Kiss Iván: Szkizofrén akvárium
(A Prae titka, vagy a titok Prae-je)
Szentkuthy Prae-je valószínűleg az a könyv a magyar irodalomban, amelyet sokkal többen emlegetnek, méltatnak, pletykálnak, fecsegnek róla, mint ahányan olvasták. Olvasás alatt persze azt értve, hogy végig is olvasták, és nem csak a 40. oldalig, vagy eddig, plusz még az igen terjedelmes tartalomjegyzéket /kb. 20 oldal/, ráadásképpen. Az ifjú szerző ki-kicsapja követhetetlen rapszodikussággal barokkos csápjait, félredobva minden linearitást, addig ismert epikusságot – érzi az, aki csak idáig jutott a mű megismerésében. Pedig a játékos kedvű és egyben igen komoly szándékú író elrejtve, vagy itt-ott nyíltan felfedi, bevallja metódusát, a “Neue Sachlichkeit” mögé bújtatott írói technikáját, miközben bevallott szarkazmussal már a mű elején megidézi korának “sachlichkeit” törekvéseit, amelyeket ő naprakészen és bámulatosan ismer.
“Abban az időben már elég szép számú könyvet olvastam, melyekben a filozófia bizonyos grandezzával tette törvénnyé saját hipochondriáját: a fogalom fogalmát, az alapok alapját, a lehetőségek lehetőségeit, a minden feltételt feltételező előfeltétel megelőző infra-princípiumát, a kötőszavak értelmét (“reine Und-heit”, “absolutes So-tum”), a legelemibb értelmi adottságokat, szóval az egész “hiperlogikus prelogikát” elemezték ezek a puritán izgatottságú könyvek.”1/10.
Szentkuthy ezen soraiból nem nehéz kiolvasni a maró gúnyt korának szellemi vadhajtásai iránt, de nem nehéz felfedezni azt sem, hogy itt bizony a fenomenológia, a neopozitivizmus, a matematikai logika, az egzisztencializmus irányzatai köszönnek vissza, és alig hiszünk a szemünknek, amikor jó pár oldallal arrébb valóban találkozunk is Husserlre, Heideggerre, Carnapra történő utalásokkal. Szentkuthy tehát teljesen up-to-date. Gondoljuk csak el: Heidegger nagy műve, a Lét és Idő 1927-ben jelenik meg, Carnap első (fő?) műve 1928-ban, és Szentkuthy már ismeri, mint ahogy ismeri a Bécsi Kör filozófusait is, és másokat az 1934-ben megjelent könyvének tanúsága szerint, de ezt az 1200 oldalas művet – hogy úgy mondjam – valamikor meg is kellett írni, tehát Szentkuthy 20-21 éves korában már valószínűleg írta, vagyis 1928-29-től.
Hogy világos legyen számunkra, milyenek is voltak ezek a “puritán izgatottságú könyvek”, álljon itt néhány kiragadott idézet a kor – és tán az egész XX. század legnagyobb hatású filozófusától:
” … a tulajdonképpeniség és nem-tulajdonképpeniség létmódjai … ” H/141.
“… magának a jelenvalólétnek megvan a saját ‘térben-bennelétje’, ez viszont csak az általában vett világban-benne-lét alapján lehetséges.” H/160.
“A kézhezállót nem fedhette fel a legélesebb még-csak-odatekintés sem a dolgok így és így megalkotott ‘kinézetére’.” H/178.
Hogy ezek után a heideggeri terminusok után egy teljesebb mondattal örvendeztessük meg magunkat, a következőt idézem:
“A kézhezálló helysokféleségének ez a tájékszerű betájoltsága jelenti a környezetszerűséget, a környezővilágszerűen legközelebb utunkba kerülő létező körülöttünk-valóságát.” H/225-26.
A századelő német gondolkodóinak abszolút pontosságra törekvő, de a nyelv adottságaival a végtelenségig visszaélő filozófiai fogalom-használata, terminológia-görcsének szörnyszülöttei még a mindenre nyitott Szentkuthynak is groteszkek és taszítóak.
“Tény, hogy az ember első visszahatása ilyen rebarbatív szavakra, mint ‘Weltraumlichtkeit’, az, hogy undorral félredobja, de kár így elhamarkodni a dolgot, mert hamarosan kiderül, hogy az az elemi tér nagyon huncut, puttószerű, kokett és csintalan dolog …”1/373.
Nem nehéz Szentkuthy szavaiból a finom humoron túl a maró gúnyt is kiérezni.
(A korrektség kedvéért azonban meg kell jegyeznem – bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz -, hogy számomra talán a legszebb filozófiai szöveg a Heidegger többnyire kései műveiből összeállított, magyarul a “… költőien lakozik az ember …” című kötet néhány írása. Ebben én valóban szépséggel: gondolati, fogalmi és – bármilyen furcsa egy filozófus estében – költői szépséggel találkoztam.)
A fiatal Szentkuthy is rendet akar, ő is totális precizitásra törekszik az ezerszínű valóság rögzítésében, izgatottsággal, de nem puritán izgatottsággal: új, csak rá jellemző, életteli nyelvi leleménnyel. Abban ő már 20 évesen biztos, hogy ez a merev, élettelen nyelv, amit olvasmányai során tapasztalt saját kortársaitól, nem az ő nyelve. Hogyan is fogalmazza meg ő maga, még a Prae elején mindezt:
” … rendszerességet kerestek: valami olyan elemi rendet, amely már alig hasonlított eddigi rendfogalmainkhoz: a puritanizmus csődje vagy diadala (esetleg csőd-diadala?) volt ez, mikor az abszolút rend homályos szálakból, sejt-torzókból és plazma-szecessziókból állott.” “…Ide vezetett a bigott rendkeresés, ide az igazán puritán puritánság.” 1/10.
Itt gyorsan jegyezzük is meg azt – amely véleménnyel Szentkuthy minden olvasója csak egyetérthet -, hogy róla sok minden állítható, csak az nem, hogy puritán.
*
Az ifjú szerző utazásai során – saját bevallása szerint is – válogatás nélkül habzsolja korának minden új szellemi megnyilvánulását, a fizikától a képzőművészetig, az irodalomtól a filozófiáig, építészet, pszichológia, biológia, teológia, minden érdekli. Ismeri a kubizmust, az expresszionizmust, a dadát és a szürrealizmust, a középkor művészetét, a Bauhaust és Einsteint, evidens módon Proustot és Joyce-t. Ezer irányba figyel tehát, és nemcsak habzsolja korának jelenségeit, hanem megemészti és be is építi azokat. Igen, beépíti, de itt a nagy kérdés, hogy hova?
Ha kissé felületesnek tűnő kijelentéssel azt mondanánk, hogy mindent mindenbe, valószínűleg nem sokat tévednénk: a személyiség által megélt, leszűrt, átérzett és élvezett élet szövevényes, kibogozhatatlan és csodálatos, mert felismert összefüggéseibe. “Catalogus Rerum, ‘Jelenségek Jegyzéke’ – ettől a legősibb vágyamtól aligha fogok szabadulni.” – írja a Prae után egy évvel megjelent “Az egyetlen metafora felé” című esszékötetének első soraiban. És bár itteni gondolatmenetemben nem akarok hivatkozni Szentkuthy későbbi írásaira, most mégis kivételt teszek, még egyszer, ugyanebből a műből vett idézettel, mert az idő alig választja el a két könyvet egymástól, és az író irányultságát tisztán fogalmazza meg:
“Két dolog izgat: legszubjektívebb életem legszubjektívebb epikai részletei, efemer apróságai, a maguk adatszerű, stilizálatlan egyéniségükben – és a világ nagy tényei, allegorikus, Standbild-szerű nagyságukban: halál, nyár, tenger, szerelem, istenek, virág.” – írja esszékötetének 100. oldalán. Vagyis a teljesség érdekli, a maga kimeríthetetlen gazdagságával. /Persze tudom, hogy itt még semmiféle titkot nem fejtettünk meg: a fentiek akár közhely-szerű megállapítások is lehetnek./
Ha tehát a “mindent mindenbe” kijelentést túlzónak és felületesnek vélnénk, gondoljuk csak végig Szentkuthy témáit: a művön belül megbúvó külön kis novelláit, táj- és jellemrajzait, teológiai, nyelvészeti, filozófiai, művészettörténeti, esztétikai, pszichológiai, zeneelméleti fejtegetéseit, és a különböző fiktív folyóiratokban megjelent fiktív értekezéseit, hogy a női szépség “tudományos” elemzéseiről ne is beszéljünk:
“Ártatlanság és bűn, bosszú és karitász, igazság és hazugság, eredeti bűn és örök üdvösség, érzékiség és életszentség: ezen témák absztrakt vegyítése közben keletkezik a női szépség, mint tükrözés vagy kísértő melléktermék.” 2/237.
