Kozma László: Kölcsey Ferenc Himnuszának világa és értelmezésének közhelyei
Kölcsey Ferenc költeményét a közakarat emelte nemzeti himnusszá, ezt fejezte ki az 1989-es alkotmányos megerősítés. Retorikai remekmű: nem csupán megszólítja, teremti is a nemzetet, ennek a 19. század első évtizedeiben, az osztrák elnyomás idején nagy jelentősége volt. A világ himnuszai között kiemelkedő helyet foglal el az a szemlélet, hogy tekintsünk önmagunkba, szabaduljunk meg hibáinktól, kudarcainkért ne a külső körülményeket okoljuk. Az 5. versszakban leírt széthúzás egyszerre vallásos és politikai bűn: megsértettük Istent, aki új hazába vezettette népünket, ugyanakkor történelmi vétek, magunknak is ártunk vele. A Himnusz egyik legnagyszerűbb költeményünk, az alapos retorikai, grammatikai ismeretekkel rendelkező Kölcsey könnyed biztonsággal változtatja költészetté az összetett gondolati tartalmakat. Ugyanakkor értelmezéséhez máig ható közhelyek kapcsolódnak.
1. Egyik legelterjedtebb közhely a Himnusszal kapcsolatosan, hogy Kölcsey múltbeli veszteségeinken kesereg, nem lát kiutat, a Himnusz szemléletmódja pesszimista. Ez az álláspont a korszak irodalmi, politikai törekvéseit sem veszi figyelembe.
A 18. század elején induló nyelvújítási mozgalom, majd a reformkor nemzedéke az osztrák elnyomás idején két okból fordult a történelmi múlthoz. Egyrészt, a honfoglalás és a dicső nemzeti királyság idejéből kerestek biztató példákat, ideálokat. Másrészt, a múltbeli kudarcokat, vereségeket elemezve, tanulságokat kívántak levonni a jelen számára. A török kiűzése után a nemzet szabadsága, függetlensége nem állt helyre: friss volt a Rákóczi-szabadságharc leverésének emléke is. A Martinovics-mozgalmat követő megtorlások következtében az iskolaszervező író, Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás későbbi vezéralakja 1800-ban, Vörösmarty Mihály születésekor még osztrák börtönben volt. 1817-ben éppen ő adta ki Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér, politikai gondolkodó „minden munkáit” – Zrínyiről Kölcseynek is több verse szól, műveit elemezte. Mátyás király kiemelkedő szerepéről a magyar történelemben már Zrínyi Miklós is értekezett, királyunkat a Himnusz név szerint említi. Zrínyi Miklós Ne bántsd a magyart! című röpirata 1790-ben Marosvásárhelyen jelent meg. A református és katolikus prédikátorok, költők a török megszállás, az ország három részre szakadása idején keresték a választ: hogyan fordulhatott elő, hogy nemzetünk ilyen gyorsan összeomlott? Kudarcaink fő okát a széthúzásban találták meg, inteni kívánták a nemzetet: fogjunk végre össze, ne kövessünk el újabb hibákat. A múltba fordulás tehát nem céltalan kesergés vagy kétségbeesés, hanem férfias, bátor szembenézés tévedéseinkkel, kapcsolódás a magyar politikai gondolkodás hagyományaihoz. A Himnusz a nemzeti ellenállás eszmeköréhez is fölidézi: az 1. és 8. strófa refrénjében vendégszöveg jelenik meg. Kölcsey a tép-nép rímpárral az 1730-as években keletkezett Rákóczi-nóta hosszabb rímsorát sűríti, a feszes, rövid sorok is rokonságban állnak a verbunkos ütemmel. Maga a rímsor a török időkre, Balassi kortársára, Rimay Jánosra vezethető vissza, a századok során a nemzeti ellenállás kifejezőjévé lett. A Rákóczi-nótát a kortársak ismerték, Csokonai Csurgón tanította is. A célzás erőteljes hatást kelt, jól illik a költemény tömör stílusához.
