Pálfi Ágnes: In memoriam Turcsány Péter
„Odaát – fogsz-e még erre emlékezni?”[1]
(Részlet a szerző Halálnak halálául c. kötetéből [
In memoriam Turcsány Péter (1951. márc. 7. – 2015. szept. 9.)
ZÁTONY
Nem lehet így összedobni
csak bohóc hazát
ahová lopni megyünk
Péter apostolon
csurog a málnalé
a holdak elhajóznak
Teri néni vén kutyája
megfialt helyettem
másnap romlott volt a kút
Az iszonyat is töredék
vérem is csomókban indult
csak a fájdalom emlékeztetett messziről
a tenger-időre, mely embert is köpött a kavicsokra…
„Köveket görgető lányasszony elvetél” – írta erről az emlékezetes nyárról egyik versében „Péter apostol”, alias Turcsány Péter, akit ekkor, 1974-ben már hét éve ismertem. Amikor első osztályos lettem a budai Petőfi Sándor Gimnáziumban, kitettem az iskola faliújságára Június című versemet, mely aztán bekerült későbbi köteteimbe is. Az akkor már harmadikos Péter erre föl keresett meg. Ő Diószegi Vilmos akkoriban megjelent kötetét forgatta akkoriban a szibériai sámánokról. Csecsemőként elhalt testvéréhez írott versén, az Exhumáláson, melyet már félkészen megmutogatott nekem, ott érezni ennek az olvasmánynak a hatását. De a Táltosének is ennek az inspirációjára születhetett.
Ha Péterre gondolok, az egyik legélesebb kép máig is ez a Zátonyban felidézett epizód: Tahitótfaluban vagyunk, Regős János, a SZKÉNÉ későbbi vezetője a község üresen kongó művelődési házában még mint népművelés szakos egyetemista kötelező nyári gyakorlatát tölti (hálószobánkat az egyik öltözőben rendeztük be). Péter, aki ezen a helyszínen később költői estet tart, minket jön meglátogatni. A nagy hőségben lemegyünk együtt a Dunához. Ő egyszer csak beleveti magát a vízbe, és eltűnik. Jó óra múlva bukkan csak föl, úszósapkája telis-tele málnával, nevetve hozza a zsákmányt. Csakhogy az édes gyümölcs addigra gumiszagú lett, megkeseredett, majdnem ehetetlen…
SPIRITISZTA
1.
szeretnék egy szekrényt
ahol elférnének a kalapok
ha lennének kalapok
szeretnék egy kezet
rajta öt gyűrű vakítana
ha lennének holdak és gyűrűk
szeretnék egy asztalt
egy hosszú, kecskelábú asztalt
ha ott ülnétek mind körülötte
s megnyílna ládikánk
sötétlő, hűs homálya
szeretnék egy gyertyát
2.
„Csillagos eget tol el a virradat” – T. P.
rizsát nekünk!
a kerthelyiség nyugodt
nyolcvankilenc előtti árai
kifogtak rajtunk:
Péter fölkiáltott –
és jött a pincér
(mosolygó ferde száj)
s már nyeltük is
a hosszúkás magot
szapora és felhőtlen
nyári éjfél
vacsoracsillagát
szépasszonyok vásznán
a sánta koldust
sánta koldus kampósbotján
a Hold
megkőtt istenkalácsát –
s jóllaktunk mind
Fiastyúk
Sántalány
Álomhozó
Tündérfő
Máriakertje
Mennyországablaka
Nagyasszonytárszekér –
A teremtésnek
nem volt híja még
és mintha úttalan úton
(keréknyomunk veszejtő öregúr)
világolt sorsunk baljós fejedelme
3.
Mikor a kricsmi fapadján
(örök harmadosztályon utazók)
egy kézirat fölé hajolva ketten
maradtunk végre –
mennyi év után is?
az életünk, az életem
álom-valónk tarajos torka
fölvert – akár a szerelem
kigyúlt a test, a szív, az agy
s nemlétünk Napja: gyűlt a seb…
Ezek itt már a visszatekintés strófái – csaknem húsz évvel később. Annak a boldog időnek a megidézői, amikor nomád nemzedékünk mintha még összetartozott volna. Ekkor, a kilencvenes évek derekán pedig valójában már csak halottaink és szaporodó veszteségeink fényében tűnt ez a korszak idillinek. Elmúltak azok a nagy várakozással, alkotói energiával teli nyolcvanas évek, amikor még együtt sakkozott a három régi barát: Demszky Gábor, Budapest ötször újraválasztott szadeszes polgármestere, Vadász János, a rendszerváltó évek baloldali szakszervezeti vezetője, aki 2006-ban minden tisztségéről lemond majd, és Péter, a kétkötetes költő, a Tarisznya (1982) és a Testamentum (1986) szerzője, aki élete végéig viseli majd az MDF jellegzetes nyakravalóját, az égbe ragadó turult. „Hajszálrepedések nyíltak szakadékká” – írom az utak szétválásáról, a tartósnak bizonyuló nemzedéki meghasonlásról néhány évvel később. Péter könyvkiadót és lapot alapít, amelynek a munkatársa leszek, de számomra máig is érthetetlen módon egyre kevesebb szó esik köztünk irodalomról…
LEVÉLFÉLE
Turcsány Péternek
Kedves (Szt.) Péteröm
nekem ez a csiki-csuki
rég nem öröm
de nincs jobb
nincs mácsik – így hát
össze nem töröm
magam reme-reme
Róma kövén – Simon
titkos arája lettem
légyen avagy kóborló
tisztátlan hegyi kecske
ki (egy)házad küszöbét
át nem lépheti nyilván
hogy rádolwassa
ah ha-ha-háj ahó
azt aki voltál és
aki régen nem vagy – –
2005: ez már a szakítás éve. Péter emblematikus versével, a Táltosénekkel való keserű játék – amihez utólag nehéz bármit is hozzátenni. Mi történt velünk, közöttünk? Egyszer csak észrevettem, hogy Péter nem örül nekem, ha lát. Hogy idegesen kitessékel az ajtón, pedig a megbeszélt időre érkezem. Csak jóval később, a halála évében megjelent Tusa az életért című kötetét olvasva döbbenek rá: a múltjától hőkölt vissza, valahányszor meglátott, mely a szárnyas holnap helyett préseket növesztett köré – amint Beszámoló című versében panaszolja. E kötet darabjai az én olvasatomban többnyire vers-vázlatok inkább, fölsírni is gyönge koraszülöttek. De így is találni bennük bőven emlékezetes sorokat, melyek ilyesfajta montázsra ingerelnek: „tétova delta-szétszakadás / a visszaváró nő fokozhatatlan ölelése… // de miként áll össze végül életeinkből az a minta / egymást tapintó tekintetünk összhangja? // világunk halott világ /odaát – fogsz-e még erre emlékezni?”
