2650 – Nemere István, Virágh László
Nemere István
Láthatatlan rácsok
Bezártak. Bezártad magadat. Olyan ellenfél bukkant fel, akire nem számítottál. Apró, sőt láthatatlan, mégis igazi ellenfél. Vírusnak hívják.
Ülsz otthon és nem tudod, mit kezdj magaddal. Még az államnál is nagyobb erő szólt bele az életedbe, változtatott meg szinte mindent. Most másokat szívesen látnál. Mást sem hallani, mint lezárás, karantén, otthonmunka, zárlat, ne menj külföldre, majd pár héttel később: már nem is mehetsz, még ha akarnál sem.
Bezártak, pedig nem követtél el semmit. Elvették a jogaid nagy részét, és nincs kihez fellebbezni. Jó a vallásosoknak, ők személyesen kérdezik az istenünket, akár még felelősségre is vonhatják, úgyis megbocsátja ezt a szemtelenséget. Most kezded megérteni, mit érezhettek azok, akiket ártatlanul csuktak börtönbe, munkatáborokba, vagy végeztek ki. Újabb két hét múlva magad is számkivetettnek és jogfosztottnak fogod érezni magadat. Áldozat lettél, ráadásul sok száz millió társaddal együtt szenvedsz, és miért? Mert az a kis izé, amit állítólag csak elektronmikroszkóp alatt láthatnak, itt grasszál a környéken? De amilyen ravasz, olykor nekigyürkőzik, hogy minél többeket fertőzzön meg. Bizonyos intézmények ajtajában leselkedik, amiket bezártak, de isten ments, hogy ott csatangoljon az élelmiszerboltokban és patikákban! Oda neki tilos a bemenet.
Marad a telefon meg a többi elektronika. Küldesz magadról képet a külvilágba, nem írod alá, de láthatatlanul is ott a szöveg: élek még, és így nézek ki! Mindenkit megvisel a karantén, a legtöbben most fogják fel, hogy ők önmagukban nem elégségesek, ahhoz, hogy éljenek, szükség van másokra is. Csupán mások szemében, jelenlétében, részvételével van nekik életük, anélkül senkik. Hiszen magad számára te egy önálló kozmosz vagy, egy világegyetem, amellyel most ilyen merénylet esett meg! Közben bombáznak az összeesküvés-elméletekkel, csak kapkodod a fejedet és arra gondolsz: ez a sok hülyeség lepereg majd a világról, ha véget ér a járvány? És véget ér-e valaha is? Hiszen valahol mindig vannak ragályok, háborúk, árvizek, földrengések, cunamik, tornádók, puccsok: az ember versenyre kel a természettel, hogyan kell rombolni azt, ami még él és élhető.
Láthatatlanok a rácsaid, de attól még vannak. Nézed a Napot, fényére vágysz, de nem látod a szabaduló utat. Nem tudod, mit szedjél, mit tegyél és mit ne tegyél, ki vitaminokban hisz, ki fokhagymában, ki meg az imában. Sokan akarnak oltakozni, mások meg nem, nem, soha!
Te meg ülsz otthon, csikorgatod a fogadat tehetetlenül. Este elalszol és arról álmodsz, hogy valahol, valamikor lesz majd egy olyan „ország“, ahol az emberek egyszerűen csak élnek, és ennyi. Mint sok-sok évvel ezelőtt. Akkor is voltak bajaik, de nem jött egy láthatatlan apró féreg, ami ármányos és aljas módon köréd építette a hozzá hasonlóan láthatatlan rácsokat, ezek elvették a munkádat, befonták már a várost, az utcát, a házat, a lakást, a családot, téged és mindenkit. Vergődsz, pedig másra vágyakozol. Egy olyan világba, ahol nemcsak ilyen apró, de kétlábú férgek sincsenek. Ahol egyszerűen csak élni lehetne, akadályok nélkül. Rácsok nélkül.
