Magyar Miklós: A Biblia Albert Camus “A bukás” és “Az első ember” című regényében
A kritika Camus-t hol egyszerűen „ateistának”, hol árnyaltabban „agnosztikus ateistának” tartja. Erről tanúskodnak az íróról szóló cikkek címei is, mint „Camus ateista humanizmusa” vagy „Albert Camus, az ateista gondolkodó, aki a keresztényekhez szólt”1 Michel Onfray „anarchista hedonizmusról” és „agresszív ateizmusról” beszél Camus-nél. Olivier Todd szerint Camus ateizmusát „nyugtalanság” és „tanácstalanság” színezi.
Maga az író tagadja, hogy ateista lenne. A Le Monde 1956. augusztus 31-i számában nyilatkozza: „Nem hiszek Istenben. Ez igaz. Ezért még nem vagyok ateista.” A félreértések alapja az, hogy a források és a szótárak a legkülönfélébb értelmezését adják az ateizmusnak, csakúgy, mint a kritikusok. Ha végigolvassuk A lázadó emberben az ateizmus történetét Camus értelmezésében, világosan kitűnik, hogy nem állja meg helyét az ateista minősítés. Akár ő magára is érvényes lehet a könyv ezen mondata: „semmi nem lohasztja le az emberek szívében az istenítés vágyát.” Camus műveiben mindvégig jelen van az Isten hiányából fakadó szenvedés. Ő – Gide-el ellentétben – nem elveszti hitét, hanem hit nélkül nő fel. Az önéletrajzi ihletésű Az első emberben Jacques anyja „Istenről sose beszélt. Valójában ezt a szót Jacques nem is hallotta egész gyerekkorában, s nem is nagyon törődött vele. A titokzatos, áradó élet önmagában is betöltötte egész lényét.”2
1957. december 9-én, a Nobel-díj átvétele alkalmából, Stockholmban beszél arról a „megindultságról és rendkívül mély érzéseiről, amiket Krisztus személyes története és tanításai” kiváltottak benne. Ez a vallomása magyarázatot adhat arra, hogy a nem hívő Camus miért fordul a Bibliához.
Az alábbiakban a bibliai utalásokat és idézeteket vizsgálom Camus két regényében, A bukásban és Az első emberben.
A rossz lelkiismeret regénye: A bukás
A mű címe megtévesztő lehet. Mészáros Vilma idézi Brükberger Camus-nekrológját, amelyben a szerző A bukást a keresztény mitológiát idéző Camus-művek közé sorolja. Mészáros hozzáteszi: „Nyilvánvalóan a szó bibliai „bűnbeesés” jelentésére gondol. Kétségtelenül igaza van: nem botlást jelent itt a „bukás” szó, hanem pokolra vettetést. Csak éppen a megváltás nincs jelen.”3 S pontosan ez az, ami tagadja azon vélemények jogosultságát, amelyek valamilyen keresztényi tanítást vélnek felfedezni a műben. Ezt egyébként maga Camus is több helyütt formálisan elutasítja.
