A. Bastari Asnin: A legelőn
A legelő közepén megálltak. Szabadon engedték a kecskéket, körülnéztek, majd letelepedtek a kenyérfa árnyékában. Mangku, a legidősebb, végignézett az előttük emelkedő rizsteraszokon, míg gondolatai messze jártak. Ezalatt Rusad és Kipa feltekerte a kecskék köteleit. Mangku egy pillanatra Kipára, kisöccsére pillantott, majd tekintete megint a messzi távolba tévedt. A nap égetett, a teraszok szélén álló fák árnyéka fekete csoportokban vetődött a rétre, így több árnyék jutott nekik. Sokáig nagy csend volt a réten, a kecskék mohón legeltek.
Messziről, az előttük álló teraszok mögül vadászsípok felelgettek egymásnak. Olykor alig hallhatóan, távolodóan, majd közeledett a sípszó. Hirtelen lövés dördült, visszhangzott az egész réten. Mindhárman mintha álomból riadtak volna. Rusad, aki közben elnyúlt, gyanakvó tekintettel méregette bátyját. De Mangku egyre csak bámult a rizsföldek felé. Majd mintha emlékezetében keresne valamit, tekintete a domb alja felé tévedt, körbejárt, megállt ott, ahol egy út felfelé, a bambusszal benőtt patak felé vezetett.
Ahogy a vadászok lövése eldördült, az ötéves Kipa felkapta a fejét.
– Mi volt ez, Ad? – kérdezte Rusadtól, aki még mindig bátyját figyelte.
– Lövés, a puska hangja.
A kicsi odament Rusadhoz és odasúgta neki:
– Én is akarok puskát, Ad.
Rusad villanásra Kipára pillantott, de azután újra csak Mangkura nézett.
– Puskát akarok, Ad – folytatta Kipa.
– Minek az – válaszolta oda sem figyelve.
– A hangja, Ad, a hangja nagyon jó.
– Embert lehet ölni vele.
– De akkor miért használják az emberek?
– Vaddisznót lőnek vele – mondta, tovább figyelve Mangkut.
– Én is le akarom lőni a kecskéinket, még sosem ettem kecskehúst.
– Nem, nem kell, nagyon drága.
De a kicsi, akinek még fogalma sem volt róla, mi járhat két bátyja fejében, egyre csak nyafogott. Rusad a fejét rázta, és egyre kevésbé törődött vele. Amikor már nem bírta tovább, bátyja fejét kezdte ütögetni.
– Min gondolkozol, Ku? – kérdezte az idősebbiktől, miközben eltolta Kipa kezét.
Most már a kicsi is felfogta, hogy nem törődnek vele.
És mivelhogy figyelemre sem méltatták, sírni kezdett. Hogy két bátyja még a sírásával sem törődött, ordításba fogott és a földre dobta magát.
– Mindig morcosan nézel és elgondolkozol, amikor elmegyünk ott a kunyhó előtt – folytatta Rusad a faggatózást, a patak menti erdő felé mutatva.
– Mire gondolsz, Ku?
– Semmire – vetette oda Mangku, de közben egyre élesebb tekintettel nézett a folyó irányába.
– Ha megéheztél, ehetünk, a nap már jó magasan áll.
Mangku szórakozottan nemet intett.
Kipa egyre hangosabban ordított és egyre jobban dobálta magát a friss zöld fűben. Kecskéik úgy néztek rá, mintha csodálkoztak volna, némelyik meg ijedtében az anyjához szaladt. Üvöltözéséből olykor, hosszasan elnyújtva ismétlődött a “puskaaaaa”. Ám feléje nem fordult egyikük sem, úgy el voltak merülve gondolataikba.
– Nem jó így rád nézni, Ku! Kérdezd csak meg Kipát, miért sír.
– Hé, Kipa, gyere ide, mit akarsz? – kiáltott oda, kitépve magát gondolataiból.
Rusad furcsán és kíváncsian nézett rá.
Kipa szemét dörzsölgetve közeledett Mangkuhoz.
– Puskát, Ku, puskát akarok – kérte elkényeztetett gyerek módjára.
– Holnap megkérjük Szangant, a puskakészítőt. Most éhes vagy már?
A gyerek csak nemet intett és tovább dörzsölte a szemét.
– Most, Ku, hallani akarom a hangját!
– Minek neked a hangja?
– Szép a hangja, dobolni akarok vele.
– Várjál csak holnapig, olyat fogunk neked keresni, amelyiknek szebb a hangja, mint a gongé. Akarod? – kérdezte, miközben a gyerek haját simogatta, aki lassan abbahagyta a hüppögést.
De Rusad egyre inkább gyanakodott. Bátyja hangja sejtette vele, hogy nagyon foglalkoztatja valami.
