Kiss Iván: Az eredendő bűn és a jóga
Ha a bűnnek van története, akkor ennek a történetnek van kezdete, eredete is: léteznie kell egy ősbűnnek, amelyet valamikor az idők hajnalán követtek el őseink – állítja a zsidó és a keresztény vallás is. (Ámde nem biztos, hogy bűn az, amit évszázadokon, évezredeken keresztül annak neveztünk: lehet, hogy az igazi bűn másutt keresendő, s ez lehet, magában az elnevezésben rejlik: bűn lehet Jézus – az Igazság – tanításának elferdítése.)
A zsidó hagyomány az ősbűnt Ádám és Éva történetével jelképezi, híven hordozva azt a más hagyományokban is fellelhető vallásos – mitikus – tartalmat, amely szerint egy bizonyos tett következtében az eredendően szellemként teremtett lény leszáll az anyagba, vagy az Isten által oda vettetik. Eredendően más lények voltunk tehát kezdetben, s mindaz a szenvedés és rettenet, amit azóta átélünk, és maga a halál is annak az első cselekedetnek a következménye. De mi volt valójában ez az első és végzetes tett, amit aztán visszafordíthatatlanságánál fogva görgetünk magunk előtt, s bármit is tesz az egyes ember, terhe alól – a mi kultúránkban isteni segítség nélkül – kilépni nem képes?
*
Valamikor az ősidőkben megtört az Isten és az ember közötti kapocs, s ez a törés nem más „mint alapvető bizalmatlanság a teremtő jósága és emberszeretete iránt” / Bolberitz /, a teremtmény eltávolodott teremtőjétől. Elveszett az „őstudás”, amely az egység mint evidencia létében gyökerezett, átadva helyét a partikuláris ismeretek tárházának.
Ha az eredendő bűn fogalma nem lenne más, mint annak hitbéli megfogalmazása, hogy az ember eltért a Léttel való azonosságától, különvált az „élő” ember és a lét, akkor ezt keresztényi-gondolkodói szempontból el is kell fogadjuk; a Lét Isten, s az ember egész létezése során eltér alkotójától, alkotója szándékától. Amikor Heidegger értelmezi és újrafordítja Hérakleitosz töredékét: „éthosz anthropo daimon” – „az ember, amennyiben ember Isten közelében lakik” -, akkor meghatározza az ember egyetlen lehetséges pozícióját, az isten-közeli létezést, ami ettől eltér, az csak hiányos, lefokozott, tehát ál-létezés lehet.
„ A kezdeti gondolkodás a lét kegyének visszhangja, amelyben az Egyetlen megvilágítja és történni hagyja magát: hogy létező van.” / Heidegger/
Így válik Isten és Lét ontológiai értelemben azonossá /Szt. Tamásnál is/. Ha a lét kegyének nincs visszhangja az emberi szellemben – az eredendően szellemként teremtett emberben, akkor a kezdeti egyedül lehetséges – isten-közeli – létezés szenved csorbát, degradálódik puszta életté.
*
A jóga az emberi létformán történő túllépés technikája, az őseredeti egység helyreállításának tudománya. Alaptétele: a földi létünk nem a valóság, az embernek nem ez a valódi pozíciója, amelybe beleszületett, és feltételezi, hogy létezik egy szublimált, magasabbrendű valóság, az ember-fölötti, az emberi létmódon túlmutató egység: amelyben nincs külön objektum és szubjektum. Az anyagi valóság, mint maya, káprázat létezik csupán, mert ami azon túl van, az mérhetetlenül igazabb, vagyis az igaz valóság, az a mozdíthatatlan, a nem változó, az örök, a jelenségvilág mozgásainak nem kiszolgáltatott, az eternitással bíró, és így az egyetlen: a kezdet és a vég egy pontban összesűrűsödve. A jóginak ezt a pontot kell elérnie az időn kívüli dimenzióban, mert tudja, hogy ez a pont létezik, és ha létezik, akkor elérhető. Ez a „megváltás” – keleti értelemben.