A regény cselekményét maga az író is összefoglalja: „Az az ember, aki A bukásban beszél, egy kiszámított vallomásba kezd. Visszavonultan Amszterdamba, a csatornák és a hideg fény városába, ahol a remetét és a prófétát játssza, ez a volt ügyvéd egy kétes hírű bárban várja megértő hallgatóságát. Modern gondolkodású, azaz nem tudja elviselni, hogy mások ítéljék meg. Igyekszik hát a maga perét előadni, de úgy, hogy annál jobban el tudjon ítélni másokat. A tükröt, amelybe belenéz, végül a többiek felé fordítja. Hol kezdődik a vallomás, és hol a vád? Különleges eset vagy a mindennapok hőse? Egy igazság mindenképpen van ebben a tudatos tükörjátékban: a fájdalom és ami abból következik.”4
A regény főhőse Jean-Baptiste Clamence, egy valaha jó nevű párizsi ügyvéd, aki vezeklő bírónak (juge-pénitent) nevezi magát. A név, akárcsak a mű címe, intertextuális utalás a Bibliára. A Jean-Baptiste keresztnév Keresztelő Szent Jánost − aki az Új Testamentumban az utolsó próféta megnevezést kapta − idézi, a vezetéknév, Clamence pedig annak mondását: Ego vox clamantis in deserto (Én kiáltó szó vagyok a pusztában). A névadás kapcsán egy belga egyetemista lány a következő kérdéseket teszi fel az íróhoz címzett levelében: „igaz, hogy Jean-Baptiste Clamence neve az Evangélium Keresztelő Szent Jánosát idézi, a Clamence pedig azt jelentené: »a kiáltó«?” Camus válasza: „Igen, Clamence neve szójátékot rejt, és a megfejtés pontosan az, amit levelében ír.”5
Clamence a Biblia ismeretét örömmel nyugtázza hallgatójánál. Amikor bemutatkozik néma társának, utal a szadduceusokra, majd megjegyzi: „De ha nem forgatta gyakran a Szentírást, ezzel bizonyára nincs sokkal előrébb. Hogy mégis? Ennyire ismeri hát a Bibliát? Nahát, ön most már tényleg érdekel engem.”6 A Biblia ismeretére az egész történet során szüksége lesz Clamence hallgatójának ahhoz, hogy megértse a bibliai utalásokat.
Ahogyan Clamence egyre szorosabbra fogja hálóját néma hallgatója körül, hogy azután saját rossz lelkiismeretét a másikra hárítsa, úgy sokasodnak a bibliai intertextuális utalások. Amikor már úgy érzi, hogy sikerül hallgatóját a pokol utolsó bugyrába vonnia, kijelenti: „az összes ember bűnössége felől semmi kétségünk nem lehet.”7
És itt következnek azok az idézetek az Evangéliumból, amelyek mögé a képmutató polgárok bújnak, és amelyek nevében elkövetik bűneiket. Az idézetekhez fűzött kommentárjaival Clamence-Camus ezeket a bűnöket leplezi le. János evangéliumának nyolcadik fejezetéből való idézet: „én nem ítélkezem feletted”. Clamence hozzáteszi: „ők mindenkit elítélnek, és senkit nem mentenek fel.”8 Később Szent Péter apostol példáján ostorozza Clamence azokat, akik szóban megbocsátanak, valójában azonban mindenkit elítélnek: „Péter, tudja, a gyáva tanítvány, szóval Péter így tagadja meg: „Nem ismerem ezt az embert… Azt sem tudom, miről van szó…stb.” Most komolyan, ez már szinte túlzás! Ő viszont egy szójátékkal válaszolt: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel az egyházamat.” Ennél aligha lehetett volna ironikusabb, nem gondolja? De nem, még ezt is képesek felülmúlni! „Látjátok, ő megmondta!” Hát tényleg megmondta, tudta, miről beszél. Aztán elment innen örökre, itthagyva a többieket, hogy kedvükre bíráskodjanak és ítélkezzenek: a nyelvükön ott a megbocsátás, de a szívük mindenkit elítél.”9
A bibliai idézetekre Jacqueline Lévi-Valensi is felhívja a figyelmet a La chute d’Albert Camus című könyvében, ám nem tér ki azokra a megjegyzésekre, amiket Clamence fűz ezekhez az idézetekhez.10 Pedig az idézetek szerepe csakis a fentebbi ironikus megjegyzésekkel együtt válik világossá.