A Himnusz egyszerre imádság és a korszak politikai eszméit összefoglaló költemény – így látták ezt a kortársak is, ezért válhatott gyorsan népszerűvé. Kölcsey történelemfilozófiát, politikai üzenetet is megfogalmaz, mondanivalóját személyeken és történéseken keresztül, plasztikusan, gördülékeny költői stílusban adja elő. Jellemző stilisztikai eszköze az antonomázia, a költemény szereplői nemzetüket is képviselik. A hatodik versszakban az üldözött, hetedikben a holt és az árvánk egyes számú alakja nő jelképpé, az utóbbi birtokos ragozása személyessé teszi a veszteséget. A 2. versszakban a költő név szerint említi Bendegúzt és Árpádot; Bendegúz Attila hun fejedelem atyja, az ő személyén keresztül történelmi jogainkra utal. A krónikákon alapuló hagyományt, történelemszemléletet beépíti a keresztény gondolkodásmódba: a honfoglalás Isten segítségével, rendelése szerint történt, ez a felfogás a régi magyar költészetre visszamenő bibliai, ószövetségi párhuzamokat idéz, a Kárpátok bércei ezért szentek. Az első három versszak igealakjai arra utalnak, hogy Isten közvetlenül irányította, segítette küzdelmeinket. Kölcsey önmagát a honfoglaló vezérek leszármazottjának tekintette (Ond vezér Kölcsey című versében), a költemény szerint a magyarság jogai a történelmi időkben gyökereznek (hun-magyar rokonság). A Himnusz hangütése, első sora maga is szembenállás az akkor már énekelt osztrák himnusszal: a „Gotterhalte” az uralkodót dicsőíti, Kölcsey viszont a császárnál nagyobb hatalomtól, Istentől a magyar nép megáldását, megsegítését kéri. A honfoglalás kora, Árpád fölidézése szintén kedvelt témája a reformkori íróknak, gondoljunk Vörösmarty Mihály Zalán futása című, 1825-ben befejezett eposzára. Arany János műveiben szintén megjelenik a nemzeti királyság és a honfoglalás, a hun-magyar történelmi hagyomány témája (Toldi, balladák, Buda halála). A Himnusz harmadik versszaka Hunyadi János törökök feletti győzelmeire céloz, név szerint említi Mátyás királyt, akinek tettei közül éppen Bécs elfoglalását emeli ki. Az alliterációval hangsúlyozott városnév metonímia, a benne lakókat jelenti, tehát jelenti az uralkodóházat is, a Bécsnek büszke vára jelzője a megszemélyesítéssel, az osztrák magatartás jellemzésével gúnyos színezetet nyer. A büszkével a jelzők csatájában a bús áll szemben, nekikeseredés, elszánás értelemben, a korabeli nyelvhasználatnak megfelelően. Ady Endrét idézve: Akarom, mert ez bús merészség – a jelző jelentése hasonló. (Az Értől az Óceánig). Egyes értelmezések szerint a bús Mátyás fekete seregére utal, tehát egyenruhájuk színéhez kapcsolódik. Ennél meggyőzőbb azonban, és Kölcsey ellentétekre építő képalkotásával jobban összhangban áll, ha a kifejezést oximoronnak tekintjük. Az oximoron az ellentmondáson alapuló szóalakzat, látszólag ellentétes fogalmakat kapcsol össze: hogyan lehet a győztes hadsereg bús? Ebben a jelzőben benne van a csakazértis kuruc virtusa, mely a reménytelennek látszó helyzetekben, a túlerővel szemben is győzelmet hozhat, ezzel Kölcsey saját korára céloz, aktualizálja Mátyás győzelmét. A jogász az uralkodóval szembeni ellenállási záradékot is megfogalmazza: a magyarságnak joga van szabadságának megvédésére. Bécs elfoglalása, mint jelkép nem csupán a reformkornak, hanem a következő időszaknak is visszatérő témája volt: Koroknyai Ottó hatalmas vászna a Mátyás előtt hódoló bécsieket ábrázolja, a millennium idején keletkezett, újra megtekinthető a nagyváradi püspöki palotában. Osztozott a palota sorsában, a második világháború után, a palota elvételekor a pincébe került, ahonnan Tempfli József püspök hozatta elő, így került a visszakapott püspöki palota egyik termébe. A balladai stílusra jellemző sejtetés gondolatalakzata Kölcseytől sem idegen: a 6-7. versszak képeinek asszociációi a Rákóczi-szabadságharcot is fölidézik. A bujdosó, aki nem lelé honját a hazában a fejedelemre is vonatkoztatható, a kőhalomról