Amikor a jógi az abszolút lét (amely európai szemmel nemlét, az örök visszatérésből történő kilépés) elérésére törekszik, azt a maga tisztán szellemi módján „élvezni” is akarja, abban az értelemben, ahogy Szt. Ágoston mondja – igaz, más összefüggésben: „frui Deo” – élvezem az Istent. A legmagasabbrendű „Lét” részese akar lenni – túl az életen, de nem a halálban, hanem a nemlétben. Itt kapcsolódik ez a létértelmezés a kereszténységéhez, mert az Öröklét, Isten országának részévé válni, a keresztény üdvtörténetnek is végpontja: Lét és idő szorításában a Lét / Isten / győzedelmeskedik, s az idő megszűnik.
*
A jógában a „megváltás” egyéni úton érhető csak el, nem közösségi úton – azzal a megszorítással, hogy mindig a mester adja át a tudást, enélkül a technikák sikeresek nem lehetnek. Az anyagi elemek szerepe jelen van, mint olyanok, amelyeket tökéletesen birtokolni kell ahhoz, hogy a jógi túllépjen rajtuk. Az időn kívüli „minden egy” állapot elérése a „megváltás” pillanata, és mivel egyéni az út, általános megváltástan nincs.
/ A buddhizmus azonban rejt magában közösségi megváltás-elemeket: a Hinayana szerint a megvilágosodás keveseknek adatik meg – egyéni utak -, a Mahayana szerint viszont egyéni az út ugyan, de vannak segítők: a megvilágosodottak, a „lehetséges” Buddhák, akik azonban megállnak a Nirvánába jutás pillanata előtt, hogy másokat is irányítsanak, hozzásegítsenek ehhez az úthoz, a megvilágosodáshoz. Ezek a Bódhiszattvák./
*
A keresztény megváltástan szerint nemcsak az egyén, az egész emberiség „gyenge” lett attól a pillanattól kezdve, hogy az egységből kilépett (kilépett a „boldog” tudatlanságból), menthetetlenül elvesztette a kapcsolatot a teremtett világ ősokával, Istennel: ezzel a „gesztusával”, a kilépéssel végérvényesen és szorongatóan magára maradt. De nem annyira, hogy ne maradt volna meg benne a hiány szikrája – tudja és érzi a jót és a rosszat, tenni azonban mégis képtelen e tudás birtokában, innen a szorongás, a bűntudat és a rettegés. Nincs egyéni út, nincs egyéni megoldás az egységbe történő visszatérésre: hiány van, megoldás nincs. Isten, felismervén teremténye gyengeségét, „kollektív” segítséget nyújt, és ebben a segítségnyújtásban az ember iránti szeretete nyilvánul meg – önmagát adja –, megváltás csak áldozat árán lehetséges, amely áldozat Lényétől, a szeretettől elválaszthatatlan: egyszülött fiát a tanító, a szeretet és az áldozat hármasságában küldi hozzánk. A Lét–Isten tehát önmagát, mint Szeretetet és Igazságot nyilvánítja ki az ember számára.
A szeretet, amit példa gyanánt kaptunk, kollektivitást feltételez: nincs egyéni út a megváltás felé, csak én nem juthatok el a visszanyert egység állapotába, mert akkor nem éltem a legfőbb tanítással, a másik üdvösségével nem törődtem, és így a teremtés egysége szétesik. A szeretet így egyetemessé válik, a teremtett világ egészére vonatkozik azáltal, hogy cselekedeteimben és viszonyulásaimban állandóan jelen kell lennie az isteni példaértékű tett lényegének, azáltal is, hogy a másik ember szeretete nem lehetséges saját magam szeretete nélkül: önmagamat csak mint „teljes egészet” adhatom oda. A kapott isteni segítséggel – amely így az egész emberiség ajándéka – azonban már egyéni módon élhetünk, és ez a szabad akarat. Az Istenfiú felmutatta a Jót, egyéni akaratunktól függ, hogy követjük-e azt. A mérce tehát itt van a világunkban, immár másodszor felmutatva: mindannyian Isten gyermekei vagyunk, az Atya nem más, mint a Szeretet: az Élet, amely Őfelé vezeti Utunkat, az az Igazság – aki ettől eltér, az végérvényesen a rosszat választja.
A jógi a lét tengelyébe, origójába akar hatolni, az egység ott található. Az élet üresség, a Lét a teljesség: felfedeztem a változóban a változhatatlant, a mozgóban a mozdulatlant, a sokaságban az egyet, tehát azonosulni akarok vele, és tudok is. A másik? Követhet, hiszen itt vagyok példának, ha nem, hosszú köröket ír még le, az örökkévalóságban idő van elég.
