Konczek József: „… aztán…” (2.)
… Ugye, azt ígértem, hogy megírom majd Fehért is.
Az a helyzet, hogy Fehérnek már akkor hívták a srácok, amikor segédmunkás lettem ott a kátéeszben. Előbb még úgy hívták, hogy Hamupipőke, aztán Hamucipőke, Cipőke, végül Cipő. … Gépmunkáslány, lécleszedő, mondom. Amikor meg én is odajöttem, akkor Fehér.
Ugye, megfigyelték, hogy akinek sok beceneve – vagy csúfneve – van, az bizony nem véletlen. Egyezzünk meg, hogy ez minimum az érdeklődés jele. S Fehért én az összes mivoltában igazolhatom. Abban is, hogy kedveltük.
Mert a Fehér az én időmben is fehérben járt. Az a! A cipője az kórházi vászon volt, a lábszára ugyan jól, egészen meztelen, de a térdét takaró ugyancsak fehér köpeny – melltartót nem hordott –, és a csipkés sálacska a nyakán, hát… az is fehér.
Ja, és a fejkendője is. De azt csak a gépteremben hordta. Ha az udvaron üldögélt, levette és a haját az ujjaival kifésülte.
És olyan közvetlen volt hozzánk, szívesen elbeszélgetett, ha volt idő. Pedig volt azért. A vízcsapot majdnem „kiittuk”, mert meleg volt. A vödörbe mindig ott vettük az ivóvizet. Ott ült egy fordított hordón.
– … No, és mit kell ott csinálni, ha elvisz az autó?
– Felszolgálni. Sokan vannak, s rajtam kívül még három kiszolgáló. Az egyik fiú.
– És mit szolgálsz fel?
– Amit kell. Franciasaláta, aszpikos sertés szelet, görögsaláta, ráksaláta, kaviár is, fekete meg piros… de ezekből van az asztalon is, csak ha elfogyott, akkor…
– Italt is?
– Hát persze. Kubanszkája vodka, viszki, meg ami kell. Tokaji. Azt szeretik. Meg a Szürkebarátot. És a szekszárdi vöröst. Ezt hordani szoktuk.
– És… mást?
– Ami kell. Van tatárbifsztek meg szarvaspörkölt, töltött káposzta… mondom…
Csorgott a nyálunk.
– Sütemény?
– Torta. Meg kávé vagy tea. És szivaroznak.
– Hát, hallod… s a maradék? Azzal…?
– Amikor… letakarítottunk, akkor konyakot ittak.
– S a maradék?
– Nem mondom, jutott belőle haza is.
– És aztán???
– Ennyi.
– Naaa!!!
– Ha mondom.
– De nem mondod…
– Megmondtam.
– Amit kell?
– Igen.
Aztán ment ki-ki dolgára.
A csoportvezető szólt, hogy nem járhat fehérben. Akkor kihozta az öltözőből a kék munkászubbonyt és magára öltötte, de nem gombolta be.
Azt hiszitek, piszkos lett volna a fehér ruhája? Hát nem. De a kéket felvette, mert rászólt a csoportvezető. Gumicsizmát továbbra se. Tekerte a fejét a főnök, de aztán leszokott róla, hogy abajgassa.
Órabérben dolgoztunk. Volt éjszakai műszak is, az dupla pénz. De nem érte meg. Meg Fehér sem volt ott.
Az elkészült ajtókereteket egymásra kellett tornyozni, voltak azok már három méter magasan is. Ki lettek támasztva létrákkal. S azon ment föl az ember, mert még mindig hordták, hordták a srácok.
Én akkoriban elég könnyen mozogtam. Akkor… Ahogy fennről szétnézek, hát az udvaron éppen alattam megy el a Fehér.
Nagy, hullámos haj, a lengő karjai, így felülről olyannak hatott, mintha a Fehér egy fej lenne, két csáppal, és az előre motoszkáló cipők. Akár egy lepényhal. Ez is érdekes volt. Akkor aztán kibontakozott a háta, a dereka, a fara, a vádlik, és az jó. Amint tovább haladt, ugye.
Nekem az utolsó létrafokig feltornázta a keretet az adogató, én meg óvatosan rá a többire. Lenn a mérnök elkiáltotta: „Elég!”. Akkor aztán lejöttünk.
