Tamási Orosz János: „…hittük, hogy mindent el lehet mondani…”
(nem el)Köszönő szavak Dinnyés Józsefnek
Sok éve tudom, van olyan pillanat, amikor nem lehet megszólalni. A gyászra, a veszteségre nincsenek szavak, mondatok még annyira sem, csupán a súly válik egyre érezhetőbbé és egyre megfoghatatlanabbá. Letenni, fogást váltani rajta-alatta – nem lehet. Végtelen kiterjedésű. Beszélni kell, suttogod, majdhogynem dallamos lejtéssel, valahogy így szólt, biccentesz, s rámeredsz a gondolatra: szólt? Most, hogy Dinnyés Jóska halott, a dal is elhallgat? Az nem lehet, kiáltasz magadra némán, de már tudod, igen, lehet. Van, hogy nem lehet megszólalni.
Számos éve őrzök könyveim között egy dedikált Ginsberg-kötetet. Még egy néhány soros alkalmi verset is rögtönzött abba, becses emlék, de furcsa módon mégsem ez tette a többi találkozásnál személyesebbé. Számomra. Hanem az, hogy van abban egy vers, a Leples bitang, és volt nekünk egy baráti, évődő vitánk Dinnyéssel, s annak végén kezébe vette ugyanezt a kötetet, rálapozott a versre, pár percig olvasgatta, némán, közben itt-ott belehúzott ceruzával egy-egy vonalat, hangsúlyt, prozódiát, gondolom, s mert volt hely, bemásolta a lap jobb sarkába a következő oldalon lévő utolsó versszakot. Ez a refrén, mondta, így csak egyszer kell lapozni. Na, mehet, intett barátunknak, aki elindította régi szalagos magnóját, s Jóska elsőre fölénekelte a dalt. Majd soha többé. Állítottuk, hittük, hogy nagyobb „sláger” lett volna akár a Hajnali éneknél is, éppúgy visszaadta – ha sokat mondok: tíz perc alatt – a Ginsberg-vers teljes karakterét, mint abban, de mégsem vette föl repertoárjába. Így hármunké, vagy inkább kettőnké maradt az a „pillanatfelvétel”, s való igaz, hogy a szalagon több már a zaj, mint a jel, de bármikor visszahallgattuk – azt a pillanatot éltük át. Együtt.
Noha ez az együtt viszonylag gyorsan véget ért. Ahhoz képest, ahogyan kezdődött, feltétlenül. Tizen-akárhány éves koromat nem említem, mert hát a hatvanas-hetvenes évek fordulóin a fél országgal barátságot kötött, de még abban a „nyüzsiben” is képes volt rákérdezni: te mit keresel itt? Mert hogy a legutóbbi találkozásunk egy évvel korábban és kétszáz kilométerrel odébb volt. Később barátság szövődött találkozásainkból, tervezgetéseinkből. Egyik este, valami klubban, meghívtam az esküvőmre. Énekelni, meg amolyan póttartalékos esküvői tanúnak. Akire elsőként gondoltam, még hezitált, végül más valaki lett a befutó. Majd Jóskát arra kértem: mindenképp énekelje el a blokkban az Aranyos embereket. Utána kicsit összekaptunk, mert épp azokat a sorokat hagyta ki, ami miatt fontos lett volna. Nekem. Ő viszont azzal érvelt: hívd el őket egy klubestemre, ott akár még a pódiumról face to face is az arcukba éneklem, de egy szertartás – más. Megértettem, de azon csak jóval később tűnődtem el – s ezért is szőttem ide ezt a történetet -, hogy Jóska már akkor zsoltáros ember volt. És mintha ehhez kereste volna, először ösztönösen, majd egyre tudatosabban a magyar sorskrónikák, történelmi jelzőfények zsoltáros költői megszólalásait. Nem állítom, hogy bibliás ember lett volna majd, afféle vándorprédikátor; sokkal inkább a magyar líra, az egyetemes magyar poézis tudós szolgája, terjesztője; hírt vitt távoli vidékekre szakadt magyaroknak s hírt hozott róluk a még távolabbra szakadtaknak; ha olykor meg is pihent, mindig csak félúton.