– Valahányszor elmegyünk azelőtt a kunyhó előtt, miért leszel mindig olyan nyugtalan, Ku? – kérdezősködött tovább.
Mangku kicsit sajnálkozva nézett a kíváncsi arcra.
– Mert a kutyájuk mindig megkergeti a kecskéinket. Emlékszel rá, amikor egyszer este hazafelé mentünk, megharapta egyik kecskénket?
– De az nem Szibar bácsi kutyája volt, ismerem, az ő kutyája sovány és beteg.
Mangku hallgatott. Keze megint Kipa haját simogatta, aki lassan elfoglalta magát: álmodozásba merült a puskáról és hangjáról, aminek csodájára fognak járni.
– Hát akkor mi jut az eszedbe? – kérdezte megint Rusad.
Bátyja megrázta fejét.
– Mindig úgy nézel Szibar bácsira, mintha gyűlölnéd, amíg ő is feszengeni kezd veled szemben.
Mangku továbbra is nemet intett, s egyre inkább próbálta gondolatait elrejteni.
– A múltkor, amikor a városban voltunk, Isah néni, a felesége kérdezgetett engem. Azt kérdezte, miért vagy mindig ellenséges Szibar bácsival. Annyit mondtam, hogy én nem tudom, mindig ilyen szótlan. Szibar bácsi pedig jó hozzád, hozzánk, de tőled fél, mert te mindig olyan fenyegetően nézel rá.
Mangku keserűen mosolygott.
– Földet akarnak adni nekünk – folytatta Rusad.
Több hangos lövés dördült a domb felől. Mindhárman odanéztek. Kipa mosolygott, a kecskék pedig ijedten futásnak eredtek. Mangku hirtelen a domb tetejére nézett. Egyenes füstcsík szállt fel a fák közül. Szeme előtt megjelent apja, ahogy ott kuporgott a puskát tartva, vadászsípját fújva. Mellette saját maga. Hasaltak és egyenesen előre néztek. Apja egyre halkabban fújta a sípot. Hallották messziről a szarvas lépteit, amelyet ide-odafutva bekerítettek. Egymásra néztek, arcukon reménykedő mosollyal. Apja már lövésre készen, de a szarvas csak nem akart megjelenni. A bokrok mintha meghaltak volna, nem is moccantak. Fekvő helyzetén igazított, apja tartását utánozva. Még az egyik szemét is behunyta, bár csak egy bambuszág volt kezében.
– Feszítsd meg a tested, és egyenesen előre nézz, Mangku – tanította apja suttogva -, amikor mozgást észlelsz magad előtt, légy türelemmel, figyeld meg előbb, mi az, mert mi van, ha túl korán húzod meg a ravaszt? Csak amikor a szarvas fejét, combja vagy lába végét látod, akkor lőjél gyorsan, közben pedig képzeld el, hogy a húsa otthon fő a fazekunkban.
Mosolyogtak és nagyot nyeltek.
Messziről hallatszott barátaik sípja, hangjuk egyre halkult és közeledett. A szarvas patája alatt letörő ágak és bambusz reccsenése hallatszott; megdobogtatta szívüket. Egyre izgatottabban nézett apja felé. Látta, hogy a puska megmozdul, apja keze megremeg. De mintha előre meredő szeme nem a szarvast, inkább valami mást látott volna – valami félelmetest. Majd hirtelen a bambusz mögött, tőlük néhány méterre a bokrok lassan megmozdultak. Egy kétcsövű puska meredt egyenest apjára. Már mutatta is volna, de a lövés hamarabb dördült. Még látta a vékony füstcsíkot a bokrok mögül. Feléjük szállt, apja fejénél elült. Ahogyan látta a füle fölül csurdogáló vért, fejét, mely a másik oldalon is át volt lyukasztva. Rázta a mozdulatlan testet, és zokogva-üvöltve szólongatta. De már halott volt. Néhány perc elteltével barátaik mind odagyűltek. Szibar is, kilépve a bokrokból, sietve, sajnálkozva. A még füstölő puskával.
– Jól van, hát persze, nem szándékosan, azt hittem, szarvas, biztos voltam benne, hogy szarvas…
Képtelen volt elmondani, hogy Szibar az előbb nagyon közelről lőtt. Ártatlan volt, nem tudta, mit jelent gyilkosság, büntetés, gyűlölet vagy gonosz szándék. Apja azért halt meg, mert véletlenül lelőtték vadászat közben. Családja cserébe Szibartól rizst kapott – és sajnálkozást. Nem álltak bosszút, mert ő még gyerek volt, anyja sem haragtartó, családja pedig megbocsátó, és nem akart tudni az egészről.