Clamence szereti magát a Mindenhatóhoz hasonlítani. Egy helyütt a Jelenések könyvére utal: „Vagyok a vég és a kezdet, és én hirdetem ki a törvényt. Egyszóval vezeklőbíró vagyok.11. A Jelenések könyvében ez áll: „Én vagyok az alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van és a ki vala és a ki eljövendő, a Mindenható.”12
Clamence „hamis prófétaként” arra használja fel a Keresztelő Jánosra történő bibliai utalásokat, hogy rámutasson a vallási mítoszok mögé rejtőző polgárok álszent életének valamennyi bűnére.
Elsődleges célját, az egyetemes bűnösség vallását, egy másik szent, Szent Ágoston példája szolgáltatja Clamence számára.
Algír egyetemén záró dolgozatát Keresztény metafizika és Neoplatonizmus, Plótinosz és Szent Ágoston címmel írja Camus. Ebben elemzi az evangéliumi kereszténység, az időszámítás utáni első századok görög filozófiája és Szent Ágoston keresztény dogmatizmusa közötti kapcsolatokat. Mi késztethette Camus-t arra, hogy éppen Szent Ágostont válassza témául? Bizonyára az is szerepet játszhatott ebben, hogy mindketten Algériában születtek, mindkettőjüket ugyanazok a problémák kínozták: a gonosz, a halál, a sors, az ember boldogsága.
Szent Ágoston a római katolikus egyház szentje és tanítója volt. A Római Birodalom Numidia (Észak-Afrika) tartományában, Thagastéban született 354-ben. A bűn kérdésének vizsgálatánál eljut az eredendő bűn felismeréséig. Azt vallja, hogy Ádámnak, az első embernek, megadatott a Jó választásának szabad akarata. Isten a döntés jogát is meghagyta neki, de ő rosszra használta ezt a jogot. Szent Ágoston szerint azonban Ádám bűne nem egy ember cselekedete, hanem az emberi lét lényege. Azaz Ádám bűnbeesésével az egész emberiség testében-lelkében meg van mérgezve, halálra és kárhozatra van ítélve. A bűn állapotából az ember képtelen önmaga erejéből szabadulni. Témánk szempontjából ez Szent Ágoston legfontosabb tanítása, ez a kitétele az, amit a huszonhárom éves Camus felró a kereszténységnek: az általános bűnösség hirdetését.
Míg disszertációjában Camus bírálja Szent Ágoston tanítását az egyetemes bűnről, A bukásban úgy tűnik, Clamence osztozik ebben a nézetben. Ugyanakkor Szent Ágostonnal ellentétben, aki szerint a bűn állapotából az ember képes megszabadulni az isteni kegyelem által, Clamence kizárja ezt a lehetőséget is. Clamence krédója: „Minden ember tanúja az összes többi ember bűntetteinek: én csak ebben hiszek, és ebben reménykedem.”13
Clamence kívánsága, hogy levágott fejét beszélőtársa felemelje az egybegyűlt nép előtt, nyilvánvaló utalás Keresztelő János lefejezésére. Emlékeztetőül: Heródes király elfogatta Keresztelő Jánost, mert az elítélte amiatt, hogy testvére feleségét, Heródiást vette el. A Biblia szerint amikor Heródiás lánya, Salomé táncolt a király előtt, az megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát. Salomé anyja azt mondta lányának, hogy Keresztelő János fejét kérje egy tálcán.
A vezeklő bíró a „Messiás nélküli Illés”, aki a regény végén „hamis prófétának” vallja magát, ismét utal nevének jelentésére, a „pusztába kiáltóra”: „És ahogy a frissen levágott fejemet az összegyűlt sokaság fölé emelnék, hogy az emberek felismerjék magukat minden bevégeztetett, én pedig észrevétlenül szintén felhagynék azzal, hogy hamis próféta legyek, aki a pusztába kiált, és nem hajlandó onnan kijönni”14
Egy gyötrelmes gyermekkor regénye: Az első ember
Szándéka szerint Camus Az első embert az „abszurd és a lázadó ciklus” után egy harmadik, a „szeretet ciklusa” első részének szánta. Tolsztoj Háború és békéjéhez hasonló regényt akart írni. A háromkötetesre tervezett, ambiciózus munkának csak az első része készült el 1960. január 4-én autóbalesetben bekövetkezett halála miatt.
