párszor és visszaült a padra. Kigombolta a kabátját, amit még akkor sem vett le, amikor Zenuszt hozták rendbe.
– Azt nem látta senki, hogyan történt… lehet, hogy egyszerűen kicsúszott az útról avval a motorral, amit akkor vásárolt… Lehet, hogy ivott rá, mikor megvette, és ittas volt… De mikor aztán velem ivott, hát sírt, hogy szándékosan tette. Ordított, hogy nem bírta látni, hogy a fiad mennyire hasonlít rád, és hogy az anyja mennyire szereti, hogy beleőrült ebbe a féltékenységbe, hogy maga fordult le az útról, amikor Moszkva közelében azzal a motorral mentek. Neki a gerince törött, de ők… – Kazimir felállt. – Hát így… vallott. Bocsásd meg, Nyicsipar.
Habozva állt ott, de mivel nem kapott választ, elindult az ajtó felé.
– Hát, ahogy akarod…
– Várj – állította meg Nyicsipar. – Emlékszel, mikor az aranyat találtuk veled?
Kazimir bizonytalanul állt meg:
– Emlékszem…
– És hol van?
– De hát leadtuk…
– Ez az… Mindet leadtuk…
Nyicsipar nem mondott más semmit, Kazimir fogta a zár pántját, a fém fémnek ütközött hangosan, és Nyicsipar megkérdezte:
– Mondd, Kazimir, ha én…
– Mit akarsz?
– Ha akkor én felajánlottam volna, hogy osztozkodjunk meg az aranyon, elvetted volna a felét? Csak őszintén, mintha gyónnál…
– De hát nem ajánlottad fel – válaszolt azonnal Kazimir, és miután megküzdött az átnedvesedett ajtóval, kinyitotta, maga mögött be is csukta, még a pópától sem búcsúzott el.
A pópa ott állt és figyelmesen nézte Zenusz arcát.
– Hogy megvilágosodott… Mit tesz, ha az ember meggyón… beismeri bűneit… Hát maga minek mondta azt, hogy énrám mindenfélét mondtak?
– Kicsodák?…
– Zenusz és Kazimir.
– De hát nem csak ők… Mindenki… És ők is…
A pópa közelebb húzta a széket Nyicsiparhoz és leült.
– Tudja, nekem apám is, nagyapám is pópa volt, nagyapámat száműzték… A tizenöt lágerévet csoda, hogy túlélte. Amikor visszajött, nem mondott el semmit, csak egyetlenegy történetet. Uszályon húzták őket a Jenyiszej folyón a láger felé és elterjedt a hír, hogy a Jenyiszej torkolatában, már Igarkán is túl, az uszályokat elsüllyesztik. Akik rajtuk vannak, azokkal együtt. Volt, aki nem hitte: hogy tehetnének ilyent?… Mások kezdtek készülni a halálra: imádkoztak, gyóntak… Egyikük gyilkosságot ismert be a pópának. És azt is elismerte, hogy nem bánta meg, nem sajnálja, hogy embert ölt. Mindenkit megölt volna, mert ádázan gyűlöl minden embert. Csakúgy, mint Istent, aki megteremtette őket… A többiek, majdnem mindenki, azt mondta, hogy szereti Istent, mint ahogy felebarátait is… És amikor süllyedni kezdett az uszály, véletlenül, mert leszakadt a vontatóhajóról és nekiment egy parti sziklának, hát az emberek arra a sziklára kapaszkodtak fölfelé, egyik a másikán keresztül. Felebarátjain mászva. Hátakon, fejeken, egyik a másikon taposott, visszalökve amazt a vízbe. A pópát is, nagyapámat, ledobták így a vízbe… Senki nem is gondolt rá, hogy segítsen neki kimenekülni, kivéve egyetlen embert. Azt, aki bevallott egy gyilkosságot és azt, hogy gyűlöli az embereket. Meggyónt…
A pópa ugyanolyan figyelmesen nézett Nyicsipar arcába, mint az imént Zenuszéba. Nyicsipar nem fordította el a tekintetét:
– Mire mondja ezt?…
A pópa felállt.
– Csak úgy, eszembe jutott… Gyertyája van? Gyertyát kéne állítani.