Ahogyan azt sem próbálta megérteni, ezután miért jelent meg Szibar minden este az ültetvény melletti kunyhójukban. Eleinte anyja kelletlenül fogadta, de azután tudomásul vették, hogy a kunyhójukban alszik reggelig. Ahhoz is kicsi volt, hogy felfogja, mi történik, amikor öccse, Rusad született, majd néhány év múlva Kipa követte. Azt sem magyarázta meg neki senki, hogy miért halt meg anyja váratlanul Kipa születése után egy évvel. Jól emlékezett rá, hogy nagyanyjuk ekkor négy kecskét hozott nekik, hogy neveljék, majd adják el a szaporulatot, hogy megéljenek belőle, és iskolába járhassanak. Soha senkitől nem kérdezte, hogy honnan volt nagyanyjának hirtelen ennyi kecskéje, holott addig semmi mást nem mondott magáénak, mint egy kis földecskét.
Mangku továbbra is a dombtető felé nézett. Újfent távoli lövés hallatszott, kutyaugatás, majd csend lett.
– Azt mondja Szibar bácsi felesége, hogy te már elég nagy vagy, Ku, mégsem jársz iskolába. – Rusad szavaira Mangku hirtelen felkapta a fejét.
Úgy nézett öccsére, mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólt. Kipa arcát vizsgálgatta, aki közben elaludt az ölében, Szibar gyűlölt vonásait kereste benne. De a gyűlölet mindig elhalt benne, valahányszor Kipa szemébe nézett – anyja szemébe.
– Nem jó ellenségeskedni velük, Ku – folytatta Rusad.
– Ki ellenségeskedik kivel?
– Talán te, de te nem haragítod meg őket, ugye? Azt mondja nagyanyánk, hogy Szibar bácsi adott nekünk kecskét, azóta pedig tizenöt kecskénk lett.
Mangku csak fáradtan bólintott. Most próbálta felfogni az egészet, hogy mi is történt, apja halálát, Szibar látogatásait az anyjánál, Rusad és Kipa születését egészen a kecskékig és anyjáig. Már tudta, miért történt így minden, most már azt is tudta, mit jelent neki Szibar. De akárhogy is szerette volna elfelejteni az egészet, továbbra is csak szeretettel nézett két öccsére, anyja áldozatának gyümölcseire.
– Ha te iskolába szeretnél járni, akkor én és Kipa Szibar bácsinál lakhatnánk.
Ahogy Rusad ezt kimondta, feltűnt neki a bátyja szemében felvillanó láng.
– Add el a kecskéinket, kérünk földet Szibar bácsitól.
Mangku most alaposan szemügyre vette Rusadot. Most sem felelt neki, csak mosolygott és lassan megfogta öccse kezét.
– Én nem megyek iskolába, Ad, visszaadjuk a négy kecskét, rendbe hozzuk apánk örökségét, a kaucsukültetvényt, és művelni fogjuk.
– De neked iskolába kellene járnod, Ku!
– Nem, én már túlkoros vagyok ehhez, majd csak ti ketten Kipával jártok iskolába.
Hangzavar riasztotta fel őket a domb alja felől. Köhécseltek, énekelgettek. Kipa felébredt és ő is arrafelé nézett. Kisvártatva a vadászok is feltűntek, egyik a másik után a bokrok közül, két kutya kíséretében. Vállukon kétcsövű puska lógott. Folyt az izzadság a nyakukról és csalódott arcukról. A három testvér már hallotta is utolsó szavaikat a szarvasról, amelyik kitört a bekerítésből. Ahogy közelebb értek a három fiúhoz, látták leghátul Szibart, vállán a puskával, amit a ruhája eltakart. Akár a többieké, az ő arca is csalódott volt. Szó nélkül megálltak a három kis pásztor közelében, és leültek a kenyérfa alá, de puskáikat előbb még a domboldalhoz támasztották. Némelyikük azonnal elterült, mások elővették cigarettájukat és mohón szívták le a füstöt. A három testvér addig nézte Szibart, amíg az szóba elegyedett velük.
– Na, ti már itt vagytok?
Rusad és Kipa mosolyogva bólintott. Mankgu kelletlenül lehajtotta a fejét. A férfi egy öreg tuskóra akasztotta a puskáját és melléjük ült.
– Mi volt az előbb a kezében, Ad? – suttogta Kipa.
– Ez a puska, amivel az előbb lőttek.
A kisfiú boldogan mosolygott. A vadászok minden puskáját jól megnézte, majd azt is, amelyik a tuskón lógott. Ahogy Szibar ott ült mellettük, Kipa feléje bólintott.
– Ez puska, bácsi? – kérdezte Kipa, az előttük lévő tuskó felé mutatva.