*
Most pedig vizsgáljuk meg, hogyan tükröződik az ószövetségi teremtéstörténetben az ember viszonya Istenhez, a bűn fogalma hogyan kapcsolódik – ha szimbolikusan is – a megismerés vágyához, a rákérdezéshez.
„ … a létező lényege a megismerés és a megismert eredendő egysége, amit önmagánál való létnek neveztünk, „szubjektivitásnak” mint a lét önmaga számára való megvilágítottságának mondtunk.”
„ … az ember abszolút nyitott a létre mint létre, vagyis – hogy egyetlen szóval fejezzük ki – az ember szellem.”
„Magára a létre irányuló transzcendencia az ember alapvető antropológiai alkata.”
„A lét megismerés.”
Karl Rahner
„Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat.”/ Ter. 3.22.
Az első emberpár szimbolikus történetében miért a megismeréssel kapcsolt a bűn, az ősbűn megtörténte? Vajon miért bűne az embernek a rákérdezés, a megismerés vágya, ha eredendően szellemi lénynek teremtette az Úr, ez a vágya vajon miért azonos a teremtéstörténet szerint a sátáni „nem szolgálok” engedetlenségével? Nyilván nem is lehet azonos: itt a projekció jelenségével találkozunk – a mózesi törvények utáni örökös engedetlenség „vetül vissza” egy „ősbűnné”, rögtön tálalva is a felmentés esélyét: a Sátán sugalmazta a törvénnyel szembeni ellenszegülést, a Sátán az, aki bálványimádásra sarkall, a Sátán az, aki örökösen rábír arra, hogy áthágjuk a ne ölj parancsolatát. / Bár a törvényekben nem a Sátán a közreműködő, a szemet-szemért elv az Ószövetség Istenétől ered: sátáni sugallat nélkül kell kardélre hányni azoknak az idegen városoknak a lakóit, „amelyeket az Úr, a te Istened örökségül ad neked, egyetlen lelket se hagyj életben.” / Mózes 20. 16./
„Bosszút álltak ellenségeiken, és lemészároltak közülük hetvenötezret…”
/ Eszter 9. 16./
Amikor az Ószövetség teremtéstörténetének szerzője az isteni parancs paradicsombéli megszegéséről ír, történeti szempontból Izrael és Isten között megkötött és oly sokszor megszegett szövetségről beszél a metafora nyelvén. Jézus mondata: „kezdetben nem így volt…”, erre is vonatkozik. Ádám és Éva története tehát az időben visszavetített metafora az ősbűnről: más szóval, Izrael népe folyamatosan megszegi az isteni – erkölcsi – parancsokat, ez a szerző történeti jelene, aki a felismert szövetségszegés, hűtlenség súlyát, bűnét visszavetíti a kezdeti, mitikus időbe, azt abszolúttá és megmásíthatatlanná teszi: az ember eredendő bűnévé.
Amikor Jézus áldozathozatalával – isteni parancsra – eltörli az eredendő bűnt, hogy az emberiség a szeretet jegyében tiszta lappal, egy új teremtéssel induljon el létezésének útján, tettével azt is mondja: a tudásra való törekvés, a teremtett világ megismerése nem bűn, ha az megőrzi az egyetemesség és a testvériesség törvényét – „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.”/ János 17. 3. – a Lét egysége az Út, Igazság, Élet hármasságában valósul meg.
Eltörli tehát azt a „bűnt”, amelyet az ember vetített bele az isteni cselekedetbe – és hamisította meg így a Szent történetet -, hogy Isten kárhozatra veti az egész emberiséget az első emberpár tette miatt, azt, hogy Isten bosszúálló.