– A ház tiszta felében, az ikon mögött. Ha Antanina be nem zárta az ajtót, mert szokta…
Az ajtó nyitva volt, Antanina ma sietett a városba…
– Magának ilyen ötszobás háza van, és mégis mindig csak a konyhában van, a kemencénél – ment át a ház tiszta felébe a pópa, és szólt onnan egy perc múlva vissza: – Akkor az ikont is leveszem…
– Vegye csak…
Öt szoba az öt gyereknek… De a sors nem így hozta…
– Mögötte még valami papír is volt – jött vissza a pópa az ikonnal és a gyertyákkal, a papírt odaadta Nyicsiparnak, az ikont letette Zenusz fejénél, a kanapé mellett, az asztalra. – Hát a gyertyát mibe állítsam?…
– Miért, nem a kezébe kell?…
– A kezében el kell majd oltani. Maga felkel?…
– Felkelek. Úgy is fel kell keljek a vödörhöz…
– Akkor alá kéne tenni valamit, hogy ne csöpögjön… – a pópa körülnézett a sarokban, ahol a kézmosó lógott, alatta vödörrel, egy tisztább törülközőt keresett.
– A szekrényben van tiszta, a polcon… Antanina vette…
– De bevásárolt… – vett elő a pópa egy törülközőt, Zenusz mellére terítette, kezét felemelte és ügyesen körbetekerte a törülközővel. – Hát keresztet Antanina nem vásárolt? Valamiért nincs rajta kereszt…
Nyicsipar leakasztotta a nyakáról a keresztet, ami egy feketére zsírosodott zsinegen lógott.
– Jó lesz talán az enyém is?…
– Jó lesz, miért ne… Csak levágom a zsineget? Valahogy nem jó így…
– Vágja csak le…
A pópa fogott egy kést a kemence polcán, levágta a zsineget, a kis keresztet a törülközőre fektette és felállította a gyertyát.
– Maga figyelje csak, hogy mikor ég le. Vagy talán inkább oltsam el és majd holnap meggyújtjuk?
– Égjen csak. Majd fölkelek…
– De akkor figyeljen, mikor fog leégni… – ismételte meg a pópa, és távozóban mégsem búcsúzott el. – Később majd még visszajövök…
Később nem jött vissza.
Azon a papiroson, amit a pópa talált a gyertyákkal az ikon mögött, az állt, hogy Jancseuszki Nyicsipar Rigoravics polgártárs, teljes öntudatánál és tökéletes emlékezet birtokában, halála utánra házát és minden benne lévő ingóságát Ljubcevics Antanina Alekszejevna polgártársnőre hagyja… A papírt Nyicsipar írta alá, lejjebb Krivje községi tanács bélyegzője díszlett az elnök aláírásával: hogy ti. ahogy itt le van írva, az úgy is van. Nyicsipar nem egyszer írt alá tiszta lapokat: Antaninának hol kérvényt kellett írnia, hogy számítsák újra a nyugdíját, majd azt a kérvényt újraírnia, hogy a pénzt neki adják oda a postán. Hát ezért nem akarta Antanina, hogy Zenusz eljöjjön Kazimirrel, hátha Kazimirnak Zenusz után magának is kedve támad beismerni vétkeit, és elszólja magát…
Antanina maga is Krivjéből származott, de nem volt háza: apja, mikor megözvegyült, elitta a házát, és egy tutaj alatt pusztult el. Pedig azelőtt micsoda világfi volt, harmonikázott… A lánya Hrodnában kitanulta a könyvelő szakot és városi emberhez ment feleségül… Az az ember három gyereket csinált neki egymás után, aztán pedig otthagyta gyerekestül. Megküzdött az asszony, hétrét görnyedt, hogy a két lányból és egy fiúból embert faragjon… Most pedig már közelednek a nyugdíjas évei, hát mit csináljon a városban? Hát ezért jött ki Nyicsiparhoz, amikor az ágynak esett. Figyelj, mondta, csináljuk így: most te azt kapod, hogy én ápollak, aztán meg én – a házadat. És bár az az ápolás hetenként egyszeri csak, de úgymond, megegyeztek. De az asszony nem hitt a szavaknak, okmányt hamisított…
A csaló.
És Kazimir is csaló… Rájött, érted, a köhögés… Bocsáss meg, Nyicsipar… Aki egyszer hamisat ír, másodszor is megteszi.
Ugye, Zenusz?… Nem házat!… A sorsomat vetted el, Zenusz, nekem pedig a sajátodat adtad. Elcsaltad… És Kazimir aláírta, hogy így volt!
És mi járt ezért Kazimirnak?… Semmi. Ahogy a községi tanács elnökének született, úgy elnökeként is fog meghalni.
Hát Zenusznak mi jár ezért?… Mit kaptál ezért, Zenusz? Elveszítetted a feleséged és a gyereket?… De hát saját magad ölted meg őket! Nem is a tiéidet – az enyéimet!… És ezért nem jár semmi? És a pópa még azt mondja, hogy kivilágosodott az arcod?…
Ez hogy lehet?