az is eszünkbe jut, hogy az osztrákok a Rákóczi-szabadságharc leverése után több magyar várat fölrobbantottak. A virágzást bemutató első három versszak után következő képsorok elgondolkodtatók és lázítóak, egyáltalán nem kétségbeesettek. A Himnuszban pesszimizmust látó szemlélet megfeledkezik arról, hogy Kölcsey az ellentét stilisztikai eszközét alkalmazva mutatja be a széthúzás következményeit, célja, hogy politikai cselekvésre, összefogásra bírja nemzetét. Így látták ezt a kortársak is. Miután Erkel Ferenc 1844-ben megnyerte a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot, hamarosan országszerte énekelték. A pályázatot Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója tette közzé, ez mutatja népszerűségét. A politikus és a költő, Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály 1845-ben Zsibóról a megvakult Wesselényi látogatásából tartott hazafelé. Kolozsvárott a „tisztelő fiatalság” a Himnusz eléneklésével köszöntötte őket. Deák Ferenc válaszbeszédében a Himnuszt idézve intett a testvérharc végzetes következményeire, és arra, hogy az ország szétszakítottságát meg kell szüntetni, Erdélyt ugyanis a Habsburg-hatalom külön kormányozta. (Az Unió a reformországgyűléseknek, Kölcsey országgyűlési felszólalásainak és a 48-as szabadságharc 12 pontjának is követelése volt.) Stilisztikai bravúr, ahogyan a költő a politikai érvelést versbe foglalja. A Himnusz egyszerre Istenhez forduló imádság és a nemzetet megszólító retorikai alkotás, váltogatva a stilisztikai eszközöket, a megszólítást, az elbeszélést, a felkiáltást, a kérdést – Isten mellett a hazát is megszólítja. A rövid, aforisztikusan tömör sorokban Kölcsey drámai, változatos stílust képes megvalósítani. A vers szinte matematikai képlettel leírható szerkezete is megfelel a szónoki beszéd, az arányosság, világosság és egyszerűség követelményének. Az 1. és 8. versszak keretezi a költeményt, a 2-3. a magyarság virágzását, a 4-7. a csapásokat írja le. A 2-5 versszakok konkrét képei, nevei után a 6-7 versszak a múltból jelen időre vált, a képalkotás elvontabb, időtől függetlenül érthető rá a magyarságot ért tragédiákra. Ugyanakkor győztes csatáinkat és a nemzet virágzását, fejlődését is ábrázolja – hol van akkor a pesszimizmus?
A magába roskadó „kesergéssel” a Himnusz tematikai gazdagsága, lendületes képei, történései is szemben állnak. Vegyük sorra a versszakokat, az utolsó kivételével mindegyikben valamilyen fegyveres összecsapásra kerül sor, mintha Balassit vagy Zrínyit olvasnánk, az alcím az ő harcaikra is utal. Az elsőben a magyarság az ellenségeivel küzd; a második a honfoglalás eseményére céloz; a harmadikban a törökkel és Béccsel csapunk össze; a negyedikben a rabló mongolok és a törökök zúdulnak ránk; az ötödikben a török pusztítás mellett a belső összecsapások, a testvérháború is fölrémlik, melyet középkori prédikátoraink is kárhoztattak; a hatodik versszakból a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni menekülést is ki lehet olvasni, itt is megvillan a kard; a hetedik versszak egy jelképes várostromot ír le. A rövidség gondolatalakzatát Adamik Tamás szerint már az ókori retorikák- is a hatásos előadás egyik legfontosabb elemének tartották, ezt egészíti ki a sejtetés. A Himnusz szóképei és alakzatai a formával, a rövid sorokkal is összhangban állnak. A lendületes, drámai előadásmód a költő szemléletmódjának a tükre. A második versszakban úgynevezett nemzeti többes számra vált, kifejezve, hogy egynek érzi magát nemzetével.
Benedek Elek így ír Kölcseyről: „Mint költő korának legjelesebb költői közé tartozott; mint szónok a legkiválóbb szónokok sorában foglal helyet; mint kritikus alaposságával és bátor szókimondásával szerzett tiszteletet; s mint hazafi és ember, lángoló honszerelmével, aranytiszta jellemével minden idők nemzedékének követendő példakép marad.” (Benedek Elek: Nagy magyarok élete Holnap Kiadó, 1995. 113. o.)