„Holnap tiszta ingben gyertek, fiúk…” – mondta a mérnök.
Már tudtuk. Volt ilyen. Busz vitt ki a reptérre, és amikor leszállt a gép és kijött a díszvendég, mi kis zászlókkal hadonásztunk a palánk mögött – a nadrág az mindegy volt, aki megnézte este a híradóban.
Ez nem volt rossz, mert aznap már nem kellett dolgozni. Beírták és elszámolták. Ahogy kell, ugye.
Egyszer még olyan is volt, hogy Fehér adta át annak az elnöknek vagy minek a virágcsokrot. És az megölelte a Fehért és a két arcán meg is csókolta.
Jó lett volna, ha én lehetek az elnök.
A konyhások adtak volna üzemi ebédet hitelbe. Mi ugye Zugligetből jártunk be reggel hatra, ott volt akkor a kolesz, és ingyen benn maradhattunk a nyárra. Tízen voltunk, a gyárban is együtt. A rakodó brigád.
Szkevisz nyáron is megkapta havonta az ösztöndíját, népköztársasági ösztöndíj. Jó tanuló volt.
Az a pénz tíz felé osztva reggelente egy kiflire és egy kétdecis hideg tejre jutott a Moszkva téren.
A konyhásoknak megtiltották, hogy majd fizetéskor számolhatunk el. Később, hogy kaptunk pénzt, – de egy hónapig még nem – akkor már voltak jó főzelékek, pörkölt. Kenyeret a boltban külön kellett venni hozzá. Van fényképem arról a nyárról. Behorpadt az arcom.
Én is kaphattam volna ilyen ösztöndíjat, csakhogy én nem voltam olyan jó diák.
Mindenesetre a zugligeti kertben nem maradt almafa, amit meg ne szedtünk volna. A dühös juhászkutyát a nyakörvénél visszafogta a lány, aki délután az erkélyükön szokott napozni.
De legalább kenyér kellett volna. Az utolsó tízesemet – még a tanév utolsó napján –, hogy haza tudjon utazni, egy srác könyörögte el. „Nem érted, ez az össze egy hónapra!” Végül odaadtam, mert esküvel ígérte, hogy mihelyst hazaér, azonnal postára adja. Akkor kaptam meg, amikor a gyári fizetést. Nyilván nem volt pénz otthon, őt meg befogták kapálni. Mondom, végül aztán megadta, de ha Szkevisz nem osztja fel az ösztöndíját, nem tudom, mi lett volna. No, igen, akkor még hetibérletek voltak, s arra is az övéből kellett kigazdálkodnunk.
De hát éheztem én eleget gyerekkoromban is.
Fehér kívánni való asszony volt, de azt hiszem, azon sóvárogtunk, hogy milyen jókat kajálhat, ha elviszi a fekete autó.
A négy hétvégen megírtam „A vaskarfa augusztusa” című novellámat. Abban leírtam, hogyan is vagyunk ott a Zugligetben. A szerkesztő azt mondta, tetszik, hogy az öregekről szépen írok. De nem közölte. Ugyanis a címet az adta, hogy a koleszhoz vezető lépcsősor karfája vasból volt. Gondoltam, ez elég groteszk, mutatja, mi van.
Nehéz megírni.
Ha azt mondom, hogy Fehér néha a férjének a leszedője volt – lehet, hogy csak másokat idézek –, mindenesetre ők ketten jól illeszkedtek, hogy úgy mondjam.
Csendes ember volt. Kábé tíz évvel idősebb nálunk. Hallgatag, mosolytalan.
Akkor nyáron még azt sem tudtam, van-e férje, ki az, pedig ott dolgozott ő is a műhelyben.
Fehér nem esett teherbe a férjétől sem.
Szeptemberben még bementem, mi újság. Semmi különös. A mérnök továbbra is főzögeti a ragasztóit, nem nagyon jók, az ajtók szétnyíltak már a nyáron is. (Olyankor leszedtük a máglyát, és újra ragasztották mással.)
Fehér akkor is az udvaron üldögélt. Most is fehérben.
Hát, nagyjából ennyi a történet.
2021.03.11.
Illusztráció: Fehér
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