“… valószínűleg nem sejtette, hogy a női szépség ilyen kihagyásos, egyenetlen valami, mint az ementáli belseje, különben nem akasztott volna hozzá annyi cifra dilemmát.” 2/250.
*
Miközben Szentkuthy az élet kifejezhetetlenségén és ábrázolhatatlanságán töpreng, saját, éppen készülő művéről, a Prae-ről is elmondja kétségeit:
“Ha ennek az egész iratnak Prae a címe: szól-e hát a Prae arról, amiről akar? Nem. Meg se közelíti önmagát.” 1/85.
“Maga az ‘élet’ valóban ábrázolhatatlan, de viszont ezt az ‘ábrázolhatatlanságot’ magát, mint konkrét tényt, hozzá kell kapcsolni minden ábrázoláshoz, hogy avval együtt adjon hiteltérdemlőbb egészet.” 1/85-86.
“Az élet kifejezhetetlenségé”-nek “tűrhetetlen közhely” mivoltát azonban az író feloldja a készülő művel párhuzamosan születő negatív-művel, amelyet ő itt természetesen “Nem-Prae”-nek nevez.
“A Prae szövege mögött, mellette és körülötte állandóan fut egy organikus kísérőfolyam, a Prae-től elválaszthatatlan ‘Nem-Prae’, amely a fent említett oszcillátor ideiglenes epizódjaival szemben egy végleges párja, kiegészítője, serpenyő-társa vagy metafizikai komplementer-íve a Prae-nek.” 1/86.
A figyelmes olvasó ezek után már tökéletesen tisztában van azzal, hogy két művet olvas egyszerre – ha akarja, ha nem -, a Prae-t és annak “serpenyő-társát”. És hogy még meg is erősítsen minket a megértésben, a szerző tőle szokatlan egyszerűséggel közli velünk az irodalmi mű felépítésének ezen túl követendő vezérlő elvét:
“Elv: az irodalom lényegi impotenciáját felhasználni termékeny optimizmussal, mint hasznos szerkesztési tényezőt … a ‘Nem’-et éppúgy belevonni a mű területébe, ahogy a Pantheonban is volt pozitív oltára az ‘ismeretlen istennek.” 1/86.
Aki eljutott az első kötet 340. oldaláig, az az írói megvalósítás egészen meglepő módon feltárt ismertetéséig is eljutott, egy hosszú barokkos, csapongó, kacskaringós kerülőút után, mintha Szentkuthy megjutalmazná némi “tisztással” azokat, akik művének őserdejében idáig merészkedtek. Persze, meglepő módon, de hát itt minden meglepő, még a komolykodó és hirtelen jött, humorosan tálalt, és szentkuthysan előadott módszertani közlés is. A szerző “pedáns kuruzsló szavakkal” (1/341.) veti el a korábbi epikai építkezést:
“… a régi epika, mely az emlékezés technikáját használta, a vérszegény időmonizmus unalmába rekedt: egy másik kísérleti epika igyekszik azt az abszurdumot megvalósítani, hogy a különböző eseményeket teljes időmentességgel, mint tiszta térelemeket helyezze el a lehető legszeszélyesebb építészeti fogásokkal.” 1/341.
“… szinte kedve támad az embernek arra a gyilkosan primitív fogásra (ha egyáltalán annak nevezhető), hogy az általában ‘múlt’-nak nevezett részt más papírra nyomtassa, és ne könyvben nyomja ki, hanem egy építészeti konstrukció alakjában, hogy legalább a szövegek álljanak egymáshoz térbeli szögviszonyokban és ne a fullasztó epikai gravitáció monotonságában. A könyv előtt divatos papirusztekercs, amely néha két végén egyszerre göngyölődött befelé, úgyhogy középen összeütközött a két szembecsavarodott vég, a maga durva külsőségével közelebb állt ehhez az epika-szaggató epika-kísérlethez, melyet most szeretnénk megvalósítani: több irányt éreztetni az idő helyén. ” 1/341-2.
“Az a tér, mely a szín váratlan kényszerálarcában fennakad a fenyőlevelek ‘husserlista’ horgain, persze sem mértani, sem bölcseleti tér, …” 1/372.
“… ki lehet keresni az egyetlen leírásnál is azt az epikai szöget, melyben a leírás nyitott marad, az azonosság ólomgerince nem rántja rögtön merőlegesen lefelé, hanem szabadon egyensúlyozódik.” 1/374.
Amit Szentkuthy itt megvalósítani akar a tér dimenzióinak segítségével “… epika-szaggató epikai kísérlet”-nek nevezi, “ütköző párhuzamosság” és “taszító összhangzás” érdekében alkalmazott “időtagadó techniká”-nak. 1/342.
“Időmonizmus helyett tehát szkizofrén akvárium: az egyes epikai részletek ide-oda úszkálnának az idő bénító vályúja helyett a tér szabad vízében, mint a szórakozott halak, melyek állandóan változtatják egymáshoz való viszonyukat.” 1/342.
Szentkuthy ki nem állhatja “az időalagútba vagy történéscsapdába kényszerített epiká”-t, és építészeti technikáktól kölcsönzött példákkal illusztrálja szándékát, “újízű érzéki szubsztanciát” akar érzékeltetni: “Van-e valami praktikus remény arra vonatkozólag, hogy két epikai részletet valamikor úgy szerepeltethetünk, … hogy mindenféle transzláció dacára se illeszkedjenek egyetlen közös görcs-perspektívába?” 1/343.
Persze azért minden “időmonizmus” elvetése ellenére sem olyan könnyű szerzőnknek az idő dimenziójától elbúcsúzni:
” … nem az időben foglaltak helyet, hanem csak két időrész között lévő űrben, mint pillértelen hidak hajlongó teste …” 2/117.
“Mikor körülnéztem az aranyos őszi délutánban, egy ilyen idő-hermest és idő-afroditét láttam egyetlen alakká fonódni … 2/159.
“Minden ‘most’ valódi és igaz ‘most’ volt a némán kanyargó vízen: ezelőtt minden ‘most’-szó és ‘most’-idő között szemérmes eltolódás, távolság volt, itt azonban közvetlenül az idő középpontjába léptek.” 2/210.
És mégis, “a szétszórás klasszicizmusában” bolyongva Szentkuthy új regény-szerkezetet konstruál: “Az új epikában nincs semmiféle egymásután: ha véletlenül könyv alakban jelenik meg az epikum, az csak kényszer és tehetetlenség, igazában bármely részlet bárhol előfordulhat, bármikor átcsoportosítható az egész mű.” 1/343. Miközben két nő szereplőjének “szaggatott fecsegését” írja le, nem mulaszt el egy szelíd utalást tenni a jelképek, az allegóriák új értelmezésére:
“… annak pedig semmi értelme sincs, hogy az allegória jóllakjon emberek húsával, …” 1/346. – jelenti ki az egyik fecsegő nő kissé szürrealisztikusan. Majd a hölgyek társalgásától ismét visszatér új epikai elképzeléseihez:
“Tudat és álom, séma és felelőtlen bomlottság az a két konkrét világtáj, melyek között helyezkedik el a kísérleti epika, de úgy, hogy minden jelentősebb mozdulatával mindkét pólus felé egyszerre orientálódjék.” 1/360. “… és így keletkezik a Mal-Á-Propos őserejétől hajtott szerkesztésforma: ötszázszorosan nagyított fényképdarabkák és vezércikkszeletek, röntgennegatívok, tévesen hozzáragasztott aforizmák és elhamarkodott diagnózisok egyvelege.” 1/362.
Az új epikában ” Egy ideig még szigorúan értelmük szerint veszi az ember a tudóskodó szavakat és cifra megkülönböztetéseket, de aztán egyszerre felszabadulnak ezek a szavak az értelem beteges vérnyomásától … ez végzetszerű átlényegülés.” 1/362-3.
Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy Szentkuthy játékos kedvében utólag biggyeszt teóriát, szisztémát szabad csapongásához, de mégsem így van: a könyv elején már lefekteti “akcidencia”-elméletének alapjait, melyeket talán első olvasatra nem vettünk elég “komolyan”. Műveket hoz létre a műben: főszereplője, Leville- Touqué az Antipszyché című folyóiratban megjelent cikkeiben fejti ki új regény-elméletét, valójában körülírja szabad asszociációra épülő írói metódusát, amelyet – bármilyen furcsa is – a “művészeti és logikai rend” érdekében használ. Az Antypszyché szerkesztője “A ‘Kezdet Sémája’ után egy második cikkben tételesen foglalta össze következtetéseit: “Új szójátékkultúra felé avagy a dogmatikus akcidentalizmus szabályairól.” 1/8.
“… ekkor sejtettem meg, a felfedezők naiv-öntelt szimatjával, hogy itt a kompozíció, a szerkesztő-stílus új lehetőségei nyílnak számomra: egy kis humoros torzítás egyik oldalon, egy kis léha díszletszerűség a másik oldalon még sokkal energikusabban fogják kifejezni az örökké megkívánt és nélkülözhetetlen művészi vagy logikai rendet, mint a régi rend-kalicka párhuzamos drótjai.” 1/9.