Virágh László
A tavasz szomorúsága. Kora tavasszal, – amikor az éppen csak hogy elolvadt hó, helyenként még ott lappang hanyagul a bokrok alján, vagy a vízmosta mélyedések rejtekeiben felejtett piszkos lepelként; amikor hét ágra süt a Nap, és hóvirág, sőt már ibolya bújik elő az avar alól, – alkonyatkor lehet érezni a Tavasz szomorúságát, ezt a különös hangulatot, amelyet nem magyaráz a vitaminhiány és ellentétben áll a természet örömteli változásaival, a madárdallal, bizsergető illatokkal és mindazzal a sok izgalmas jelenséggel amit tapasztalatból és versekből a Tavaszról tudni lehet. Ilyenkor végtelen csüggedés és szomorúság fog el a csendesedő falusi utcán, erdőszélen vagy városi lakásod mélyén, társaságban vagy magányosan. Valami olyasmi motoszkál benned a mozgalmas, vagy csendes, ragyogó, vagy borongós nap után, hogy minden, bármily gyönyörű vagy csúf, visszavonhatatlanul elmúlik és ebben nem az a nyomasztó, hogy ez vagy az a dolog, – ami esetleg szép volt és örülnél neki, ha tovább tartana, – elmúlik, hanem az a könyörtelenség, amely befolyásolhatatlanul érvényesül, tetszésedtől vagy nemtetszésedtől teljesen függetlenül, mint a Föld megállíthatatlan forgása-keringése.
Ezt a szomorúságot vélem felfedezni a Reneszánsz művészetében, Leonardo sfumato-jában, Giotto madonnáinak mosolyában, Frescobaldi gagliardáiban, a madrigálok szövegében és zenéjében, az épületek arányaiban, és mindenben, amit akkortájt alkottak, amikor az ember a legfogékonyabb volt a mulandóság érzésére és a szépségre, amelyet minden erejével meg akart ragadni, és örökkévalóvá igézni vásznon, papíron, márványban, versben, és zenében.
2013 március
A tavasz közhelyszerűen közelít,
Ahogy többezer… mit ezer!
Milliárd éve teszi.
Látom, amit látott szépapám is,
Érzem, őrzöm mindazt, amit ő is érzett:
Szikrázó napsütést,
Illatokat a levegőben,
Napot s az út porát.
Szerelmes most minden teremtett lény,
Szerelmes vagyok én is,
Ne kérdezd, kibe, mert tárgya nincsen,
Csak elborít ez az érzés.
Anna Lavínia szeme hegyitó-tisztaságú szürke gyöngypár, közepén a pupilla fényes, kerek tükör, amelyben önmagad láthatod: megmérettél. Néz rád öntudatlanul és bölcsen: semmit sem tud, tehát tud mindent. Nem zavarja fölösleges ismeret, benne szunnyad a mikrokozmosz, ő meg a világban, amelytől még el sem különült, amellyel még egy, amelyet még közvetlenül átélhet azon a kicsiny sarkán keresztül, amit létével betölt. Így hát arcán az istenség nyugalma honol. A nemlétből alig hogy a létbe lépett, még magán viseli a másik világ jegyeit.
Megilletődötten szólítom: Ki vagy? Honnan jössz? Valóban belőlünk lettél? Milyen volt, amíg nem voltál? Mondd! Meséld el most, amíg nem tudsz beszélni, hiszen amint megtanulsz, úgyis elfelejted ezt az ősi tudást, ezt a mindenek fölött valót!
Izgatott hangom megindítja, szólni próbál, válaszolni, mintha a szavakat keresné, korához képest meglepően tagolt hangokat ad… most mindjárt kimondja! Tovább faggatom, segíteni próbálok, már alig hiányzik valami… már szinte értem, ő is egyre izgatottabb, arca kipirul, a két gyönyörű szem csillog… most… most talán megtudom… vonásai eltorzulnak az igyekezettől, hogy kimondja a kimondhatatlant, érzem, egy hullámhosszon vagyunk, mikor előtör ajkai közül a hang, a feloldás, a feloldhatatlan feloldása: a tiszta, dallamos, világosan érthető, kétségbeesett sírás.
Illusztráció: 2650
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
2650 – Hétvári Andrea, Saád Katalin →