Péter e kötet írójaként már életében megjárta a purgatóriumot. De aztán megadatott neki, hogy egy pillanatra még „a visszatérés derűjét” is megízlelje, amikor 2017 nyarán Gosztola Gábor, a nagybeteg költő és képzőművész (1945–2018) szentendrei lakásában életmű-tárlatot rendezett. Szondi György, a Napút főszerkesztője Németh Péter Mikola és Konczek József mellett engem is fölkért föl arra, hogy a helyszínen spontán íródó versemmel reagáljak az eseményre. Íme, az eredmény. Nem meglepő, hogy e tárlaton az akkor már két éve halott Turcsány Péter is a tiszteletét tette, hiszen több kötetének a borítóját Gosztola Gábor tervezte.
MÖNNYÉG
Gábor Gosztola
ma nálad kosztol a lélek
ITT
hol az éteri vendég
Péter
a Turcsány
is némán nézi velünk
e pompás tárlatot
életed – ! – éltünk
vérszirom-ízű párlatát
netalán
TÁN!
ÍMHOL
látom amint
kiles egy hóka felhő mögül
s már bent is a lába az ajtórésen
és felpróbálja az összes kalapodat
ahogyan egyszer régen…
Két mellékdal
– G. G. verssoraiból –
1.
egünket harangok hasogatják
már egynemű temető minden évszak
s lehullik minden táj a halálról
2.
elrejt – elárul
pőreség nyári társa
elárul – elrejt
2006-ban íródott poémám alábbi részlete Felvidéki Judit 1972-ben készült főiskolai vizsgafilmjének forgatását idézi meg, melynek operatőre Bódy Gábor volt. A festőlány évfolyamtársam volt, Szendrey Éva, aki nem sokkal később Izraelbe költözött. Az újságot áruló rikkancs szerepét Turcsány Péter alakította:
SZÉP VOLT, FÚK!
– 38. rész –
Öt óra van. Konzerv sólet a gázon; fortyog
és bűzlik – ablakot nyitok. – Filmforgatás:
kihajló konyhatündér (valaki más, vagy az
is én vagyok?) – Az utcán rikkancs: újságot
veszek, és invitálom – mindjárt megterítek
(hisz hosszú évek óta ismerem). – De vált a
kép: a tűzlétrán barátném, ki a háztetőn
bárány felhőket festeget. – S új snitt megint:
a főzelékszagú bérháznak bugyra mintha
fölnyerítő börtönudvar volna, vagy kaloda. –
„Kozmikus szem?” – sem emlék, sem varázslat,
a fény teszi csupán, a filmszalag, a régi
technika, hogy zeng a kő – s (bosszantlak, szinte
látom): szelet fakaszt a rikkancs rigmusa.
Ebben a bizonyos nyolc perces filmben Péter a Költő volt, valóban, aki a lepusztult bérház udvarán körbe-körbe forogva adta elő a Táltoséneket. Mint ahogy nem kérdés az sem, hogy az ő Testamentuma nélkül „arctalan nemzedékünk” története aligha lesz hitelesen elbeszélhető és megítélhető. Hadd álljon itt mementóként a IV. éneket indító strófa:
A nemzedék, a nemzedék,
szilánkjaira hullva szét.
Lesz-e
mersze,
reménye még?
Maga közt
üstököst
nem állhatott.
Gúlába össze-, föl-
sem állhatott.
Az ország testén való osztozásnál
dobogóra sem juthatott.
Mohóit és falánkjait
szippantja föl „beérkezés”,
a hatalom cafatjait
nem szövi itt
emlékezés.
Péter még el sem érte a krisztusi kort, amikor 1982-ben befejezte ezt a „cselekmény nélküli verses elbeszélést (…) kapcsolatainak és alteregóinak különös hagyatékát”, amikor – mint Szelényi Ivánnak címzett levelében írja – „életünk mindennapi gyakorlata vált pokollá”. De ő soha nem adta föl: mindvégig hitt, mert hinni akart a „fenti- és túli-világ” realitásában. És nem riadt vissza a „marad-e vers utánam?” önmarcangoló kérdésétől sem.
2020. július
[1] Vö: Turcsány Péter: Tusa az életért, Kráter, 2015, 58.
Pálfi Ágnes portréja
Illusztráció: In memoriam – fh. fotó: Turcsány Péter 1972-ben Pálfi Ágnes házassági tanújaként. Regős János tanúja Seregi Zoltán (Wonke Rezső felvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Toldalagi Pál: Csöndes éj →
Baka Györgyi: Áldott születés →
Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek) →