Hogy új írói metódusára rögtön keressünk is egy jellemző példát, idézzük az épülő hajó kormánylapátjának leírását, jelezvén a “humoros torzítást” és a “léha díszletszerűség” alkalmazását a “nélkülözhetetlen rend” kedvéért!
“Erről az óriási kormánylapátról nem volt feltételezhető semmi jó, csak gonoszság: olyan volt, mint egy nyitva felejtett ablak egyik szárnya, melyet üveg helyett árnyékból készítettek, és mögötte lakik a legkárörvendőbb intenció.”1/20.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy itt valóban valami merőben új irodalom, új nyelvhasználat, új “művészi vagy logikai rend” születik. Szentkuthyt minden idői és téri kötöttség és kánon zavarja totális szabadságvágyában, nem bírja a “régi rend-kalicka” béklyóit, s talán szabad asszociációs kanyarulatai közben ezért is talált rá a hozzá leginkább illő építészeti példára. Na és persze szereti a rendet!
Véleményem szerint nagyot téved az, aki ezeket a metodikai leírásokat véresen komolyan veszi, Szentkuthy keresi azokat a – játékos – kapaszkodókat, amelyek hol lazán, hol nagyon precízen, akár mondhatnánk “heideggeri” pontossággal – de nem “puritánsággal” – segítik és magyarázzák, és talán alátámasztják szabad csapongását. A gyakran használt építészeti példa sem szűkít le semmit, nem zár kalodába, nem szül követendő szisztémát: az ő “épülete” lebeg, vagy ahogyan ő fogalmaz: “valóságos szétszökési centrum egy épület”. 1/342. Tehát az ő “épülete” nem tűr lezártságot, az ő “katedrálisa” abszolút nyitott, de attól még az imádság helye, éppen mert a mindenségre nyitott.
“… egy kis irracionális, de erős mag elkezdi spóráztatni a céltalan gondolatokat, s a főgondolat, az a bizonyos alapeszme, az váratlan ajándék, tisztára hazárd valami, egészen véletlen. Nem úgy van az, hogy miután megtaláltuk Istent, utána imádkozunk hozzá, hanem előbb, mikor még semmi, de semmi konkrétum nincs a kezünk között Istenről, akkor imádkozunk …” 1/49.
“… ahogy többnyire szükségünk van Istent feltételesen emberszerűvé tenni, hogy a dialógus megvalósítható legyen, éppúgy saját magunkat is egy ’emberré’ kell összegezni, és így kialakul az imaszerep …” 1/134.
Vagyis sem időmonizmus, sem térmonizmus, sem epikamonizmus, sem imamonizmus, egyszóval semmilyen monizmus nem maradhat talpon Szentkuthy világában – de a “végzetszerű átlényegítést” nagyon szereti és intenzíven műveli.
Az úgynevezett cselekmény teljesen lényegtelen, mintha csak arra lenne való, hogy a hölgyek és urak többnyire semmitmondó találkozásai, fecsegései közben – dialógussal, vagy anélkül – minden felé el lehessen kalandozni, és bármilyen apropó alkalmas arra, hogy onnan kiindulva a “világ nagy tényei”-hez eljussunk. És aztán ezeknél a “nagy tényeknél” elidőzzünk, akár 30-40 oldal erejéig, kibontva azok értelmét, szépségét – feledve, hogy az értelemnek mindig “beteges a vérnyomása”.
Hogy miben látja a regényírás lényegét, izgalmát, az új epika értelmét, Szentkuthy “a Nem-Szó cantus firmusa a szóbőségben” című fejezetében így fogalmazza meg:
“Ha a kifejezni akarót valóban izgatják az élet értelmetlenségének és értelmességének abszolút pólusai, akkor rendszerint bőbeszédű, ‘szószaporító’ lesz, azt a látszatot keltve, hogy szereti szót, noha éppen a tautológiája … bizonyítja, hogy éppen legnagyobb ellensége a szó. Az ilyen ember nagyon is érzi, hogy a ‘gondolat’ tizedrangú jelenség a ‘gondolkozás’-hoz viszonyítva, tehát írásában, beszédében is állandóan a gondolkozására figyel, mely természetesen a legközelebbi öntudatlanságig (álom nélküli alvás, halál) terjedő szakadatlan, óriási fonál, visszatérésekkel, dadogásokkal, előzésekkel és kiszámíthatatlan kacskaringókkal.” 1/507-8.
/A titok körüli homály ezeknél az igazán plasztikus részeknél mintha kezdene oszladozni./
Itt szinte Szentkuthy önvallomását olvashattuk, azt az élet-programot, amelyet ő a “gondolkozás” primátusának alávetve művelt is az “öntudatlanságig”, haláláig. Fenti “gondolkozás“-át így folytatja:
“… a leghatározottabban kívánatos, hogy az illetőt ne hozza kísértésbe holmi banális ‘klasszicizmus’-ideál, mely ’tiszta gondolatot kíván tiszta mondatokban’, hanem igenis vigye magával örök termékeny hulladékként összes szavait, … mely nem gondolattermelésből, hanem körvonaltalan gondolkozásból áll (ez egy pszichológiai előny), … s ezáltal a mögöttük levő tartalomra hívni fel a figyelmet (ez logikai haszon).” 1/508.
Csak csodálni tudjuk ennek a kivételes elmének “termékeny hulladékait”, vagyis páratlanul gazdag életművét, amelyre – már első nagy műve kapcsán mondhatnánk (Lautréamont grófot kissé plagizálva): szép, mint az intuíció és az invenció nem is oly véletlen találkozása a boncasztalon. És ez a találkozás teremti meg nagy felfedezését: a “gondolkozás” és az érzés azonosságát. A késő-kamasz és örök-kamasz Szentkuthynak ez a felfedezése végigkíséri őt egész életében.
“Abszolút érzés és abszolút gondolkozás (nem gondolat) egy dolgok.” 2/67.
“Az érzés a lélek ismeretlen mozgása, mely azáltal lesz tapasztalhatóvá, hogy egy-egy asszociációt ragad magával, mint a rohanó vonatkerék egy őszi levelet. Leatrice álmaiból ébredt, álmaiban virágzottak ki igazi érzései, tehát az álom és érzés egy volt számára … Az álom tehát mozgás, mely képtorzókat cipel. A gondolkozás ugyanez a mozgás, a lélek vak és irracionális hullámzása, mely azonban nem képeket vonz magához, hanem szavakat (ezalatt ‘értelmeket’ és ‘gondolatokat’ értek) …” 2/68.
“Gondolkozás és gondolat a világ egymást legjobban kizáró ellentétei közé tartoznak …” 2/68.
” … a szépség van és engem boldoggá tesz …”
Ha már fentebb a szépségről esett szó, idézzük fel a Prae talán legszebb oldalait, amelyek a “félhülye lány” leírása kapcsán az “abszolút karitászról”, az “abszolút szeretetről” szólnak, beágyazva egyik szereplőjének, az “anglikán lelkésznek” meditációiba. Ezek a “Meditációk” különben az egész mű befejező részét képezik, mintegy 280 oldalon keresztül követjük végig szenvedésről, Istenről, szeretetről, bűnről, szerelemről, erkölcsről, ontológiáról és szépségről, vagyis mindenről, ami fontos az “exeteri lelkész”- Szentkuthy “gondolkozásá”-ban. Töprengései közben a lelkész baleknak érzi magát, aki kötelező elkárhozása előtt még átgondolja egész életét, meditációinak rögzítését önmagával szembeni “gorombáskodásnak” nevezi.
“… naplóm nagyúri előszoba, ahol én vagyok a gőgös portás és kedvem szerint gorombáskodhatom a gyáva audiencia-pasassal, aki szintén én vagyok …” 2/477.
” … a kárhozat egyik legnagyobb kínja éppen az, hogy ott az ember már magát sem szereti, és Isten elől nem menekülhet az önszeretet szalmaszál-dualizmusához…” 2/477.
A lelkész-Szentkuthy a “félhülye lány” alakját, gesztusait mélységes gyöngédséggel tárja elénk, s elmélkedései közben rájön arra, hogy ő tulajdonképpen mindig is szerelmes volt. Korábban nem gondoltuk volna, hogy egy “anglikán lelkésztől” fogjuk megtanulni a szerelem természetrajzát, a szerelmes különböző fortélyait, a szeretet, a szépség és a karitász csodálatos összefüggéseit, kibontását élménnyel és gondolkodással, plasztikusan, íme:
“Két nagy vágyam volt: tökéletes önmegtagadó életszentség és tökéletes önmegelégítő szerelem.” 2/483.
“Ebben a lassú, véget nem érő váratlan simogatásban fedeztem fel először a karitász, a keresztény karitász teljességét egy emberi testen belül, emberi mozdulatba zárva …” 2/520.