2. Az értelmezések szintén elterjedt közhelye, hogy Kölcsey a pusztulások fölidézése során kétségbeesik, már csak a szánalomban bízik: „Szánd meg Isten a magyart.”
„A vallás az az isteni folyam, mely az egész pallérozatlan emberi nemzeten keresztülhabzik; az a talizmán, mely sok népeknél és sok esetekben minden tudomány, polgári alkotvány és törvény helyett szolgála; az a talpkő, melyhez minden törvényhozó a maga principiumait úgy forrasztotta, hogy csak általa s rajta találjanak maradást; az a menedék, mely a természeti jusnak gyengeségét legelőszer oltalomba vette, s melyből a nemzeteknek jusaik, a magok kicsinységében, legelébb kiszállani merészeltek; az az erő, mely az erőszaknak és bűnnek legfoganatosban vethetett határt, midőn túl az emberi törvény és fenyíték határain, a jövendőben mutatott erényt és félelmet.” (Töredékek a vallásról, 1827.)
Kölcsey a debreceni református kollégiumban végezte tanulmányait, mély teológiai, filozófiai ismeretekkel rendelkezett. A Himnusz igazi ökumenikus költemény, a református és a katolikus hívők is elfogadhatják. A széthúzás bűne közös, Kölcsey túllép a felekezeti ellentéteken, a hitvitákon. Az Istenhez fordulás, a bűnvallás, majd a kegyelmére, szánalmára hagyatkozás mindkét felekezet liturgiájának központi eleme. A bűn megvallása (a 4. versszakban) nem gyöngeség, hanem erő: a végtelen hatalmú Isten irgalmára hagyatkozás pedig az egyetlen észszerű cselekedet. Kölcsey felfogásában – és ennek történelmi, eszmetörténeti hagyományai vannak – egybekapcsolódik a nemzeti és a vallásos bűntudat: legnagyobb vétkünkkel, a széthúzással Istent is megsértettük, ellenségeink csapásai Isten büntetése. Azonban éppen ezért reménykedhetünk: ellenfeleink nem saját erejükből győztek, ha megtérünk bűneinkből, bízhatunk abban, hogy Isten újra megsegít ellenségeinkkel szemben, újra győzni fogunk. Kölcsey nemzete nevében közvetítőként fordul Istenhez, érvelése a Himnusz cselekményében bontakozik ki. A bűnvallás után (4. versszak) a 7. versszakban finom érvelés következik: S ah szabadság nem virúl / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből! Megtörtént a jóvátétel, az áldozat, de nem következett el a szabadság: ezzel Kölcsey korának politikai viszonyaira céloz. A retorika szabályai szerint, amennyiben a bíróság igazságos, a védőnek rá kell bíznia a döntést. A 8. versszakban Kölcsey újszövetségi jelenetet alakít metaforává, a tanítványait megszánó, irgalmas Krisztus alakját idézve: mikor kitört a vihar, a tanítványok fölébresztették Jézust, aki lecsendesítette a hullámokat. Szánd meg Isten a magyart / Kit vészek hányának, / Nyujts feléje védő kart / Tengerén kínjának. Az első három versszak a harcokban segítő ószövetségi Isten-kép, a záróversszakban a második isteni személy, az irgalmas Krisztus alakja jelenik meg. A 7. versszak áldozathozatala finom célzás, hiszen Krisztus is életét áldozta a kereszten: a szabadságért hozott áldozat hasonlít az övére. Az Isten, áldd meg a magyart és a Szánd meg Isten a magyart tömör keresztszerkezet, kiazmus, amely formailag is egybefoglalja a gondolatot: az áldd és szánd hangalakja is hasonló, Isten áldására és irgalmára egyaránt szükségünk van – saját életünkben és történelmünkben egyaránt.