A regény megírásakor Camus lehangolt, megviselik az algériai függetlenségi háború eseményei és az is, hogy baloldali barátai elfordulnak tőle, és „a kapitalisták bérencének” nevezik, amiért elítéli a Gulagot. Már 1951-ben, A lázadó ember megjelenésekor kíméletlen támadások érik mind az egzisztencialista filozófusok, mind a szürrealista írók, költők részéről.15 Mindezt tetézi feleségének, Francine-nak egyre súlyosbodó depressziója.
Camus a legfontosabb regényének tartotta Az első embert. Ezzel a kritikusok is egyetértenek. Egyöntetű véleményük szerint Az első ember Camus regényei közül a legfontosabb és a huszadik század regényirodalmának egyik fő műve. Az író életművének tanulmányozását is célszerű Az első ember megismerésével kezdeni. Annál sajnálatosabb, hogy jóllehet a regény magyar fordításban is megjelent, az itthoni kritika meglehetősen mostohán bánik ezzel a remekművel; szinte tudomást sem vesz róla.
A Le premier homme (Az első ember) cím 1953-ban fogant meg Camus-ben. 1959-ben egy másikat is említ egy interjúban: „Valójában egy másik nevet akartam neki adni, Ádámot, ha ennek a címnek egy mitikus, hacsak nem mitológiai értelmet lehetett volna adni. (…) Valójában mindannyian, magamat is beleértve, egy bizonyos fokig „az első ember” vagyunk, saját történetünk Ádámja.”16
A regény címe nyilvánvaló intertextuális utalás a Bibliára. Tanulmányai során Camus behatóan foglalkozott a Bibliával. Egyes kritikusok egészen addig mennek el, hogy Az első embert egy bibliai átírásnak tartják, utalva André Gide-re. Tény és való, hogy a Rosszul leláncolt Prométheusz, A tékozló fiú megtérése, az Oidipusz, a Thészeusz egy-egy bibliai történet átírása; Gide újraértelmezi ezeket saját céljainak megfelelően. Az első ember viszont egészében nem valamely mitológiai történet átírása, annak ellenére, hogy mindvégig kimutathatók a hol konkrét, hol burkolt utalások a Bibliára, sőt vannak részek, amelyeket akár egy bibliai történet átírásának is tekinthetünk.
Az első emberben nemcsak a regény címe, de a két rész címei is intertextuális utalások a Bibliára. Az első rész Az apa keresése (Recherche du père), a második A fiú vagy az első ember (Le fils ou le premier homme).
A regény első képe a nyugatról kelet felé menekülő Káin útját idézi fel a felhők vonulásának irányával: „A kavicsos úton haladó szekér fölött sűrű, tömött felhők vonultak kelet felé az alkonyi szürkeségben. Három nappal ezelőtt az Atlanti-óceán fölött duzzadtak föl, megvárták a nyugati szelet, aztán meglódultak, előbb lassan, majd egyre gyorsabban repültek a foszforeszkáló őszi vizek fölött, egyenesen a szárazföldnek, szétterültek a marokkói gerincek fölött, majd megint összeverődtek az algériai fennsíkon, s most, a tunéziai határtól nem messze a Tirrén-tenger felé vették útjukat, hogy ott enyésszenek el. Miután több ezer kilométert tettek meg az északról a mindig mozgó tenger, délről pedig a megdermedt homokhullámok által oltalmazott hatalmas szigetféle fölött, alig gyorsabban haladva, mint az évezredek során a népek s a birodalmak, megtört a lendületük, néhány olvadozni is kezdett, s kövér esőcseppek hullongtak nagyokat koppanva a ponyván a négy utas feje fölött.”17
Az apa keresése nem pusztán a korán elhunyt apa nyomainak felkutatását jelenti. A hiányzó apa a hiányzó Isten képének felidézése is. Egy lapalji jegyzetben olvassuk a regényben: „Jacques/ Kezdettől fogva, már kisgyerekkoromban próbáltam megtalálni, mi a jó és mi a rossz (…) szükségem van valakire, aki megmutatja az utat, aki megszid vagy megdicsér, nem a hatalma révén, hanem mert tekintélye van, szükségem van az apámra.”18 Az erkölcsi tekintély igénye készteti arra Camus-t, hogy a Bibliát idézze fel, de azzal a tudással, hogy Ádám, az első ember, fellázadt Isten ellen. A második rész címe, A fiú vagy az első ember, szimbolikusan Krisztusra és Ádámra utal.