“… mikor ez a hülyeféle nő a kezét a kezemen hagyta, tudtam, ez a simítás nem nekem szól, teljesen névtelen, mint egy választási plakát, mely milljók számára szövegeződik, de éppen ezért forralta fel félszeg vérkamráimat, mert ilyen egyetemesség volt benne …” 2/524.
“… hiszen mindenekelőtt is magát a szeretet teljességét akarjuk, evvel tisztában is vagyunk, csak azt nem tudjuk, hogy milyen módon valósítható ez meg: azt hisszük, hogy a legbiztosabb mód az egyénítés. Közben el is felejtjük, hogy a cél a teljes karitász volt, nem az egyéniség, mely csak egy feltételes és ideiglenes próbaeszköz volt eredetileg, s így arra pazaroljuk az időt, hogy mindig egy milliméterrel mélyebbre faragjuk a partner lelkében saját egyéniségünk oda nem illő pszichológiai oltárfülkéjét. Így kialakul az erósz dilettáns formatana …” 2/524.
“Ebből a lányból hiányzott az önfenntartás mindent elpackázó ösztöne: ha egyáltalában valami érintette, rögtön szeretett. Nem volt lehetséges számára más viszony, mint a szeretet, illetőleg nem volt a dolgokkal semmiféle viszonyban, s éppen ezért tudta szeretni őket. Hiszen egyetlen igazi érzékszervünk van és az a szereteté, minden esztétika (egy kis blunder tán jót tesz az ügynek) az egyetlen karitatív erósz öntudatlan katekizmusa.” 2/528.
“A szeretet a szabadság legtökéletesebb formája …” 2/530.
“Akarom a nőt? Nem. Az akarat végső horga nem akad bele a lebegő szépség gyilkoló semlegességébe. Nem választom, nem hívom és nem taszítom: a szépség van és engem boldoggá tesz.” 2/544-5.
A szerelem és szépség csodálatos gazdagsággal tárul elénk, s a “Meditációk” csúcspontja a “félhülye lánnyal” történő ölelkezés gyöngéd-precíz megjelenítése az “ölelés analízisé”-ben.
“az ölelkezés azáltal lett gyönyörűségesebb minden eddiginél, hogy mozdulatok és célszerűségük különváltak, az ölelkezés célja átjárta a lány testét, ezt láttam és éreztem, de a szerelmeskedés cél-tudata egy önálló, használhatatlan cél-mimikát fejlesztett ki …” 2/583.
“Az ölelés állandó hullámzás a tudattalan anatómia-misztikából a külvilág akármelyik értelmetlen konkrétuma felé s onnan megint vissza az izmok pelágiánus nonszenszébe …” 2/584.
*
A Prae az élet ezerszínűségének könyve, az emberi fantázia, a “gondolkozás” folyamatának kimeríthetetlen áramlása, rögzítési kísérlete, végtelenségének csodája: minden “monizmus” elvetése ellenére színtiszta esztétikai gyönyörűséget okozó, klasszikus leírásokkal, sosem hallott hasonlatokkal, – és szürrealisztikus költői képekkel – persze az izmus-monizmust is kötelezően kizárva . Hogy érzékeltessük a mű sokirányú gazdagságát, állítsunk össze egy csokrot a Prae legfontosabb témáit, a “világ nagy tényeit” érintő idézetgyűjteménnyel: nevezzük ezt Szubjektív Prae-átlónak – lévén hogy a művön végigvonul egy “Nem-Prae-átló“! Ezekkel a kiragadott idézetekkel akarom illusztrálni Szentkuthy “tiszta, szabad és abszolút álomfutásá”-t, “termékeny hulladékait”, melyeket 1200 oldalon keresztül szórt elénk “bizonyos grandezzával”. Tőle megkapunk és megtanulhatunk mindenfajta kitekintést a világra, az életre és önmagunkra “a lélek önkényes és pazarló szűrőjén keresztül”.
Szubjektív Prae-átló
Tartalommutató – „a világ nagy tényei”:
Idő
Test és lélek
Élet
Bűn
Gondolat, gondolkozás
Isten
Igazság
Pszichológia
Sache, sachlichkeit
Szeretet
Ima
Karitász
Kárhozat
Eretnekség
Vágy
Cél
Szépség
Építészet
Halál
Mű, művészet
Nő
Női szépség
Szerelem
(Hasonlatok)
Idő
“Jelen és múlt szétválasztását végzi el az a bizonyos láthatatlan, de pozitívságig kikövetkeztethető harmadik: a jelen megszűnik idő lenni ( a fájdalom első terrorisztikus és forradalmi tette éppen az időnek radikális kiirtásából áll) …” 1/190.
“… az idő csak preciőz eszperantó, minden pillanatban hatályon kívül helyezhető műnyelv.” 1/194.
” … minden korszak más dimenziók felé lendül, és ahelyett hogy ‘időbeli folyamat’ benyomását keltené, inkább időellenes szerteszikrázásnak látszik …” 1/340.
“Elindultak mind a ketten hazafelé, ott hagyva a parton a magas karosszéket, mesterkélt fészekként az ügyetlen időnek.” 1/501.
” … így nem is az időben foglaltak helyet, hanem csak két időrész között levő űrben, mint pillértelen hidak hajlongó teste …” 2/117.
“Mikor körülnéztem az aranyos őszi délutánban, egy ilyen idő-hermest és idő-afroditét láttam egyetlen alakká formálódni … ” 2/159.
“A folyón szabadon mutatta meztelen testét az idő: az órákban nem volt szemérem, s jelen, múlt, jövő viszonyai színes incestusok voltak a víz lomhán bugyborékoló színpadán.” 2/210.
“Mért hasonlít annyira az idő zúgó érettsége a tűz pusztításához?” 2/312.
” … az a benyomásunk, hogy vegyi coitusban élünk idő és tér anyagával: ez a szépség egyik lehetősége.” 2/429.
Test és lélek
“Valamikor a testet azért propagálták ellenpápává a lélekkel szemben, mert egyszerűen az anyag homogén gépszerűségével akartak bosszút állni az úgynevezett illúziók hazárd kertjén: mielőtt még a testet alaposan megfigyelték volna, egy merev előítélet alapján csak mint a ‘lélek’ elméleti ellentétét fogták fel, mint bosszúálló és párka-pózú negatívumot.” 1/79-80.
“ … sok emberi lélekben is a vallásos és erkölcsi függőlegesség már csak ilyen árnyék-szár, neuraszténia-rajz és félelem.” 1/403.
” … lélek és test, Isten és anyag mindössze két tempója egyetlen témának: a szellem végtelen gyors anyag, az anyag végtelen lassú szellem.” 1/416.
“A lélek legirracionálisabb tükör-völgyében a legbanálisabb férfimozdulat egy egész világ, ívelő híd, örök madár, ezerbimbójú ehető erkölcs. Szerelem ez?” 1/491.
“… most pedig a ‘sachlich’ tervezők az emberi lélek tolakvó stílusfölöslegétől akarták megszabadítani az anyagot, hogy így gyönyörködjenek a tégla skarlát-matt aktjában, a falemezek autonóm meztelenségében vagy meszelt kulisszák kálvinista magányában.” 1/609.
” … tehát valóban test és lélek szerepelnek a szerelemben, de a test inkább egy test alakú lélek (műlélek) és az a lélek inkább egy lélek alakú test (műtest): négy nagy tüske között megy tönkre az ember vágya …” 2/534.
Élet
“… az élet nem szentimentálisan határozatlan dolgokat, nem epikai értelemben vett torzókat szeret, hanem logikai spermákat …” 1/203.
“Mindig életről szavaltok, pedig nem is vagytok élet: az élet nevében akarják a nem-élők az igazi életet tönkretenni?” 1/552.
“… egyetlen tett tulajdonképpen egész életem, óriási szövedék, melyen naponta dolgozom.” 2/461.
“Van-e ‘bűnös’ ölelkezésem, mikor ne érezném, hogy életem régóta fel van szíva egy isteni tettbe, és ezek a csókok, tragikus bukfencek, szonettek és tiltott műtétek csak zörgő szárak, elguruló szőlőmagok, kiköpött héjak?” 2/461.
“Tulajdonképpen életem nagy hiányára és tehetetlenségére mutat rá a szerelemből fakadó természetes szomorúságnak az a kétféle stílusa, melyet magamnak itt egymás után feljegyeztem: az egyik a tautologikus elemzés, mely a női beszéd idegenségére vonatkozik – a másik a Magnasco-kép patetikus másolása. Mind a kettő tehetetlen félutat jelent, de még ezeket sem tudtam végigjárni: mindkettő a fájdalom nagy feladatát tűzte ki elém, s én nem bírtam ezeket a pedagogikus célzású bánatpéldákat jó tanulóként megoldani.” 2/555.