A költeményben a vallásos és a történelmi gondolkodás tökéletes egységben áll, ezt Kölcsey a stilisztika eszközeivel is kifejezi. Az első három versszakban a költő az isteni kegyelem áradását, segítségét írja le: a természeti képek, metaforák pozitív jelentésűek. A magyar föld terményei, az ért kalász és a tokaji bor, a nektár Krisztus áldozatát, a kenyeret és a bort is fölidézi. A 4-7. versszakban elborul a kegyelem, a képek negatív környezetben jelennek meg: szent bércére (2. vsz.) – bércre hág (az üldözött (6. vsz.); szép hazát (nyer a magyarság, 2. vsz.) – szép hazám (testvérharc, 5. vsz.); zúgnak habjai (a magyar folyók, a Tisza és a Duna, 2. vsz.) – zúgattad felettünk (a mongolok nyilát, 4. vsz, még a hangok is megváltoznak); hős magzatjai (Árpádnak, 2. vsz.) – magzatod miatt – magzatod hamvvedre (5. vsz, a pusztulást kifejező szürrealista kép); felvirágozának (Árpád hős magzatjai, 2. vsz.) – szabadság nem virúl (7. vsz, a két ige etimológiailag rokon); Bécsnek büszke vára (3. vsz. Mátyás hódítása) – vár állott, most kőhalom (7. vsz. a mi váraink vesztek el). A 4. versszak, Isten haragjának leírása a fegyelmezett, következetes gondolkodás, a gondolatritmus stilisztikai eszközének példája. A fény-és hangjelenségek soronként elkülönülnek, így a villámmal a nyíl, a dörgő felleggel a nyíl zúgása áll párhuzamban. Isten haragja egyre közelebbről sújt le: a fokozást a zárósor némasága jelenti.
3. A következő közhely a költői szerep értelmezésével kapcsolatos. Kölcseyt többen magányos, elkeseredett alkotónak tekintik, ami a Himnusz értékelését is meghatározza. Ez az álláspont nem számol a történelmi helyzettel, a „végvári lét” évszázadokra visszamenő kényszerűségével. Pest központi szerepe csak az 1820-as évektől alakult ki, az akkori irodalmi élet szereplői jobbára egymástól távol, vidéken tevékenykedtek, gondoljunk Kazinczy Ferencre vagy Berzsenyire. Annál felemelőbb az a lelkesedés, mellyel a magyar nyelv megújítását a sokszor értetlen környezetben is életcéljuknak tekintették.
A Himnusz 1823. január 22-én keletkezett. Az uralkodó önkényes rendeletekkel kormányzott, melyek ellenállást váltottak ki, az országgyűlést a Himnusz keletkezése után, 1825-ben volt kénytelen összehívni, ekkor vette kezdetét a reformkor. A nyelvújítás korának alkotóit összetartotta a hit, hogy a magyar nyelv fejlesztése nemzeti önállóságunk alapfeltétele. Juhász Gyula így ír erről az időszakról: „Ebben a reményteljesen fiatal és gyönyörűen zsendülő irodalmi korszakban a „lelkes istenfiakat” (ahogyan Kazinczy pályatársait nevezgette) aszerint ítélték és állították jobb avagy bal oldalra, hogy milyen álláspontot foglaltak el a grammatika és szintakszis dolgaiban. Meghatóan szép és kedves hőskor, a magyar költői nyelv gyermekóriása járni tanul, az egyik környülményt mond, a másik környülállást és a két táborra szorítja a Toll és az Eszme fennkölt bajnokait. Ami az egyiknek virtus, az a másiknak rény, ami a jobboldalnak religió, az viszont egély a baloldalnak. A nyelvi orthológia és neológia harcosai olyan szenvedélyesen és elkeseredetten állottak egymással szemben és állották a küzdelmet, annyira világnézeti és társadalmi, egész életre és lélekre szóló volt ez az ellentét, akár pár esztendővel később a politika porondján a konzervatívek és a reformerek, a régi rendi világ és az új demokrácia élet-halálharcai.” (Juhász Gyula: Csevegés. Hétfői Rendkívüli Újság, 1923. május 21. = JGYÖM 7: 47~354).