Így van, Danuta?…
Nyicsipar próbált Danutára visszaemlékezni: milyen volt, hogy nézett ki – de nem tudta felidézni. Csak arra emlékezett, hogy volt, más semmi nem jutott az eszébe. Ahogy egy tó hullámaira emlékszünk, szélre a búzamezőn, felhőre az égen…
Viszont a fiára, a kis Nyicsiparra, őrá emlékezett… Mintha ott futott volna, szőke kisgyerek, a mezőn messze-messze, ahol a szivárvány van, és olyan szép színes, világos, ünnepélyes a láthatár, oda szeretne szaladni, de a mama és a papa – csak azt nem tudni: ezek annak a felnőtt Nyicsiparnak a szülei, aki gyerekké vált, vagy ezek a szülők, már ő maga Danutával – a ház elől kiabálnak utána, még a régi elől, amelyik nem az elátkozott helyen épült: «Nyicsipar, Nyicsipar!… Fiam, kisfiam!… Nem szivárvány az ott, hanem villám!…» – olyan sokáig kiabálnak mindketten, egyik a másik után, Nyicsipar pedig csak fut tovább, egyre gyorsabban és gyorsabban, mert elsőként akar odaérni a láthatáron a szivárvány alá, ahová már minden oldalról futnak, az a kis Vazjankov is, akinek felnőttkorában egy medve lerágta a fejét, meg az a titkosított Vazjankov is, akinek idős anyja él Moszkva mellett, és aki felnőttkorában, hogy Zoszjával lehessen, azt találta ki, hogy Nyicsipart csukja le Zenusz helyett, és ott fut a lágerőrségből az a kis őrmester, és Danuta és a pópa, és Antanina a két lányával és a fiával, és az apja a harmonikájával, és Kazimir egy szatyornyi arannyal, ami megmaradt neki, habár leadta, és Zenusz, aki még él, bár már meghalt, agyonvágta a villám, ami a szivárványból csapott le, szóval hogy van ez… na, Zenusz?…
Nyicsiparnak úgy tűnt, hogy Zenusz felsóhajtott, keze megmozdult a törülköző alatt – és a gyertyacsonk lecsúszott a kanapéra…
Ha Nyicsipar halála után életben maradt volna, és megkérdezték volna, hogy miért nem kelt fel, hogy eloltsa, pedig el tudta volna, hát nem válaszolt volna… Talán azt hitte, hogy a gyertyacsonk magától elalszik, vagy az is lehet, hogy annyira belefáradt az életbe, hogy hadd égjen csak, de az is, hogy már haldoklott, amikor a gyertya a leégett…
Zenuszt és Nyicsipart nem nagyon gyászolták, de nem is volt ki gyászoljon: nem hagytak maguk után senkit, hogy gyászolja őket. Csupán Antanina siratta meg egy kicsit azt, ami az övé, meg a pópa sajnálkozott, a misén még be is vallotta vétkét, hogy otthagyta Nyicsipart úgy, hogy nem oltotta el a gyertyát. De akár el is olthatta volna – Nyicsipar újra meg tudta volna gyújtani…
A pópát, önmagán kívül senki sem hibáztatta. Mert mi történt, elégett két vén fatuskó, ráadásul az egyik már halott volt. Ennél nagyobb baj ne legyen az életben.
Talán csak a házért kár… Remek ház volt, a legjobb az egész faluban, még ha elátkozott helyen is állt.
2007. április-május
Kreva, Menszk.
Fordította: Bárász Péter
Uladzimir Nyakljajeu (1946) – költő, író, Minszk. Tagja a Belarusz Írók szövetségének és a belarusz Pen-központnak, először egyiknek, később a másiknak elnöke is volt. Több mint húsz önálló verses- és prózai kötete jelent meg. Valjancin Akudovics szerint Nyakljajeu bizonyította be, hogy hamis az a sztereotípia, mely szerint a költők ifjú korukban írják legjobb verseiket: az emigrációban írt Ágy a méhnek c. elbeszélő költeménye az egész belarusz irodalom egyik legszebb írása, ha nem a legszebb. Mintegy tíz nemzetközi és belarusz irodalmi díj, valamint három szovjet és belarusz érdemrend és díj kitüntetettje. Többször jelölték irodalmi Nobel-díjra. 1999-től 2003-ig önkéntes emigrációban élt. 2010-ben a belarusz elnökválasztásokon elnökjelölt volt. Azóta is aktív ellenzéki, aminek következtében nem ritka “vendége” a belarusz börtönöknek.
Illusztráció: Uladzimir Nyakljajeu fotójának felhasználásával, Wikipedia
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