Bűn
“Természetesen a bánat tiszta szépségéhez is szimmetria kell, a bűnök bizonyos kompozíciója – de most, hogy a bűnök a legösszevisszább hegykontúrokat mutatták, nem tudott egységes bánathangulatba jönni, hanem csak kétségbeesés-töredékeket érezni …” 1/135-6.
“A szent halmozza az önkínzásokat, mert nem tudja pontosan bűnei súlyát, csak valami ‘en bloc’ bűnfélelme van …” 1/136.
“… maga a szépség, elemi hatásával, rögtön valami bűn benyomását kelti erkölcsözött lelkekben, kik sápadt és magányos méheikben egy életen át preparálják-vajúdják a sötéten kicirkalmazott Antikrisztust …”1/475.
“Hosszú sáv vezetett a bűnig, ezután milliméteres üresség következett (afféle erkölcsi vonalas színkép ez, a bűnhiány egyetlen karcsú fekete vonalával), s utána ismét folytatódott a hosszú sáv, a bűn utólagos élvezésének összes külső-belső jeleivel.” 2/302.
“… ember alatt mindig valami bűn- és tragédia-potenciát értettem …” 2/354.
“Az is egészen a burleszkig szabályos, hogy éppen a legártatlanabb, ‘nihil obstat’-tal vignettázott örömök keltik a legaktívabb bűntudatot ilyen bűn-klíma idején …”2/372.
“… a test vonalaihoz legjobban a bűn vonalai illenek, mintha a jóság szellemét is leginkább a bűn rajzaival lehetne csak kifejezni.” 2/401.
“Azért én mindig morfondírozó kétellyel néztem azokat, akik minden erény alján a bűn mumusát vélik felfedezhetni: én fordítva csinálnám: lappangó szadizmus helyett lappangó szentségről beszélnék, és egy fordított morál-freudizmushoz volna kedvem, mely mindenből a jóság legalsó dinamikáját tudná kianalizálni. Az eredeti bűn helyébe az eredeti erény lépne …”2/402.
“A régi számtani kérdés: bűnre emelt erény milyen hatványt ad? erényre hatványozott bűn mit ad?” 2/410.
“… szerettem volna magam előtt látni bűnöm elfonnyadását, amint Isten teste érinti.” 2/416.
“Valami abszolút szempontból szeretném látni a világot: ha már az erény szikrázó monizmusát nem láthatom a pipacsok hamis kromatikája mögött, legalább a bűn nagy nevezőjét rakosgatom mögéje.” 2/482.
Gondolat, Gondolkozás
“Érzés és gondolkozás tehát két ellenkező irányt jelentenek ugyanazon a nívón: a gondolkozás mindig hozzáad valamit a levélhez, szót szóra halmoz – az érzés pedig mindig elfelejt valamit a levélről, szót szóból kivon.” 2/141.
“Ők tanulni akarnak, ami azt a babonát jelenti, hogy a gondolat precízió, értelemgyökér felé halad. Én pedig csak gondolkozni akarok, ami a lehető legsebesebb szökést, vad kifutást jelenti az ismeret, a ‘valami’, az értelem világából a semmi felé.” 2/459.
“Olyan volt a gondolkozás és írás, mint a horgászás: a tudat mélyéről felrántani az ismeretlen halat s aztán remek entréenak elkészíteni.” 2/549.
“… mikor a gondolat első csíráját megérzem a tudat csúszós küszöbén, nem igyekszem még tudatosabbá tenni, hanem meghagyom ismeretlen csírának, érthetetlen mozgásnak, de egész lelkemmel feléje hajlok … 2/549.
“… a gondolkozás mindörökre kipusztítja a ‘gondolat’ hitel nélküli karikatúráját.” 2/549.
Isten
“… a legéletibb élet, a létezés legalsó pontja nem azonos-e már Isten életet teremtő gondolatával, ötletével?” 2/430.
Mert hiszen az élet az előtte levő örök nem-élethez és Istenhez viszonyítva valóban mint egész abszurd aránytalanság jelenik meg: egy amoeba az Istenhez viszonyítva vicc, farce, szójáték, paradoxon és szofizma: viszont ez az amoeba vagy protoplazma az élet legősibb formája, oka, csírája: ösztönök, érzékszervek, szerelmek és esztétikák konkrét gyökere is – vagyis in Deo az esztétika legbiologikusabb és legmatematikusabb (önkényes-paradokszális) ágai azonosak, egyek.” 2/430.
“Az Istent nem lehet ‘prima veritas’-nak nevezni, mert az igazság emberi fogalom: és a szépség éppen azt hangsúlyozza, hogy Istennek semmi, de semmi köze nem lehet semmiféle igazsághoz, hanem csak a létezés boldogságához. Ez nem gyáva eudaimonika: ez a ‘boldogság’ az egyszerű létezés lírátlan dimenziója.” 2/435.
“Kár ide belekeverni okos ellenvetéseket, hogy Isten nem oszlik merev törzsre és efemer virágra, fagyott örökkévalóságra és cikázó hipotézisekre. Istenről van szó: ők hisznek Benne, és én Beléje-szököm.” 2/455.
“… számomra csak egyetlen pozitív vallási tapasztalat adatott az életben: érezni a lélekrothadásig Isten árnyékát mindenekfölött. Hasonlat? predesztináció? freudizmus? Tökéletesen mindegy, milyen rubrikába illek. Istenhez most nem a hit viszonyában, hanem a kétségbeesett és talán menekülni akaró itatós és tinta viszonyában vagyok: megtelnek ereim az ő létezésével …” 2/456.
“… engem csak a tüzek, fényfoltok, fel-felbukó lidércek érdekelnek. Én nem akarom Istent higiénikusan elosztani Exeterben, mint valami nyájas házigazda a lelőtt vadat, igazságosan: nem akarok az ő alaktalan tüzességéből komfortos központi fűtést tervezni, hogy kis papnövendékektől aztán magasabb házbért lehessen kérni.” 2/457.
“Kísérleti nyúl vagyok, akin kiütések tengerén csak egyetlen dolgot lehet tanulmányozni, hogy Isten van, van, van.” 2/457.
“Csak azt tudom, hogy ha híveim szemébe nézek, látom, hogy hiányzik belőlük ez az örök bele-deltázás Istenbe.” 2/462.
Igazság
“A kamaszkor (mint az ‘identikus igazság’ maláriás szezonja) nem ismeri ezeket a lényeg-bomlasztásokat …” 1/90.
” … az unalomig csépeltük azt a híveket nyugtató pacifista ötletet, hogy misztikusok és racionalisták közös úton járnak s csak a Szentlélek két szárnyát képviselik, melyet az igazság egyetlen feje kapcsol össze hasznos repüléssé …” 1/546.
“… a rendszerezés több, mint a megértésnek gúnyolt lélekbecsempészés, de annyira pontos, hogy a tudományos szeplőtelensége kezdettől fogva eunuchhá teszi az igazság erotikusabb ingereivel szemben …” 1/586.
“Az igazság új formáját ízleltem: a civil zugmisztikát, melyet annyira méltónak találtam az igazság természetéhez.” 2/179.
“… a polip szeme alatt Torquemada ráncai reszketnek az igazság iránti beteg kedvteléstől.” 2/401.
Pszichológia
” … a lényegkeresés ösztöne milyen kokain-szélsőségekre vezet, örökre az ismert morált hagyva a mese végén: a ‘lényeg’ ősi tisztasága s a léha epigonizmus rakoncátlanságai lélektanilag azonos dolgok” 1/597.
” … az elegancia semmi egyéb, mint belátása annak, hogy minden pszichológia elejétől fogva, de natura, melléfogás …” 2/121.
“A misztikus számára a ‘pszichológia’ szónak nincs értelme: ha pszichológiáról lehet szó, akkor nem lehet beszélni pszichéről, mert a lélek ott kezdődik, mikor kihull belőle minden emlékezés, gondolat és vágy, a tudat egész tartalma.” 2/162.
“A szerelem ‘te’ és ‘én’-je helyébe űrváltozatok és szigetelt csók léptek: pszichológia és karitász legújabb divatú álarcai.” 2/260.
“A lelki élet elemezhetetlen: nem szintézisről van szó, hanem (hogy egy pszichológus szavával éljünk) ‘két-, három- vagy többdimenziós monotézis’-ről: bonyolult érzés nincs.” 2/273.
“Touqué két úton akart menekülni a pszichológia révén betegre-konkretizált embertől: egyik út a ‘naiv’ középkori, legendás anatómiai Sachlichkeit, röviden: Adam Nudus: a másik út az ember teljes megszüntetése, lélekmentes érzések, jellemfüggetlen emberség …” 2/296.
“… érzelemnek nincs árnyalata, az érzelem mindig egy és oszthatatlan, azok a bizonyos kétértelmű, sokértelmű, mindenértelmű és semmiértelmű érzések, melyeket a lélekipar az utóbbi évtizedek alatt gyártott, éppoly egyszerű, egyelemű paraszti tények, mint a legbiztosabb öröm vagy legfélreérthetetlenebb fájdalom: ‘komplikált’ érzések nincsenek, csak racionális leírásuk, és a hasonlatkészlet komplikált.” 2/557.