A Himnusz azért válhatott gyorsan népszerűvé, mert a történelmi tanulságok általánosítása mellett a társadalmi valósághoz kapcsolódó, aktuális politikai mondanivalót fogalmazott meg. Mivel a 6-7. versszak nevek nélküli általános képeket, metaforákat tartalmaz, aktualitását a következő korokban sem vesztette el. A közvélemény a 19. század alkotóinak nemzeti öntudatot, hazafiságot, hitet kifejező költeményeit szinte egyetlen alkotásnak érezte. 1848. március 15-én a budapesti Nemzeti Színház estjén a közönség követelésére együtt hangzott el a Himnusz, Vörösmarty szintén megzenésített Szózata és Petőfi két nappal korábban keletkezett Nemzeti dala. Kölcsey Ferenc Petőfi kedves költői közé tartozott, sírjához is elzarándokolt, Úti leveleiben megemlékezett az eseményről. Érdemes figyelnünk a Himnusz és a Nemzeti dal szóhasználatára: Isten áldd meg a magyart – A magyarok Istenére esküszünk. Himnusz: S ah szabadság nem virúl / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből. Nemzeti dal: Rabok legyünk vagy szabadok? Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi egyaránt megszólítja a magyarságot – a kor írói feladatuknak tartották a nemzeti törekvések megfogalmazását, és hogy azokat közöljék, közérthetővé tegyék. Történelmünk dicső korszakait mindhárman példaként hozzák. A költeményekben jelen van az emelkedett szóhasználat, az Istenhez fordulás, a szent, az áldó imádság szakrális kifejezések. A hon, a haza, a nemzet fogalma szintén szerepel. A Himnusz a reformkort megelőző feszültséget, a Szózat a kibontakozó reformkor törekvéseit, Petőfi a forradalmi lendületet foglalja össze. Kölcsey kivonja kardját, Vörösmarty kezében megvillan, Petőfi lecsap vele; költeményeik együttes elemzése alkotóik egyéniségét is jobban megvilágítja.
4. A szakirodalom részletesen föltárja a Himnusz formai előzményeit, azonban emellett nem feledkezhetünk meg a költemény eredetiségéről.
Kölcsey kitűnően ismerte a régi magyar irodalmat, a zsoltárok között valóban akadnak olyanok, melyek ritmusa, rímelése hasonló a Himnuszéhoz. Azonban a költemény megformált gondolat, nem csupán rím és ritmus: tartalom és forma egysége. Kölcsey az összetett tartalmat 7/6-os szótagszámú periódusokban fejezi ki, eredeti tartalom-forma egységet alkot. Soroljuk föl a Himnuszba sűrített műfajokat: Istenhez forduló imádság, a magyar történelem áttekintése, harcaink összefoglalása, a magyar tájak és termények leírása, földrajz és mezőgazdaság, drámai jelenetek megalkotása, népek és korszakok jellemzése, utalás a Rákóczi-szabadságharcra. A témák többségéhez a költői gyakorlat hosszabb sorokat rendelne, a forradalmi francia himnusz, a Marseillaise is hosszabb sorokból áll. A Himnusz ritmusának magának is tartalmi mondanivalója van, kifejezi Kölcsey korának feszültségét, a fölizzó indulatokat. A rövid sorok a gondolatok kiérleltségét, végső megformálását is jelzik; a költő az ihlet pillanatában évtizedes tanulmányokat, gondolkodásának eredményeit, formai kísérleteket és hagyományokat foglal össze. A Himnusz szimultán ritmusú, időmértékes trochaikus és hangsúlyos ütemezésként (kanásztánc, verbunkos) is értelmezhető. Kölcsey kitűnően kezelte a klasszikus versformákat, strófaszerkezeteket. Ugyanakkor évekig tanulmányozta a népdal formavilágát (A népdal tónját találgatám – írja); Csolnakon című műdala verseskötetében a Himnusz előtt található. A népdalformát majd Petőfi teljesíti ki; Kölcsey népdala a Himnusz, a bonyolult retorikai, stilisztikai alakzatok legegyszerűbb formában történő megvalósítása. Kölcsey életműve az újszerű szerkesztéssel, az éppen megszülető és hagyományosabb költői formák ötvözésével kapcsolódik a nyelvújításhoz, máris klasszikust és összegzőt alkot. „Haza és nyelv egyforma rangban álló két nevezet minden népre nézve, ha a tiszteletben álló nemzetek sorából kitaszíttatni nem akar. Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen.” (Magyar játékszín, 1827.)