A cím után maga a hős neve: Jacques Cormery. A vezetéknév azonos Camus apai ágú nagyanyjának családi nevével. A J. C. kezdőbetűk, amelyekkel a főhőst sokszor megjelöli, Jézus Krisztust idézik fel az olvasóban. A J. C. egyébként Camus két gyermekének, Jean-nak és Catherine-nak is kezdőbetűje. A gyermek Jacques szinte teljes hasonmása a gyermek Camus-nek.
Megszületik Jacques Cormery. A gyermek születése tekinthető akár a Biblia Jézus születéséről szóló részének átírásaként is. Jacques, akárcsak Jézus, egy hosszú utazás után születik. Augustus császár népszámlálást rendel el, és mindenkinek a szülőhelyén kell jelentkeznie. Ezért József a várandós Máriával őse, Dávid városába, Betlehembe utazik. Kikövezetlen, kerékcsapásoktól feltört, hepehupás, többnyire éles kövekkel teli ösvényeken haladnak. Mária egy málhás szamár hátán ül, amit József vezet a távoli Betlehem felé. Jacques szülei, Henri és Catherine, egy „jól látható, de éppenhogy kitaposott úton”, egy ponyvás szekéren utaznak Algéria keleti felébe, ahol az apa „a szántók között fekvő birtok igazgatását készül átvenni.” Megérkezésük után Mária és József egy istállóban töltik az éjszakát. Henri és Catherine egy „sötét, dohos, érezhetően régóta lakott helyiségbe” érkeznek. Amikor Jézus megszületik, Mária gyengéden bepólyálja a csecsemőt, és a jászolba fekteti, hogy melegben és biztonságban legyen. Jacques „egy ruháskosárban csendesen feküdt.”
Míg a születés körülményei bibliai átírásnak tekinthetők, az elhangzott mondatok intertextuális utalások a Bibliára: „Ekkor a beteg fölemelte a fejét és meglátta a férjét. Gyönyörű mosoly áradt szét fáradt, szép arcán. Cormery odament hozzá. – Megérkezett – lehelte az asszony, és nyújtotta a kezét a gyerek felé.”19 Az eredeti szövegben nem megérkezett (Il est arrivé), hanem „Il est venu” (Eljött) szerepel. A fordító nyilván nem figyelt fel a camus-i szándékra. Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Eljött az Emberfia.”20 És itt kapcsolódik a szöveg Jacques Cormery nevének J. C. kezdőbetűihez.
Úgy gondolom, az sem véletlen, hogy Henri Cormery, amikor segítséget kér vajúdó felesége számára, így fordul az arabhoz: „Va en paix.” (Menj békével) Ezek a szavak hangzanak el Jézus szájából a bűnös nő történetében: „A hited megmentett. Menj békével!”21 (A fordításban a „Járj békével” itt is eltünteti az intertextuális bibliai utalást.)
Az első emberben Camus Algéria történelmét, a bevándorlók száműzöttségét, az itt élő népek testvérgyilkos harcait Káinra történő intertextuális utalásokkal eleveníti fel. A lázadó emberben Káin mint az első lázadó foglalkoztatja Camus-t.