Sache, sachlichkeit
” … ahol az öröm, a sírás, a vágy, a kérdezés dór ‘Saché’-vá váltak, ami nagyobb rekord a Wertherénél.” 1/40.
” … a ‘neue Sachlichkeit’-nek az erosz területén talán Werthernél kell felvennie az elveszett fonalat, ha valóban ‘Sache-Eros’-t és nem melodrámát akar. 1/446.
“Jellemző, hogy éppen az ‘új dologszerűség’ stílusa alkalmazza a legtöbb elvont, üres, anyagtalan, szinte filozofikus formát (acélrámák, a ház alaprajzával egyenlő nagyságú cementsíkok a ház melletti területen), és ugyancsak ez a stílus talált ki üveg-teológiát: teológiát abból az anyagból, mely a lehető legkevésbé Sache jellegű Sache.” 2/61.
“A feleség megcsalása inkább egy túl-etikába taszított, mert felfedeztette velem erkölcsi koordináta és erkölcsi massza (később valahol erkölcsi ‘Sachlichkeit’-nek fogom nevezni) különbségét …”2/421.
“Erkölcstani ‘Sachlichkeit’ és krisztusi etika kizárják egymást: vagy élvezem az erény anyagát, az erkölcs ‘Sache’-részét, s ekkor szükséges, hogy a motívum ne legyen abszolút s a cél ne legyen betöltve: vagy igazán vallásos vagyok, s akkor nem szabad megállítanom a célba rohanó erénypontot …” 2/536.
“A Sachlich festészet, mikor lombot ábrázolt, rég elfelejtette, hogy vannak fák is a világon, éppígy a Sachlich erkölcstan, mikor szeretetről beszél, már rég elfelejtette, hogy emberek is vannak a világon.” 2/537.
” … mikor Isten betegséget teremtett, nem tett egyebet, mint áttért a biológiai neue Sachlichkeitre: mikor az élet életellenessé válik, akkor látható csak a maga valóságában. (Így a Sache semmi egyéb, mint olyan fogalom, mely fölöslegessé teszi szubsztancia és akcidens megkülönböztetését …” 2/539.
Szeretet
“A szeretet azért látszik destruktívnak, üres jelző-barokknak vagy isteni szadizmusnak, mert alkotó tevékenység, nem művészi, hanem isteni értelemben, nem ‘valamit megalkot’, hanem az alkotás égi lélektanát trenírozza meddőn és örökké.” 2/518.
“Az előző pillanatban még a szeretet lényegét emberentúliban láttam, a teremtő élet teljes, de céltalan összegében, most pedig, mikor egész testemet átjárta az ismeretlen ütemű simítás fullasztó hősége, egyszerre az egész szeretetet az ember legbelsőbb tulajdonának éreztem, sőt az embert csak ez a hirtelen támadó és szűnni nem akaró forróság különbözteti meg Cambridge sárga oszlopaitól, piros kapualjaitól és süketnéma rügyeitől.” 2/521.
“A szerető lélek azonban nem ciprusok árnyékaiból él, tehát nem impressziókkal tetováltatja zebracsíkossá a lelkét, hanem az árvízzel kezdi, kilép a medréből és vize minden izgatott buborékával, torkos cseppjével és világoszöld Vénusz-színuszával átöleli a környező fákat, esővel súrolja lombjaikat és felszívódik a gyökereken át minden képzelt és képzelhetetlen tétova rügyeibe …” 2/524.
“Az embereken általában az élet elnyomja a szeretet-portrét, a bőr és izmok rugékonysága teljesen megszűnik, úgyhogy ha elernyednek, nem a szeretet telhetetlen derűjét, hanem valami ordenáré zagyvalékot találni, gondolat, fáradtság, halál és egyéniség összedobált maradékát.” 2/527.
“… ez a lány színvak, s azért tudja a zöldhöz legméltóbban értékelni a zöldet, mert a szeretet rezgésszámai szerint reagál: szeretet a spektruma, szeretet a skálája, szeretet a tudata …” 2/528.
Ima
“Nem úgy van az, hogy miután megtaláltuk Istent, utána imádkozunk hozzá, hanem előbb, mikor még semmi, de semmi konkrétum nincs a kezünk között Istenről, akkor imádkozunk …” 1/49.
“Mikor imádkozni kezdett, nem tudta, hova helyezze el legalább egyetlen karcsú oszlopát az imának, és így elkezdett a levegőben imádkozni: régi zárt tudata és új testi morál-tájképe külön úsztak az életében.” 1/135.
“Ha az éneklés dupla imádság, akkor a test-szoborság tripla éneklés: azáltal, hogy éltem valamit, ima-akció történt …” 2/415-6.
“A némaságot terrorral kellene a szerelmesekre kényszeríteni, s én valami ‘imát a némaságért’-féle prédikációt akarnék írni.” 2/544.
Karitász
” … a karitász fekete és arany hullámai fölött úszkált vízirózsaként a modor pár csenevész szirma …” 2/227.
“A karitász mindig transzcendálás, egyesülés: az aszkézis csak a személyiség önmagába zárt modulálása egy el nem érhető égi hangnem felé.” 2/479.
” … a világ csak valami ‘lírai’ dolgot jelenthet Isten életében, és ez az impregnált Isten-líra az, amit én karitásznak nevezek. Hol a határa? Lélekben, tárgyban, mindenütt jelen van.” 2/514.
“A karitász egyetlen kiélési módja a színészkedés, vér és hazugság cirkuszi pomádéja: vergődöm a rügyek tavaszi gépfegyver-csókjai alatt, üldöznek, mint az angyalok zöld ostorai, rohannom kell és ennem kell őket, mint egy neuraszténiás őzikének, pedig nem vagyok éhes, nincs rímem és nem érdekel ébredés vagy élet.
Mi hát ez az elemi vadság? Karitász: törődés valamivel. Törődöm a rügyekkel. Törődöm: semmi több.” 2/515.
“Ezerlábú rációm irtózik a karitász paradox erőitől, mert alaktalanok: kapálódzik, mint a felfordult cserebogár, mely szeretne megint a talpára állni, de nem hallgathatok rá: elengedem magam a szeretetbe.” 2/515.
“Úgy éreztem, hogy itt a pillanat, mikor érzéseim mélyére nyúlhatok, a hó égő sava lemart rólam minden pszichológiát, s az ontológia mögötti karitász-világból kilátszott, leleplezett csontdarabként, egy csábító részlet.” 2/517.
Kárhozat
” … úgy éreztem, hogy kárba veszett a keresztség hajnali sava a homlokomon, mert a templomablakon páváskodó, éppen most megérett címerek fénye egy guignol-ízlésű ellenkeresztelést végzett rajtam, hogy kárhozatba döntsön.” 2/371.
“… van egy égi nemességem, ami nem jelent jóságot, sőt lehet, hogy az eleve elkárhozottság árnyéka rajtam …” 2/462.
“Halálom előtti házasságtörésem (csak egy futó ölelés lesz, mint egyik feljegyzett témámban) alkalmával a jóság szenzációja ismét bennem lesz és ettől romlik meg: testem örömalkatrészévé válik, pedig ott minden a kárhozat szimpla műtétéhez van preparálva.” 2/476.
” … a kárhozat egyik legnagyobb kínja éppen az, hogy ott az ember már magát sem szereti, és Isten elől nem menekülhet az önszeretet szalmaszál-dualizmusához …” 2/477.
” … ezer lírai elvakultságomon nem segített a megváltottság tudata. Erkölcs és pusztulás, aszkézis kísérletei és magától értetődő elkárhozás elválaszthatatlan fogalmak voltak nálam … ” 2/481.
Eretnekség
” … a ‘Sachlich Isten’ a legabszolútabb eretnekség is egyúttal …” 1/446.
“Apró bacilusok a halálos betegségek: apró hűségek a legnagyobb eretnekség.” 2/410.
“Dísz-eretnekség a lelkemben: kis ál-augusztinusi dandyskedés. Vasárnapi örömöm: ki tud több eretnekséget kitalálni öt perc alatt P betűvel?” 2/432.
“Én ezer kidolgozott, nem pedig hangulat-eretnekség vagyok, de mindig csak mint váza szerepelek: ezer eretnekség egyetlen ortodox vázája. Igazságtalanság? Ha Isten végtelenül igazságos, akkor a végtelen igazságosság semmit sem hasonlít a földi igazságszolgáltatáshoz, ahogy egy végtelen nagy kör már nem kör: ameddig kör ( a fantáziában), addig még nem is végtelen. A végtelen jóság is tipikusan amorális dolog lehet.” 2/480.
