Napút-köszöntők (18.)
Erdélyi Z. János
Kalandozás a NAPÚTon
Mindig jó volt ide hazatérni.
*
Majd 30 éve, pontosabban 1994-ben kerültem be ama bizonyos kiadói társaság vonzáskörébe. Akkor ugyan még más néven futott a hajó, de annak a legénységnek zöméből verbuválódott később az új társulat, immár NAPÚT feliratú lobogó alatt. Ám nemcsak a legénység – vagyis az új szerkesztőség – állt a régi emberekből, de a régi szerzők java ugyancsak csatlakozott az újdonsült formációhoz, közöttük jómagam is. Büszke vagyok, hogy az 1999-ben megjelent legelső szám óta (változó gyakorisággal) alkotótársa lehettem ennek a nagyszerű csapatnak. (Az első számban három Max Löwenthal-versfordítással vagyok jelen.)
2009-ig, amikor is családommal vidékre költöztünk egykori pátriámba, sokszor látogattam be a szerkesztőségbe. Először a Pannónia utcába, ahol könyvkupacok, -halmok és -hegyek között tanultuk a járást a kultúra szűk ösvényein (vagy még inkább sikátorain). Az itteni szerkesztőség privátim Szondi Gyuri kéjlaka volt, s valahányszor ott jártam, eltöprengtem, minő tigrisugrásokkal közelíthetők meg a lakás különböző pontjai. (A tulajdonos által megerősített hírek szerint ez a helyzet azóta eszkalálódott.)
Egy idő után a szerkesztőségi szentély áthelyeződött a Várba, jelesül a Szentháromság téri neogótikus palotába, ahol az ódon falak lehelte történelmi légkör nemes patinája látszott rárakódni minden földi halandóra, akinek útja az épületbe vezetett. (Itt történt, hogy amikor egy alkalommal feleségemmel és az akkor két éves fiammal betértünk ide, gyermekünk azzal képesztette el Gyuri bácsit, hogy nagy könyvcsomagokkal – ajándékba kaptuk – rohangált a szoba egyik oldaláról a másikra. Emlékeim szerint erről a mutatványról Gyuri képeket is készített.)
Jól emlékszem az átmenetre a népes – és harsányan vidám – szerkesztői társaságtól (feltupírozva a hol muslicarajokban érkező, hol egyénileg csatlakozó szerzőkkel) a néhány főre fogyatkozott, immáron kisebb helyiségeket elfoglaló szerkesztőségig. Mindegyiknek megvolt a maga varázsa.
Ámde minden elmúlik egyszer (Szondi Gyuri „imádja” ilyetén magvas és eredeti megállapításaimat!), s a NAPÚT három főre redukálódott szerkesztősége (a HáromSzondiak) Újpestre költözött.
*
Hely és idő szűke miatt nem térek most ki a „látens” munkatársakra, akik távolról (pl. otthonról, ad absurdum a Bakony erdeiből) segítették a szerkesztőség munkáját, noha nyilvánvaló, hogy az ő tevékenységük nélkül nem lett volna NAPÚT. Sem NAPKÚT. Merthogy a folyóirat-szerkesztőség és a könyvkiadó hosszú ideig ugyanaz volt a „fejétől bűzlik a hal” értelemben. Ráadásul nekem mindkettőhöz volt kötődésem, hiszen jó néhány könyvemet a NAPKÚT Kiadó jelentette meg.
*
Tény, ami tény, Újpesten már nem voltak ódon, történelmi levegőt lehelő falak, de a betérő vándor ugyanúgy kapott jó szót (hol kimondva, hol nyomtatott formában), ami bőven kárpótolta a hosszú utazásért.
Utolsó felvonásként – a NAPÚT és a NAPKÚT szétválását követően – az előbbi visszaköltözött oda, ahonnan eredt, vagyis a Pannónia utcába… Tehát bezárult a kör… És most úgy tűnik, innen nincs tovább. Nem lesz újabb stáció, mert nem lesz tovább NAPÚT sem. „A varázsló eltöri pálcáját”, Szondi Gyuri leteszi a láthatatlan karmesteri pálcát.
*
Itt illenék köszönetet mondani mindazért, amit értünk és a folyóiratért tett. De félek, elrontanék vele mindent, amit múltidézésképpen sikerült összeszedegetnem.
*
Arról még legyen szabad néhány mondattal megemlékeznem, milyen különös kapcsolat fűz engem ehhez a (maga nemében páratlan) emberhez. Mintegy három és fél éve – egy szép nyári délelőttön kezdődött – valamilyen megnevezhetetlen okból szó szerint mindennapossá váltak telefonbeszélgetéseink. Azt nem állítom (persze szerénységből!), hogy nap- és elmeindító csevegéseink alkalmával megváltjuk a világot, de – állandósultságuk ellenére vagy folytán – talán némi színt sikerül csempésznünk egymás mindennapi életébe, noha Gyuri ugratón álltja, hogy eme alkalmak inkább szolgálják az én szellemi épülésemet (az ő Igéi által), mintsem az én hallgatásaim az övét. Tényekkel nem érdemes vitatkozni.
Beszélgetéseinknek még egy pozitív hozadékuk van. Jó ideig ezek az elménckedések (nevezhetném cizelláltabban gondolatcseréknek is, noha leginkább Gyuri gondolatai cserélnek helyet a saját feje és az enyém között) egy-egy „Szondi-típusú (spontán kiszökkenő) megszólítással” indultak, amelyeket – irodalomtörténeti szempontokat szem előtt tartva – gondosan feljegyeztem, összegyűjtögettem, mintegy adalékképpen a jövő kutatói számára. Hogy nagyszerűségük mibenlétét szemléltessem, néhány ékkövet hadd villantsak fel: Serteszakállú Tamburahajcsár, Jóravaló Kiflicsüccs, Immaculata Sereghajtóművek Részvétese, Kecses Fülemüle-Lasszóvirág stb. Van-e szív, mely ne dobbanna hangosabban ilyen epitheton ornansok hallatán?
*
Noha veszteségünket egyelőre pótolhatatlannak érezzük (e lelki sebet majd begyógyítja az idő – tyuhaj, ennek a párját ritkítóan egyedi szófordulatnak is hogy fog örülni Gyuri!), számomra vigaszul szolgál, hogyha NAPÚT nem is lesz, de telefon még igen.
Botos Ferenc
Igen, a Napút…
Írni néhány dadogó sort. Avatott tollú irodalmi profik méltatták a Napút-korszakot előttem, és remélem, utánam is megteszik még jó néhányan. Méltán teszik.
Az alábbi szubjektív impressziók írója a – szerintem legendás – sokezres Napút-univerzum úgynevezett értő műkedvelő, olvasó, néhanapján írogató táborához tartozik.
A köszönet szava mindenekelőtt.
Szondi Györgynek, és a Többieknek: a Szerkesztőknek, a név szerint nem is ismert Munkatársaknak. Így, nagybetűvel. A mindenkor míves formájú és tartalmú folyóiratszámokért. A tovább élő online formátumot is illesse itt tisztelet, köszönet. Véleményem szerint a kortárs magyar irodalmi folyóirat-kiadásban nincs párja a mostanság – tudomásom szerint a 222. számmal – megszűnő Napútnak. A nyitottságnak. A pályakezdők életkortól független befogadásának, publikálásának az Antal József által definiált szellemi Magyarország egész területéről. És azok a felejthetetlen Napút estek… Köszönöm, köszönjük Napút! Együtt maradunk, amíg megadatik.
Mindig derűvel.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