A teremtés aktusában a szentség, mint „nem-önhasznúság” (K. Rahner) nyilatkozik meg. Ez a „nem-önhasznúság” mint az isteni cselekedet mozgatója azonban csorbát szenved akkor, amikor – az ószövetségi – Isten elbírálja az áldozatot, különbséget tesz, az egyiket elfogadja, a másikat nem. /Káin és Ábel/
„A prófétai igehirdetés valószínűleg meglévő törzsi mondát használ fel és alakít át.” / bibliamagyarázat, Ter. 4. 1-16. 61. old./
Ebben a bírálatban Isten a cselekvő, az aktív: a szent lényegi mivoltának, a „nem-önhasznúságnak” helyezkedik szembe. Azt mondhatjuk tehát, hogy az eredendő bűnt azok az ószövetségi szerzők vetítik az isteni cselekedetbe, akik – mint a bibliamagyarázó jegyzet is jelzi – törzsi elsőbbséget, felsőbbrendűséget, kiválasztottságot projektálnak a saját jelenükből az ősidőkbe: Istent itt személyválogatónak láttatják, igazságtalan döntéséből pedig megszületik az első gyilkosság. Ezt szenvedi azután az ember örökös tévelygése folytán, ezért él folyamatos bűnben, mert ez az isten-felfogás /Isten-kép/ elvette a mércét, – ezt az állapotot kell azután Istennek, de már egy egészen új attribútummal felruházott Istennek, a Szentháromságos Istennek helyreállítania az áldozat önzetlenségével, most már valóban az emberre irányuló „nem-önhasznú” cselekedettel: az Isten-Fiú emberré-válásával, és emberként való feláldozásával, az isteni szeretet felmutatásával, mint örök érvényű példával. Az eredendő /és az áteredő/ bűn így törölhető csak el, de immár a teremtmény aktív közreműködésével – Jézus gondoskodott evangéliumának hirdetőiről -, mert az áldozattal új Isten-képet is kaptunk: így az Új szövetség Új teremtés is, ettől a pillanattól Isten és ember együtt teremt.
/lásd: Hamvas B.: Mágia szutra: 301-2./
*
Nem sokkal Jézus mennybemenetele után az eredendő bűn dogmája a keresztény tanításban is teret nyert. Szt. Ambrus szerint az eredendő bűn a nemi egyesülés révén terjed tovább, s ezt a teóriát erősíti meg Szt. Ágoston is, aki szerint az emberiség – az első emberrel – „a testiségben fölvette a bűn szokását”. Ebből következik a kollektív bűnösség kegyetlen és igazságtalan teóriája, mivel még a ma született csecsemő is bűnösként hal meg, ha meghal anélkül, hogy a keresztség szentségében részesülne. Mert, amint egy francia teológus, Tresmontant írja: „Az első emberrel, mondja Szt. Ágoston, az emberiség a testiségben fölvette a bűn szokását. Nem materialista felfogás-e ez a bűn örökletességének fizikai, következésképp még determinista felfogása is? Nem a biológia nehezedik az emberre, és a bűn a születő kisgyermeknek nem a szöveteibe vagy a lelkiségébe van beírva. A bűn örökségét a gyermek kapja a neveléssel…, azokkal a mentális formákkal és erkölcsi sémákkal, amelyeket, majd elfogad. A kereszteletlenül meghalt gyerekek elkárhozásának borzalmas ágostoni elmélete azt mutatja, hogy még az egyház legnagyobb szellemei, legnagyobb tudósai sem mentesek valamiféle kétes ambivalenciától. Tizenhat évszázada hordozzuk az egyházban Szt. Ágoston nagyságának és gyengéinek gyümölcseit és súlyát.” / Eliade: III. 45.
A fönti idézetből az is kitetszik, az Istentől kapott szabad akarat az „elfogadás”-ban érvényesül, mert az már választás jó és rossz között. Ráadásul Szt. Ágoston alkotja meg a predestináció elvét: „Isten eljövendő alkotásainak önmaga általi megszervezése, amelyet nem lehet sem megtéveszteni, sem megváltoztatni.” Isten tehát megalkotta az emberrel a bűnösség lehetőségét is, de nem alkothatta meg az áteredő bűnt lehetőségét, mert minden teremtményének üdvét óhajtja. /Vesd össze a gondviselés és az „isteni előretudás” gondolatával!/
/ Jézus biztosan nem fogadta volna el az áteredő bűn tanát! /
Számomra a legtisztább gondolat a nem kanonizált Pelagiusé: ahogy Eliade írja: „Pelagius fenntartások nélkül bízott az emberi értelem és – főként – akarat lehetőségeiben. Az erény és az aszkézis gyakorlásával, tanította, bármelyik keresztény elérheti a tökéletességet, tehát a szentséget. Egyedül az ember felelős bűneiért…, másként szólva szabadságot élvez, „szabadakarata” van.”