A Káin fiai című fejezetben azt írja, hogy Káinnal az első lázadás egybeesik az első bűnnel. Az emberiség történetének eme első gyilkossága valamennyi polgári és gyarmati háború szimbólumává válik Camus-nél: aki gyilkol, testvérét gyilkolja meg. A Biblia szövege szerint a gyilkosság után az Úr megátkozta Káint, hogy a föld többé ne adja neki termő erejét és bujdosnia kelljen. Ekkor Káin elbujdosott az Úr színe elől és Nód földjén, az Édentől keletre telepedett meg. Nód földje a magány, a békétlenség, a félelem, a menekülés, a száműzetés földje volt. Az első emberben Nód földje Algéria.
A Mondovi: A telepesek és az apa című fejezetben Jacques egy Veillard nevű gazdát kérdezget, tud-e valamit apjáról. Az feleleveníti a gyarmatosítást, az arabok és a franciák belharcait. Mintegy megidézve a vízözönt, utalást tesz Káin és Ábel testvérharcára: „Egy hétig esett az eső, a kíméletlenül zuhogó, szűnni nem akaró, hatalmas algériai eső, kiáradt a Seybouse. A mocsár feljött a sátrakig, nem tudtak kimozdulni, testvér meggyűlölte a testvért.”22 Még ugyanebben a fejezetben az öreg orvos név szerint említi Káint: „— Háború volt — mondta Veillard. — Legyünk igazságosak — szólt közbe az öreg orvos —, őket meg barlangokba zárták az egész pereputtyukkal együtt, bizony, bizony, és levágták az első emberek heréjét, azok viszont… és így eljutunk az első bűnöshöz, tudják, Káinnak hívták, és azóta háború van, szörnyűek az emberek, főleg ez alatt a vad nap alatt.”23
Azt gondolom, hogy a Biblia jelenlétének követése Camus regényeiben közelebb visz bennünket az író és a kereszténység bonyolult kapcsolatának megértéséhez.
Jegyzetek
1. Vö.: Arnaud Corbic: «L’humanisme athée» de Camus. Études, 2003/9, 227-234. Juliette Rabat: Albert Camus, le penseur athée qui parlait aux chrétiens. La Vie, 2013. 11. 7. Camus agnoszticizmusáról konferenciát is rendeztek: Albert Camus et l’ agnosticisme. Villeurbanne, 2011. február 8.
2. Albert Camus: Az első ember. Európa Kiadó, 1995. Fordította Vargyas Zoltán, 166.
3. Mészáros Vilma: Camus. Gondolat Kiadó, 1973, 308.
4. Albert Camus: Théâtre Récits Nouvelles. Éditions Gallimard, 1962, 2015.
5. Vö.: Olivier Todd: Albert Camus élete 2. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2003, 412-413.
6. Albert Camus: A bukás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, fordította Dunajcsik Mátyás, 11.
7. Uo., 122.
8. Uo., 128.
9. Uo., 128-129.
10. Vö.: Lévi-Valensi Jacqueline: La chute d’Albert Camus. Éditions Gallimard, 1996, 75-79.
11. A bukás, 131.
12. /abibliamindenkie.hu/uj/REV/22/
13. A bukás, 122.
14. Uo., 161.
15. Vö.: Francis Jeanson: Albert Camus ou l’âme révoltée. Les Temps Modernes, mai 1952
16. Albert Camus: Œeuvres complètes IV. Éditions Gallimard, Paris, 2008, 1522.
17. Az első ember, 13.
18. Uo., 43.
19. Uo., 25.
20. https://www.bible.com/hu/bible/26/MAT.11.19.EIV
21. https://szentiras.hu/KNB/Mk10,52;Mt9,22;Lk7,50;8,48;17,19;18,42
22. Az első ember, 188.
23. Uo.,190.
Illusztráció: “Camus Bibliája”
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