Szibar csak bólintott, és megsimogatta a kisfiú fejét. Eközben szeme összevillant Mangkuéval, aki égő tekintettel nézte. A férfi hirtelen lehajtotta a fejét. Rusad csak figyelte őket, és próbálta kitalálni, mi zajlik bennük.
– Disznót lőttek, bácsi? – kérdezgette tovább Kipa.
– Nem disznót, mi szarvasra vadászunk – felelte, közben lopva Mangkura pillantott.
– És lőttek, bácsi?
– Nem.
– Ezzel a puskával szokott lőni, Bar bácsi? – tudakolódzott tovább Kipa.
Szibar csak bólintott. S ahogy újra Mangkura tekintett, észrevette, hogy az csak a puskáját bámulja. Kezdve a puskatusnál, végig a ravaszon, a csövön, a két lyukig a legvégén. Mindkettőjükben visszhangzott a nagy erővel kivágódó golyó. Hová a csövek mutattak, látták a mereven fekvő testet, kilyukasztott, véres fejét. Hirtelen Szibar és Mangku egymásra nézett. A férfit szinte mellbe vágta a Mangku szeméből áradó gyűlölet.
Rusad követte a két szempárt, és próbált rájönni, mi lehet a szívükben. De ő is csak olyan volt, mint Mangku néhány évvel korábban, nem tudta elképzelni a gonoszságot a másik ember szívében. Úgy gondolta, hogy bizonyára mindkettő titkol valamit, amit neki kellene kitalálni, bár nagyon messze van még a titok nyitjától.
– Lőtt már szarvast ezzel a puskával, bácsi? – törte meg Kipa a csöndet.
– Még nem – felelte Szibar szórakozottan, miközben a vadászokra pillantott, akik közül sokan el is aludtak.
– Szép ez a puska, Bar bácsi, s embert lőtt-e már vele? – Kipa nevetett és a férfi lábujjait csiklandozta.
Ebben a pillanatban minden emlék feltámadt Mangkuban és Szibarban. Nem mertek egymásra nézni, inkább messzire, a dombtető felé tekintettek. Ismét megjelent a látomás. Szibar hirtelen saját magát látta, ahogy elhajolni próbál a felé fordított puskacső elől, ami ki fogja lyukasztani a fejét és a mellkasát a szívéig. A puska végén Mangku arca nevet. Benne Rusadé és Kipáé, akik úgy bámulnak rá, mintha kérdezni akarnának valamit. Majd halk hangok suttogását hallja: Miért lőtted le az apánkat? Minek jöttél a kunyhónkba és szórakoztál anyánkkal? Ki az apánk, Rusad és Kipa apja? Miért halt meg anyánk olyan hirtelen?
Szibar szeme elől eltűnt a látomás, letörölte a homlokán csurgó verejtéket. Fogalma sem volt róla, hogy Mangku egész idő alatt őt figyeli. A rétet halálos nyugalom ülte meg. A fák szinte rezzenetlen álltak, a kecskék elnyúltak az árnyékban. A többi vadász édes álomba merült, álmodozó képekbe a megszökött szarvasról. A kutyák is aludtak gazdáik lábainál.
Észre sem vették, ahogy Kipa felállt és odament a tuskóhoz, ahová Szibar a puskáját akasztotta. Először sokáig csodálattal nézegette a puskát, mosolygott, tapogatta. Amikor rájött, hogy senki sem figyeli, boldogan leakasztotta és gyermeki örömmel tartotta a kezében.
Rusad tovább figyelte Szibar és Mangku tekintetét, felkészülve arra, hogy valami ki fog törni. Mindkettőjük arcáról leolvasható volt a feszültség, bár még mindig nem jött rá, miért történik mindez. Kívülről nézve a látszólagos nyugalmat, amelyben egyikük sem tudta, mit fog tenni a másik, bár mindkettő leste, amaz ellene mit fog elkövetni.
Lövésre riadtak. A füstcsík az előttük lévő tuskó felől szállt fel – minden szem odafordult. Az alvó vadászok felugráltak, nem tudták, mit történt. De mind mozdulatlanná dermedt, ahogy Szibar felnyögött, két szeme közül ömleni kezdett a vér. Azután már nem hallatszott hangja, a réten újra csönd lett.
A fatuskó mögött Kipa nevetett fel hirtelen. Gyengéd szeretettel simogatta Szibar fegyverét.
Indonézből fordította: Tharan-Trieb Marianne
A. Bastari Asnin (1939—1984) Szumátra szigetén született; majd Jáván végzett egyetemet, lett újságíró, alkotott szépíróként. Jelen elbeszélés témája, szereplői valószínűleg gyermekkori élményeire vezethetők vissza.
Illusztráció: „Szumátrai képeslap”
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