“Az ölelés állandó hullámzás a tudattalan anatómia-misztikából a külvilág akármelyik értelmetlen konkrétuma felé s onnan megint vissza az izmok pelágiánus nonszenszébe.” 2/584.
Vágy
“A vágynak az a belső komikuma, hogy csak két kép áll rendelkezésére: egy horizonton lebegő kis vázlat és egy, a vágyakozó lelkében virágzó túlzott és agyonhalmozott ábra, a ‘valóság’ mindig kiesik.”1/228.
“Ahogy a vágy kötött, számtanilag irracionális, emberakadályoktól agyonszűrt formájából néha mégis kiszabadul annak egy tiszta, szabad és abszolút álomfutása, úgy ömlött elő az erdő agyonrácsolt mélyéből, mint óriási fehér hal egy sűrű, de kettészakadt háló friss nyílásán keresztül, a sötétség tiszta, elhajlás és morál-interferencia nélküli áradata …” 1/235.
“Mi a sírás? Vágy, mely elhagyta testünket, nem érte el célját ( illetve éppen hogy csak érintette a célt, de rögtön le is pattant róla), s testünk és a cél között szabályos visszaverődés útján lebeg, önállóan, beteg emigrációban.” 1/444.
” … márpedig a vágy az ember legfontosabb testrésze: mi sem izgalmasabb, mint a sírás alakjában tárgyként megjelenő vágyat önállóan vizsgálni.” 1/444.
Cél
“Aki célba talált, önámító: ha eltalálta, nem lehetett cél. Az értelmes pont ugrál,: elfut, de pályája birtokomban lehet.” 2/406.
Szépség
“Megszületik-e a múlt halott tokjából az örökké világító konkrét szépség, avagy mindennek homogén tagadása kezdődik?” 1/191.
” … a nők szépsége nem a szépség közös nagy táljából rájuk osztott kis szépség-darabka (úgyhogy ’ember plusz szépség’-ként volnának felfoghatók), hanem ők maguk a szépség (tehát ‘szépség mínusz ember). 1/233.
“… makacsul ellökte a szerelem szabad világából valami szinte öngyilkos sarokba, saját szépsége meddő vackába.” 1/513.
“… fő szépsége abban a dithirambikus negatívumban állt, hogy a szépség sötétlő és illatozó tragikumát árasztotta magából, mintha a szépség felsőfokát mindig ott találnánk meg leghiánytalanabbul, ahol legpompásabban érvényesül ez a szürke homilia, hogy a ‘szépség lehetetlen’. 1/597-8.
“… szép az, ami a legelegánsabban leplezi le a szépség fogalmának nemlétezését.” 1/598.
“A szép dolgokban van valami önemésztő hajlamosság: a legmagasabbrendű műalkotások önmagukat semmisítik meg, éppen a tökéletesség szédületes feszítése révén árad belőlük mosolygó melankóliával a szerény, de örök tagadás, ‘nem erről van szó’.” 1/598.
” … a szépségnek minden percben aggódva kell virágoznia: ott kell kószálnia közelében az anakronizmus intrika-árnyékának – különben szoliddá lesz, és még képesek leszünk elhinni, hogy az anyagban valami pozitívum, a szép stílusokban tán valami bölcs konkrétum alszik, hosszú élettel, mint egy teknősbéka.” 1/608.
“A szépség durva és rafinált platonisták természetes szenvedése, számukra szépség és szenvedés nem is igen különböző dolgok.” 2/48.
“Én is így járok a ‘neue Sachlichkeit’-tel, szürrealizmussal és még egypár társával: nem úgy látom, hogy szép dolgokat produkálnak, hanem hogy félredobva a műalkotás tradícióját, magát a szépséget kutatják kísérleti metafizika önellentmondó formájában: mintha végre nem stílus kezdődnék, hanem antistílus, a művészet dilettáns kertelései után a szépség konkrét élettana.” 2/437.
“A szépség úgy viszonylik a világhoz, mint ez a megtalált algebrai formula a levelekhez és borítékjaikhoz. A szürrealista novellákban és képekben ezt a permutáció-szigort, az összetévesztés abszolút pontosságát élvezem: ha valaki a világ összes jelenségeit az elképzelhető összes permutációkban tudná bemutatni, illetőleg ezt a lehetőséget kifejező formulát megtalálni, az valami abszolút szép dologra akadna, a szépség elemi gerinchúrját sikerült volna megpendítenie.” 2/441.
“A szépség tehát az örökké forgalmas, nyugtalan híd, melyen igaz jelenségek sietnek, hogy a túlsó parton rációvá váljanak: a színek például elhagyott igazságok, de még el nem ért ráció.” 2/454.
“A művészi szépség-élés legfontosabb pillanatai éppen ezek az átvezető idő-csókok, melyekben összevissza plagizált töredékek párosulnak egy ismeretlen, teljesen ismeretlen lehetőséggel.” 2/491.
Építészet
“Akkor Leatrice múltja inkább Leatrice-ből kivezető tényező volna, és epikailag is megvalósítaná azt, amit az építészet már régóta kultivál: ahelyett hogy összegyűjtené egy belső szerkezet zárt formájába az épület szétágazó részeit, inkább még széjjelebb vezeti azokat, úgyhogy gyűjtés helyett valóságos szétszökési centrum egy épület.” 1/342.
“… ahelyett hogy konzervatív pillérek módjára támasztottak volna valamit, céltalan luxus-zsiráfok voltak, és szétfésülték a velük szembefutó üvegvitorlát. Falak helyett léha chiazmus: az egész épület arra való, hogy önmagát szétoldozza, keresztbeboronálja, önmagának algebrai aggállyal szabályosan ellent mondjon, mindent a mínusz-érzékiség ízlése szerint.” 1/343.
” … ahogy egyes építészek kubista villákba rokokó garnitúra csillogó vonalait helyezik, hogy meztelen sík és nyüzsgő vonal-pleonazmus egyensúlyát élvezzék, úgy itt a kubizmuson messze túlmenő térstílus (‘fenomenologische Raumlichkeit-allusion’) a maga kiegészítő ellentétét az operált testek értelmetlenné nagyított csillogó színjátékában találta meg, egy erre a célra elszigetelt távoli falon.” 1/376.
“… mintha az építészetben csak a függőlegesek biztosítanák az erkölcsöt és normalitást – s vízszintesség az öncélú (tércélú) meddőséget, dór ízű léhaságot: így áll szemben az építéserkölcs területén ‘homo-architektuális’ és ‘hetero-architekturális’ szerelem …” 1/403.
“Az abszolút permutáció gondolata az, mely életem két alapállapotát egyetlen szintetikus formában fejezi ki: az őrültségig zilált (talán a jelző nem találó, mert az őrültség éppen nem zilált, hanem pedáns és rendtartó) lelki ide-oda hullámzást és az embertől távol levő, lélektagadó tökéletes építészetet.” 2/441.
Halál
” … az egész életemmel akarok meghalni, nemcsak az utolsó napokkal … ” 2/419.
“Isten olyan kicsire szabta a halál palástját, hogy az élet úgy kilátszik alóla, mint egy Concert Mayol-beli görl aktja a cinikus bársony-cape alól.” 2/419.
“Mit csinálnak az emlékképek a halál után: az a rengeteg emlékkép, melyet sohasem érintett vegyi beavatkozással a halál? Gazdátlanul lebegnek az életen túl és a halálon innen.” 2/419.
“A halál Isten csillogó terápia-trouvaille-a a semmi ellen: a semmi filozofikus dudvája a halál nemes rózsájává lett …” 2/434.
“Ha a halál Isten piperéje az anyag nagy népszerűségei között, akkor a szépség tanuljon ettől az égi mondainségtől … ” 2/434.
“… a halál ellen küzdök egy másik halállal: befelé szököm, nem kifelé: a börtön falaiba szívódom, nem a környező tájba, s így szököm el a pribékek elől.” 2/434.
“Mily tudatosan ragasztom a rossz vignettákat az ég elrendezett fiókjaira: az orgonabokorra ezt: ‘halál nyitott póza, csók-nihil egyenlő szépség-mindennel, Isten emelkedő higanyoszlop a világ Celsius-létrái között’ … ” 2/434.
Mű, Művészet
“De ha az ember epikát művel, akkor meg kell találnia azt a technikát, mellyel ezt a szentimentális ‘Sachlichkeit’-et kifejezze: érzések, melyek sem a lélekben, sem a fákban nem találhatók, hanem új mitológiai konkrétumok, melyekben a dekadens idegbetegségek oly következetesek voltak önmagukhoz, hogy a skolasztika legvadabb realista ága képes csak kifejezni őket … ” 1/35.
“A művészet pedig semmi egyéb, mint ilyen őrült illatfokozás: a természet érthetetlen definícióinak a definíciójellegét oly magasra fokozni, olyannyira túlozni, hogy az értelem határait látszódjanak súrolni, pedig végtelen távol maradnak tőlük örökre.” 2/269.