A Himnusz megzenésítésének elemzése külön tanulmányt igényelne, itt csak arra utalunk, hogy zenéjének ritmusa, különösen a mai Dohnányi-féle áthangszerelésben, eltér a költeményétől. A második sorokban található hajlítások következtében a ritmus lelassul – a költemény inkább az első sorokat gyorsítja a másodikhoz, a táncritmusnak megfelelően. Nem könnyű a zenei feldolgozásban, különösen az előadás szempontjait is figyelembe véve, egyszerre visszaadni a vallásos inkább lassúbb és a népies táncritmus pergőbb ütemét, a költemény paradoxona, hogy az egység mégis megvalósul, egyebek mellett ettől hatalmas vers a Himnusz. A vers elemzésekor célszerű a prózai változatból kiindulni, az iskolai tanítás során a tanulókat a megzenésítés változataival is meg lehet ismertetni. Az Erkel-féle megzenésítés tartalmazta a törökök feletti győzelmet idéző harangszót és a verbunkos ütemet; Dohnányi Ernő 1938-ban az áthangszerelés során a Trianon utáni hangulatban a dallamot lelassította. Úgy érezzük, hogy Erkel Ferenc, a reformkor zeneszerzője, közelebb áll Kölcsey alkotásához, mint az átdolgozás, jobban visszaadja Himnuszunk lendületes hangvételét. A mai lassúbb zenekari előadás és éneklés ne fedje el a költemény eredeti ütemezését, tartalmi sokszínűségét, lendületes előadásmódját.
A Himnusz nem a magányos költő kesergése, hanem a nemzetet megszólítani kívánó, hibáinkra figyelmeztető, izzó hangvételű retorikai alkotás, realizmusa a hit realizmusa, az egyetlen követhető utat jelöli meg a nemzet számára. Más himnuszokkal összevetve, Kölcsey művében páratlan a lelkiismeretvizsgálat és a szembenézés: nem a külső körülményeket okolja, így azt sugallja, hogy a jövő a saját kezünkben van. Ezt üzente a reformkor nemzedékének és ezt üzeni mai korunknak is.
Elemzésünket zárjuk Kölcsey Erdélyről írott soraival: „Estvelgett, s Wesselényi jött hozzám, s Erdélyről tőn szót. A lelkes férfi forrón ohajtja a kis haza visszakapcsoltatását; s az ő sürgetésére szólítá fel Szatmár vármegye két év előtt a tárgyban az egész országot; s most engem szólított fel: e cikkelyt dolgoznám ki. Általvevém adatait, s estvétől fogva reggelin hat óráig dolgozám. Hiszitek-e, hogy diplomatikai, száraz munka mellett a lélekre poétai hevűlet szállhat? Pedig úgy van! Míg a szerződéseket évről-évre jegyezgetém; míg a törvénycikkelyekből erősségeket szedék, s az országgyűlési naplókat rendre forgatám: a történetek szép koszorúja fűződött emlékezetemben. Előttem állott a mohácsi nap és Zápolya; előttem Martinuzzi, Báthori, Bocskay és Bethlen, s amint képzeletem két század alakjain végig röppent, fájdalmasan akadt meg az örökre elbújdosott sergecskén. Kezem akaratlanúl nyomódott mellemhez. És tudjátok-e ti, mit teszen a szó: távozni, és vissza többé nem jőni? távozni és ellenségi kezek közt hagyni mindent – hitvesét és gyermekeit? Mondom nektek: e kínt egészen általgondolni nem merem. Szegény szép kis Erdély, a te gyermekeid idegen parton hamvadnak; ki fog onnan egy maroknyi port hozni? hogy talán egy köny fakadna még látására, egy forró szent könyű, mely a szíveken fekvő jeget felolvaszthatná!” (Országgyűlési napló, 1833. január 1.) Erdély iránti szeretetét fejezi ki egyik utolsó, édesanyjához írott verse. Szép Erdély barna fürtü / Leánya, hű anyám, / Tekints az égi lakbol / Még egyszer vissza rám. / Im elhagyott hazádon / Pusztúlat átka leng; / Erdély ledőlt, s fölötte / Fiad keserve zeng.
A himnusz új szempontú, részletes elemzése könyvben is megjelent:
Kozma László: Kölcsey Ferenc: Himnusz. Budapest, 2020. Kairosz Kiadó
Illusztráció: Kölcsey Himnusza
Ezek is érdekelhetik!
Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