Pelagius summázata: „Ha a bűn velünk született, nem akaratlagos, ha akaratlagos, nem velünk született.”
Ez a mondat egyszerű és tiszta, itt nem lehet szó kollektív bűnösségről, ellenben nagyon is emlékeztet a keleti felfogásra: egyéni úton – miután az isteni példamutató tettet befogadtuk – elérhető a tökéletesség, vagyis az üdvözülés.
„A gyerekek megkeresztelésének nem az a célja, hogy lemossuk róluk az eredendő bűnt, hanem az, hogy az újszülöttet Krisztus révén megszenteljük.”
„Krisztus tanítása minta, amit a keresztények utánozhatnak.”/ Eliade így foglalja össze Pelagius tanítását./
A pelágiánizmus eretnek tanítássá vált, pedig – vagy talán épp ezért vált azzá – igen szép gondolata, hogy „bűnének kárvallottja egyedül Ádám, és egyáltalán nem az egész emberiség a maga teljességében: hogy a gyermekek ugyanabban a helyzetben vannak, mint Ádám a bűnbeesés előtt…”
Pelagius /V. sz. eleje/ brit volt, neve jelentése „tengeri”, felfogása is friss levegőt áraszt az ószövetségi fülledtséggel szemben, talán ezért nem volt „fertőzött” a zsidó-kereszténység eszméivel, nála egy tisztább, mondhatjuk az Ószövetség kárhozatba-taszítottságának súlya nélküli, etikusabb keresztényi felfogással találkozunk: az Út fel van mutatva, csak követned kell! És keleties, mert az út egyéni módon követhető –Nota bene!: Mózes is lefektette a törvényt, az „utat”, csak népe nem követte azt, innen az örök lelkiismeret-furdalás, szorongás és kárhozat.
Leibniz egy mondata rávilágít az ágostoni – és ezáltal az ószövetségi – felfogás tarthatatlanságára: „Hogyan lehetne a lélek megfertőzve az eredendő bűnnel, ami a jelenlegi bűnök gyökere, ha Isten nem lett volna igazságtalan, amikor ennek kitette?” / Eliade III. 55.
K. I., 2000.
Jegyzetek
„Isten, mint a lét és a lényeg azonossága, a valóság határtalan teljessége.”
„Isten nem birtokolja a létet, hanem Ő maga a Lét.”
/”ipsum esse subsistens”/
Aquinói Szt. Tamás
„A szent a be-teljesült, s ez azt jelenti, a nem egyoldalú nem-önhasznúság.”
„A szükség az, hogy a lét igazsága megőriztessék, bármi történjék is az emberrel és minden létezővel.”
„Az áldozat nem más, mint búcsú a létezőtől, amikor elindulunk a lét kegyének igazi őrzéséhez.”
„A lét gondolása nem keres a létezőben semmiféle támaszt.”
„Nemcsak a szent, mint az Istenhez vezető nyom vész el, hanem még az ehhez az elveszett nyomhoz vezető nyomok is majdnem semmivé váltak.”
„Az áldozatban történik meg a rejtett köszönet, amely egyedüli méltánylása annak a jóindulatnak, amellyel a lét a gondolkodásban átadta magát az ember létezésének, azért hogy az a létre való vonatkozásában a lét őrzését felvállalja. A kezdeti gondolkodás a lét kegyének visszhangja, amelyben az Egyetlen megvilágítja és történni hagyja magát: hogy létező van.”
Heidegger
„…Istennek mint abszolút létnek a megismerése egyszersmind azt jelenti, hogy mindenkor szükségképpen számolni kell Isten olyan szabad cselekvésével, mely meghaladja azt a tettet, amely a véges szellem szabad tételezésében már mindig realizálódik. Ez azonban elegendő is föladatunk szempontjából. Hiszen ilyen –formán az ember lényegileg már mindig fogékony Isten lehetséges kinyilatkoztatására.”
Karl Rahner
„Ne gondoljátok, hogy vádolni foglak titeket az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben reménykedtek.”
„Ti test szerint ítéltek, én nem ítélek senkit.”
„Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Jézus/ Szt. János
Illusztráció: Egy Pelagius-mozaiktöredék (tabarkai gyermeksír, ~V. sz.) felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