“De hogy a hazugság valóban a valóság abszolútumával legyen egyenrangú, végtelenszámú hazugságra van szükség, egy transzcendentális kombinatorikára, ami e Meditációk művészi szerkezetének kérdésére vonatkozólag azt jelenti, hogy örökké kellene írnom, befejeznem sosem szabad … ” 2/393.
“Ahogy az abszolút szép számunkra sohasem egyetlen műben jelentkezik, hanem egy zenedarab valamelyik tételéből, szerelmi emlékből, politikai elméletből, néhány elérhetetlen vágyból préselődik össze, és abból a nosztalgiából áll, mely olyan alkotás után szomjazik, mely ezeket a töredékeket egyesíti.” 2/491.
Nő
“A férfi mosolygott, mintha tudná, hogy a nőknek van egy bruttó és egy nettó értelmük: a bruttó az övé, azért ficánkol a nettó ilyen lehetetlenül.” 1/411.
“Lea úgy érezte, hogy ezek a bábszerű nők már egy túlságosan szimbólum-kéjenc világba csábítják, mely túl van a normális (mondain) Apokalypsis-adagon, és fakóra változtatta eddigi ön-elhagyásának a pirosító rúdban kikristályosodó illúzióját.” 1/477.
“Van egy másik nő: minden tette, gesztusa, mondata és írott nagy K-betűje feltűnő és kihívóan egyéni, meztelen teste fehér kesztyű a konvenció enyves homlokára ragasztva.” 1/485.
“Régen volt asszonyi állat és mennyei angyal, most van egy okos kompromisszum, a sovány test. A sovány nő nem szubsztancia, hanem égő limes-virág, az anyag hajszál-ontikája.” 2/428.
“… a szegények bibliáját, a képet is elő kell vennem, hogy pontosan ábrázolhassam ezt az elég fontos tételt, hogy a nő szavai, ha legszemélyesebb prókat mondanak is, természetük szerint kontrának hangzanak … “2/551.
Női szépség
“A szép nő kívül esik a szerelem körzetén. A szép nő nem engedi simogatni magát, a szép nővel nem lehet álmokat szőni, melyekben papucs és tiltott gyümölcs békésen megférnek egymás mellett. A szép nő hideg és üres, mint egy kálvinista templom: a szépség aszketikus valami: úgy veszi körül a nőket, mint egy vékony, puritán páncél.” 2/185.
“Péter valószínűleg nem sejtette, hogy a női szépség ilyen kihagyásos, egyenetlen valami, mint az ementáli belseje …” 2/250.
… a harmónia át- meg átjárta a testét, az arányosság parazitaként hatalmasodott el az ereiben és a vérén: a harmónia üres higiénévé vált az automatizmus révén.” 2/255.
“A női test a tér legjobb formája egy igen bonyolult, disszonáns akkordban …” 2/363.
“Ez a nő elsősorban kép volt a számomra, a szó legkizsákmányolóbb értelmében: másodsorban alaktalan, de a kínosságig éles tettvágy.” 2/446.
“Sem hű, sem hűtlen nem lehetek hozzá, egyszerűen viszonyképtelen a szépség. A szépségből nem indul ki semmi, csak a ‘jellemből’, de a jellem fiktív társadalmi szokás, sztoikus vagy keresztény divatfazon, a grammatika melltartója a lelken.” 2/544.
Szerelem
“… most elvadult felelőtlenséggel állítják testüket szűrőként mindenféle szerelem rohanó árama elé.” 1/434.
“Te vagy az álma, a nyelve, ruhája és ideje, melyen belül ő múlik.” 1/500.
“A szerelem a személyiség krízise, egyszerűen az ’ember’ tényének legkövetkezetesebb megvalósulása.” 2/215.
“Az egész szerelem azért a legjobb humanista tanfolyam, mert az embert ott villantja axiológiai szikrává, ahol éppen a semmi tályogja virágzik.” 2/317.
“… a szerelem is halálos ölelkezést akar, kánoni nyugalmat ugyanakkor, mikor hirtelen izmunkból hegyesszögig kihúzott íjhúrt feszít.” 2/515.
“Örökké szétgrammatizálni a szerelmet? Örökké beleüldözni az arcok penge-ortodoxiáját a beszéd filléres eretnekségébe? Az egyetlen értelmes beszéd férfi és nő között csak a nő szépsége lehetne, az pedig kifejezhetetlen … Nem akarok semmit sem csinálni egy nővel: megláttam, kész.” 2/ 543.
“… a nő minden szavától hidegborzongást kapunk, mint az anatémák jégesőitől, hogy utána az első csónakházban fogorvosi fogsormintákká rágjuk a karját csókjainkkal: ekkor indul meg értelmetlen és gyilkos beszéd meg őrjöngő testiség párhuzama.” 2/549-50.
“Minden ölelkezésnek az a legfőbb értéke, hogy súly és akarat, test és testcélúság különválnak benne s kétféle pályán futnak tovább …” 2/584.
“Az ölelés állandó hullámzás a tudattalan anatómia-misztikából a külvilág akármelyik értelmetlen konkrétuma felé s onnan megint vissza az izmok pelágiánus nonszenszébe …” 2/584.
Hasonlatok
“Magas, gömbölyű homloka volt, ‘karteziánus turkesztándinnye’ … 1/51.
“… az ő apja még úgy nézett egy idegen nőre, mint valami antiklerikális klubjelvényre, melynek hatalmában van, hogy az embert néhány csiklandós érzés segítségével az ősi káoszba visszatántorítsa …” 1/80.
“… mintha a szoba egyszerre annyira az ‘öntudat’ loyola-műtője lett volna, hogy nem tűrte az árnyék durva anyagiasságát … ” 1/144.
“Ez a tájkép csak a maga egészében szép, mert csak akkor kapja meg a szinte dogmává kristályosult léhaságot …” 1/175.
“… határozottan érvényesülnek a mássalhangzóként kiálló egyéni arcvonások is, melyek közt elakad a közös aggodalom inficiáló dallama.” 1/188.
“… saját arcképéből szeparatista amoebák, költői variációk és léha vízmetaforák lettek.” 1/192.
“Hosszú fekvő ablakon át világított be a tenger, mint egy kubista Neptun-tapéta: kéksége a türelmetlen vízszintesség veleszületett heraldikus színe volt …” 1/404.
“Fizikai földrajzórákon lát az ember glóbuszokat, melyekre, napóraszerűen, egy hullámszélű lemez van illesztve (mint vértanúk fejében a balta)” 1/423.
“A kesztyű bágyadtan lógott a kezében, mint elgázolt vizsla adagio-füle.” 1/523.
“… ha piros hernyóként rakom a pirosítót szájam éhes párkányaira, hogy a csókod beleragadjon, mint spárga a pecsétbe, mért ne pirosítanám a szavaimat is, mért ne vadítanám őket … ” 2/79-80.
“… ha a guta féloldalt lapít, mint elejtett tortakés a habból cifrázott tortadíszt” 2/134.
“… a szirmai kékek, mint a dogmaarcú lehetetlenség.” 2/238.
“Leülés és fölállás között így igen nagy, hogy úgy mondjuk, vallástörténeti kilengések voltak: ülni körülbelül a buddhizmussal volt egyenrangú, állni meg azzal az eretnekséggel, mely a wyklifizmus után, de még jóval Luther előtt, Svédország északkeleti sarkában, a Falső és Ingerbalg erdők közötti sávon keletkezett az áttelepített félparasztság körében.” 2/284.
“… noha az egész test óriási ablak volt, metafizikai indóház …” 2/298.
“… ahogy a remeterák idegen kagylóba bújik és idegen páncéllal védi magát, úgy szegény védtelen és illanó szerelmi gyököcske is idegen érzelmek vastag és megnyugtató vattájába takaródzik.” 2/298.
“… nem kétely fejeződött ki ebben az elveszettnek hitt Credóban, nem is pogány irónia vagy antikatolikus cinizmus, hanem egyszerűen az a tény, hogy a dogmák furcsák, idegenek, felségesen groteszkek és bukfenc alakúak.” 2/356.
“De ugyanakkor a párhuzamosság, a síkok orfikus monotóniája a rend perverz kertjét ábrázolja: a szabály mennyei patológiáját.” 2/386.
“A lépcsőn fölfelé haladó nőből is kiszívtam a lelkét, jellemét, érzelmeit, mint egy kezet a kesztyűből, mely után azonban a kesztyű továbbra is megtartja régi formáját: a nő jelleme hasonlóképpen valahol a földszinten hevert a ruhatárban, mint homogén koffertöltelék.” 2/588.
(2014.)
Jelölések: a H betűvel jelölt idézetek Heidegger Lét és Idő (Gondolat, 1989.) című művéből, míg a csak számmal jelöltek Szentkuthy Prae (Magvető, 1980.) című művének 1. ill. 2. kötetéből valók.
Illusztráció: “Szkizofrén akvárium”
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