Azt, hogy mennyire így volt, megint csak egy személyes történettel tudom illusztrálni. A kilencvenes évek elején, talán kicsit korábban, elkezdtük írni élete történetét. Mondhatni, a „legjobbkor”, én egy friss folyóirat fölfuttatásában ügyködtem, ő megnyíló és bezáró klubok között próbált eligazodni, no meg a politikai „klubéletben”, zsúfolt idők voltak, de mégis maradt a könyvre pár óra, s néha pár nap. Az alapötlet az övé volt, mondhatni, remek: tizenkilenc fejezetben – megyénként – elmeséli, azon belül már a településekhez kötve, ottani kalandjait; találkozásait népművelőkkel, ott élő költőkkel, szerkesztőségekkel, és persze a közönség szeretetével. A történet részben időhiány, részben anyagbőség miatt maradt akkor abba – ha jól emlékszem (a kézirat sajnos nincs e pillanatban kezem ügyében) két megyéről közel háromszáz gépelt oldal készült el, s még kiegészítésekre várt. A folytatás helyett rá három hónapos turné az Államokban, a nyugati magyar költészet addig ismeretlen fejezeteit építhette pódiumműsoraiba; de továbbra is fölhívott valami ötlettel, legyen szó népfőiskola-alapításról, vagy Kannás Alajos emléktáblájáról.
Nem adta fel. Utóbb már csak véletlenül találkoztunk, kiállítás-megnyitón, könyvbemutatón, egy ízben onnan jött fel hozzám, a közelben laktam, s mutatta: milyen adatbázist épít éppen a magyar költészet kincsestárának. Könyvtáraknak, iskoláknak szánta, interaktív felület, ezernyi költő rákereshető abban, életrajzok, megzenésített versek, akár mások által elmondott írások – nem tudom, elkészült-e vele, de valóban kincsestárnak látszott. S mennyien tartoztak volna neki továbbra is köszönettel ama költők közül, akiket – sokat – ő vitt el a fiatalok közé, a klubokban, a nyári táborokban, a lemezein; megismertette velük a nélküle talán sohasem akart költészetet. Egyszer mesélte: nem, hogy köszönetet, de olykor még a lemezeken történő szerepeltetésekhez is nagy nehezen szerzett hozzájárulást; volt költő, aki úgy érezte, ez a fajta megjelenés méltatlan a költészet – s az ő költészete – rangjához. Szerencsére ezen is csak nevethetett, mert akadt ellenpélda – nagyon-nagyon méltó. Nota bene: Nagy Lászlóé. Vagy épp Ratkó Józsefé.
Nagy László (szerzői hozzájárulás)
Ratkó József (szerzői hozzájárulás)
Ezzel együtt is gyakran éreztem s érzem úgy: méltatlanul kevés hivatalos stallumban, megbecsülésben volt része. Hatalmas szíve volt, s e hatalmas szívbe minden magyar poézis belefért; emlékszem, pár éve egy Napút-esten a folyóirat haiku-pályázatának győzteseit saját házistúdiójában rögzített s cd-re írt felvétellel lepte meg – tette talán azért, hogy éreztesse: a költészet öröme a zsoltáréneklés öröme, szóljon bármi fájdalomról is az a zsoltár. A fájdalmas ének, ha megmarad, megmaradásunkat szolgálja; s nyelvünk fennmaradását. Ám, ha elmarad a megbecsülés, mit érez, s „hol van az országút szélére rugdosott nemzedék”? … Szakadoznak, posztamensednek szavaim, mondataim. Nem tudok búcsúszavakat írni, leginkább csak meg akarom köszönni Dinnyés Józsefnek ezt a néhány évtizedet. Remélem, sokak számára jelent, hozott az ő élete legalább egyetlen egy verssel többet a kötelezőknél, s még többek számára jelenti az ő neve azt: a költészet által vagyunk csak többek. S fáj, Jóska, hogy karácsony után nem hívtalak fel. Akartalak pedig, önös érdek okán, hívni akartalak barátunk temetésére. Pistiére, aki akkor régen rögzítette azt a Ginsberg-verset, s hallgatta, sokszor, önmaga számkivetettségében, magányai óráiban. Hívni akartalak, hogy kockáztassuk meg a sírja melletti találkozást, s ha úgy adódik, énekeld el másodszor s utoljára a Leples bitangot. Végül elmaradt a hívás, járvány van, intettek többen, megfontoltan, s igazuk volt. Marad, ameddig, az egyre fogyó s nélküled egyre elveszettebb nemzedék porlepte lábnyoma…
Illusztráció: “(nem el)Köszönő sorok” (fh. Dinnyés-fotó)
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
